38. Metamorfózis

A friss tavaszi szellőben Harry Potter fázósan húzta össze magán könnyű kabátját. A boltból tartott egy kis ház felé, amely London egyik eldugott kertvárosi részében állt. Egy hónap telt el azóta, hogy beköltöztek Hermionéval, de viszonylag kevés időt töltöttek a négy fal között.

Lupin – az egyetlen személy, aki pontosan ismerte a lakcímüket – minden héten legalább egyszer beállított, és elcsalta őket egy rendi gyűlésre, kutatóakcióra, vagy valami hasonló összejövetelre.

Most, hogy a Rend is kereste – óriási titkolózás közepette – Hugrabug kelyhét, illetve nyomoztak esetleges más horcrux nyomai után, Harryék néha mással is tudtak foglalkozni. Kialakult valamiféle napi rutinjuk, amihez általában sikerült tartaniuk magukat.

Reggel kilenckor keltek, mert Harry kedvéért sokszor esténként sokáig fennmaradtak. Reggeli után elintézték a napi tennivalókat, mint például a bevásárlás, majd mindketten nekiláttak kitűzött feladataiknak. Harry új pálcájával gyakorolt, amely egyre inkább a szívéhez nőtt. Nem csak azért, mert gyönyörű volt és hasznos, hanem mert szeszélyes és kihívással teli. A pálca „elvárta” a pontos utasításokat, de cserébe hatékonyabban és szebben működött, mint elődje.

Harry nem csak a pálcáját igyekezett minden erejével kiismerni, hanem saját magát és képességeit is. Megtanulta kontrollálni indulatait, ezáltal arca újra kiismerhetetlenné vált, hacsak a szokásos griffendéles őszintesége és nyíltsága miatt el nem feledkezett a titkolózásról. Az elmúlt időszak Piton társaságában megtanította kissé a titokzatosság előnyeire, így ha figyelt rá, a Renddel kapcsolatos találkozókon sem tudták irányítani, befolyásolni griffendéles mentalitása által.

Hermione szokás szerint olvasott, az Ater Argentum Albus Aeternus varázslat nyomát kutatta. Ki akarta nyomozni, legvégső esetre, van-e ellenvarázslata, hogyan befolyásolható működése, és még ezernyi más, fontos kérdés teljesül-e. Időközben rájöttek arra is, hogy előnyt jelent nekik, hogy Voldemort nem tud Harry félvámpírságáról, hiszen így a varázslat nem hajtható végre, de mindkét fiatalban maradt némi kétely, miszerint Harry vére most már az ezüst mágiához kapcsolódik és nem a fehérhez. Jól tudták mindketten, hogy nem szabad kockáztatni semmit egy ilyen kétes információra alapozva.

Ebéd után néha kikapcsolódásként kirándultak egyet egy környező településre, ahol aztán nem városnézéssel töltötték az időt, hanem kutatással, vak tyúk is talál szemet alapon, hátra valami nyomra bukkannak.

A Rend figyelte, merre nagyobb az átlagosnál a halálfalók mozgolódása, és oda aurokat küldtek ki kutatni, nem sok eredménnyel. Néhány gonosztevőt ugyan sikerült így elfogniuk, de Voldemort lélekdarabjaihoz szemernyit sem kerültek közelebb.

Néha halálos küzdelmekről is érkezett hír: a halálfalók támadása következtében életét vesztette Penelopé, a néhai Percy Weasley évekig hű társa. Percy emlékére elment a temetésre a Weasley család, és Hermione hatására tiszteletét tette Harry is, aki valójában alig ismerte a nőt. Alig tudtak elmenekülni a szertartás után, amikor a Weasley szülők újból meg akarták győzni együttérzésükről és sajnálatukról. Ginny is olyan fájdalmasan nézett a szemébe, hogy Harry napokig anyagyilkosnak érezte magát tőle.

Hermione és Harry közös esti elfoglaltsága lett a jelzőérméjük türelmetlen figyelése, amit minden nap, sötétedéstől a Pillanatig űztek. A Pillanat az elmúlt hónapban szerencsére minden este bekövetkezett, így megnyugodva hajthatták álomra a fejüket.

Pitonnal Budapest óta nem találkoztak, így egyetlen kapcsolattartási módjuk a Hermione által kifejlesztett érme volt. Esténként egy P+ jel tudatta velük, hogy a férfi még él. A jelet követően maguk is üzentek, Harry szintén P+-t küldött Piton érméjére, míg Hermione G+-t. Tudták, éppen egyedül van a férfi, és ezzel nem sodorják veszélybe.

Volt olyan este, hogy Piton csak nagyon későn jelentkezett, ilyenkor a két fiatal, mint egy-egy holdkóros vándorolt fel s alá a lakásban, és úgy tettek, mint aki értelmes elfoglaltságot űz, hogy aztán a jelzés után némán összemosolyogjanak, és munkájuk után nyúljanak.

Harry aznap nem érezte túl jól magát a bőrében, ingerülten beszólogatott Hermionénak, aki türelemmel viselte ezt a hangulatváltozást. Harry ilyen elváltozásaihoz volt ideje hozzászokni az elmúlt időszak alatt.

- Nyugodj meg Harry! – szólalt meg a lány tengernyi türelemmel a hangjában. – Azzal nem jutunk előbbre, ha magadban dohogsz!

- Semmivel sem jutunk előbbre – sóhajtott csalódottan a fiú. – Meddig üldögélünk még ebben a házban, mielőtt cselekednénk? Ha legalább tudnám, mire várunk!

- Arra, hogy Piton jelezzen – világosította fel a lány, nem először. – Azt ígérte, hogy megszervez egy találkát Naginivel, amikor megölhetjük – emlékeztette.

- Csodás – húzta el a száját Harry, majd újra fel-alá kezdett sétálni.

Mindketten egyszerre kaptak a zsebükhöz, ahol érméjüket tartották. Délelőtt volt, Piton nem lehetett, akárki is jelez, biztos nem jó hírei vannak.

Harry felsóhajtott megkönnyebbülésében, amikor meglátta a P> üzenetet. Ez azt jelentette, hogy Pitonnak híre, üzenete van számukra.

Már korábban megbeszélték, hogy ha levelet akarnak váltani, nem használnak baglyot, mert az veszélyes lehet, így megállapodtak egy másik módszerben. Harry egy szimpla ?-et küldött el üzenetként, mire válaszul egy betűt és egy számot kapott. Ennyiből meg tudta állapítani, pontosan hova kell mennie az üzenetért, csak egy London térképre volt szüksége.

Egy óra múlva kisimították a gyűrött pergament, amit a megadott helyen találtak. Piton kusza, alig olvasható betűivel volt tele, bár látszott az íráson, hogy a férfi igyekezett kitenni magáért a külalak vonatkozásában.

A levél igazi Piton-stílusban íródott, nem foglalkozott a szokásos udvariassági körökkel, azonnal a lényegre tért.

„Menjetek Avonba, ahol a túloldalon talált térkép segítségével keressétek meg a jelölt házat. Hétvégén ott találjátok Naginit a Nagyúr nélkül, alig egy-két halálfaló társaságában. Ha ezt a lehetőséget elszalasszátok, magam öllek meg benneteket.
P.”

- Kedves – motyogta Hermione, miközben a hevenyészett térképet tanulmányozta. – Tűrhető, oda fogunk találni, mikor indulunk?

- Akár most is odamehetnénk, felderíteni a terepet – lelkesedett Harry, aki nagyon szenvedett a tétlenségtől.

- De még csak kedd van – ellenkezett Hermione. – Nálam a hétvége a szombatot és a vasárnapot jelenti, addig még bőven van időnk!

- Á, ne csináld már!

- Jól van, utazzunk. Szóljunk a Rendnek?

- Esetleg Lupinnak, hogy ha baj van, riasztani tudjuk. Ha túl sokan odamegyünk, felkeltjük a környék figyelmét, és minden fuccsra mehet.

Egy óra múlva már Avon utcáin sétálgattak, elváltoztatott külsővel. Az ég felhős volt, bármelyik pillanatban előtűnhetett a szeszélyes április végi időjárás szokásos esője, így Harryt nem zavarta a napfény.

Hermione a térkép másolatát nézte, mert az eredetit már megsemmisítették. A jelölt útvonalat követve egyre jobban kifelé haladtak a városból, a ritkán lakott vidék felé. Volt, amikor negyed órát megtehettek anélkül, hogy emberrel találkozzanak, és házak is csak elvétve akadtak, azok is messze elbújva az út és a kíváncsi szemek elől.

- Ez lesz az az utca – mutatott a lány egy keskeny földútra, amely sűrű fák között kanyargott. Biztonság kedvéért kiábrándították magukat, úgy folytatták sétájukat, a láthatatlanná tevő köpennyel nem akarták feleslegesen hátráltatni magukat.

Az út egy szürke falú, régi, de karbantartott kastélyhoz vezetett, amelynek a kerítése kívül tartotta a hívatlan látogatókat. A magas kaput két oszlop tartotta, amelyek tekergőző kígyókra hasonlítottak, míg a kopogtató is egy kobrafejet ábrázolt.

- Azt hiszem, jó helyen járunk – suttogta Harry, aki a fenyegető épület miatt önkéntelenül is lehalkította a hangját.

Minden apró részlet, amit megfigyelt, növelte rossz érzését. A kerítés többi, valamivel kisebb oszlopainak tetején kifacsarodott pózban levő oroszlánszobrokat látott, amelyek páni félelemmel a pofájukon küzdöttek a testüket béklyóba szorító óriási kígyók ellen. Az oszlopok között fából volt a kerítés, és faragott mintáin kígyók szerepeltek.

Maga a ház lakatlannak tűnt, hiába látszott rajta, hogy rendben tartja tulajdonosa. Sehol sem volt egy élőlény sem, még a madarak is mintha kikerülték volna a felette húzódó eget.

- Hogyan tudnánk odabent körülnézni? – kérdezte csendesen Hermione. – A kerítést bűbáj védi, itt is érzem a vibrálását.

Harry nem válaszolt, inkább intett, hogy sétáljanak vissza az úton. Legalább kétszáz méterrel odébb kivette zsebéből az összezsugorított seprűjét, majd egy másikból a láthatatlanná tevő köpenyt.

- Ha tudnád rögzíteni ránk a köpenyt úgy, hogy ne vigye le a menetszél, talán titokban fentről körbenézhetnénk – ajánlotta a fiú.

- Szerinted egy önmagától repkedő seprű nem gyanús? – kérdezte Hermione, mire a fiú arcára fagyott a magabiztos mosoly.

- Talán a seprű is elfér…

- Kizárt! – ellenkezett a lány.

- Akkor mit tegyünk?

- Adj két napot, és kiderítem – mosolygott magabiztosan.

Péntekre elkészült a varázslat, amellyel immár gondtalanul használhatták seprűjüket a köpeny alatt, és nem látta senki. Hermione maga fejlesztette ki, így nagyon büszke volt magára, és Harry úgyszintén rá. A fiú ez idő alatt egy könyvben tanulmányozta, hogy milyen rejtett csapdák lehetnek egy ház védelmében, ahová nem szeretnének hívatlan látogatókat, és ennek függvényében ellátta a seprűjüket és önmagukat is néhány kombinált védőpajzzsal. Csak remélni merte, hogy ez elegendő lesz.

A földút kezdeténél emelkedtek fel a levegőbe, és Harry hirtelen rádöbbent, mennyire hiányzik neki a repülés és a kviddics. Az utóbbi időben hiába ért rá a feszült várakozás közben, eszébe sem jutott, hogy akár szórakozhatna egy kicsit.

Gyorsított, és élvezte az arcába csapó hideg levegőt, míg meg nem érezte, hogy Hermione egyre erősebben öleli át. Észbe kapott, hogy nem egyedül van a seprűn, és visszafogta magát, ahogy egy felnőtthöz illik.

Óvatosan és jó magasról közelítették meg a birtokot. Hermione fél kézzel a derekába kapaszkodva elvégzett egy bonyolult bűbájt, aminek köszönhetően szemük előtt kirajzolódtak a csapdák.

A terület felett halványsárga kupola feszült, míg a kapu és a teljes kerítés hossza vörösen izzott a rengeteg ráhelyezett önkioldó átoktól. Elég magasan voltak ahhoz, hogy mindezek ne jelentsenek veszélyt rájuk, de tudták, ha be akarnak jutni valahogy, ki kell találniuk egy jó tervet.

A ház mögött még hosszan folytatódott a birtok, és a kert végéhez egy buja növényzetű mocsaras terület is tartozott.

- Igazi kis kígyóparadicsom – dőlt előre Harry füléhez Hermione. – De fogalmam sincs, miért szól itt minden róluk. Voldemort szereti őket, de nem túlzás ez egy kicsit? – mutatott a ház mögötti kövezett udvarrészre, amely színes lapjai szintén egy boát ábrázoltak.

- Talán ez itt Nagini kuckója – találgatott Harry.

- Ugyan már, minek kéne egy kígyónak egy kastély?

- Nem a ház, hanem a többi. Az a medence, a mocsár, a díszítés. Ne felejtsd el, hogy Nagini nem egyszerű csúszómászó, nagyon is intelligens állat, és olyan, mint Voldemort jobb keze. Talán itt szokta kipihenni a fáradalmakat, amelyeket gazdája miatt elszenved. Néha kap egy-két szabadnapot, amikor nem szállja meg őt Voldemort, és nem kell kémkednie, amikor csak kígyó lehet.

- Van benne valami, hisz Nagini régóta támasza urának. Lehet, hogy néha szüksége van regenerálódásra, hogy bírja a… a munkakörét – húzta el Hermione a száját.

- Ez nekünk csak jó, mert így sebezhetőbb – bólintott a fiú, majd miután mindent tüzetesen szemügyre vettek, továbbálltak.

Az akciót szombat kora estére időzítették, amikor a szürkület miatt a legrosszabbak a látási viszonyok. Napközben stratégiákat gyártottak, bár tudták, hogy a helyszínen úgyis más lesz minden, mint számítanak rá.

Indulás előtt üzenetet küldtek Lupinnak, biztos ami biztos, majd seprűvel közelítették meg a helyszínt.

Legkevésbé a kastély feletti rész volt védve, ezért hatoltak be így a területre. A halványsárgán derengő védelmi varázslatot sikeresen hatástalanították, így sikerült a meglepetés erejével érkezniük.

Tudták, hogy nincs sok idejük, hogy belefussanak egy rejtett csapdába, így nem sokat foglalkoztak az óvatossággal. Fentről már látták, hogy a kígyó valahol a szabadban van, míg egy halálfaló a közelében őrködik. Valószínűsítették, hogy nem ketten vannak az egész birtokon, de mást fentről nem láttak.

- Hermione rád bízom a halálfalót, rendben? – fordult Harry a lányhoz. – Vigyázz magadra, kérlek!

Kibújt a láthatatlanná tevő köpeny alól, és a hátsó kert felé tartott. Egy pillanat alatt kiszúrta Naginit, amint a fűben csúszott egy vízzel teli árok felé. Egy pillanatra megrettent, a három méter hosszú testet meglátva, de megtorpanás nélkül folytatta útját felé.

- Nagini – szólalt meg, mikor már alig néhány méter volt köztük. A távolból nagy csattanás hallatszott, majd mindenfelé átkok repültek – Hermione máris harcba keveredett.

A kígyó megtorpant, gyémántmintás farkát felemelte idegességében, majd lassan megfordult.

- Micsoda meglepetés – sziszegte, mikor felismerte a váratlan látogatót. – A Nagyúr örülne a társaságodnak! Miért nem keressük fel együtt? – kérdezte, miközben óvatosan közelebb csúszott, és szemét a fiúéba fúrta.

Még sohasem álltak így, szemtől szemben, társaság nélkül. Nagini a tudatán sem osztozott senkivel, így érdeklődve figyelte azt a fiút, akitől úgy retteg gazdája, aki egyedül az útjába állhat.

- Nekem veled van dolgom – emelte fel magasabbra pálcáját Harry, és egy pillanatra sem kalandozott el figyelme.

- Akkor éppen jókor jöttél. Évente két nap van az életemben, amikor csak a semmittevésre van gondom, amikor magam vagyok, már ha a kísérőimet nem számolom – intett fejével megvetően a kastély felé. Harry furcsállotta, de úgy érezte, a kígyó valamilyen fontos részletben hazudik.

- Szörnyű élet lehet – gúnyolódott, de közben nem értette, miért olyan szomorú a kígyó szeme, mint aki évtizedes súlyokat hord képzeletbeli vállán.

- Mit tudsz te – sziszegte válaszul gúnyosan Nagini, és újra közelebb araszolt, csak akkor visszakozott, amikor Harry figyelmeztetően megcélozta pálcájával.

- Nem szeretsz Tomika játékszere lenni? Akkor hadd segítsek rajtad – gügyögte Harry, aki kezdte úgy érezni, nem úgy alakulnak a dolgok, mint ahogy számítani lehetett rá. Bár örült, hogy ma talán sikeresen megsemmisítheti Voldemort egy horcruxát, de nehéz volt egy állatra úgy gondolnia, mint Voldemort lelkének egy darabjára. Visszaemlékezett beszélgetésére Pitonnal, amikor felvetette a férfi: Nagini talán nem önszántából választotta ezt a sorsot, egyszerűen nem volt választása.

Harry azt is tudta, nincs ideje párszaszóul bájcsevegni a kígyóval, amíg Hermione halálfalókkal küzd, így pálcáját ráirányítva villámgyors „Pertificus Totalus” hagyta el száját. Nagini ugyan szinte szemmel követhetetlenül tekergőzött felé, de nem volt ideje elérni, így menet közben kövült meg.

A fiú óvatosan közelebb lépett, hogy megvizsgálja, tényleg tehetetlen-e, majd a kígyó átható szemeibe nézett. Nem tehetett róla, de összeszorult a torka, amikor kimondta rá azt az átkot, amit már korábban kikeresett egy könyvből, és Hermionéval úgy vélték, megfelelő lesz. Ha nem, más módon kell megölnie.

- Tortura morale! – harsogta, ami által varázslata óriási erejűre nőtt. A kígyó szeme iszonyattal telt meg, ahogy érezni kezdte a belső kínt, amit a varázslat okozott. Harry kíméletlenül, de mégis szánalommal teli szívvel folytatta a következő lépéssel. – Sfacelo morale! – kiáltotta, és pálcájával követte a betanult bonyolult koreográfiát, és a végén szúró mozdulatot tett a kígyó felé, amitől az a sóbálványátok ellenére is összerándult, és látszott rajta, hogy tényleg összeroppant a nyomás alatt. Most jött az utolsó varázsige, amelybe számításuk szerint már bele kell halnia Nagininek. Harry könyörtelen gyilkosnak érezte magát, mégis határozottan mondta el: - Inanimato serpente!

Nagini szája kinyílt, és iszonyú kínsikoly hagyta el a torkát. A sóbálványátok immár nem volt hatással testére, és görcsölve tekergőzni kezdett, összetörve maga körül mindent, amihez odaütődött. Harrynek félre kellett ugrania az útjából, amikor óriási farka felé csapott.

A kígyó bőre szétnyílt, mintha ki akarna fordulni önmagából, miközben pofájából vér ömlött ki, majd Harry úgy látta, saját belsőjét is kiöklendezi magából. Szája elé kapta a kezét, hogy saját hányingerét visszatartsa valahogy, miközben egy pillanatra körbenézett, nincs-e valaki a közelben. Hermione ügyesen feltartotta a halálfalókat, így még volt ideje kivárni a varázslat végét.

A haláltusa percekig tartott, és Harry már arra gondolt, önkezével vet véget a kígyó életének, de közben azt is tudta, ezt nem teheti. A horcrux csak ezen a módon semmisülhet meg, másként nem.

Nagini szájából ebben a pillanatban lökődött ki az, amire eddig várt – Voldemort lélekdarabja, amit a varázsigék sorozata szilárd állagúvá vont össze a kígyó gyomrában, ezzel pokoli, és valószínűleg végzetes kínt és sérüléseket okozva az állati lélekhurcolóban. Voldemort lelkének egy darabját a kígyó testébe helyezte, szétosztva szívében, lelkében, sejtjeiben, bőrében, húsában, mindenében. Mindezen végtelen darabka most összegyűlt, majd a napvilágra került.

Harry pálcáját a fekete, alaktalan kőre emlékeztető valamire szegezte, majd megsemmisítette. Éppen készült kimondani Naginire is egy szenvedését megszüntető átkot, amikor valaki hirtelen oldalról rávetette magát.

Pálcáját elvesztette, miközben a fűben dulakodtak. Olyan sötét volt már, hogy csak nehezen vette ki a hirtelenszőke hajtincseket, amelyekből a szájába is bőven jutottak. Egyszerre megérezte azt a semmivel sem összetéveszthető szagot is, a vérfarkasok testének illatát. Lelökte magáról Draco Malfoyt, és a pálcája felé tapogatózott.

- Potter, ezt nem úszod meg élve! – hörögte a vérfarkas, miközben zavart arccal szimatolni kezdett, de látszólag ő sem hitt az orrának, mint Lupin.

- Mi közöd van neked Naginihez? – érdeklődött társalgási stílusban, miközben ujjai ráfonódtak pálcájára, amelyet Draco nem láthatott meg a sötét és a pálca különleges képességei miatt.

- Mondjuk azt, hogy én vagyok a testőre – ugrott talpra Malfoy, és kisimította haját az arcából. Harryvel nem törődve a testhez lépett, amely már befejezte vergődését, és valamiféle átalakuláson ment át. – Mit tettél vele, te hülye? – rúgott bele a véres masszába, és elfintorította az orrát. – Megint keresztbetettél nekem, először a temetőben…

- Aztán az apád… - segítette ki Harry figyelmesen, miközben ő is felállt. Úgy döntött, ha a fiú egyelőre nem adja jelét annak, hogy harcolni akar, azért nem lankad veszélyre kihegyezett figyelme.

Draco felkapta

fejét, és arca egy pillanatig tiszta döbbenetet árult el.

- Azt ne mondd, hogy te ölted meg az öregemet is – motyogta, majd még morgott valamit az orra alatt, ami talán a hitetlenkedés hangjaként hallatszott.

- Nem én voltam, de ott voltam, akár én is lehettem volna – világosította fel szívélyesen régi ellenségét. – Ha nem olyan makacs, élhetett volna, de ő nem volt képes elmenekülni, amikor megtehette volna, inkább támadott.

- Ezt most vegyem célzásnak? – kérdezte Draco.

- Akár – biccentett Harry, és komolyan is gondolta, hogy ha kell, futni hagyja, hisz legjobb tudomása szerint nem követett el semmi hasonlót, mint az apja. Próbálkozott, igaz, de mindig elbukta – talán van egy kis lelkiismerete? Most a lélekdarab elpusztítása volt a lényeg, Draco nem számított.

- Miért hagynálak futni? Ha harcolunk, könnyen én is győzhetek, téged már Nagini kifárasztott. Alig hiszem, hogy csak úgy hagyta magát megölni… Láttam nem egy halálfalót, akinek élvezettel roppantotta össze gerincét egyetlen öleléssel, mázlid lehetett, hogy ezt megúsztad. Különben meg, nem tudod, hogy a Nagyúr parancsba adta minden hívének, hogy élve kell neki Harry Potter? Ha tálcán vinnélek elé, talán újra komoly feladatokat adna, mert úgy látom, a kígyójának már úgysincs szüksége pesztrára…

Harry emésztgette az információkat, és úgy döntött, ha már Draco ilyen közlékeny, kifaggatja, amennyire tudja, hátha megtud valami olyat is, amit véletlenül ejt el előtte a volt mardekáros.

- Vérdíj van a fejemen? – nevetett fel. – Ennek ellenére hetek óta te vagy az első halálfaló, aki önszántából az utamba kerül!

A fiú dühösen közelebb lépett, de aztán még időben meggondolta magát.

- Igazából egy olyan halálfaló van, akit utánad küldött a Nagyúr, az pedig Piton – mosolyodott el gúnyosan. – Sok mindenről nem tudsz, ahogy látom, de gondolod, ha Dumbledore nem jelentett gondot neki, téged nem kap el? Pedig most szorult helyzetben van, ha nem kerülsz elő élve, kedvenc tanárodnak annyi! Mi többiek, csak bónuszpontokért kaphatunk el téged, tudod, nem árt nagyon jóban lenni az Öreggel!

Harryt sokkolta az az információ, hogy Piton megint milyen lehetetlen feladatot kapott. Mintha a sors nem akarná, hogy mindketten túléljék ezt a háborút. De mihez kezdhetne Piton nélkül? Nélküle most Nagini sem lenne halott.

- És szerinted nem ölet meg azonnal, ha megtudja, mi történt hű társával, akit rád bízott? – kérdezte inkább.

- Nem szándékozom a szeme elé kerülni egy darabig, van egy vérfarkas haverom, aki talán még örülne is, ha gondoskodhatna rólam, cserébe lojalitásomért – nevetett fel Draco, de hangja hamisan csengett.

- Ugye most nem Lupinról beszélsz? – szórakozott rajta Harry. – Mert elintézte neked, hogy ne körözzenek az aurorok…

- Még mindig beköphetem Greybacknek!

- Greyback mostanában morcos rád apád miatt, nem?

- Miről nem tudsz? – rúgott bele egy vakondtúrásba a vérfarkas dühösen.

- Én mindent tudok, de neked lenne még mit tanulnod – okította ki Harry. – Döntsd el, melyik oldalon állsz, mert már nincs rá sok időd.

Draco kihasználta a pillanatot, amikor Harry Nagini testére nézett, mert az furcsán megmozdult, és a földön heverő pálcája felé ugrott. Harry egy villámgyors ugrással mellette termett, és odébb rúgta a fapálcát.

- Ezt meg hogy csináltad? – nézett rá döbbenten Malfoy, mire Harry felemelte egyik kezét, és fekete, hosszú körmével éppen hogy, de felsértette arcán a bőrt, majd felmutatta véres ujját.

Draco szemében felismerés csillant, és belenézett Harry vörössé változott szemébe, mielőtt hátrább lépett volna.

- Úgy látom, tényleg lemaradtam pár dologról. Nem mondom el senkinek, ha elmehetek – mondta meglepően szelíden, mire Harry intett, hogy tűnés, és a varázspálcát is odapöccintette egy célzott rúgással. A szőke srác felkapta, és azonnal dehoppanált. Látszólag nem szerette a vámpírokat, de az is lehet, hogy egyenesen Voldemorthoz ment a friss információval. Harry azt nem kötötte az orrára, hogy csak félvámpír.

Újra Nagini testéhez lépett, hogy végre megvizsgálja, amikor vagy ő, vagy távolabb Hermione aktiválhatott egy rejtett csapdát. Pillanatokon belül halálfalók tucatjai hoppanáltak a helyszínre, míg a kapun kívülről Harry mintha Lupin hangját hallotta volna.

Megérkeztek a halálfalók és a Rendtagok is, talán lesz egy jó kis móka. Amikor egy eltévedt átok ledöntötte a lábáról, úgy döntött, itt az ideje, hogy megkeresse Hermionét a kialakult zűrzavarban, és gyakorlásként ne a dehoppanálást válassza, hanem segítsen egy kicsit az aurorok munkáját.

Miközben feltápászkodott a fűből, nem vette észre, amint egy apró sikló becsúszik a talárja zsebébe.

Következik: Kicsi kígyó, nagy falat

Elkövette: Dracy 2006-09-24