36. Rendes találkozó

Harry elkeseredetten ücsörgött a szobájuk egyik kényelmetlen fotelében.

- Nézzük a jó oldalát, legalább már meg sem kellett keresnünk azt a Seholsincs szentélyt – dünnyögte, a legkevesebb átérzés nélkül, miközben az egyik éjjeliszekrényen álló lámpa halovány fényénél, a fel s alá járkáló Pitont figyelte..

- Megnyugtattál, Potter – vettette oda a férfi foghegyről, de nem hagyta abba a járkálást.

A fiú tekintetével megkereste az ágyon elterült Hermionét, aki egykedvűen bámulta a plafont, és valószínűleg ő is azon gondolkozott, hogy hogyan tovább.

- Megkereshetnénk azt a férfit, aki elvitte a tőrt – kezdte, de Piton félbeszakította.

- Olyan előnye van, amit nem tudunk behozni – lombozta le. Harry is pontosan ugyanerre gondolt két perce, de elvetette az ötletet.

- Jól gondolom, hogy már csak Harryre vár Voldemort, és kész is a halhatatlansága?

- Hacsak nem talál valami másik ősi fehér mágiát, és engem meg sem hív a szertartásra – felelte a fiú az orra alatt motyogva, de tudta, hogy mindenki hallotta, amit mondott.

- Túl fontos vagy neki, szüksége van rád – felelte Piton, továbbra is a szobában körözve.

- Tehát, el kell pusztítanunk a maradék két horcruxot és megölnünk, mielőtt még elkezdené a varázslatot. Hugrabug kelyhe úgyis elpusztul, ha megcsinálja az Aeternust, nem?

- Potter, ha megcsinálja az Aeternust, akkor már felesleges arra gondolnunk, hogy a horcruxok bármi veszélyt jelentenek ránk – sziszegte Piton.

- Ööö… tényleg – felelte a fiú nyűgösen. Egyszerűen képtelen volt összefüggően gondolkozni. Túlságosan ideges és csalódott volt ahhoz, hogy most ennyire előre tudjon tervezni. - Mennyi időnk van még, mielőtt Voldemort hívja magát?

- Legjobb esetben másfél napunk. Legrosszabb esetben bármelyik percben jelezhet – válaszolt Hermione a férfi helyett.

- Akkor tegyük fel, hogy bármikor hívhatja. Mit fog tenni?

- Azon gondolkozom, Potter!

- Hagyja már ezt a hülye Potterezést, és inkább üljön le a fenekére, és törje a fejét!

A férfi megtorpant, és fekete szemeit a fiúra emelte, akinek az írisze szinte lángolt, olyan vörös volt. Úgy tűnt, ez egy kicsit észhez térítette, mert leült a Harryvel szembeni fotelba.

- Megint vörös a szemed – szólalt meg egy kis csend után.

- Tudom, érzem, ha változik – felelte Harry nyugodt hangon. – Zavarja?

Egy pillanat múlva a fiú szemei már ismét zöldek voltak, és Piton szája enyhén elnyílt.

- Ezt meg hogy csináltad?

- Okklumenciával – felelte a fiú, majd ismét hagyta, hogy vörössé váljanak a szemei. – De ez sem megoldás mindenre.

Hermione még mindig döbbenten nézte Harryt.

- Olvastam a félvámpírokról, de még sohasem láttam egyet sem. Főleg nem azt, hogy mikre képesek, nem mutatnád meg? – kérdezte a lány.

- Azt hiszem, fontosabb dolgunk is van – felelt a fiú. – Ha mindent megbeszéltünk, szívesen megmutatom, nehogy tudatlan maradj – mosolygott a lányra.

- Várj, várj, ezek szerint a farkasoknál is, ha akartad volna, nem derül rá fény, hogy félvámpír vagy? Direkt csináltad? – kérdezte Hermione szinte felháborodva.

- A farkasok tartanak a vámpíroktól, még a félvámpíroktól is, mert én akkor változom át, amikor csak akarok, ők viszont nem. Erőfölényben voltam Zotmundhoz képest, ráadásul pálcám is volt, neki nem.

- Érdekes taktika, de úgy tűnik, bevált – mondta Piton, hogy végre lezárhassák ezt a vitát. Térjünk vissza a problémáinkra. Talán jobb, ha azelőtt visszatérek a Nagyúrhoz… - Itt Hermione színpadiasan sóhajtott, és valami olyasmit motyogott, ami Harryt nagyon is emlékeztette a Voldemort szóra - … mielőtt megkapja a tőrt.

- De nem kizárt, hogy jobb, ha nem, mert ízekre szedi, amiért nem maga vitte el neki – szúrta közbe a fiú.

- Ez is lehetséges – felelte a férfi nyugodtan. – Mindenesetre itt különválnak útjaink. Ti visszamentek Londonba, beszéltek, akivel kell és nyugton maradtok. Naginit el kell kapnunk, én kiderítem, hogyan tudnánk becserkészni.

- Rendben – bólintott Hermione, majd Harry is biccentett.

- Te pedig, Potter, különösen vigyázz a bőrödre, mert ha a halálfalók elkapnak, akkor neked annyi, és a véreddel írod alá Voldemort halhatatlanságát – figyelmeztette a férfi, de ő tudta, hogy a gúny mögött meglapul a féltés. Annyira örült ezeknek a szavaknak, hogy a szeme lassan visszaváltozott zöldre.

Tudta, hogy nem jó ez így, hogy rá vannak írva az arcára az érzelmei, és eldöntötte, hogy ezentúl eleve nem hagyja, hogy a szeme vörössé változzon, de most már nem tehette meg nem történtté. Piton arcán egy pillanatra átfutott az értetlenség, de nem tette szóvá a hirtelen változást. Inkább eldöntötte, hogy a társaságnak aludnia kell, így egy fél óra múlva már mindenki az ágyában pihent, Harry Hermione mellett, Piton pedig egy külön ágyon.

Harry még órák múlva sem tudott elaludni, inkább úgy döntött, hogy felkel. Kisétált a fürdőszobába, megmosta az arcát, és szembenézett tükörképével, aki aggódón tekintett vissza rá, és ő tudta, hogy miért, vagy inkább kiért aggódik annyira. Magának is nehezen vallotta be, de nem akarta elengedni a férfit Voldemorthoz, egyszerűen nem bírta volna elviselni, ha történik vele valami. Talán az együtt töltött idő, talán az, hogy egy kicsit jobban megismerte, és talán más okai is vannak, de félti. Annyira azért nem, mint Hermionét féltené… vagy igen?

Néhány pislogás után érezte, hogy kiülnek arcára, szemébe az érzelmei, ezért okklumenciát használt, aztán mégis feladta, hiszen senki sem látja. Kisétált a szobába, és lerogyott abba a fotelba, amiben este ült, majd szórakozottan számolgatni kezdte azokat a csillagokat, amiket a mellette lévő ablakból látott, miközben hallgatta két lakótársa ütemes szuszogását.

Már túl volt az ötszázadik csillagon is, de nem és nem nyugodott meg, valahogy nem ment. Fáradtan felsóhajtott, és abbahagyta a számolást, inkább az okklumenciába menekült, míg végül lassan el nem nyomta az álom a fotelban.

Érzése szerint alig néhány perccel később arra ébredt, hogy Piton felnyög álmában. Gyomrát görcsbe rántotta a félelem, hogy a férfinak mennie kell, bármennyire is küzdött, nem tudta elhitetni magával, hogy csak képzelődött.

Piton ujjait a bal alkarjára szorította, és Harry pontosan tudta, hogy nincs tovább, hívja Voldemort. A sötétben is tisztán látta a férfi arcán a kínt, majd a felismerést. Piton felkászálódott az ágyból, magára rángatott egy fekete talárt, majd, mikor már teljesen felöltözött, szemével keresni kezdte az ágyon fekvő két fiatalt, és mikor meglátta, hogy csak Hermione van ott, idegesen nézett szét a szobában. Harry megkönnyítette a dolgát, és megszólalt.

- Itt vagyok – mondta, majd zavarában megköszörülte a torkát. Fogalma sem volt, hogy mit kellene mondania, vagy egyáltalán mit lehet tenni ilyenkor.

- Mennem kell – szólalt meg a férfi feszengve.

- Tudom – felelte Harry nagyot nyelve.

Piton biccentett, majd elindult az ajtó felé, a fiú lehajtott fejjel várta a kilincs kattanását, majd mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, felnézett a férfira.

- Hé – szólt utána -, vigyázzon magára.

- Ti is vigyázzatok egymásra. Az érmén keresztül beszélünk.

Harry erőtlenül bólintott, és végignézte, ahogy Piton elhagyja a helyiséget. Összekucorodott a fotelban, és hallgatta a férfi cipőjének ütemes kopogását, ami még akkor is ott visszhangzott a fejében, amikor Piton már ott sem volt.

Másnap reggel Harry arra ébredt, hogy Hermione gyengéden rázza a vállát.

- Harry, ébredj, nemsokára megy a gépünk, le fogjuk késni.

- Miről beszélsz, Hermione? – kérdezte, de egy mondatot sem fogott fel a továbbiakban, így a lánynak még egyszer el kellett magyaráznia.

- Repülővel megyünk haza, innen, Budapestről Londonba – rövidített Hermione.

- Értem – nyögte ki, mikor végre felfogta, mit akar mondani.

- Pitont éjszaka hívta Voldemort? – kérdezte Hermione, mire fájdalmas fintort vágva bólintott.

- Ne aggódj, Harry, tud vigyázni magára – mondta a lány, de a fiú tudta, hogy ő is inkább csak saját magát nyugtatja vele.

- Mekkora közhely ez, hogy „tud vigyázni magára”. Voldemorttal szemben ez képtelenség! - morogta fennhangon, és Hermione nem cáfolta meg.

Néhány pálcaintéssel összepakoltak, rendbe rakták a szobát, majd az összezsugorított csomagokkal a zsebükben elindultak a reptérre, ahol Hermione elintézte a jegyeket, és alig két óra múlva már az egyik repülőgépen ültek.

Harry egész úton alig szólalt meg, nem kért semmi ételt a légiutas-kísérő hölgytől sem, egyszerűen csak bámult ki a gép apró ablakán, és nézte az alattuk úszó párafellegeket. Egy idő után nem bírta nyitva tartani a szemét, elnyomta az álom.

Egy órával később arra ébredt, hogy teljesen kitekeredett, és fáj a nyaka, de amikor kicsit kinyújtotta a tagjait, elmúlt a fájdalom. A mellette olvasó Hermionéra emelte a tekintetét, aki egy pillanatra rámosolygott, majd újra visszatért a könyvhöz.

- Mennyi idő múlva érkezünk meg? – kérdezte.

- Még egy fél óra – felelte a lány fel sem nézve a lapokból. Harry átlesett a lány válla felett, hogy mi ennyire érdekes, aztán rájött, hogy csupán néhány bekezdés van még hátra a könyvből, azért nem teszi le. Megnézte a könyv címlapját, és megdöbbenve vette tudomásul, hogy Hermione egy újabb könyvet olvasott ki a félvámpírokról.

- Ezt itt olvasod? – nyögte Harry.

- Senki sem tudja, hogy nem regény – torkollta le a lány, és Harry elismerte, hogy igaza van. Egyébként is a gép utasainak a fele aludt, a másik fele pedig vagy telefonált, vagy a tévét bámulta.

- Beszélni kellene Lupinnal, hogy mi hír mostanság Angliában – motyogta Harry, miután Hermione letette az olvasmányt.

- Majd írunk neki levelet – felelte a lány, majd elővette a pálcáját, és elsuttogott néhány bűbájt maguk körül, végül a fiú felé fordult. – Tehát hallani szeretném, hogy mit tudsz, mint félvámpír.

- Neee, kérlek, Hermione.

- Azt ígérted, elmondod. Senki se lát, senki se hall, mutathatod is – csillant fel a lány szeme a tudásvágytól.

- Jól van, rendben – egyezett bele Harry.

Az út hátralévő része azzal telt, hogy a fiú egyesével megmutatta, hogy mire képes. Megnövesztette a körmeit, majd egy pillanat alatt visszahúzta a fekete szarunyúlványokat. Elmesélte, hogy milyen érzés volt felmászni a sziklafalon Erdélyben, majd kitért a saját tapasztalataira, amit nem olvasott a könyvekben. Hermione szinte teljesen megdöbbent, amikor a fiú külalakja magától változni kezdett. Bőre kifehéredett, szeme vörösek lettek, körmei és fogai a többszörösére nőttek.

Miután a bemutató végére értek, már szállhattak is le a gépről. Mivel egyikőjük sem tudta, hova kellene menniük, úgy döntöttek, hogy egyelőre a Grimmauld téri ház is megteszi, onnan majd eljutnak valahova, ahol tudnak vigyázni magukra.

Mikor megérkeztek, szembe kellett nézniük az elmúlt hónapok minden porával. Úgy döntöttek, nem fárasztják magukat túlzottan, így csak azokat a helyiségeket portalanították, amikről tudták, hogy használni fogják. Miután végeztek, Harry előkapott táskájából egy pergament és egy üveg tintát. Tudta, hogy kénytelen lesz Sipor segítségét kérni, ha célba akarja juttatni a levelet, mert Hedvig jelenleg Lupinnál vendégeskedik. Nagy kínok árán a manó – morogva ugyan, de – elvitte a levelet.

Míg Lupinra vártak, addig számba vettek minden lehetőséget, hogy ezután hova menjenek, hol lenne érdemes lakniuk, illetve mit tehetnének addig, amíg Piton nem jelentkezik.

Harry éppen egy pergamenre firkantott valamit, amikor megszólalt a bejárati ajtó csengője, mire Mrs. Black éktelen rikácsolásba kezdett. A fiú megforgatta a szemeit, hogy Lupin miért nem tud bejönni csendesen, mégis felállt, és elindult ajtót nyitni, de útközben dühösen intett a pálcájával a portré felé, mire az elhallgatott. Harry megtorpant és visszalépett, hogy megnézze, mi történt Mrs. Blackkel, aki megmeredve állt a keretben, mintha egy élethű mugli festmény lenne egy különösen dühös nőről. Harry gyorsan behúzta a függönyöket, majd ajtót nyitott.

Amilyen lendülettel kinyitotta, majdnem ugyanazzal a lendülettel be is vágta, amikor meglátta, hogy ki, illetve kik állnak az ajtóban. Tonks halvány mosolyt ejtett meg, Shacklebolt biccentett, Mordon rászegezte mindkét szemét, McGalgony pengevékony ajkai még vékonyabbá váltak. Egyszerre ennyi ember fért a látómezejébe, de tudta, hogy ez még csak a kezdet.

Fél perc alatt ellepték a házat a különböző emberek, akik be tudtak jönni a Fidelius ellenére is, így Harry mindenkit ismert, aki csak belépett. Már vagy a tizedik ember sétált be lábujjhegyen settenkedve, amikor a fiú megunta, és otthagyta az ajtót „mindenki be tud jönni magától” morgással. Lassan a konyhába sétált Hermione mellé, aki összehúzott szemöldökkel nézte a bevonuló társaságot.

- Kinyírom Lupin professzort – motyogta, mikor Harry lehuppant mellé.

- Segítek – jött a mogorva felelet.

A Rendtagok lassan besorakoztak a konyhába, de senki sem szólalt meg, mindenki a némán dühöngő Harryt nézte. Lupin volt az első, aki meg mert szólalni.

- Úgy gondoltam, hogy talán a Rendre is tartozik, amiről beszélni szeretnénk – mondta gyámoltalanul, miközben idegesen tekintgetett jobbra-balra, mint aki veszélyt érez. Úgy tűnt, nem számított rá, hogy Harry ennyire másképp fog viselkedni, mint mikor otthagyta Angliát.

- Csámpás elvitte az összes pálcát, vagy már széket is nekem kell varázsolni, hogy leüljenek? – kérdezte élesen, miközben a szeme megakadt egy csoportnyi vörös üstökön, amitől csak még mérgesebb lett. Közben eszébe villant egy nem várt komplikáció is: eddig ügyesen megfeledkezett arról, hogy Lupin vérfarkas, ő pedig félvámpír. Nem tehetett róla, de izmai megfeszültek a férfi társaságában, aki hosszú időn keresztül mentora volt.

Hermione lágyan megfogta a kezét, és a szemébe nézett.

- Ne légy ilyen modortalan – suttogta halkan, miközben mindenki leült a saját maga, illetve a mellette álló által varázsolt székekre.

- Hallgatom – nézett Harry várakozón Lupinra, majd mikor az nem szólalt meg, Shackleboltra emelte a tekintetét.

- Szeretnénk mindent tudni a horcruxokról – kezdte a férfi.

- Hát ezzel nincsenek egyedül – felelte Harry cseppet sem kedvesen, mire a Rend tagjai mocorogni kezdtek a székekben. – Mit tudnak?

- Csak annyit, amennyit Lupinnak már elmondott – felelte McGalagony Harry bal oldaláról, és úgy tűnt, erősen vissza kell tartania magát, hogy meg ne szidja a fiút neveletlenségéért.

- Tehát tudják, hogy vannak horcruxok, meg a lélekhurcolók – mondta, miközben szemét a Weasley családra emelte, akik megszeppenten néztek vissza rá. – De gondolom, nem tudják, hogy kik voltak az eddigi hurcolók, és hogy melyik lélekdarab pusztult el.

- Annyit tudunk, hogy Griffendél láncingjének lélekhurcolója Ron Weasley volt. Ettől nem tudunk sokkal többet.

Harry végre elszakította tekintetét a Weasley családtól, és az imént beszélő Shackleboltra emelte a tekintetét. Most vette észre, hogy mennyi ember van ebben a szűk konyhában, és mégis milyen síri csend uralkodik. Ezek az emberek mind tőle várják a segítséget. Úgy döntött, felesleges titkolóznia: elmond mindent.

- Összesen hét horcruxot készített Voldemort – mondta, figyelmen kívül hagyva, hogy hányan kapnak szívrohamot a név hallatán. – Minden horcruxra jut egy lélekhurcoló, akibe átköltözik ez a lélek, és így meg kell halniuk, vagy visszakerülnek Voldemorhoz, és ő öli meg őket, de akkor a lélekdarab megmarad. A mi szempontunkból az előbbi a jobb eset – folytatta szenvtelen hangon. – Az első lélekhurcoló, akiről tudok, Ginny Weasley volt…

Az egész Rend egy emberként hördült fel, az említett pedig nagyot nyelt, és lehorgasztotta a fejét.

- …de túl kezdetleges volt a horcrux, így az elpusztult, mielőtt igazán kárt tehetett volna bárkiben is. A második, a bátyja, Ron Weasley, akiről ugye mindenki tud. A következő, akiről tudok – itt elcsuklott a hangja, majd az asztallapot fixírozta, miközben kimondta a nevet -, Dumbledore.

Mindenki levegő után kapkodott, és halk moraj indult meg a helyiségben, de Harry nem foglalkozott vele, folytatta a felsorolást.

- A negyedik egy Rara Avis Piton nevezetű hölgy, akit Rara Avis Black néven ismerhetnek.

Úgy tűnt a Rend számára ismeretlen a név, de a Pitonra mindenki kapkodni kezdte a fejét. Harry a szeme sarkából látta, hogy McGalagony a szája elé kapja a kezét.

- Merlinre – suttogta a nő, így mindenki felé fordult, választ várva, de ehelyett Harry adta meg a kegyelemdöfést.

- Piton felesége volt. Néhány hónapja halt meg, miután tizenhét évig kómában volt, amely állapotba az aurorok juttatták – mondta, miközben elsötétülő tekintetét Mordonra szegezte. - Csupán annyi bűne volt, hogy el akarta pusztítani Voldemortot. Ha akkor hagyják beszélni, akkor most lehet, hogy nem lenne dolgunk Voldemorttal, mert rég legyőzte volna a Rend.

- Az a nő… - próbált megszólalni Mordon, de Harry leintette.

- Nem óhajtok vitát nyitni arról, kinek mi a hibája, mert ítéletnapig itt ülhetnénk – sóhajtott, majd folytatta. – Voldemort kígyója, Nagini is lélekhurcoló, valószínűleg ő a kezdetektől fogva is az, ezért bír felette ekkora hatalommal. A Nagyúr maga is lélekhurcoló, hiszen az egyik horcruxot felhasználta, amikor feltámadt. De nem tudjuk pontosabban, hogy az így megsemmisült lélekdarab Hugrabug kelyhe volt-e, vagy egy másik, amelyről semmit sem tudunk, így azt sem tudjuk, melyiket keressük.

Mikor a termen egy újabb moraj futott végig, Harry összefűzte maga előtt a kezét és hátradőlt a széken. Kicsit hangosabban szólalt meg, hogy mindenkihez eljusson a mondanivalója.

- De a horcruxoktól van most nagyobb problémánk – kiabálta túl a morajt. Miután elcsendesedtek, halkabban folytatta. – És az információáradat itt még nem ér véget, úgyhogy örülnék, ha mindenki nyugton maradna.

- Várj, Harry, azt mondod, hogy van valami, ami ettől is rosszabb? – szólalt meg Lupin, aki eddig csendben ült az ajtó egyik oldalán.

- Jól hallotta – felelte a fiú. - Szeretném, ha minden olyan tag kimenne, aki nem hajlandó letenni a Megszeghetetlen Esküt, miután mindent elmondok.

Ismét morajlani kezdett a konyha, és Harry megköszörülte a torkát.

- Az itt elhangzottak szigorúan titkosak, mert életek függnek a titoktartástól – mondta, miután rá figyeltek.

Senki sem mozdult, így Harry megkérte Hermionét, hogy zárja be az ajtót, hogy senki ne mehessen ki, míg le nem tette az Esküt. A fiú maga is meg tudta volna tenni, de jobbnak látta nem mutogatni az új pálcáját, mert az egyre több kérdést vetett volna fel, amire most nem szeretett volna válaszolni.

- Jól sejtem, hogy senki sem tudja, hol jártam az elmúlt hónapokban – kezdte halkan, és miután Lupin bólintott, folytatta. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha az elejétől kezdem. Mielőtt Ron meghalt – mondta lehajtott fejjel, és hirtelen megremegett, de felemelte a fejét, és nyugodt hangon mondta tovább -, betörtünk a Roxfortba, azzal a céllal, hogy beszéljünk az igazgatóval, de fogalmunk sem volt róla, hogy a portré még nem tud a saját haláláról. Az igazgatónő irodájából elloptam két emléket és egy címet, Perselus Piton lakásának címét. Négyen mentünk el erre a helyre, ahol Ginny bajba jutott, de Piton közbeavatkozásának segítségével élve megúszta.

A teremben mindenki felhördült, és Ginny talpra ugrott.

- Hermione mentett meg, mi köze ehhez Pitonnak?!

- Ginny, míg téged a fonószék átka fojtogatott, én Pitonnal beszéltem az emeleten. Ideadott egy könyvet, amiben benne volt az ellenvarázslat – felelte Hermione olyan nyugodtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- De hát miért? – kérdezte a vörös hajú lány idegesen.

- Mindent a maga idejében – felelte Harry, majd folytatta a megkezdett történetet. – Miután mindez megtörtént, megszereztük Griffendél kriptájából a láncinget, amit Ron hordani kezdett. A temetése napján akadt kezünkbe az emlék újra, amit az igazgatói irodából hoztunk el. Az egyiket megnéztük, amiben Dumbledore professzor bevallja Perselus Pitonnak, hogy lélekhurcoló, és megkéri, hogy ölje meg, mert csak így pusztíthatja el a lélekdarabot.

Újabb felhördülés követte az eseményeket, és mindenki egyszerre kezdett el beszélni.

- Befognák? – ordított rájuk Harry végtelenül dühösen, majd mély levegőt vett, és a döbbent pillantásokkal nem törődve, csendesebben folytatta. – Időközben egy újabb nyomra akadtunk, ami elvezetett Rara Avis Blackhez, és végül elvezetett bennünket Pitonhoz is. A felesége meghalt, és ő menekült, velünk együtt. Csak míg ő az aurorok, mi a Rend elől bujkáltunk, hogy ne kelljen elmondanunk semmit, hiszen azzal magunk alatt vágtuk volna a fát. Most már lényegtelen, mert Griffendél láncingje valahogyan visszajutott Voldemorthoz, és ezután már tudta, hogy keressük a horcruxait. Ezek után úgy döntöttünk, eltűnünk mindenki szeme elől, így egyik helyről a másikra költöztünk, míg bele nem botlottunk Lucius Malfoyba, aki szerencsétlen módon elhalálozott, ránk hagyva néhány információt egy kehelyről, amiről mi azt hittük, hogy lélekdarab. Mivel a kehely Erdélyben volt, oda utaztunk, és miután a halálfalók ellopták azt a kelyhet, megtudtuk, hogy mire is kell az Voldemortnak.

- Várj, ez akkor nem az a kehely? – szúrta közbe Mordon, mire Harry megcsóválta a fejét.

- Van egy varázslat, aminek már nem emlékszem a teljes nevére, de Aeternusnak hívtuk magunk között. Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy ez egy újabb, még erősebb kísérlet arra, hogy a Nagyúr halhatatlanná váljon. Szükség van hozzá egy fekete, modern mágiára, amit megtestesíthetnek a horcruxok, két ezüst mágiára, aminek egyikét ez az előbb említett kehely jelenti, a másikat egy tőr, amit a vérfarkasok őriztek, de tegnap éjszaka átadták Voldemortnak. – A mondatra Lupin érdeklődve felkapta a fejét, de aztán nem szólt semmit. - Utolsóként pedig szükség van egy fehér, ősi mágiára, amit - a Nagyúr szerint - az én vérem jelent. A négy részletéből már hármat megkaparintott, úgyhogy nincs sok időnk. Van kérdés?

Mindenki egyszerre kezdett el kiabálni, amitől Harry feje szét akart szakadni. Fáradtan hajtotta arcát a tenyerébe, és várta, hogy mindenki észrevegye magát. Mikor elcsendesedtek, Shacklebolt szólalt meg.

- Mit tehetünk egyáltalán? Ha téged őriztetünk, talán…

- Köszönöm, meg tudom védeni magam – vetette ellen Harry. – Az utolsó tárgyban tartott lélekdarabot kell sürgősen megszerezni és elpusztítani, ezzel talán elérhetjük azt, hogy ne tudja végrehajtani a varázslatot.

- Még, hogy meg tudod magad védeni! Attól, hogy tudsz pálca nélkül varázsolni, még nem bírsz el több halálfalóval – szólalt meg Lupin, mire Harry dühe átcsapott valami furcsa, keserű érzésbe, amit talán csalódottságnak lehetne hívni. Szemeit a sarokban ücsörgő Ginnyre emelte, és úgy érezte, a lány teljesen elárulta. Egy apró szúrás a szívén, mégis olyan mély sebet ejtett mindez. Elfordította a fejét, és újra Lupinra nézett. Egyszerűen képtelen volt többet a lányra nézni, mert szinte fájt a látványa.

- Nem érdekel a véleménye, nem fogok úgy táncolni, ahogy a Rend fütyül. Tudok vigyázni magamra – mondta halkan, de határozottan.

- Harry, nem kértük, hogy érts velünk egyet.

Ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérna. Túl sok minden gyűlt már benne ahhoz, hogy képes legyen visszafogni magát. Az előtte heverő súlyos asztalt egy könnyed mozdulattal az egyik sarokba vágta, mire az nyekkent egyet, és megadóan mállott le az ezeréves tapétával együtt.

Harry lehunyta a szemét, hogy senki se lássa, hogy nem tudott uralkodni magán egy másodpercre, és azok vörössé váltak. Visszahúzta a körmeit, majd, immár sokkal nyugodtabban nézett a megrémült társaságra.

- Sohasem kérték, hogy bárkivel, vagy bármivel értsek egyet, csupán döntöttek a fejem felett. Most fordult a kocka, ha maguk nem fogadják el, hogy képes vagyok döntéseket hozni, fel is út, le is út, nincs szükségem hátráltatásra, abból már így is pont elég! – közölte határozottan.

Következik: Rendetlen megbeszélés

Elkövette: Dracy 2006-09-20