37. Rendetlen megbeszélés

Harry kirohanása után mindenki másképpen nézett a fiúra, ki szomorúsággal telt szemekkel – mint a Weasley család, amely úgy tűnt, megérti a fiút - ki dühösen – mint Lupin, akinek fogalma sem volt, mi lelhette - ki közönyösen – mint Shacklebolt.

Hermione gyorsan helyreállította az összetört asztalt, és az visszakerült a helyére, a fiú pedig leült a székére, és várta a reakciókat

- Mi történt veled, Harry? Nagyon megváltoztál – hallotta Lupin gyanakvó hangját.

- Túl sok minden – felelte halkan. – Miután letettek arról, hogy őriztetnek, mint egy csecsemőt, talán megbeszélhetnénk, hogy miben segíthetnek nekem.

- Először tisztázzunk néhány dolgot – szólalt meg McGalagony. – Azt állítja, hogy Perselus Piton a mi oldalunkon áll?

- Teljes mértékben – felelte Harry, majd várta, hátha több kérdés is elhangzik, de síri csend volt, senki sem mert megszólalni. – Egyéb kérdés?

- Ez az Aeternus miféle varázslat?

- Már mondtam, Voldemort ezzel óhajtja halhatatlanná tenni magát – felelte Harry.

- De, amíg téged nem kap el, addig nem hajtja végre, tehát van időnk – szólt közbe Lupin.

- Lehet, hogy talál helyettem valami más fehér varázslatot. Nem lehetünk biztosak benne, hogy rám van szüksége, ez csak egy sejtés az eddigiek alapján.

- Ezek szerint egy hajszálon függ a varázsló-társadalom sorsa, de te nem hagyod, hogy vigyázzunk rád – kezdte újra Lupin.

- Ezt majd négyszemközt megbeszéljük – intette le Harry. – Tehát fontos, hogy megtaláljuk az utolsó horcruxot, egyelőre Nagini nem jelent akkora problémát, idővel majd őt is megsemmisítjük.

- Rendben, szerinted mit kellene tennünk? – kérdezte Shacklebolt.

- Őszintén? Fogalmam sincs. Mi csak egy bizonyos ideig tudtuk követni a kelyhet, azok után semmi nyomunk sincs, amin elindulhatnánk.

- Mit tud eddig? – kérdezte McGalagony.

Harry néhány mondatban felvázolta, amit tudott; igyekezett, hogy ne hagyjon ki semmilyen apró részletet.

- Rendben, akkor nyomozni kezdünk, de hogy tudunk elérni?

- Gondolom még megvannak az érmék, amiket Hermione csinált.

- Milyen érmék? – kérdezte McGalgony. – Azok, amiket Lupintól kaptunk?

- Igen, azokra gondolok – felelte Harry, majd várta a választ.

- Nem is tudtuk…

- Nem akartam, hogy bárki is tudja, hogy miért kell figyelni a két családot – előzte meg Harry az esetleges vitát. – Ha megvannak még, akkor azokon keresztül értekezhetünk. Címezhetők…

Itt hirtelen elhallgatott, mert az ő zsebében jelezni kezdett az érme, és úgy tűnt, Hermionéé is. Körülnézett, de senki másé nem jelzett, csak ők fickándoztak a székükben. Elővette, majd megnézte rajta az írást, amin csupán ennyi áll: P+.

Harry szívéről szinte azonnal eltűnt minden nyomás, a gyomrában szorító érzés is csökkenni kezdett. Piton tehát jól van, életben van. Rámosolygott Hermionéra, aki ugyanúgy megkönnyebbültnek látszott, majd visszafordult a többiekhez.

- Szóval címezhetők, tehát az kapja meg az üzenetet, akinek küldi, de ezt gondolom, tudják.

- Ki jelzett? – kérdezte Lupin, szemét az érmén tartva, amit Harry szórakozottan forgatott az ujjai között.

- Lényegtelen – vetette oda félvállról. – Ha nincs több kérdés, mindenki tegye le az Esküt, és menjen a dolgára.

- Te aztán vendégszerető vagy, haver – szólalt meg Fred.

- Kicsit fáradtak vagyunk, Fred – kezdte Hermione, aki teljesen egyetértett Harryvel, mert már nagyon elege volt a Rendből. – Az elmúlt hónapok nem igazán úgy teltek, ahogy szerettük volna, ráadásul nincs két órája, hogy a repülőtéren landoltunk, azt hiszem, igazán megérthetnéd, hogy nem körülöttetek forog a világ. Egyébként is, senki sem hívott senkit, úgyhogy maradjunk is ennyiben.

Harry látni vélte, ahogy egyesek szája kinyílik a döbbenettől, McGalagony pedig megbotránkozva nézi az eminens lányt, aki most osztott ki valakit. Már mondta volna a magáét, amikor Shacklebolt megszólalt.

- Minerva, hagyd, teljesen igaza van a kisasszonynak, minket senki sem hívott.

Miután mindenki letette az Esküt, a Rend tagjai elmentek, csak Lupin és a Weasley család maradt, akik úgy tűntek, mintha mondani akarnának valamit. Egymással szemben álltak meg, Hermione, Lupin, Harry és a Weasley család.

- Harry – kezdte Mr. Weasley -, szeretnénk bocsánatot kérni az egész család nevében, amiért téged hibáztattunk Ron halála miatt. Tudjuk, hogy nem a te hibád, csak egy véletlen baleset volt az egész.

- Felesleges bocsánatot kérniük, teljesen igazuk volt – felelte Harry, és így is gondolta.

- Nem a te hibád, hanem Tudjukkié – mondta Mrs. Weasley bűnbánóan. – Nagyon sajnáljuk, amiért annyi butaságot vágtunk a fejedhez. Nincs arra mentség semmilyen körülmények között, amit tettünk, ezért kérjük, hogy bocsásd meg, hogy ilyen bolondok voltunk.

Harry kétségbeesett rázta meg a fejét.

- Hát nem értik? –kérdezte halkan, szinte suttogva. – Észre kellett volna vennem, hogy Ron másképpen viselkedik, figyelnem kellett volna rá, vagy eleve bele se kellett volna rángatnom ebbe az egészbe!

- Ne hibáztasd magad!

Mrs. Weasley közelebb ment, hogy átölelje, de ő teljesen megmerevedett, majd lassan hátrálni kezdett. A nő is megdermedt, és nem tudta, mit kezdhetne a helyzettel, így inkább nem fejezte be a mozdulatot.

- Sajnáljuk, Harry – mondta utoljára, majd elkezdte kiterelni a családját a konyhából.

Ginny valahogy mégis bent maradt, és Harryt nézte egy darabig.

- Beszélhetnék veled négyszemközt? – kérdezte, majd, miután Lupin és Hermione kiment, félszegen álldogálva kezdett bele mondanivalójába. – Sajnálom, hogy elmondtam, hogy tudsz pálca nélkül varázsolni.

- Már túl vagyunk rajta – felelte a fiú, megpróbálva elrejteni csalódottságát. – Nem haragszom, se rád, se a családodra.

- Én csak nem tudtam, hogy mit tehetnék - magyarázkodott. – Sokat beszélgettünk anyáékkal, és elmondtam nekik, ők pedig teljesen fel voltak háborodva, így elmondták a Rendnek, aztán már nem volt megállás.

- Nem kell magyarázkodnod, Ginny, már mondtam, hogy nem haragszom – felelte Harry rezignáltan.

- Mikor megtudtam, hogy Ron igazából miért halt meg, én nagyon megbántam, amiért úgy viselkedtem veled, és azt is, hogy elmondtam anyáéknak ezt az egészet – motyogta maga elé.

- Nem számít – válaszolt még mindig rezzenéstelenül, pedig nagyon is számított.

- Harry, én még mindig nagyon szeretlek.

- Én is szeretlek, Ginny – felelte kicsit lágyabb hangon.

A lány közelebb lépett hozzá, és meg akarta érinteni az arcát, de ő elhúzódott.

- Ha szeretsz, akkor most…?

- Vannak dolgok, amik nem változnak, én akkor is Ron gyilkosa leszek, ha te megbocsátasz nekem ezért. Ne haragudj, de nem tudom elfelejteni, ahogy rám néztél a temetésen. Túl sok szenvedést okoztam neked már így is, és én nem lennék képes bántani téged, nem akarom, hogy a közelemben legyél, mert csak ártok neked, érted?

- Nem, Harry, nem értem! – fakadt ki a lány, és kövér könnycseppek indultak útjára az arcán.

- Szeretlek, Ginny, de nem tudlak megvédeni önmagamtól, és mindattól, ami történt vagy történni fog velem – mondta, majd hátat fordított a lánynak, és az egyik asztal szélébe kapaszkodott. Hagyta, hogy testén úrrá legyen a remegés, szeme vörössé változzon, és a körme kinőjön, amivel belekarmolt az asztal lapjába kínjában.

Hallotta, ahogy a lány megfordul, és kimegy az ajtón. Mikor meghallotta a kilincs kattanását, engedte, hogy szeméből kifolyjon egy könnycsepp, ami hangos koppanással terült szét az asztalon.

Felkapta a fejét, amikor meghallotta Hermione hangját olyan hangosan, mintha a lány mellette állna, pedig tudta, hogy az ajtón kívül áll.

- Mi történt. Ginny? – kérdezte a lánytól, mire az szipogott egyet.

- Harryvel jársz? – szegezte neki a kérdést a vörös hajú lány sértett hangon.

- Miről beszélsz? – Erre a mondatra Harry sem tudott volna hogyan reagálni. Hogy jutott ez a lány eszébe?

- Tudom, hogy együtt jártok, azért szakított velem – sírta Ginny, de hangjából Harry kihallotta a dühöt. – Láttam, ahogy összemosolyogtatok a gyűlésen, tudom, hogy jártok!

- Ginny, csak barátok vagyunk!

- Ne hazudj nekem, te hülye cafka, először a bátyám, most meg ő...

Nem tudta befejezni a mondatot, mert Hermione pofonvágta, és Harry még azt is hallotta, ahogy dühösen fújtat.

- Ha tudnád, hogy miken ment keresztül, Harry, szégyellnéd magad, hogy ilyeneket mondasz! – kiabálta Hermione. – Neked kellett volna kiállni mellette, amikor az egész családod őt hibáztatta Ron haláláért! Te vagy az oka, hogy még mindig azt hiszi, ő tehet az egészről! Neked kellett volna ott lenned, amikor napokon keresztül olyan pokoli kínokat élt át, amit még látni is szenvedés volt! Neked kellett volna vele gyászolnod, amikor Ron meghalt, neked kellett volna mellette lenned, amikor felfordult az élete, és egy olyan döntést kényszerült hozni, amit talán egész életében bánni fog! Neked kellett volna mellette lenned végig ezen a pokoli úton, ahol elvesztette önmagát, csak mert nem állt mellé az, akit a legjobban szeret! – üvöltötte magából kikelve, és Harry tudta, hogy ezt akkor is hallotta volna, ha nem lennének különleges képességei.

Ezután már csak a bejárati ajtó csapódását hallotta, és úgy tűnt, Ginny elment. Hermione besétált mellé, és lehuppant az egyik székbe; messziről látszott rajta, hogy feldúlt.

- Tudom, hogy mindent hallottál. Sajnálom, talán nem kellett volna pofon vágnom – motyogta neki a lány.

- Igazság szerint meg kellene köszönnöm, hogy kiálltál mellettem, annak ellenére, hogy ő a legjobb barátnőd.

- Nem voltam fair vele szemben, de képtelen voltam magamban tartani. Hogy juthatott eszébe ilyesmi, hogy te meg én?!

- Nem ő volt az első, és szerintem nem is ő lesz az utolsó. Inkább az esett rosszul, hogy nem hitte el, hogy tényleg szeretem. Talán csak a düh beszélt belőle. Nem tudom, de már nem is számít.

- Tudom, hogy Ginny most mérges, és csak a düh beszélt belőle, nem gondolta komolyan, amit mondott. Csak rosszul esett, hogy nem csak engem, de téged is árulónak tart. Sajnálom, Harry, hogy nem adsz magatoknak még egy lehetőséget, mert tudom, hogy vele boldog lennél, de nem vagyok benne biztos, hogy ezek után jó szemmel tudnám nézni, ha mégis együtt maradnátok. -Hirtelen az ajtóra emelte a tekintetét, majd a fiúra nézett, és suttogva rászólt. – A szemed!

Harry sejtette, hogy bejött Lupin, így gyorsan okklumentálni kezdett és a körmeit is visszahúzta.

- Azt hiszem, nem csak Harryről mondható el, hogy megváltozott az utóbbi időben – kezdte Lupin Hermionéra szegezett tekintettel. – Mire volt jó az előbbi jelenet? Miért bántottad Ginnyt?

- Csak dühös voltam rá – felelte Hermione, miközben kicsit összehúzta magát.

- És ezért meg kellett ütni?

- Gondoltam, hátha észhez tér tőle, de szerintem nem sokat használt – válaszolta Hermione motyogva. – Sajnálom, elragadtattam magam.

Harry megeresztett egy halvány mosolyt, mert egyszerűen jól esett neki, hogy a lány kiáll mellette.

- Harry, te ezt helyesnek tartod? – kérdezte Lupin nekiszegezve a kérdést, miután észrevette a mosolyát.

- Legalább ő megért, és ki is áll mellettem. Nem kezel gyerekként mások előtt, és magunk között sem. Na meg azt is tudom értékelni, hogy nem vonja kétségbe a szavamat – felelte egy szuszra, teljesen meglepve ezzel a férfit.

- Harry, teljesen megváltoztál, nem tudom, mi történt veled, de rossz irányba változtál, nem érzed, hogy rossz az, amit csinálsz?

- Arra próbál célozni, hogy nem nőtt be a fejem lágya, és hülyeséget csinálok, hogy nem fogadom el azt, hogy vigyázzanak rám, csak mert nem szükséges?

- Attól még, hogy te úgy gondolod, hogy meg tudod védeni magad, nem biztos, hogy tényleg meg is tudod!

- Újabb példája, hogy kétségbe vonja a szavam. Miért fogadjam el a segítségét, ha egyszer azt sem hiszi el nekem, amit mondok? – kérdezte Harry kíváncsian.

- Úgy tűnik, nem vagy képes megfelelően gondolkozni. Te csak egy… - itt hirtelen elhallgatott, és Harry arca gúnyos mosolyra húzódott.

- Csak egy felelőtlen gyerek vagyok, aki azt hiszi, hogy ő a kis kiválasztott?

- Túl fiatal vagy még, nem értheted!

- Tehát nincs elég tapasztalatom – gúnyolódott. – Milyen vicces, nem? Voldemorttól félt, miközben maga talán egyszer sem találkozott vele. Nem gondolt még bele, hogy Dumbledore miért bízta rám a horcruxokat? Biztos vagyok benne, hogy nem azért, mert gyereknek tart. Igen, elismerem, talán felelőtlen, talán néha meggondolatlan vagyok, de ezt a döntést már érlelgetem egy ideje, úgyhogy elhiheti nekem, hogy elégszer meggondoltam.

- Tényleg tudunk vigyázni magunkra – szólalt meg Hermione is szemrebbenés nélkül.

Lupin megcsóválta a fejét, de végül lemondóan sóhajtott.

- Úgy tűnik, nem foglak tudni meggyőzni benneteket, hogy jobb, ha vigyázunk rátok.

- Nagyon úgy fest – felelte Harry fapofával.

- És most valami másról szeretnék beszélni veled – váltott aggódó arcra Lupin. – Nem találkoztál mostanában vámpírokkal, Harry?

A két fiatal egy pillanatig azt sem tudta, mit mondjon, de arckifejezésük elárulta őket.

- Honnan gondolja? – kérdezte Harry direkt értetlenkedve, pedig tudta a választ.

- Vámpírszagot érzek rajtad Harry. Ha nem lenne nappal, azt mondanám, te magad vagy az, de így arra kell következtetnem, hogy a találkozó előtt közel kerültél egyhez. Ugye nem találkoztál mostanában egy nővel, aki furcsán delejezett a tekintetével és a jelenlétével? – aggodalmaskodott, és végtelen jóhiszeműségében teljesen más következtetést vont le a helyzetből, mint az logikus lett volna.

- Te jó ég, Lupin, dehogy! – döbbent meg Harry a képtelen feltételezésen. – Hogyan lenne nekem időm randevúzgatni mostanában? – facsarodott össze a szíve, és ismét Ginnyre gondolt. Egy pillanatig tűnődött, hogy lehet-e teljesen őszinte a férfival, de aztán rádöbbent, hogy nincs más választása, mint az őszinteség. Lupin nem bolond, hamarosan magától is rájönne mindenre, abban pedig nem lenne köszönet. Így társalgási stílusban kérdezte meg: - Mondja, hallott már valaha a félvámpírokról?

- Hogyne hallottam volna! Hisz egy évig Sötét Varázslatok Kivédését tanítottam neked, már elfelejtetted? – magyarázta a férfi kioktató stílusban. – De nem értem, hogy jön ez ide. Azt kérdeztem… oh… - esett le hirtelen a vérfarkasnak, és látványosan elsápadt. Óvatosan újra megszagolgatta Harry körül a levegőt, majd a legközelebbi székhez vánszorgott, és lerogyott rá.

- Most már érti, ugye? – sóhajtott fel Harry, és ő is leült az előbb helyreállított asztal mellé. Hermione mellé ült, hogy lelkiekben támogassa.

- Mikor? Hogyan? – suttogta a férfi.

- Nem olyan rég, pár hete, Erdélyben – magyarázta a fiú. – Remélem, ez nem befolyásolja a… kapcsolatunkat – tette hozzá, a két faj közti ellentétre célozva.

- Nem, dehogy! Ugyan ösztönösen veszélyt éreztem, amikor megszimatoltam a vámpírszagot, de ez ellen nem tehetek, a zsigereimből jön, majd igyekszem túllépni rajta. Gondolom, te is ideges leszel, ha vérfarkas kerül a társaságodba – nézett rá kérdőn.

- Igen, de ki lehet bírni. Olyan érzés, mint mikor tudom, hogy valamelyik sarokból veszély leselkedik rám.

- Akkor ezért jöttél ki ennyire a sodrodból a megbeszélés alatt? Mert én itt voltam?

Harry megcsóválta a fejét tehetetlenségében, hogy hogyan lehet valaki ilyen szűklátókörű, és értetlen, ha róla van szó.

- Nem, nem ezért voltam ideges, hanem azért, amit mondtam. Azért, mert a vállamra nehezedik Voldemort legyőzésének a súlya, de a Rend még mindig azt hiszi, hogy egyedül még a vécére sem vagyok képes kimenni! – mondta dühösebb hangsúllyal, mint szándékában állt.

- Oké, függesszük fel ezt a vitát, rendben? – emelte fel kezét megadóan a vérfarkas. – Tudsz mindent a fajtádról? A Roxfortban nem kötelező tananyag, így lehet, hogy…

- Már hetek teltek el a harapás óta, azóta sikeresen kitapasztaltam elég sok mindent – fojtotta bele a szót Harry türelmetlenül. – Könyveket is elolvastam – fűzte hozzá, bár közben arra gondolt, hogy Piton volt az, aki ezeket a könyveket felolvasta neki, miközben lábadozott.

- És a szemed? Szükséged van egy bájitalra, ami nélkül nem mehetsz a napfényre – mondta tovább a férfi kitartóan.

- Van bájitalom – felelte, és tudta, hogy ez újabb, kínosabb kérdéseket fog szülni, így inkább elébe ment ezeknek. – Mint mondtam, Piton az oldalunkon harcol.

- Értem – sápadt el újra látványosan Lupin, és Harrynek eszébe jutott, hogy három nap múlva telihold, az sem lehet túl jó hatással a férfira, akinek ráadásul az utóbbi majd egy évben senki sem főzött Farkasölőfű-Főzetet.

Harry témát váltott, és kérdezgetni kezdett. – Mi történt, miután Greybackék értesültek Lucius Malfoy haláláról?

Lupin fészkelődött kissé a székén, majd az asztalra könyökölt, mielőtt beszélni kezdett volna. Hermione felállt, és elkezdett teát készíteni.

- Először mindenki azt hitte, hogy lelépett, csak később derült ki, hogy halott – kezdte a férfi. – Amíg az eltűnésében hittek, a fiát, Dracot vették elő, aki éppen akkor lábadozott valami súlyos nyavalyából. Azt akarták, hogy kerítse elő az apját, de a fiú megtagadta az utasítást, azóta nincsenek jóban a vezérrel. Nem tudok kiigazodni azon a kölykön - sóhajtott fel, mire Harry megint dühös lett. Lupin tényleg nem változik, Dracot is gyerekszámba veszi, pedig mennyi minden van már a rovásán!

- De él még? – érdeklődött Hermione a háttérből.

- Igen, de különvonultan. Gondoltam is arra, hogy próbálom megnyerni azon vérfarkasok közé, akik hatásomra majd a végső csatában Tudjukki ellen fordulnak, de inkább nem merek kockáztatni.

- Sokakat sikerült meggyőznie? – jött vissza az asztalhoz Hermione, akit ez a téma jobban érdekelt.

- Á, dehogy – mosolyodott el lemondóan Lupin. – Legtöbbször úgy érzem, teljesen felesleges a munkám. Akiket meggyőzök, azok is általában később visszakoznak, állandóan pengeélen táncolok, bármelyik pillanatban lebukhatok valaki előtt, és akkor egy okoskodó, benneteket gyereknek tartó vérfarkassal lesz kevesebb – dramatizált a férfi. Úgy tűnt, jólesik neki kissé sajnáltatni magát. – Kémként megakadályoztam néhány, muglik, illetve varázslók elleni vérfarkas támadást, szereztem néhány fontosnak tűnő információt, és ennyi. A vérfarkasoknál erősen él a csordaszellem, a legtöbben úgy ugrálnak, ahogy a vezér fütyül. Greybacknek pedig egyre nagyobb a hatalma köztük, múlt hónapban is legyőzte Stripedface-t, aki a legerősebb vérfarkas volt Írországban. Még nem gyanakszik, de bármelyik pillanatban lebukhatok.

Harry együttérzően a karjára tette a kezét, és megszorította, így vigasztalva a férfit. Úgy tűnt, egy pillanatra visszatért közéjük az a bizalom és barátság, amely régebben jellemezte a kapcsolatukat.

Estig közösen teázgattak, beszélgettek, majd még mielőtt a nap lenyugodott volna a horizonton, Lupin kettesben hagyta a fiatalokat.

Úgy döntöttek, ezt az éjszakát a házban töltik, így rendbe szedtek egy hálószobát, és hamar lefeküdtek. Amíg el nem aludtak, csendben beszélgetve megtárgyalták az elmúlt napok élményeit.

- Furcsa, hogy nincs velünk Piton – mondta ki Hermione, amire már Harry is gondolt egy ideje. – Egészen megszoktam a stílusát – ismerte be.

- Remélem, jól van – sóhajtott fel Harry is, és aggodalom járta át a szívét. – Talán Voldemort nem büntette meg nagyon, hisz nem járt még le a határidő, amit a tőr megszerzésére adott neki. Arról igazán nem tehetett, hogy a vérfarkasok maguk keresték meg, és ajánlották fel neki a tőrt.

- De ki mondta, hogy Voldemort logikusan cselekszik? – ellenkezett a lány. – Persze, nagy varázsló, mindig tudja, mit akar, de az emberekben sohasem bízott, velük mindig furcsa volt a kapcsolata.

- Kösz a vigasztalást – húzta el Harry a száját.

- Úgy látom, egészen megkedvelted – mosolygott a lány, és semmi szemrehányó sem volt a hangjában.

- Aha – motyogta a fiú, és úgy tett, mint akire hirtelen rátört a legyőzhetetlen álmosság. Nem akart erről beszélni, még Hermionéval sem.

A lány egy ideig hallgatott, majd félve megszólalt.

- Harry, alszol már?

A fiú egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy nem válaszol, de aztán győzött az érzés, hogy Hermione lenne az utolsó az életében, akit be tudna csapni, így válaszul motyogott egy igent.

- Mihez kezdünk most? A Rend segít a kehely keresésében, Piton azt mondta, majd jelentkezik Nagini ügyében, de mi mit tegyünk?

- Ha nincs más dolgunk, tanulunk egy kicsit, abból sohasem elég – válaszolta a fiú. – Új képességeim vannak, amiket csak ösztönösen tudok használni, kis gyakorlással talán fejleszthető a dolog, és az új pálcámat is meg kell szoknom. Te még pihengess egy kicsit, mert ha nem mondod, akkor is látom, hogy még fáj a hátad. És lassan azon is el kéne gondolkodnunk, mégis hogy a fenébe győzzem le Voldemortot, ha majd ott állok vele szemtől szembe.

Következik: Metamorfózis

Elkövette: Dracy 2006-09-22