41. Kehely, tőr, horcrux és vér

Harry úgy érezte, mintha sehová sem tartozna. Nem volt teste, vagy ha volt is, valaki más uralta és irányította. Meg akart szólalni, de nem saját maga beszélt ajkain keresztül, mint ahogy karjait sem ő emelte fel, mégis felemelkedtek.

- Szálljon ki belőlem! – Erre az egy gondolatra koncentrált erősen, de fájdalma erősödött, pedig azt hitte, már nem lehet fokozni azt az égető kínt.

- Piton, vigyázz a testemre – mondta Harry száján át a Sötét Nagyúr, és saját földi porhüvelyére mutatott, amely időközben a földre roskadt.

Harry hirtelen rájött, hogy rossz taktikával kísérletezett eddig. Minden erejével azért küzdött, hogy visszaszerezze teste felett az uralmat, ahelyett, hogy Voldemortéval próbálkozna, amelyre most nem irányul semmiféle figyelem és védelem – Piton nyilván segíteni fog, ha meglátja, mire készül. Nem tudta, hogyan kell, de ösztönösen megérezte, hogyan térhet át lelke a méterekkel távolabbi, teljesen magára hagyott testbe.

Érezte, ahogy egy keskeny, de erős, láthatatlan energianyúlvány feszül a két test között, amely saját sebhelyét Voldemort elméjével köti össze. Félt attól, hogy elhagyja testét, de mégis nekivágott: tudta, hogy próbálkozás nélkül elveszti a harcot.

- Á, milyen szép pálca – nyúlt a Harrybe költözött Voldemort ebben a pillanatban a zsebébe. Megsuhintotta a levegőben, mint aki a súlyát és rugalmasságát vizsgálgatja, majd egy villámgyors mozdulattal zöld sugárral támadott meg egy halálfalót, aki döbbenetében nyitva maradt szájjal csuklott össze az Adava Kedavrától. – Muszáj volt kipróbálnom – nevetett fel a Sötét Nagyúr hű szolgája holttestére pillantva, majd egy újabb pálcaintéssel lángra lobbantotta a férfit.

Harry óvatos volt, nagyon óvatos. Résnyire kinyitotta szemét, és látta, ahogy saját maga még mindig elismerő tekintettel szemléli a vámpírpálcát. Körülnézett, és meglátta lábától alig két méterre a földön Voldemort pálcáját. De hogyan szerezze meg?

Nagy körültekintéssel Pitonra sandított, aki a közelében állt, ugrásra készen. Sikerült magára vonnia figyelmét, és ahogy mélyen egymás szemébe néztek, a férfinak nyilvánvalóvá vált, mi történt. Harry szemét egy pillanatra Voldemort pálcájára szegezte, és látta, hogy Piton érti, mire kéri.

Egy alkalmas pillanatban felé gurult a varázspálca, amit sikerült felemelnie, és ruhája egy redőjébe rejtenie, anélkül, hogy ez akárkinek feltűnt volna. Most nyílt először alkalma arra, hogy körülnézzen.

Egy sziklába vájt teremben voltak, feltehetően Gringotts egyik széfjében. Nem értette, miért pont itt akarja Voldemort véghezvinni varázslatát, de nem is ért rá ezen gondolkodni: hirtelen észrevette a túszokat a terem egyik sarkába terelve.

Torka kiszáradt, szíve hevesen kezdett verni, amikor meglátta, hányan vannak a foglyok, és kik azok. Dudley-n kívül megrettenve vette észre Hermione fogadott húgát, Flammyt, és vagy egy tucat, különböző korú gyermeket, kezdve egy csöpp nyolcévestől, a hatalmas termetű Dudley-ig, aki a legidősebbnek látszott.

A csapat félősen bújt egymáshoz, és látszólag Flammerine volt az, aki csitítgatta társait, és a legbátrabbnak látszott. Úgy tűnt, Dudley nagyon fél, és rémült tekintettel figyelte unokatestvérét, látszólag semmit sem értve.

- Deamon, hozd a kellékeket – adott parancsot Voldemort egy halálfalónak, aki egy ládát vitt a terem közepéhez, egy felállított asztalhoz.

Kipakolta tartalmát a figyelő tekintetek előtt. Az asztalra került a vámpíroktól zsákmányolt kehely, és egy díszes nyelű, hosszú, keskeny pengéjű tőr. Voldemort intett egy másik halálfalónak, mire az egy kicsi aranyserleget helyezett a bútordarabra. Minden ott volt hát a szertartáshoz, már csak Harry Potter vérére volt szükség.

- Mégis hogyan veszi a véremet, ha saját maga van a testemben? Felvágja az ütőeremet, és ha már gyenge az enyém, visszajönne ebbe? Abból nem lesz semmi, inkább örökre Voldemort külsejével élek, vagy magam is meghalok!

Látta, hogy Voldemort hallgatózni kezd a bejárat felé, és rájött, hogy most neki vannak előnyére különleges képességei, mint például kifinomult hallása. De mi történik, ha megérkeznek a többiek? Megölik őt, és élni hagyják Voldemortot! Ijedten Pitonra pillantott, akinek arca sápadt volt, és a háta mögé vonta, védelmezni, mielőtt még megérkezett volna akárki is.

Nagy csapatnyi ember rontott be a terembe. Az élen Lupin, Felippe és Schacklebolt haladt, de kicsit mögöttük ott rohant maga a Mágiaügyi miniszter is. Harry csak kapkodta a fejét, hogy hogyan gyűlt össze hirtelen ennyi ember a vámpírokon, és a Rend tagjain kívül.

Ismeretlen férfiakat és nőket látott, akikről csak úgy tudta megállapítani, hogy vérfarkasok, hogy látta a vámpírok feléjük vetett gyanakvó pillantásait. A leghátsó sorban diáktársai, a DS szakkör tagjai érkeztek elszántan, kivont pálcával. Látszólag mindenkit mozgósítottak a várakozás félórájában, akit lehetett. Így talán már nem lesz olyan egyenlőtlen a küzdelem.

Voldemort élesen felkacagott, mikor látta, hogy minden ellenséges pálca a Piton háta mögötti testére irányul. Fogalma sem volt róla, hogy Harry „átköltözött”, csak annyit érzékelt, hogy már nem küzd ellene. Talán arról is meg volt győződve, hogy Piton az ő gazdátlan testét védi lelkesen.

Harry nem tudta, mit tegyen. Ha sikeresen elmagyarázza társainak, mi történt, leleplezi Pitont, talán idő előtt. Ha nem teszi, leátkozzák, bár ennek talán maga Voldemort sem örülne.

Mikor néma csendben farkasszemet nézett a két oldal, kintről újabb személy érkezett: Petunia Dursley. Haja kócosan, megpörkölve lógott vállára, ruhája egy-két helyen füstölt, mint amit most oltottak el. Feje fölött villámok cikáztak, eddig mélyen elbújt varázsképessége talán így igyekezett kitörni a sokk hatására.

- Dudley! – kiáltott fel, és rohant volna fia felé, ha Lupin Tonks segítségével el nem kapja. Petunia azonban nem hagyta magát, valahogy sikerült mindkettejüket ledöntenie a lábukról.

Harry kihasználta a zűrzavart, és Pitont félretaszítva az asztal felé ugrott. Annyi ideje volt, hogy felkapja Hugrabug kelyhét, majd visszaugrott vele egy fal elé, ahol legalább a hátát védve tudta.

Lupinéknak lassan feltűnt, hogy valami nem stimmel. Harry állt a terem közepén, mégis minden halálfaló Voldemort felé közelített óvatosan, mintha be akarnák fogni, mint egy veszett kutyát.

Harry nem tudott mit kezdeni a helyzettel, csak vissza akart jutni a saját testébe, de tudta, hogy ha az nem megy, akkor elpusztítja Voldemortot, és utána, ha már a lelke meghalt, azt se bánja, ha vele együtt neki is meg kell halnia, csak legyen már vége ennek az egésznek.

A halálfalók immár szemben álltak vele fenyegető tekintettel, míg a Rend is kivárt - senki sem mozdult néhány pillanatig. Talán senki sem tudta, mit kellene tennie.

Pár pillanattal később a vámpír Mester megjelent az ő testében lévő Voldemort előtt, és el akarta vinni onnan, de hirtelen megtorpant.

- Ő nem Harry – szegezte Felippe a pálcáját a fiú testében lévő Sötét Nagyúrra, mire mindenki felkapta a fejét, és ránézett, majd a Voldemortban lévő Harryre, aki kihasználta a megdöbbenés adta előnyét, és Pitont magával húzva távolabb rohant. Alig volt ereje ahhoz képest, hogy hozzá volt szokva, a férfit akár könnyűszerrel fel tudja emelni.

- Ha megölsz, Potter is meghal – vigyorgott eszelősen Voldemort, miközben teljes lelki nyugalommal felvágta kezét a tőrrel, majd a kehely felé tartotta, amibe lassan belecsöpögött a sűrű, sötét vér. Harry érezte, hogy a saját karján is végigcsorog valami, és ahogy odanézett, látta, neki is kibuggyan a vér hófehér alkarjából, pont ugyanúgy, mint Voldemortnak.

A Sötét Nagyúr hirtelen megfordult, és Harry felé nézett:

- Add vissza a kelyhet, Potter! – mondta nyugodtan, de szemei vörösek voltak, körmei kinőttek, fogai meghosszabbodtak, ami az idegességet és dühöt jelentette.

- Nem kapja meg – felelte sziszegő hangján, határozottan.

Voldemort úgy tűnt, nem óhajt vitát nyitni a dologról, inkább letépte magáról a vámpírköpenyt, és őrült módjára vagdosni kezdte a saját testét, hogy így kényszerítse megadásra ellenfelét. Harry érzett magán minden egyes vágást, de meg se rezzent, csak tűrte a fájdalmat csendesen.

- Elég volt? – kérdezte mézes-mázos hangon a Sötét Nagyúr.

- Mit csinál ez az őrült? – kérdezte Felippe, miközben pálcáját még mindig Harry testére szegezte.

A fiú érezte, hogy a Voldemort testén lévő talár átázik a vértől, de ez senkinek sem tűnt fel, és ő tudta, ez így van jól.

Lupin a fiú mellett elszörnyedve nézett rá, úgy tűnt, érzi a vérszagot. Felé fordult, majd újra Voldemort felé, aki meztelen, átszabdalt mellkassal állt a Rend, a vámpírok és a halálfalók között. Több vérfarkas és vámpír ideges lett a tömény vérszagtól.

- Te jobban bírod az ilyesmit, mint félvámpír, Potter, de az én testem nem sokáig képes kitartani a fizikai bántalmazással szemben. Úgyhogy add vissza azt a kelyhet, mielőtt a nyakadat vágom el – mondta Voldemort, miközben a nyakához emelete a véres kést.

Lupin maga felé fordította Harryt, és bár átsuhant arcán a borzalom, de szétnyitotta idegen testén a talárt, és úgy meredt az összeszabdalt mellkasra.

Egy pillanatig összekapcsolódott tekintetük, majd Harry elfordult, és válaszolt Voldemort kihívására.

- Öljön meg, de nem adom. Így legalább a föld alatt végzi maga is – sziszegte, majd ő is a nyakához emelte a pálcát. – Megnézzük, hogy visszafele is működik a dolog?

- Harry, ne csináld – hallotta Felippe és Lupin hangját egyszerre.

- Nem érdekel, ha ez az ára a szabadságnak! – üvöltötte Harry eltorzult arccal, mire a Sötét Nagyúr leengedte a kést, de ő nem mozdult.

Érezte, hogy lassan elfogy az ereje, és a saját lábán sem bír megállni. Tudta, hogy most kellene visszamenni a saját testébe, mielőtt még végzetes dolog történne.

- Adja vissza a testem – szólalt meg újból, mire Voldemort hangosan felkacagott.

- Milyen naiv vagy, Potter – mondta, majd a pálcáját a mögötte álló Felippére emelte, és mire a Mester észbe kapott, már a földön feküdt.

Erre mindenki felbolydult, és az átkok röpködni kezdtek. Ami nem talált célba, becsapódott a sziklákba, és annak darabjai lehullottak, jó búvóhelyeket létrehozva, de több halálesetet is okozva.

Harry kihasználta, hogy senki sem figyel rá, és a vérveszteségtől gyengén odalépett nagynénjéhez, majd a kezébe nyomta a lélekdarabot.

- Petunia néni, ha azt akarod, hogy a fiad túlélje ezt az egészet, fogd a kelyhet, és menekülj vele minél messzebb! Mindegy, hová viszed, csak ne legyen a közelben, mert ha a varázslat sikerrel jár, mind meghalunk! – sziszegte Voldemort földöntúli hangján.

Petunia elvette ugyan a horcruxot, de nem úgy nézett ki, mint aki engedelmeskedni akar a kérésnek, inkább töprengő arcot vágott, és Harry látta rajta, hogy fél.

- Kérlek, menj! – nézett mélyen a szemébe. – Ígérem, vigyázok a fiadra!

A nő biccentett, majd sarkon fordult, és kiszaladt a teremből. A halálfalók nem tudták követni, mert az aurorok és a többi támadó lefoglalták őket, Voldemort pedig nagyon gyenge volt Potter testében. Rengeteg vért vesztett ő is a karján keresztül, de azért elindult kifelé a teremből. Harry egy nagyon erős védőbűbájjal vette körül a remegő mugli fiatalokat, majd követte a Nagyurat, bár a rengeteg vérveszteségtől ő is gyenge volt.

Útközben próbált arra koncentrálni, hogy vissza akarja kapni a saját testét, de tudta, hogy ez mindaddig lehetetlen, amíg nem akarja ezt Voldemort is, és nagyon úgy tűnt, még csak véletlenül sem jutott eszébe ez a lehetőség.

Harry mellett becsapódott egy átok, és pont előtte szakadt le egy szikladarab, ami kis híján el is találta. Nem sajnálta Voldemort testét, inkább a sajátját, de tudta, hogy ha kell, képes megölni saját magát is, csak hogy ezzel véget vethessen a Sötét Nagyúr életének.

A szikla miatt szem elől vesztette Voldemortot, de hallotta visszhangzani annak lépéseit, így utána indult, de időközben észrevette, hogy egy sötét árny követi, emiatt még jobban megszaporázta lépteit. Nem hiányzott most még egy halálfaló a nyakába, pont elég a Sötét Nagyúr is.

- Harry – hallotta maga mögül Piton hangját.

Hirtelen nagy kő esett le a szívéről, és teljesen megnyugodott, hogy nem akármelyik halálfaló üldözi, hanem az, amelyik segíteni akar. Mikor a férfi melléért, egy darabig figyelte a nehézkesen légző Harryt, majd óvatosan szétnyitotta a talárját, hogy megnézze a sebeket.

- Sietnünk kell, Petuniánál van a horcrux, és Voldemort üldözi! Gondolom, tudja, hogy jóval gyorsabb így, az én testemben.

- Meggyógyítalak – ellenkezett a férfi, de Harry eltolta a kezét.

- Ha engem meggyógyít, Voldemort is jobban lesz, az pedig mérhetetlen előnyt jelent neki. Inkább arra koncentráljunk, hogy vissza tudjam kapni a testem. Valahogy már megszoktam, úgy hozzám nőtt, ez meg olyan idegen – próbálta elviccelni.

Piton halványan elmosolyodott, de továbbra is aggódva nézte a fiút.

- Rendben, meg kell ölnünk Voldemort lelkét, és akkor visszakaphatod a testedet.

- Azt én is tudom, hogy hogyan kell – felelte Harry, majd összeszedte minden erejét.

Piton segített neki felállni, majd együtt rohantak Voldemort után. Úgy tűnt, a férfi ismeri a járatokat, mert nem mindig arra ment, amerre a Sötét Nagyurat sejtették, hanem rövidebb utakon.

Hátborzongató volt az egész, és Harryt folyton kirázta a hideg, ahogy egyre több vért vesztett.

- Milyen ironikus, hogy Voldemort is sebezhető – szólalt meg egy idő után.

- Arra célzol, hogy fizikailag? – kérdezte Piton, mire Harry bólintott. - Valahogy sikerült eltitkolnia, hogy ő is csak egy gyenge testben él, neki inkább a varázsereje és a lelke erős.

- De egyébként halandóbb egy halandónál is – húzódott gúnyos mosolyra a szája. – Sohasem fogom megérteni, hogy ha halhatatlan akart lenni, akkor miért nem a vámpíroknál kereste a megoldást? – zihálta, miközben tovább rohantak, amennyire a lábuk bírta.

- A vámpírok sem halhatatlanok, csak sokkal tovább élnek. Egyébként ők sem tesznek bárkit vámpírrá, hamarabb megölik az áldozataikat. Neked felajánlották, hogy vámpír légy, és ez nagy megtiszteltetés.

- Igen, tudom, és igaza van, csak furcsának találtam – mondta, majd hirtelen elesett, és a lábát kezdte szorongatni, amiből újabb vérpatak indult el. – Megint késeli magát.

Piton egy gyors bűbájjal helyrehozta a sebet, majd felrángatta Harryt, és rohantak tovább.

- Talán visszamegyek a vámpírokhoz – szólalt meg egy kis idő után a fiú.

- Mi a fenének? – kérdezte Piton idegesen.

- Ők legalább befogadnak. Mivel már mindenki tudja, hogy félvámpír vagyok, nehéz lesz beilleszkednem, munkát találnom, vagy egyáltalán élnem. Amúgy is, utálom az egész varázslóvilágot, már herótom van tőle!

Piton hirtelen megtorpant előtte, így ő beleütközött, és mindketten elestek, aminek az lett a vége, hogy Harry teljesen összevérezte a férfit.

- Mi a francról beszélsz, Potter? – kérte rajta számon, mire Harry elhúzta a száját a vezetékneve említésére.

- Gyerünk már, Voldemort mindjárt utoléri Petunia nénit. Francba is, nem rá kellett volna bíznom azt a nyavalyás horcruxot! – dühöngött, majd feltápászkodott a férfiról.

- Ezt még később megbeszéljük.

- Ha túléljük – húzta el a száját a fiú.

- Ha túléljük – erősítette meg Piton szikrázó szemekkel.

Még legalább három folyosónyit rohantak, mikor meglátták Voldemort árnyékát. A Sötét Nagyúr az egyik barlangfalnak támaszkodva zihált, és erőtlenül markolta a mellkasát, másik kezében varázspálcájával.

Harry nem is sejtette, mi baja lehet, hiszen az ő ereje ki kellett volna, hogy tartson még egy jó ideig. Harry testétől távolabb Petunia néni állt, és elkerekedett szemekkel bámulta mindannyiójukat. Tekintetét Harryről Voldemortra kapta, majd vissza.

- Petunia néni, kérlek, add vissza a kelyhet, én vagyok az, Harry – szólalt meg a fiú testében ziháló Voldemort.

- Ne add oda neki! – kiabált rá Harry. – Ha megteszed, Dudley meghal.

A néni habozott, majd tett egy lépést hátrafelé.

- Ha nem adod ide, akkor hal meg, ne hallgass rá! Látod, még a halálfalója is rám szegezi a pálcát. Ő ölte meg Dumbledore-t is – hazudott, miközben gyilkos pillantást vetett az áruló Pitonra.

- Ki az a Dumbledore? – kérdezte Petunia néni elkerekedett szemekkel.

Harry hirtelen felnevetett.

- Ezt elbuktad, Voldemort. Sohasem beszéltem neki arról, hogy az igazgató meghalt.

- Az a szakállas öregember, aki tavaly nálunk járt? – nézett rá a néni teljesen megdöbbenve. – Akkor azért nem jött idén – konstatálta.

- Ó, már attól sem riadt vissza, hogy a Privet Drive-ra elmenjen. Milyen megható – zihálta Voldemort, és Harry még mindig nem értette, mi történt vele.

- Petunia, menj innen, kérlek, vidd a serleget, rejtsd el valahova, de ne legyen nálad sem. Túl veszélyes.

A néni habozott. Nem indult, de nem is adta oda senkinek se a kelyhet.

Harry a mellkasához kapott, amiben hirtelen éktelen fájdalom kezdett lüktetni.

- Mi a...?

- Úgy látszik, nem csak én nem bírok megmaradni a te testedben, Potter – gügyögte a Nagyúr. – Túl sok benned a fehér mágia, és bennem a sötét. Nem bírja a lelkünk, hogy olyan testben legyen, ami nem hozzá tartozik. Úgyhogy itt lenne az ideje mindent visszacserélni – ajánlotta fel most ő a cserét.

- Nem – szólalt meg Harry határozottan.

- Így csak a biztos halál vár rád, neked nincs horcruxod, nekem meg még van egy pár, úgyhogy jobb, ha nem ellenkezel!

A fiú hirtelen felnevetett Voldemort földöntúli hangján, miközben lassan térdre esett a fájdalomtól.

- Már csak a kehely van meg, a többi elpusztult – hörögte. – Nagini aranyos kis siklóvá változott – tette hozzá elégedett vigyorral az arcán, mert ez felettébb jókedvre derítette. A helyzet miatt kissé felmondták az idegei a szolgálatot, ezért megszűnt minden félelemérzete – úgy érezte, lesz, ami lesz, beletörődik sorsába.

Piton a fiú mellett térdelt, és próbált rajta segíteni, de Harry tudta, hogy már nincs sok hátra, csupán annyi dolga van, hogy ne engedje vissza a Nagyurat a saját testébe, ami ugyan nehéz lesz, de mivel nála már hamarabb megkezdődött a rosszullét, talán le tudja győzni.

- Még van kettő, de úgy tűnik, arra nem figyeltél...

- A medálra és a gyűrűre gondol? Hm, sajna azok már nem menthetik meg – zihálta, miközben látta, hogy Voldemort is a földre zuhan fájdalmában. Pálcája kicsúszott kezéből, és odébb gurult.

- Te szerencsétlen – üvöltötte, amennyire tudta, majd a kíváncsiság úgy tűnt, győzedelmeskedik. – Ki volt az a két lélekhurcoló?

- A gyűrűt Dumbledore, a medált Rara hordta.

Voldemort hatalmasat üvöltött, és Harry érezte, hogy minden erejével vissza akar jönni a testébe, de ő nem engedte, ellenállt, ahogy csak bírt.

- Piton, te aljas áruló, ezért megfizetsz, még akkor is, ha a síron túlról kell visszajönnöm érted – üvöltötte a Sötét Nagyúr. – Visszajövök, bármit tesztek!

- Nem hinném – mondta a férfi, majd a test felé lépett, és átkokat mormolt a tehetetlen Voldemortra.

Harry felismerte őket, amelyeket ő is használt Naginin, és látta, amint a saját teste vonaglik kínjában. Percekkel később hallotta a minden zsigerét betöltő halálsikolyt is.

Piton megkísérelte a lehetetlent, hogy Voldemort haldokló lelkét kiűzze testéből, mielőtt még késő lenne. Harry erőtlenül kapaszkodott egy közeli csillébe, ami normális esetben a bank látogatóit szállította. Közben látta, ahogy Petunia végül engedelmeskedik kérésének, és amennyire gyorsan csak tud, egyre távolabb szalad a küzdelemtől, kezében az utolsó horcruxszal.

A távolban a Főnix Rendjének tagjai, az aurorok, a vámpírok, néhány vérfarkas és a DS szakkör tagjai küzdöttek a halálfalók ellen. Harry hallotta a segélykiáltásokat, és az egyre kijjebb nyomuló küzdelmet, és mivel most már elég közel voltak hozzájuk, saját szemével láthatta, ahogy Tonksot egy erős átok a falhoz lapítja, és nem mozdul többet. Azt is végignézhette, hogy egy vérfarkas és egy vámpír a halálfalókkal nem törődve egymás torkának ugranak: nem tudtak ellenállni az ősi ösztönnek.

Testéből egyre jobban szállt ki az erő, látása elhomályosult, alig hallotta Piton szavait. Lábai nem bírták el, ujjai lassan eleresztették kapaszkodóját.

A durva falú folyosót ekkor óriási energia-kitörés remegtette meg. Petunia Dursley sikolya messze szállt, ahogy a tömény varázsenergia felkapta, és Voldemort lélekdarabjával együtt a távolba repítette a cellák hosszú sora felé.

Harry érezte, hogy teste és lelke a varázslat hatására végre egybeforr – immár újra önmaga. Tudta, hogy karjából és a mellkasából még ömlik a vére, és a varázslat őt is odébb dobta, így kifacsarodott pózban feküdt néhány leszakadó szikladarab között. Csak azt nem értette, hogy miért nem bírja megmozdítani végtagjait. Rémülten a felé tartó Piton szemébe nézett, majd lassan minden elsötétült.

VÉGE (majdnem ;)

Következik: Az élet értelme

Elkövette: Dracy 2006-09-30