39. Kicsi kígyó, nagy falat

Harry - maga előtt tartva pálcáját - a csata sűrűje felé haladt. A ház sarkánál befordulva szinte leterített egy halálfalót, akinek a karjai közé szaladt. Villámgyorsan talpra ugrott, és már emelte is fel pálcáját egy támadó átokra, amikor a csuklya alól Piton nézett rá. Kérdőn villant a szeme, mire Harry aprót biccentett, hogy jelezze, Nagini nincs többé. Izmai megfeszültek, ahogy arra gondolt, Pitonnak most az a küldetése, hogy őt elfogja, de aztán a pillanat elmúlt, és többet nem figyelve egymásra, a két ellenkező irányba indultak. Harry igyekezett megfigyelni, hogyan van öltözve a férfi, nehogy véletlenül őt találja el harc közben, vagy ha átkot is küld rá a látszat kedvéért, az ne legyen halálos.

Hermione egyszerre két halálfalóval küzdött, miközben a mellette harcoló Lupinnak magyarázott. Harry melléjük küzdötte magát, és nekik is jelezte egy halvány mosollyal, hogy ezentúl már Nagini gyilkosaként is számon tarthatják.

Mikor volt lehetőségük egy pillanatnyi szünetre, Hermione fülébe súgta, hogy Piton is együtt érkezett a halálfalókkal.

- Fenn kell tartani a látszatot – magyarázta a lánynak -, így ha szembekerültök, küldj rá valami átkot, rendben? Ezt ő is meg fogja tenni, ebben nem kételkedem.

Hermione bólintott, majd ügyesen leterített egy csuklyás alakot olyan gyorsan, hogy Harry még pislantani sem tudott.

A küzdelem nem tartott sokáig, többször látták Pitont, ahogy ímmel-ámmal részt vesz a harcban, de arra figyelt, hogy egy Rendtag se kapjon végzetes sérülést. Ő maga komoly átkokat kapott, de szerencsére mindet sikerrel kivédte.

Harry észrevett egy alakot, aki igyekezett kihúzni magát a küzdelem alól, és inkább arrafelé settenkedett, ahol ő Naginit megölte. Utána osont, mert a járása nagyon ismerős volt.

Csak akkor torpant meg, amikor észrevette Mordont, aki a sarokba szorította Pitont egy olyan helyen, ahová más nem láthatott oda. Megdöbbenve látta, hogy amikor Piton felfedi arcát támadója előtt, Mordon nem engedi le pálcáját, hanem továbbra is támadólag viselkedik.

- Mit csinál ez a barom? – gondolta dühösen, miközben közelebb sietett. – Nem volt elég világos neki a gyűlésen, hogy Piton a mi oldalunkon áll?

Ahogy közelebb ért, már a beszélgetést is ki tudta venni.

-…a kölyök lehet, hogy olyan hülye, hogy beveszi a mesédet, de én nem – hörögte elborult aggyal az auror. – Meg foglak ölni, és veled jobb munkát végzek, mint a kis feleségeddel! – fűzte hozzá, és annyira koncentrált az előtte sakkban tartott Pitonra, hogy még mágikus szemével sem vette észre Harryt.

A fiú tudta, hogy azonnal cselekednie kell, így hátulról tarolóátkot küldött a férfira, majd egy nyugtató bűbájt, hogy elveszett önuralma visszatérjen. Hitt benne, hogy ha logikusan végiggondolja Mordon, rájön, hogy nem akarja bántani Pitont.

Mordon a földre zuhant, majd egy darabig nem mozdult. Piton ráfogta a pálcát, majd amikor látta, hogy immáron nem támad, Harry felé fordult. Éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor Mordon hátba támadta egy Stuporral.

- Akárki akármit mond, most meghalsz, halálfaló! – üvöltötte a földről.

Harry teljesen összezavarodva eltüntette Pitonról az átok hatását, majd Mordon felé fordult, de a másik kettő gyorsabb volt nála. Az auror átka mellkason találta Pitont, akinek pálcájából zöld fénycsóva találta el ugyanabban a pillanatban ellenfelét.

Harry rögtön látta, hogy a férfi halott, így Pitonhoz ugrott.

- Menj innen! – sziszegte rá dühösen, de gyengén. Harry nem foglalkozott vele, inkább egy enyhe varázslattal megkönnyítette a légzését.

- Dehoppanáljon, ezzel a sérüléssel már senkinek sem lesz gyanús – magyarázta. – Esetleg a holttestet is vigye magával, abból baj nem lehet, legalább látják, hogy ölt is.

- Harry – suttogta Piton, és megkínzott tekintettel nézett a szemébe. Azonnal értette, hogy mire gondol.

- Megérdemelte – szorította meg egy pillanatra a férfi vállát. – A feleségéért, és a mostaniért is. Emiatt ne legyen lelkiismeret-furdalása.

Feltámogatta, és figyelte, sikerül-e dehoppanálnia, majd tovább sietett a korábban kifigyelt halálfaló után. Közben végiggondolta a korábbiakat, és rájött, szívéből beszélt, amikor az előbb igyekezett megnyugtatni Pitont. Ha addig él is, tőle nem fogják megtudni, hogy ő ölte meg Mordont. Sajnálatos eset, de néha vannak jeltelen karú, magukat jónak érző halálfalók is, és egy ilyen csatában könnyen belehalhat egy eltévedt átokba.

A halálfaló a vizesárok környékén kutatott, amikor leterítette hátulról. Közelebb lépett, és már nem is lepődött meg, amikor Féregfark nézett a szemébe. Ugyan melyik másik halálfaló menekülne el így a gyilkolási lehetőség elől gyávaságból?

- Harry – motyogta a férfi, és könyörgően összekulcsolta a kezét. – Drága Harry, ne bánts!

A fiú undorodva nézett le rá, majd köteleket varázsolt köré. Bár harc helyett a könyörgést választotta, azért nem bízott abban, hogy nem kapja elő bármelyik pillanatban a pálcát. Lenémította, majd visszament az egyre kevésbé intenzívebb csatába, ahonnan a kissé már fáradtnak tűnő Hermionét magával rángatta Pettigrew-hoz, mert eszébe jutott egy jó ötlet.

- Hatot hatástalanítottam, te hányat? – kérdezte a lány, akinek arca kipirult az izgalomtól, és keze remegett a rengeteg kiszórt varázsigétől.

- Egyet – ismerte be Harry, majd Féregfarkra mutatott, akihez időközben odaértek. – Arra gondoltam, el kéne vinni valamilyen nyugalmas helyre, majd kikérdezni.

- Honnan szerzel Veritaserumot a Rend tudta nélkül?

- Nem pont arra gondoltam. Nincs annyi időnk. Ha kiszórom rá az Igazmondás Kínzó Átkát…

- Harry, ne merészeld! – sikoltott fel a lány, miközben Féregfark egyre rémültebb szemmel nézte vitájukat. – Az egy sötét varázslat, egyáltalán honnan tudod?

- Piton tanított meg rá – magyarázta, miközben ráeszmélt, most nagy hibát követett el. Ha Féregfark elmenekül, Pitonnak annyi. – De Pettigrew tudja, elég, ha igazat mond, és akkor nem fáj egy cseppet sem. Szerintem nem kétséges, hogy együttműködő lesz.

Hermione sápadtan rázta a fejét, de többet nem ellenkezett. A lány az elmúlt órában hat halálfalót és korábban Nagini két kísérőjét kínozta átkokkal, lehet, hogy valamelyikük bele is hal, és nem éri meg az Azkabant. Most ő ellenkezzen, ha más teszi ezt, és ezzel közelebb juthatnak Voldemort legyőzéséhez?!

Harry a hallgatását beleegyezésnek vette, és dehoppanáltak a kastélytól távolabbi tisztásra, ahol már korábban is jártak egy felderítő körútjuk során.

Féregfarkot lerakták a földre, továbbra is gúzsba kötve, majd Harry elvégezte a varázslatot, ahogy Piton elmagyarázta, még valahol Erdélyben.

Elsőre sikerrel járt, így igyekezett gyorsan összeszedni a gondolatait. Úgy döntött, valami egyszerű, bemelegítő kérdéssel kezdi.

- Miért árultad el a szüleimet?

Pettigrew nyöszörgött egy darabig, de aztán úgy döntött, jobban jár, ha válaszol.

- Mert a Nagyúr hatalmat ígért. A Tekergők között mindig oldalkerék voltam, egy kis senki, akit állandóan ugratni és ugrálgatni lehet! – fröcsögte meglepő dühvel.

- És mondd csak, megérte? – érdeklődött Harry, miközben fájdalom hasított a szívébe. Milyen kicsinyes ember hever a lába előtt! Mivel ő sohasem volt képes tenni valamit, mások pusztulásában lelte örömét. Mint az állatkínzók: ha az emberek között egy kis senki vagy, még lehetsz élet és halál ura, ha megkínzod a kutyádat, aki semmiről sem tehet. Ez elégtétel ugyan, de mire jó?

- Igen – válaszolta Féregfark, és néma maradt, azaz nem hazudott válaszával.

- Tudsz arról a varázslatról, amire Voldemort készül? – kérdezte Hemione.

A férfi arca megrándult a sötét varázsló kimondott nevére, majd elmondott mindent, amit tudott.

- Annyit tudok, hogy minden hozzávalója megvan, már csak te hiányzol. Jó, mi? Ha le akarod győzni, szemtől szemben kell állnod vele, de neki pont ez a jó!

- Nála van a kehely is? És ha igen, hogy néz ki?

- Melyikre gondolsz? Kettő is van belőle. Az egyik egy apró aranyserleg, míg a másik jóval nagyobb, és akármit töltesz bele, az vörössé válik.

Harry csalódottan Hermione felé fordult.

- Nála van a Hugrabug kehely, az az apró, aranyból készült. A másik a vámpírok kelyhe lehet, az nagynak tűnt, amikor láttam, hogy elvitték. Most mit tegyünk?

- Hol van most a kisebbik kehely? – fordult a lány a patkányemberhez.

- Biztos helyen elrejtve. Én nem tudom, de ha eljön az ideje, úgyis megtudjátok! A meghívó Harry Potter nevére lesz címezve – nevetett fel keserűen.

- Nagyszerű – húzta el a száját az említett, majd újabb, fontos kérdéseken törte a fejét. - Mi Voldemort gyenge pontja? – kérdezte végül, nem nagyon reménykedve tartalmas válaszban.

- Nem bízik senkiben, mindent maga akar csinálni, ezért bár rengeteg híve van, valójában egyedül van – vágta rá Féregfark gondolkozás nélkül. – Csak a kígyóját engedi közel magához.

- Ő már halott – közölte Harry a férfival, majd úgy döntött, nem kérdez egyelőre többet.

Hermione fülébe suttogott, aki bólintott válaszul.

- Invito befőttes üveg! – intett pálcájával a kastély felé, és pár perc múlva meg is érkezett egy méretes darab.

Tíz perc múlva bérelt házukba hoppanáltak, kezükben egy törésgátló bűbájjal kezelt befőttes üveggel, amelyben egy felettébb ideges patkány kucorgott.

A házban fáradtan vetették le magukat a kanapéra, miközben a foglyul ejtett patkányt üvegestől lerakták egy sarokba.

Harry már másodszor érezte, hogy valami mocorog a zsebében, így szórakozottan belenyúlt, hogy megigazítsa. Úgy kapta ki kezét egy pillanat alatt, mintha darázsfészekbe tenyerelt volna. Letépte magáról a talárt, majd a szoba közepére hajította. Kivont pálcával, óvatosan közelített felé, amikor Hermione ijedten felsikkantott, mert a ruhaanyag mozogni kezdett.

- Mi a … - kezdte, de nem tudta befejezni, mert a talár szélénél egy fiatal gabonasikló dugta ki a fejét. Óvatosan körülpillantott, majd egyenesen Harry szemébe nézett. Szeme nem illett fiatal testéhez, mert bölcsességet és kort sugárzott.

- Köszönöm, hogy megszabadítottál, kis túlélő – suttogta a kis kígyó megilletődött hangon, és úgy tűnt óvatosan összehúzza magát, mint aki támadásra számít.

- Ki vagy? – érdeklődött Harry, de lelke mélyén tudta a választ. Megint elrontott volna valamit? Az nem lehet, ott volt a szeme előtt a lélekdarab, és megsemmisítette!

- Valamikor régen nem volt nevem, de az utóbbi, jó hosszú időben a Naginire hallgattam – magyarázta.

- Ez hogy lehet? Három méter hosszú kígyó voltál… Most meg kölyök vagy és kicsi – kérdezte Harry, de pálcáját nem engedte lejjebb. Hermione követte példáját annak ellenére, hogy ő semmit sem értett a furcsa, sziszegő hangokból.

- Varázslat – nézett rá lesajnáló tekintettel a volt-Nagini. – Pici voltam és tapasztalatlan, amikor a Nagyúr rám talált. Megkérdezte, lennék-e a barátja, és mivel szimpatikusnak tűnt, igent mondtam. Boldoggá tett, hogy érti, amit beszélek. Nem sokkal később belém rakott egy varázslatot, amivel nagy lettem és erős. Sok-sok évig élveztem ezt, de a Nagyúr egyre jobban elszívta az erőm, egyfolytában a fejembe költözött, és állandóan irányítani akart. Szerettem volna fellázadni, de nem engedte, évente megerősítette rajtam a varázst. Most is azért voltam ilyen védtelen, mert éppen lábadoztam a varázslata miatt – magyarázta egyre jobban felbátorodva.

- Ezért nem támadtál rám? Mert untad már a Voldemort melletti életet?

- Igen. Többször kértem, engedjen el, de azt mondta, akkor hamar meghalok, mert csak egy gyönge kis kígyó leszek újra. De ez engem már régen nem érdekel, hosszú életem volt, ha kell, felkészülök a halálra! – sziszegte büszkén, de szomorú szemekkel. – Ha nem bántotok, ha… ha kaphatnék egy sarkot valahol a házatokban, csendben meghúznám magam, nem okoznék nektek gondot – hízelgett. – Csak hetente egyszer kéne valami ennivalót szereznetek, mert én még sohasem gondoskodtam magamról önállóan, félek, már nem tanulom meg, hogyan kell… Félelmetes érzés a szabadság!

- Hogyan hihetnénk neked? Lehet, hogy Voldemort csapdája vagy!

- Én? Hogyan? Vizsgáljatok meg, már semmi varázserő sincs bennem. Olyan vagyok, mint amikor megszülettem. Csak emlékekből van számomra egy rakás, és ha akarjátok, veletek is megosztom őket. Haragszom a Nagyúrra, mert sokszor kértem, mégsem könyörült meg rajtam. Nem akarom, hogy meghaljon, de én szeretnék békében meghalni!

- Harry, engem is beavatnál, mi folyik itt? – vesztette el Hermione a türelmét, mire Harry mindent elmagyarázott neki. Ő is kétkedve csóválta a fejét, de leellenőrizte a sikló állításait. – Nincs semmilyen mágia körülötte – állította egy kis vizsgálódás után.

- Hisztek nekem? – szólalt meg újra a kígyó, aki engedelmesen tűrte a vizsgálatokat.

- Nos, egyelőre igen – nyugtatta meg Harry. – De annyira nem, hogy ne rakjunk rád egy megfigyelő bűbájt. Amint valami olyat teszel, ami gyanús, megbánod, megértetted? – kérdezte, miközben úgy érezte, mázsás súly esik le a szívéről. Ha hihet ennek a siklónak, ha minden igaz, amit állít… Akkor sikerült újabb áldozat nélkül elpusztítania egy lélekdarabot, és már csak kettő van hátra: maga Voldemort, és a kehely!

Fél óra múlva a kígyó kapott egy dobozt a nappali egyik sarkában, majd, mivel Rend-gyűlést jelzett az érméjük, magára hagyni készültek.

- Aztán jól viselkedj – ajánlotta Harry a kígyónak, akire nem tudott haragudni Nagini korában elkövetett tettei miatt. Hisz most még szinte csak gyerek!

- Éhes vagyok – nyűgösködött erre a sikló, mosolyt csalva Harry arcára.

– Nézz körül a házban, és szolgáld ki magad valamilyen ennivalóval – ajánlotta, majd dehoppanáltak, magára hagyva vendégüket.

A Rend tagjai komoly arccal gyülekeztek egyikük búvóhelyén.

- Hárman haltak meg az esti összecsapás miatt – kezdte Schacklebolt a gyűlést. – Mordon, Kluxman és Onyx. Valaki tud részletekkel szolgálni? – nézett végig az egybegyűlteken.

- Onyxot legyűrte két halálfaló – mondta Fred Weasley. – A segítségére akartam sietni, de már halott volt, mire odaértem.

- Én láttam Kluxmant, amint üldözőbe vesz egy halálfalót, és eltűnnek a fák között – informálta társait egy Harryék számára ismeretlen Rendtag.

- És Mordon? Őt látta valaki? – nézett végig a társaságon a Rend vezetője.

Harry fészkelődni kezdett az ülésen, mire Hermione kérdő tekintettel ránézett. Megköszörülte torkát, és fennhangon közölte:

- Én láttam. Adava Kedavra végzett vele – mondta kiszáradt torokkal, majd hozzátette: - Egy halálfaló volt, de nem tudom, melyik, és meghalt-e később. Éppen Pettigrew nyomában voltam.

A Weasley család felhördült, amikor meghallották ezt a nevet, túlságosan fájó emlék volt nekik először Percy, majd Ron „házikedvence”.

- Megölted?

- Nem, foglyul ejtettem, és kikérdeztem – magyarázta kissé nyugodtabban.

- És hol van most? – kérdezte George Weasley.

- Otthon, egy befőttes üvegben – sütötte le a szemét, majd látva a döbbent tekinteteket, gyorsan hozzáfűzte: - Animágus alakban van, nem tud elszökni.

- Jó lenne, ha elmondanád, mit tudtál meg, majd nekünk is megmutatnád – ajánlotta Lupin.

Harry bólintott, és elmesélte az információkat, amit a nap folyamán tudott meg. Pitonon kívül mindenről beszámolt.

A Rend morogva vette tudomásul, hogy hiába keresték az elmúlt időszakban Hugrabug Helga kelyhét, majd berekesztették a gyűlést.

- Elmehetnénk most Peter Pettigrew-ért? – lépett a fiatalok mellé Schacklebolt, Lupin társaságában.

- Hogyne, jöjjenek.

A lakásba lépve a befőttes üveghez sétáltak, de megdöbbenve vették észre, hogy az üveg eldőlt, a teteje nincs rajta és üres.

A két Rendtag azonnal átvizsgálta a házat, rejtőzködő halálfaló után kutatva, de nem találtak semmit.

Harry majdnem szívrohamot kapott, amikor rádöbbent, hogy mi történhetett.

- Hermione – fordult idegesen a lányhoz. – Tudod, hogy mivel táplálkoznak a gabonasiklók?

- Persze. Hetente egyszer elég nekik egy egér, vagy egy patkány, de akár hat hétig is kibírják nélküle.

- Élve? – sápadt el még jobban a fiú.

- Attól függ, milyen kényes a kígyó. A legtöbb megeszi döglötten is, de állítólag élve sokkal finomabb falat. De akkor úgyis megfullad az áldozat, ha egészben lenyeli egy sikló… Miért? Csak nem gondolod, hogy… - szaladt ki hirtelen minden vér az arcából.

Harry bólintott, és odalépett Nagini dobozához, ahol a kis kígyó hatalmas hassal már nekilátott az emésztésnek.

A két fiatal a kanapéhoz tántorgott, majd döbbenten ültek le.

- Én mondtam neki, hogy egyen, amit talál a lakásban – mondta Harry. – Nem tudhatta, hogy egy halálfalót evett meg!

Hermione csak bólintott, és a szája elé szorította a kezét.

- Mi folyik itt? – nézett rájuk Schacklebolt megdöbbenve. – Jól értem, amit mondtok? A háziállatotok megette Pettigrew-t?

- Igen, ő Szissz – talált ki egy nevet gyorsan Harry. Még nem akarta elárulni, hogy a régen Naginiként élő kígyó a legújabb lakótársa. – Még kicsi, nem tudja, mit lehet, és mit nem! Szent Merlin! – suttogta elborzadva.

Meglepetésükre Lupin felnevetett.

- Akár szívtelen, gonosz alaknak is hihettek, de szerintem így csak oda került, ahová érdemelte! Sok hasonlóan finom falatot Szissznek! – emelte fel képzeletbeli poharát, mintha köszöntőt mondana, majd intett Kingsley-nek, hogy menjenek, itt már nincsen több dolguk.

- Nagini, tudsz róla, hogy megettél egy halálfalót? – fordult az éppen ébredező kígyóhoz Harry elzöldülő arccal.

- Pettigrew? – kérdezte, mire a fiú bólintott. – Remélem nem kár érte – nézett rájuk Harry megítélése szerint bűnbánóan, bár sejtette, soha sem fogja megtudni, hogy mitől volt ez az érzése.

- Másra már úgyse lett volna jó – nevetett fel. – Csak meg ne feküdje a gyomrodat!

A következő hónap mindenki számára csendesen telt, Harrynek szinte minden nap aggódva, hogy vajon Piton hogyan veszi az új akadályokat, és mennyire türelmes még vele szemben Voldemort. Néha azon kapta magát, hogy az ujjait tördeli idegességében, máskor viszont maga volt a megtestesült nyugalom. A Rend folyamatosan kutatott a kehely után, hátha el tudják lopni a Sötét Nagyúr orra elől, de nem jutottak eredményre. Harry úgy döntött, inkább bujkál mindenki elől, és az a legjobb, ha még Piton se tudja, hol lakik.

Egyik este éppen idegesen kapkodta a tekintetét egy ősrégi könyv elkopott lapjain, amikor mellé kúszott Nagini, akinek azóta találtak valami kevésbé feltűnő nevet, a Nagit. Senki sem kérdezte, hogyan került hozzájuk, nekik pedig eszük ágába sem volt kérkedni vele.

- Mit olvasol? – kérdezte a kis kígyó, aki az utóbbi napokban valahogy túl sokat öregedett, és valamivel nagyobbra nőtt.

Nagi nagyon sok dolgot mesélt Voldemortról, ami önmagában is elég volt ahhoz, hogy meggyőzze a fiatalokat arról, hogy semmi rosszat nem akar, de igyekezett nem láb alatt lenni, és semmi félreérthető dolgot tenni.

Fura volt neki, hogy a legnagyobb sötét varázsló után annak ellenségéhez került. Nehéz volt hozzászoknia, hogy nem kell meghajolnia, ha Harry azt kéri, hogy húzódjon arrébb, mert útban van, vagy nem kell folyton szórakoztatnia gazdáját.

- Fogalmam sincs – válaszolta Harry a feltett kérdésre.

- Úgy látom, ideges vagy – sziszegte neki a kis kígyó.

- Az nem kifejezés – felelte a fiú, miközben ujjait tördelte.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Nem tudom, Nagi, nagyon rossz érzésem van. Azt hiszem, ezt Voldemort sugározza felém, de nem tudom, miért.

- Talán csak egy megtévesztés, vagy manipuláció. Nem csodálkoznék rajta, sohasem volt a Nagyúr egy felelőtlen ember, és semmit sem tett ok nélkül. Biztos vagy benne, hogy ő teszi ezt veled?

- Nem, csak egy sejtés – mondta Harry, majd nagyot sóhajtott, és megdörzsölte a szemét, amit zavart az ablakon beszűrődő, májusi, lemenő Nap fénye. Felállt, és behúzta a függönyöket, hogy jobban lásson a szobában.

- Miért zavar a napfény? – kíváncsiskodott Nagi.

- Mert nem vagyok teljesen ember – felelt Harry kitérően, bár nem félt elmondani, inkább csak nem akart róla beszélni.

- Már megint sziszegtek? – jött Hermione hangja a fiú háta mögül.

- Baj? – kérdezett vissza Harry mérgesen.

- Nem, dehogyis. Jól vagy? Idegesnek tűnsz.

- Mert az vagyok. Nagyon rossz érzésem van.

Hermione már éppen megszólalni készült, amikor a zsebében jelezni kezdett az érme. Miután megnézte, teljesen elsápadt, és Harry tekintetét kereste, aki csak nyelt egy nagyot, és úgy tűnt, mérlegeli, hogy mit tegyen.

Egy pillanattal később már pálcával a kezében állt indulásra készen, kezében az érmével, amit megbabonázva bámult, hátha mégis változik, de az kitartóan annyit jelzett, hogy D!

Harry rossz érzése egyre csak nőtt, és már magába imádkozott, hogy a Dursley családnak semmi baja se legyen.

Következik: Egy testben

Elkövette: Dracy 2006-09-26