35. Farkasvér

Miután felszálltak a Magyarországra tartó vonatra, kényelembe helyezték magukat, és arról kezdtek beszélgetni, hogyan tovább.

- Tehát Budapesten van valahol a tőr. Nem akarok senkit sem elkeseríteni, de nem is tudunk magyarul - kezdte Hermione, majd előhúzott egy könyvet, miközben Harry az orra alatt motyogott valami „nem is te lennél”-t, vagy ehhez hasonlót. - Ebben benne van a varázsige, amivel megtanulhatjuk a nyelvet. Viszont semmi közelebbit nem tudunk a Seholsincs templomról. A vámpíroknál semelyik könyvben sem találkoztam vele, pedig elhihetitek, hogy elolvastam néhányat.

- Sejtjük - szólalt meg Harry, de mindez egy angyali mosollyal párosult, így Hermione nem szólt egy rossz szót sem.

- Van ötlete, hol találjuk ezt a szentélyt? - fordult Pitonhoz a lány.

- Nincs - felelte kedvetlenül. - Budapesten belül annyit sejtek, hogy a vérfarkasok egy külön negyedben élnek, elkülönülve a varázslóktól, akik kitaszították őket maguk közül. Az emlék alapján sejtem, Albus hol beszélgethetett azzal a vérfarkassal, ha nem lesz jobb ötletünk, ott is kezdhetjük a kutatást.

- Már ez is több, mint amit én tudok - morogta Harry morcosan. - Viszont kérdezhetek Lupintól pár dolgot, bár lehet, hogy nem lenne okos gondolat levelet küldeni neki - sóhajtotta. - Mindjárt jövök.

Ezzel felállt, és kisétált a kupéból, mert úgy érezte, nem kap levegőt. Teljesen haszontalannak érezte magát ebben a küldetésben, ahogy az előzőben is. Hermione jóval okosabb nála, lexikális tudása, logikája messze meghaladja az övét, Piton meg... Piton mindig tudja, mit kell tennie, nem úgy, mint ő.

Kiállt a vonat egyik ablakához, és lehúzta azt, így becsapott a hűvös, márciusi szél, ami valamelyest lehűtötte. A kupé ajtaja újra kinyílt, és megjelent Hermione.

- Mi a baj, Harry? - kérdezte.

A fiú vetett a kupéban ülő Piton felé egy pillantást, és úgy válaszolt.

- Semmi, csak... haszontalannak érzem magam.

- Miért?

- Mert semmit sem tudok semmiről - felelte morogva.

- Jaj, Harry, nem tudhat valaki mindent. Az pedig nem igaz, hogy semmit sem tudsz. Egy csomó dologban sokkal jobb vagy bárkinél!

- Nem erről van szó, Hermione, csak egyszerűen nem értem, hogy mitől lennék én jobb, mint Voldemort, vagy miért pont engem bízott meg az igazgató a horcruxok elpusztításával, mikor én csak egy szerencsétlen, középszerű varázsló vagyok, akinek mindössze azért van nagyobb ereje, mert Voldemort megátkozta!

- Harry, már tudhatnád, hogy itt nem az számít, hogy ki mekkora varázserővel rendelkezik, hanem az, hogy ki meddig képes elmenni bizonyos dolgokért, és az, hogy mennyire viseled szíveden mások életét. A szíved a fontos, Harry, hát nem érted? A bátorságod, a kitartásod, és nem a tudásod. Azért bármelyik könyvtárba elmehetsz!

- Jól van, jól van, igazad van, csak idegesít, hogy semmit sem tudok.

- Azért kellene visszajönnöd, és figyelned, miről beszélünk - mondta Hermione keményen.

- Rendben, igazad van, megyek.

A lány elindult előtte, és bement a kupéba, majd ő is követte, de szeme sarkában valami furcsa dolgot vett észre, így jobbra fordult, hogy megnézze, mi az, de csak egy kabát sarkát látta eltűnni néhány kupéval arrébb. Megrázta a fejét, és végül bement, majd leült Hermione mellé, Pitonnal szemben.

Piton mellett a magyar nyelvet megtanító varázsigét tartalmazó könyv hevert, látszólag a férfi kihasználta az egyedüllétet, és hasznosan töltötte el az időt. Ami furcsa volt benne, az az volt, hogy arca kissé kipirult, és a fiatalok láttán gyorsan egy apró papírfecnit gyömöszölt vissza a nadrágja zsebébe. Harry meg mert volna rá esküdni, hogy már látta valahol ezt a cetlit, talán szintén egy vonaton, de nem emlékezett rá, hogy pontosan hol. Annyi minden történt vele azóta, hogy megérkeztek Erdélybe, hogy minden, ami azelőtt történt, olyan furcsán távolinak tűnt.

- Tehát, hol tartottunk? - indította meg a beszélgetést.

- Ott, hogy meg kell keresnünk a vérfarkasokat, és találnunk kell valami módot arra, hogy beszéljenek nekünk erről a Seholsincs szentélyről - igazította képbe Piton, aki már sikeresen rendezte arcvonásait.

- Hogyan találunk egy vérfarkast, aki elmondja ezt nekünk? Ugyan miért tenné? Ráadásul, mi van akkor, ha már régen Voldemortnál van a tőr, mert tényleg odaadták neki? - sorolta a kérdéseit Harry.

- Ez esetben bajban vagyunk. De ha meglenne a tőr, a Nagyúr már hívott volna - intézte el a kérdést a férfi könnyelműen.

- Rendben, tehát míg a maga Jegye nem ég, addig biztosak lehetünk benne, hogy a tőr még nincs nála - sóhajtotta Harry, mintegy kérdésként intézve Pitonhoz, mire a férfi bólintott. - Hermione, akkor ugye semmit nem tudunk erről a templomról, csak a nevét?

- Igen, csak annyit. Gondolkoztam, hogy miről kaphatta a nevét a templom, de nem bírtam rájönni. Merem remélni, hogy nem azért hívják így, mert nem is létezik...

- Agyafúrt módon védik, ez nem vitás - szólalt meg Piton. - Már eleve elhitetik a keresőkkel, hogy ilyen templom nincs is, hiszen ki adna olyan nevet egy szentélynek, hogy Seholsincs?

- Senki - mosolygott Harry a helyzet abszurditásán. Mivel ezután senki sem szólalt meg, elővette a pálcáját, és nézegetni kezdte.

Körbeforgatta ujjai között, és megfigyelte minden részletét. Alig volt hosszabb, mint az előző pálcája, mindössze fél hüvelykkel. Úgy emlékezett, mintha korábban fekete lett volna, de most, ahogy jobban megnézte, rá kellett jönnie, hogy inkább sötétszürke, enyhe vörös beütéssel, ami talán a tömött sorokban elhelyezkedő apró szőrök miatt lehetett. Rádöbbent, hogy a bársonyosságot is ezek adják, de ha megfelelő távolságból nézi, észre sem lehet őket venni. Egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy mire jó ez azon kívül, hogy szebb a látványa ennek a mattnak, mint egy lakkozott pálcának. Mivel nem tudta a megoldást, tovább forgatta az ujjai között, és megfigyelte a mintáját, ami érdekes módon nem vámpírokat, vagy ahhoz kötődő dolgokat ábrázolt, mint várta, hanem egy főnixet. A minta teljesen körbeölelte a pálcát, de nem domborodott ki belőle feltűnően. Közelebbről is megnézte, és rá kellett jönnie, hogy egyáltalán nem domborodik ki, csupán a felülete világosabb-sötétebb bizonyos helyeken, ez okozza az érzékcsalódást.

- Leogand szőrrel van bevonva - szólalt meg mellette Piton, aki már egy ideje figyelte Harryt. - Sok dolog miatt is hasznos találmány, de Angliában nem elterjedt.

- Leogand szőr? - kérdezte Harry, és már megint rosszul érezte magát, hogy valamit nem tud.

- Bizonyos fokú rugalmasságot kölcsönöz a pálcának, ezáltal nehezebb eltörni. Másrészről, ha izzad a kezed, nem csúszik annyira, mint a sima lakkozott pálca.

- Egy állat bőrét húzták a pálcámra? - hüledezett Harry.

- Harry, a leogand egy növény - szólalt meg Hermione halkan, mosolyogva.

- Szőrös növény? - nézett a lányra értetlenül.

- A termését védő burok belsejében van ez a különleges szőr, ami miatt nehéz ezt a burkot feltörni, és ezért olyan különleges egy ilyen pálca: mert majdhogynem eltörhetetlen.

- Hűha, ez jól hangzik - szólalt meg Harry egy kis ámulás után.

- És ez mind semmi - folytatta Hermione izgatottan. - Éjszaka általában beleolvad a környezetébe, így csak az veszi észre, akié a pálca, mert annak bizonyos rezgésekkel válaszol.

- És mindezt csak egy növény miatt? - kérdezte Harry egyik ámulatból a másikba esve, mire Hermione bólintott. - Szuper.

.o]}{[o.

Miután megérkeztek Budapest egyik forgalmas pályaudvarára, Harry úgy döntött, kissé elváltoztatja magát, pont elég lehetőség nyílt már így is, hogy felismerjék. Miután mindhárman egy-egy apróságban eltértek önmaguktól, elindultak valamerre, bár még maguk sem tudták, valójában hová fognak kilyukadni.

Teljesen legyalogolták a lábukat, mire eljutottak addig, hogy szállást szereztek maguknak egy eldugott utcácskában, ahol csak elvétve akadt néhány szomszéd. Mivel mindhárman teljesen elfáradtak, úgy döntöttek, hogy ezt a délutánt pihenéssel töltik, és Harryre való tekintettel, éjszaka állnak neki a kutatásnak, mivel ő általában akkor érezte magát igazán elemében.

Eleinte sokat gondolkozott azon, hogy mennyire fogja felborítani az éjszakáit és nappalait a félvámpírság, de idővel be kellett látnia, hogy nem lett éjszakai lény, csupán nappal hamarabb elfáradt, illetve éjszaka nehezebben aludt el, de semmiképpen sem akarta felborítani az eddigi életstílusát, így elviselte a kellemetlenségeket.

Mikor este felébredtek, mindenki nyúzott volt ugyan, de valamelyest kipihentebb, mint a vonatút és a sok gyaloglás után. Elővettek egy térképet, amit a helyi bazárok egyikében szereztek be, és gondolkozni kezdtek azon, hogy merre indulhatnának.

- Milyen vidéken szeretnek csoportosan élni a vérfarkasok? Mert van itt minden, hegy, völgy, folyó... várjunk csak!

Előkapott egy apró papírfecnit, amit még Luciustól zsákmányoltak, mielőtt a vérfarkas meghalt volna.

- Vagy őt is a tőr után küldte Voldemort - szólalt meg Harry, és mindenki tudta, hogy kire céloz -, vagy fel akarta keresni fajtársait. Én az utóbbira tippelek, mert a tőrt eredetileg magára bízta - nézett Pitonra várakozón, majd a térkép mellé illesztette a kis fecnit, amin egy hosszú vonal éppen a térképen található ívet követte. - Ez itt a Duna - mutatott a csíkra, majd a térképre. - Az a kereszt pedig... pontosan erre a hegyre mutat itt - bökött egy pontra, ami felett a Gellért-hegy felirat rajzolódott ki.

- Egy hegyen laknának a vérfarkasok? - kérdezte Hermione kétkedőn.

- Inkább a hegy belsejében - szólalt meg Piton egy kis idő után.

- Kérdés, hogy hogyan jutunk be - tette fel a legégetőbb kérdést Harry. - Egyáltalán be akarunk oda jutni? Tudom, még jó pár nap, mire telihold lesz, de azért mégse kellene csak úgy besétálni közéjük. Tudtommal ott nem ismerőse a nagyfőnök, úgyhogy...

- Megkereshetnénk ezt a Roxaiert, hátha ő segít nekünk - vetette fel Hermione.

- És hol keresed? Nem hiszem, hogy a nyilvántartásban benne lenne.

- A Roxaier nem magyar név, tehát nem lesz nehéz megtalálni. Lehetséges, hogy van róla valami a mugli nyilvántartásokban, ha akár egyszer is próbált közöttük munkát találni. Mindenesetre egy próbát megér.

Hermione felkapta a szállásukhoz tartozó telefont, és tárcsázta a tudakozót, amit a mellette heverő telefonkönyvből olvasott ki.

Néhány perc múlva kissé lelombozva fordult vissza hozzájuk, és kelletlenül megrázta a fejét.

- Egy öt évvel ezelőtti nyilvántartás szerint van egy Roxaier nevezetű férfi, aki akkor meghalt. Azon a címen azóta már három család lakott, akik szintén elköltöztek, és most üres. Tehát, ha ez is az a Roxaier, elvesztettük a nyomát. Talán már tényleg nem él.

- Az az emlék nem hiszem, hogy öt évesnél régebbi volt, mert akkor már fekete volt az igazgató keze a gyűrű miatt - szólalt meg Harry, és a többiek egyetértően bólintottak.

- Tehát két lehetőségünk van - kezdte Piton. - Vagy meghagyjuk a vérfarkasoknak, hogy előbb vagy utóbb odaadják a tőrt a Sötét Nagyúrnak...

- Voldemort - szúrta közbe Hermione, de a férfi nem foglalkozott vele, folytatta.

- ... vagy magunk indulunk el, és keressük meg a tőrt.

- Az utóbbira szavazok - állt fel Harry a térkép elöl. - Túl közel a megoldás ahhoz, hogy csak úgy hagyjuk az egészet a fenébe.

- Egyetértek - felelt Hermione, majd újra Pitonhoz fordult. - Voldemort. Nem Tudjukki, vagy Sötét Nagyúr, vagy hasonlók, hanem VOL-DE-MORT!

- Granger, légy szíves - bájolgott a férfi, de Harry látta rajta, hogy dühös -, ne mondd meg nekem, hogy mit mondjak, vagy mit ne. Megegyeztünk?

- Nem...

- Hermione, kérlek, hagyd - szólt közbe Harry is, mire a lány lenyelte a mondanivalóját, így ennyiben maradtak. - Egy óra múlva indulunk, nincs vesztegetni való időnk.

Miután mindkét társa bólintott, ő úgy döntött, hogy azalatt az egy óra alatt lezuhanyozik, és rendbe szedi a gondolatait. Ha megszerzik a tőrt, csupán vigyáznia kell rá valahogyan. De először meg kell kaparintaniuk. Reménykedett, hogy még nem késtek el, és nincs a tőr úton Voldemort felé, vagy nincs már eleve nála.

Az az egy óra gyorsan elrepült, és a nap már majdnem elérte a horizontot, így narancs fényben fürödve sétálhattak a Gellért-hegyhez, ami szerencsés véletlennek köszönhetően nem volt tőlük túl messze, csak a Duna vonalát kellett követniük, hogy odataláljanak. Harry érezte, hogy a lemenő nap fénye irritálja az arcbőrét, de úgy döntött, most fontosabb dolga van, minthogy nyavalyogjon.

Csendben sétáltak, a lehető legkevesebb feltűnést keltve, mindhárman kissé elváltoztatva. A hegy minden részét alaposan megfigyelték, keresve valami elbújtatott járatot, ami arra utalhat, hogy tényleg vérfarkasok szállóhelye a hegy gyomra. Sajnos nagyon is sok erre alkalmas pontot találtak, amitől csalódás ült ki Hermione arcára. Harry mindenre készen szorongatta pálcáját a zsebében, hogy bármikor elő tudja kapni, ha szükség van rá. Jó pár ember lézengett az utcákon körülöttük, így csak annyi dolguk volt, mint másoknak is: bámészkodni.

Harry éppen az egyik ösvényt figyelte, ami felkapaszkodott a hegy tetejére, amikor Piton óvatosan megfogta a karját, és előrebökött egy szakadt ruhás ember felé, aki abban a pillanatban tűnt el, amikor a fiú odanézett, de még látta, ahogy a kabátja meglebben a feltámadó szélben. Ebben a napszakban a turisták ezen az úton már nem indultak megmászni a hegyet, így nem is lehetett volna gyanúsabb a férfi.

Gyorsan a helyszínre siettek, és Harry már indult is volna utána, amikor Piton megállította, és néhány pálcamozdulattal megvizsgálta, hogy nem káprázik-e a szeme, ott tényleg van valami. Harry ugyan nem látott semmit, de rögtön eszébe jutott a Roxfort Expresszhez vezető út, ami szintén hasonló volt ehhez. Kezét a hegyoldalra tette, de ujjai átcsúsztak rajta, a semmit markolva.

Mikor Piton egy aprót bólintott, gondolkodás nélkül belépett.

Valahogy mindenre számított, csak arra nem, ami ott várta. Egy barlangszerű folyosó helyett egy óriási csarnok fogadta, teli nyüzsgő emberekkel, akik nem is figyeltek arra, hogy idegen jár köztük. A csarnok falai fehérek voltak, fekete mozaik borította a padlót, a plafon pedig hasonlóan volt megbűvölve, mint a Roxfortban, és még most, éjszaka is napfénnyel látta el a hegy gyomrát.

Több kis utcaszerű folyosó nyílt ebből a helyiségből, és Harryt az egész nagyon emlékeztette az Abszol útra. Nyolc, épületekkel és boltokkal övezett utca vezetett ki a csarnokból minden irányba a hegy belseje felé.

Kérdőn Pitonra nézett, aki a bal oldali járat felé intett, így ők elindultak arra. Harrynek fogalma sem volt, hogy a férfi miért pont azt választotta, de amikor meglátta, hogy ez a legkoszosabb és a legsötétebb, rá kellet jönnie, hogy van benne valami logika, hogy erre jöttek. Elöl ment Piton, aztán ő, mögötte pedig Hermione. Szépen libasorban haladtak, mivel az utca szűknek bizonyult, és néha szemből is jöttek - Harry megfigyelései szerint a legkülönfélébb alakok.

Mikor egy elágazáshoz értek, a férfi ismét azt a járatot választotta, amerre épeszű ember soha nem ment volna. Ahogy egyre jobban figyelt, a levegőben furcsa szagokat érzett, amitől felállt a hátán a szőr, és sejtette, hogy jó helyen járnak. Egy újabb elágazáshoz értek, amikor Piton megint egy bal oldalit akart választani, de Harry egy rántással visszahúzta, és elindult egyenesen tovább.

A férfi morgott ugyan, de követte, Harry pedig most már a szagok után ment. Ahogy érezte, hogy egyre közelebb érnek, izmai megfeszültek, és még jobban markolta a pálcáját.

Az utca egy nagyobb térbe futott, ahol a koszos padlózaton a még koszosabb padokon szakadt taláros alakok ücsörögtek tétlenül. Harry rögtön tudta, hogy jó helyen járnak, mert az alakok mindegyike felkapta a fejét jöttére, és rászegezte a tekintetét. Érezte, hogy a farkasok is ugyanúgy megfeszülnek, mint ő, tehát már kiszúrták, hogy nem teljesen ember.

Támadt egy vakmerő ötlete, és meg sem kérdezve a többieket a farkasok felé tartott. Egy pillanatra megtorpant előttük, de mégis ki bírta nyögni, hogy mit akar.

- Roxaiert keresem - vetette oda magabiztosan.

- Ki keresi?

- Piton - lépett mellé a férfi.

Az egyik magas, vékony alak végigmérte, majd a lába elé köpött.

- Nem ismerem.

- Hazudik - vágta rá Harry gondolkodás nélkül. Egyszerűen megérezte, hogy nem mond igazat. - Zotmundot sem ismered?

A férfi szeme megvillant egy pillanatra, de végül bólintott.

- Miért keresitek?

- A tőrért jöttem - felelte Piton magabiztosan.

- Miféle tőrért?

- Zotmund tudja - vetette oda Harry.

Az alak jól megnézte őket, majd intett nekik, hogy kövessék, így négyen elindultak az egyik járatban, ami már inkább emlékeztetett a vámpírok barlangjára, mint a hegy fehér falú csarnokára. A szűk folyosó egy újabb terembe torkollott, ami egy kocsmára emlékeztette Harryt, de nem figyelte meg jobban a környezetét, mert minden tagja megfeszült a körülötte járkáló emberek miatt. Minden idegszálával rájuk figyelt, de nem tudta elnyomni a borzongását. Hermione észrevehette rajta, mi baja, mert keze óvatosan az övéhez ért, és nyugtatni próbálta, de Harry egy mozdulattal eltolta magától, mire nem próbálkozott többször.

Még mindig az ajtóban toporogtak, amikor újra megjelent előttük az a szikár férfi, aki bekísérte őket, és intett, hogy közelebb mehetnek Zotmundhoz. Harry először nem tudta, hogy mit mondjon, mert ő aztán nem ilyesmire számított, és be kellett vallania, kellemesen csalódott, amikor meglátta a jégkék szemű, hófehér bőrű szőke nőt. Nem értette ugyan a dolgot, mert már korábban kiderítették, hogy a Zotmund egy férfi keresztnév, de kísérőjükön látta, hogy nem verte át. Amikor a nő mellé érkeztek, ő felállt, és hellyel kínálta őket, majd maga is letelepedett egy padra. Harry ezalatt megfigyelhette, hogy kifejezetten jólöltözött, és nem is annyira sovány, mint első látásra tűnt a bő talárban.

- Ha jól sejtem, te vagy Perselus Piton - fordult a férfihoz a nő. Hangja rekedtes volt és mély.

- A tőrért jöttem - kezdte a férfi kurtán. - A Nagyúr küldött.

- Mikor küldött? - térti ki a válasz elől Zotmund.

- Néhány hete.

- Ezek szerint ezért nem tudsz még róla - felelte a szőke nő, és Harryben érlelődni kezdett a gyanú, hogy a tőr már régen nincs itt.

- Miről? - kérdezte Piton halkan.

- A tőrt már elküldettem az egyik társunkkal, mert nem győztünk várni rád. Talán már céljához is ért - mondta, és szemében rosszindulatú fény gyúlt, mint aki élvezi, hogy ezzel kellemetlenséget okozhat valakinek.

Piton keze ökölbe szorult, még a bütykei is elfehéredtek. Egy mozdulattal megragadta a nő gallérját, és áthúzta az asztal felett.

- A Nagyúr dühös lesz, ha az embered elhagyja a tőrt - sziszegte az arcába, de Harry tudta, hogy ez zaklatja most a férfit a legkevésbé, inkább le akarja vezetni a feszültségét.

Zotmund nem szólalt meg, csak két ujját Piton csuklójára kulcsolta, és megnyomta, mire a férfi szorítása lazulni kezdett, és elengedte Zotmundot, aki kihasználta ezt a pillanatnyi gyengeséget, és kezét a férfi nyakára fonta.

- A Nagyúr még dühösebb lesz, ha megtudja, hogy az egyik halálfalója rám támadt. Te csak egy senki vagy, az életed eldobható!

Harry nem tétovázott, előkapta pálcáját, és Zotmund nyakába mélyesztette.

- Engedje el - mondta nyugodtnak szánt hangon, de aki ránézett, láthatta, hogy dühös, mert szemei vörössé váltak, pupillái összeszűkültek, és függőlegessé váltak.

A kocsma minden embere feléjük fordult, és úgy tűnt, támadásra készek, de Harryt jelenleg az érdekelte a legjobban, hogy Piton élje túl ezt a kirohanását. Zotmund egy darabig figyelte a fiú szemét, majd elengedte a férfit, de még mindig őt nézte.

- Menjetek innen - intett a fiú társainak, akik haboztak, de Hermione gyorsan döntött, és arrébb rángatta Pitont, de nem hagyták el a kocsmát, az ajtóban megálltak. Piton, tőle szokatlanul, csendben volt, és nem hősködött. Talán tudta, hogy ezt Harrynek kell elintéznie, ő ehhez kevés szimpla varázslóként.

A fiú zsebre tette a pálcáját, mire a nő az asztalra ugrott - mindent leverve onnan -, és most már egy dühös, támadni készülő állathoz hasonlított. Harry tudta, hogy le kell nyugtatnia, különben itt kitör a verekedés, vagy ami még rosszabb, a harc.

Sejtette, hogy senki sem fog megmozdulni, míg Zotmund nem támad, így leginkább rá koncentrált. Az egész kocsma megtelt a feszültség szagával, amit Harry pontosan érzett, de tudta, élve kisétálhatnak, ha nem ugrik a nőnek.

Gondolt egyet, kiengedte hosszú körmeit, és mivel vérfarkas elég közel volt hozzá, megragadta a tarkóját, és belemélyesztette őket a húsba. Rögtön megérezte a kicsorduló vér illatát, de nem foglalkozott vele. Egy mozdulattal olyan közel húzta magához, hogy annak meg kellett kapaszkodnia, hogy orra ne bukjon. Harry semmit nem csinált, csak a szemébe nézett, majd a füléhez hajolt és vészjósló hangon, halkan belesuttogta:

- Remélem tudja, hogy a tőr átadásával aláírta a halálos ítéletét!

Elengedte a nőt, és rámeredt véres kezére, ami olyan erővel hatott rá, hogy egyszerűen képtelen volt ellenállni, muszáj volt megkóstolnia, amit egy pillanat alatt megbánt. Amikor bekapta az egyik ujját, nem a szokásos fémes ízt érezte, hanem valami olyasmit, mintha petróleumot ivott volna. Elfintorodott, végül kiköpte a szájában összegyűlt vért.

Egy pillanatra még a nyakát szorongató Zotmundra nézett, majd hátat fordított, elővett egy zsebkendőt, és törölgetni kezdte a kezét, miközben kisétált a felbolydult kocsmából, nyomában Pitonnal és Hermionéval.

Fél füllel még hallotta, ahogy egy társa a sérült nőhöz ugrik, és megkérdezi: „Jól vagy, Zita?”, mire csak egy dühös hörgés, majd mérges csapkodás volt a válasz. A vérfarkasok vezetője feltehetően egy kis bútortörésben igyekezett lecsillapodni.

Mikor már kijutottak a hegyből, és újra Budapest utcáin sétáltak, Harry szeme már újra zöld volt, körmei visszahúzódtak, és teljesen nyugodtan figyelte Piton halottsápadt arcát.

- Sajnálom, elragadott az indulat - próbált valami módon bocsánatot kérni a férfi, amiért rátámadt Zotmund Zitára.

- Túl vagyunk rajta - legyintett Harry, aztán tekintete találkozott Hermionééval, ami teljesen csodálkozó, sőt, egyenesen döbbent volt.

- Harry - habogta -, mi volt ez?!

- Nem tudom, mire gondolsz - felelte a fiú teljesen nyugodtan.

- Azt hittem megcsókolod azt a nőt, olyan közel hajoltál hozzá - borzongott meg a lány.

- Még a vérére is hamarabb rábuknék, pedig hidd el, hogy borzalmas íze van...

- Honnan tudtad, hogy nem fognak megtámadni?

- Megérzés - válaszolta az igazságnak megfelelően.

- Vörös volt a szemed - szólalt meg Piton.

- Dühös voltam - felelte Harry nyugodtan.

- Mit mondtál Zotmundnak? - kérdezte Hermione kíváncsian. - Tisztára megfagyott bent a levegő.

- Azt, hogy borzalmas íze van a vérének - hantázta.

- De Harry, azt utána kóstoltad meg - ellenkezett a lány.

- Lebuktam - felelte a kis kiválasztott, de a kérdés válasz nélkül maradt.

Csendben sétáltak a szállásuk felé, csak Hermione nézett néha barátjára, de végül egyszer sem szólalt meg - talán nem találta a szavakat.

Következik: Rendes találkozó