33. Egyszer volt, hol nem volt kehely

Harry aludt néhány órát, majd összetörten ébredt. Amikor oldalra fordult, fájdalom nyilallt ujjaiba, amelyekre meggondolatlanul nem figyelt ilyen kevéssel ébredés után.

Piton még mindig a könyvet olvasta, de látva a fiú mozgolódását, érdeklődve felpillantott belőle.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Soha jobban – vicsorgott rá Harry, de ezt is megbánta. Rájött, hogy azt teszi a legjobban, ha meg se mozdul, és levegőt is csak végszükség esetén vesz. – Nem olvasna fel részleteket a könyvből? Talán az elvonja a figyelmemet, és közben még tanulhatok is – sóhajtotta.

- A híres Harry Potter tanulni akar? – gúnyolódott Piton, de nem volt igazi él a hangjában. Inkább visszalapozott a könyvben, és érdekesnek tűnő részt keresett. - Mi érdekel jobban? A félvámpírok testfelépítése? Az étkezési kultúrájuk, netán a szerelmi szokásaik? De van egy fejezet a körmök helyes ápolásáról is, és egy, a napozással történő öngyilkossági módról is – itt megvetően horkantott, és továbblapozott. – Azt hiszem, kezdem a testfelépítéssel. Nem olvasom fel a sok mellékinformációt, csak a lényeget.

Harry beleegyezéseként pislogott egyet, ez legalább nem fájt. Körüljártatta szemét a helyiségben, és arra igyekezett rájönni, hány óra lehet, vagy milyen napszak, de egy barlang mélyén ez lehetetlen vállalkozás volt.

Szaglása jó volt, így érezte a szobát még mindig belengő kamillaillatot, de távolról valamilyen más illat is hozzákeveredett. Amikor rájött, mi az, rémülten kereste Hermionét tekintetével, de sehol sem látta. Nem törődve a fájdalommal, Pitonhoz szólt.

- Hol van Hermione? A könyvtárba ment vissza? – Hangja idegesnek tűnt, de ez sem tolmácsolta hűen a lelkében dúló vihart.

- Nem tudom, Felippével ment el valahová – nézett rá érdeklődve a férfi.

- Kérem, keresse meg! – szűkölt a fiú. – Erős vérszagot érzek, és egy rakás vámpír között vagyunk, az istenért! Hogy hagyhatta magára?

- Én most rád vigyázok, Potter! Granger biztonságban van a barátommal, megbízom benne. Az, hogy vérszagot érzel, teljesen normális. Éjszaka van, lakótársaink pedig vérrel táplálkoznak. De vannak dolgok, amivel jobb, ha nem szembesülsz személyesen – zárta le a vitát.

- Minden nap vért szívnak? Hogyan? Kiből?

- Nem, akár hetekig is kibírják nélküle, de ma van Tlemans négyszázötvenedik születésnapja, azt ünneplik. Azt pedig, hogy kinek a vérét szívják, jobb, ha nem tudjuk. Nem Grangerét, az a lényeg, nem?

- De – suttogta a fiú, mégis a szíve összeszorult a gondolatra, hogy nem sok híja volt, hogy ő is ott ünnepeljen velük. Mégis jobb, hogy a félvámpírságot választotta! – Azért elmenne megkeresni? Nem tehetek róla, de aggódok érte.

- És saját magadért nem aggódsz? Ha magadra hagylak, bárki beosonhat, hogy a te véredet szívja! Azért nem minden vámpír kedvel téged sem – húzta gúnyos mosolyra száját, de azért letette a könyvet, és felállt. – Jó, megyek, sikíts, ha baj van – pillantott rá, majd elhagyta a szobát.

Harry a durván megmunkált plafonra függesztette tekintetét, és igyekezett összeszedni a gondolatait, de ez furcsán nehéznek tűnt a fájdalom fátyolán keresztül. Már nem csak a fogínye fájt, hanem az egész állkapcsa sajgott, és időnként éles, szúró fájdalom nyilallt belé. Karjait és lábait szinte mozdítani se bírta.

- Harry, jól vagy? – hallotta meg tíz perc múlva Hermione aggódó hangját, amitől teljesen megkönnyebbült.

Aprót bólintott, amitől ismét könnyek szöktek a szemébe.

Piton elmondta a lánynak, miért aggódott annyira Harry, így neki szerencséjére nem kellett sokat magyarázkodnia. A beszámoló végén elhatározták, hogy eljött az ideje egy újabb kamillás kezelésnek, így az elkövetkező egy óra azzal telt.

- Menj vissza nyugodtan olvasni a könyvtárba – szólt Piton a lánynak, amikor már semmi dolguk sem akadt. - Én maradok, most már talán Potter sem aggódik annyira.

Hermione kicsit kérette magát, de aztán elment, a tanár pedig felvette a könyvet, és megköszörülte a torkát olvasás előtt.

- A félvámpír izmai ruganyosabbak lesznek, mint korábban, egyes példányok… – Piton arca megrándult a „példányok” szót felolvasva, és lopva Harryre pillantott, aki észrevette ezt a zavart.

- Nagyszerű – motyogta. – Mint valami állathatározó leírása.

- Sajnos az egész ilyen. Nem kell vele foglalkozni, ennél keményebb dolgokat is elviseltél már.

- Akkor folytassa!

- Rendben. Szóval egyes példányok akrobatikus ügyességgel képesek felkapaszkodni sziklafalakon, ahol alig van kapaszkodó, vagy egész magasról leugorhatnak komolyabb sérülés nélkül. Sebeik húsz százalékkal gyorsabban gyógyulnak be az átlagos embereknél. Testsúly, magasság, bőrszín függvényében öt-tíz órát képesek túlélni a tűző napon.

Piton monoton hangja álmosítóan hatott a fiúra, aki azért minden erejével igyekezett figyelni, hisz ezek olyan információk voltak, amelyekre nagy szüksége volt. De hogy pont Pitontól tanuljon! Igaz, már otthonában is tanította varázslatokra, de ez más volt – elmélet, száraz elmélet. A gyakorlatban majd saját magának kell mindezt kipróbálnia.

Az elkövetkező három nap hasonlóan monoton módon telt. Kamillázás Hermione és Piton segítségével – fájdalmai egy jottányit sem csökkentek -, majd a lány sűrű szabadkozás közepette elment a könyvtárba, a férfi pedig hangosan felolvasott a könyvből. Mikor a végére értek, már ott volt a következő adag gyógyfűtea, Hermionénak köszönhetően.

Harry alig volt egyedül, mindig vigyázott rá valaki, de most Piton éppen elment, valamilyen ennivalót hozni neki, így alkalma nyílt egy kicsit elgondolkodni a férfin.

Akárhogy is próbálta, nem tudott kiigazodni rajta. Az elmúlt napokban pofákat vágott ugyan, de minden kérését teljesítette, bármilyen hülyeség is volt az. Harry annyira aggódott Hermione nyakának épségéért Eriqkel egy fedél alatt, hogy naponta legalább négyszer elszalasztotta a férfit a könyvtárba, hogy megnézze, nincs-e semmi baja. A lány, amikor észrevette ezeket a gyakori viziteket, rászokott, hogy háromóránként jelentkezik a fiú szobájában, így megtakarítva Pitonnak a rohangálást.

Piton akkor sem vágott túl savanyú képet, amikor neki kellett megetetnie pár falattal Harryt, hogy egyéb szükségleteit ne is említsük. Fürdőszoba nem akadt a barlangrendszerben, de rendelkezésükre bocsátottak egy nagy rézkádat, amibe Piton új pálcájával vizet fakasztott. Harryt – saját kérésére – ő helyezte el a kádba, és ő is szedte ki, a többi műveletet igyekezett maga elvégezni, több-kevesebb sikerrel.

Harry nem szerette ezt a kiszolgáltatott helyzetet, így egy idő után már az erős fájdalmat is örömmel üdvözölte: tudta, minél jobban fáj, annál hamarabb túl lesz az egészen.

Piton egy tálcával a kezében lépett be, és az ágy mellé sétált.

- Húsleves, apróra vágott csirkehússal, hogy valami szilárdat is egyél. Muszáj lesz rágnod egy kicsit, Felippe szerint már alkalmas rá a fogad.

- Már rövidebb valamivel – bólintott a fiú, és körmeire pillantott. Még mindig nagyon hosszúak voltak, de már azokon is szemmel látható volt a változás.

Piton az ágy szélére ült, és óvatosan egy kanál levest kanalazott ki a betegnek. Harry úgy döntött, hogy megmutatja, milyen erős, és többet evett, mint az elmúlt két napban egyszerre.

- Nagyszerű – dicsérte meg Piton, miután végeztek, büszkeséggel töltve el Harry szívét.

- Köszönöm, hogy gondoskodik rólam – mondta, mert úgy érezte, meg kell tennie, és eddig nem mondott ilyet.

- Nem tesz semmit. Tudod jól, hogy sokat jártam kórházban életem során, így láttam eleget, hogy dolgoznak az ápolók – sóhajtotta.

Harrynek Rara jutott eszébe, róla pedig volt tanára új pálcája. Úgy határozott, beszélgetést kezdeményez, bármennyire is fáj.

- Hogy működik? – bökött állával a fapálca felé.

- Nagyszerűen – lelkesedett meglepő hévvel a férfi. – Még kicsit bizonytalan vagyok a használata közben, de már elég jól kiismertem a rezgését. Veronica nagyszerű munkát végzett. Tegnap is azt mondta, ez a mesterműve.

Harry elmosolyodott, és elképzelte a szituációt, amit Hermione mesélt el neki előző nap, amikor egy pillanatra kettesben maradtak. Úgy tűnt, az Aszkéta gyakoribb látogatója lett a klánnak, mióta Piton a barlangban tartózkodott, és úgy látszott, erejét is használja a társaságában. A lány elmondása szerint Piton ellenállóbb, mint ő volt Eriqkel szemben, de azért látni rajta, hogy elbűvöli a nő. Nemcsak a szépsége, de a tudása is.

Harry belegondolt, mi lenne, ha Piton úgy viselkedne az Aszkétával, mint Ron a véla szépséggel, Fleurral, és nem tudta elfojtani a vigyorgást… Az volt a szerencséje, hogy Piton túlságosan belemerült varázspálcájának ecsetelésébe, így nem vette észre.

Egy hét múlva egy asztalnál üldögélt, és egy bögre gőzölgő teát szorongatott a kezében, miközben Hermione élménybeszámolót tartott olvasmányairól.

- … és ez még mind semmi! Találtam néhány leírást olyan varázslatokról, amiket egy félvámpír sokkal jobban tud használni, mint bárki más. Ez még az előnyödre válhat Voldemort ellen!

- Feltéve, ha titokban tudjuk előtte tartani az állapotomat - morogta morózusan Harry. Fájdalmai nagyrészt elmúltak, de még messze nem érezhette kellemesen magát.

- Miért ne tudnánk? Amelyik halálfaló előtt lebuknál, úgyis megöljük – jött Piton magabiztos felelete.

Harry rosszkedvűen fintorgott, de nem ellenkezett.

- Meg kellene beszélnünk a továbbiakat. Mit tegyünk? A kehely, amelyért jöttünk, biztonságban van. Nem hinném, hogy nekünk adnák a vámpírok, ha szépen kérjük tőlük, és talán nincs is erre szükség. Ők többen vannak, és jobban tudnak vigyázni rá, mint mi. A lényeg az, hogy Voldmort ne férhessen hozzá, ha nem lélekdarab, akkor nekünk nincs szükségünk rá – magyarázta, majd várta az ellenérveket, de két társa egyetértően bólogatott.

- Figyelmeztettem Felippét, hogy veszélyben vannak, mert a Sötét Nagyúr nem fogja feladni a megszerzésre irányuló tervét… Csak, mert a környéken hullnak a halálfalók, nem gondolja meg magát, és valószínűleg egyre több embert küld majd ide – fűzte hozzá Piton.

- És?

- És Felippe megnyugtatott, hogy nem lesz gond.

- Nem túl magabiztos egy kicsit?

- Az, de mit tehetnénk? Végül is van mire magabiztosnak lennie. A lényeg: hamarabb el kell intéznünk a Sötét Nagyurat, minthogy sikerrel járnának itt. Inkább amint lehet, koncentráljunk a tőrre.

- Voldemort – mondta Hermione, és barátja el sem hitte, hogy most képes Pitonnal is szórakozni.

- Tessék? – nézett rá Piton értetlenkedve, ő kimaradt a korábbi élvezetes Hermione-Ron vitákból.

- Nem Sötét Nagyúr, hanem Voldemort – játszotta a vakmerőt Hermione, és Harry szinte nyitott szájjal várta a fejleményeket. Vajon túléli ezt az esztelenséget?

Piton vasvilla tekintettel meredt a lányra, de megszólalni nem volt ideje, mert abban a pillanatban óriási üvöltés rázta meg a barlangot.

- Mi ez? – kiáltotta Hermione a zajban.

Harryben túl jól élt még az az emlék, amit negyedikesként a Trimágus Tusán élt át, így gondolkodás nélkül közölte.

- Egy sárkány.

Felpattantak az asztal mellől, és a csarnok felé rohantak. Megdöbbenve vették észre, hogy a fából készült bútorzat lángokban áll, és több vámpír szűkölve menekül egy dühödt magyar mennydörgő elől. Akiket elértek a lángok, azonnal porrá hullottak az óriási hő hatására – esélyük sem volt.

- Mi történt? – kiáltotta Harry Felippének, aki hirtelen felbukkant mellettük.

- Megvadultak a sárkányok, amelyek a kelyhet őrzik. Nem tudom, mi történhetett, talán valamilyen erős átkot szórtak ki rájuk. A sárkányokra nem hat szinte semmilyen mágia, csak a nagyon erős fekete varázslatok. Az a sejtésem, hogy a halálfalók megtalálták a rejtekhelyet, és hatástalanították a védelmünket!

- Hol van a kehely? – ordított Harry, mire a vámpírvezér egy szélesre vájt folyosó felé intett.

- Az a járat vezet egy másik barlangba, egészen a hegy gyomrában. Ott vigyáz négy sárkány a kehelyre, ebből egy már áttört ide.

- Odamegyek – közölte Felippével, mire ő egyetértően bólintott, és kezébe adta újdonsült pálcáját, amit gyengélkedése miatt még ki sem próbált.

- Én kimenekítem a klánomat – mondta a Mester, és elsietett az ellenkező irányba, mint Harryék. Halálosan nyugodt volt, még egy ilyen esemény sem tudta kizökkenteni hidegvéréből. Igaz, volt ideje gyakorolnia.

A járat forró volt a másik barlang felé, és Harry máris érezte, hogy ég a bőre. Nem foglalkozott a fájdalommal, mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy a kehely Voldemort markába jusson. Az nem lehet, hogy mire megsemmisítenék a horcruxokat, kitalál valami mást a hallhatatlansága érdekében!

Futás közben pálcáját próbálgatta, találomra varázsolt néhány hűtőbűbájt, hogy megérezze a pálca tulajdonságait. Máris érezte, milyen különleges segédeszközt kapott: varázslatai erősebbek lettek, mint az előzőnél megszokta, de a célzással voltak apróbb gondjai.

- Változtassuk el magunkat, még lehet, hogy itt vannak a halálfalók – fordult vissza Pitonhoz egy pillanatra.

Mikor Pitonban már nem volt semmi Pitonos, és Harry se hasonlított magára, megindult előre, de azonnal megtorpant, amikor elérte a vámpírok barlangjánál legalább tízszer tágasabb termet. Tetejét nem egybefüggő sziklafal alkotta, mert húsz méter magasan volt egy hosszú, de keskeny rés, ami ki, a szabadba vezetett, de biztos nem ezen keresztül közlekedhettek a sárkányok a kehely őrzése közben, mert ahhoz túl szűk volt. Egy áttört sziklarészt látott, amin keresztül máris jött egy másik sárkány, biztosra vette, hogy ott őrzik a kelyhet. Bele se mert gondolni, hogyan voltak képesek megidomítani négy ilyen bestiát a vámpírok, amikor azzal még Hagrid, az állatbarát vadőr is csúfosan kudarcot vallott.

A teremben már három őrjöngő, mindenfelé lángot fújó sárkány volt, szintén magyar mennydörgők. Testük óriásgyíkra hasonlított, és óriási, fekete pikkelyek borították. Bronzvörös tüskéik veszedelmesen meredtek ki farkukból, míg egyikük szarván egy nyilvánvalóan halott fekete csuklyás férfi – feltehetően egy halálfaló – lógott kifacsarodott pózban.

- Elkéstünk – kiáltott fel Piton, és a magasba mutatott. Még éppen láthatták, ahogy néhány halálfaló seprűn lovagolva a kijárat felé repül, és egyikük karjában egy kecses kelyhet tart.

- Tudok egy repülési varázslatot, de túl magasan vannak – felelte Hermione dühös arccal.

Harrynek nem volt ideje gondolkodni, mert rá kellett döbbennie, hogy csapdába kerültek. A halálfalók sikeresen elrabolták a kelyhet, míg ők itt ragadtak három dühös magyar mennydörgő és néhány félig holt halálfaló társaságában. Az egyik sárkány addig csapkodott óriási farkával, míg kisebb omlást idézett elő a járatban, ahonnan jöttek. Nem volt más kiút, mint felfelé.

- Azt hiszem, Harry, most itt a lehetőség, hogy megmutasd, mire képes egy félvámpír ruganyos izomzata – gúnyolódott Piton, és a húsz méter magas résre mutatott.

- Tessék? – értetlenkedett a fiú.

- Kezdj el mászni, és igyekezz utolérni a halálfalókat! Talán még nem hoppanáltak el, és visszaszerezheted a kelyhet! Addig mi itt jól elleszünk ezzel a három sárkánnyal – pillantott Hermionéra, aki elszántan bólintott, és hátát Piton hátának vetette, hogy védelmüket egyesítsék.

Maguk elé emelték támadólag pálcájukat, és összehangoltan mozogtak, hogy egy pillanatra se mutassanak támadható felületet a megzavarodott sárkányoknak és a lassan magukhoz térő halálfalóknak.

Harry lemondóan sóhajtott, majd a fal mellett haladva a csarnok túloldala felé sietett, út közben kiszórva néhány átkot, ami ugyan nem ért célba, de valamelyest lassította a rá figyelő halálfalókat, így neki volt egy kis ideje, hogy utolérje őket.

Az egyik szilafal mászhatónak tűnt, így gondolkozás nélkül elindult rajta felfelé, és legnagyobb meglepetésére ujjai könnyen megtalálták a megfelelő kapaszkodókat. A halálfalók egyesével bújtak ki a barlang résén, így hátráltatva önmagukat és egymást, ezzel tudatlanul segítve Harryt. A kelyhet tartó halálfaló éppen akkor bújt ki a résen, amikor a fiú odaért, így nem sikerült a közelébe férkőznie, mert a mögötte haladók elállták az útját.

A seprűn lebegő csuklyások túl messze voltak a faltól, így Harry kénytelen volt kitalálni valamit, hogy megállítsa őket. Lenézett a mélységbe, ahol Piton és Hermione hadakozott a dühös sárkányokkal. Visszanézett az egyik halálfalóra, aki éppen őt készült megcélozni egy átokkal, de Harry nem várta meg, hogy az becsapódjon, kapaszkodót keresve arrébb araszolt, így a csóva centiméterekkel mellette csapódott be. Mikor a következő átok is megindult felé, gondolt egyet, és ellendült a barlang faláról: az egyik halálfalót vette célba, aki a barlang nyílását figyelte, így nem láthatta, hogy Harry éppen felé ugrik.

A csuklyás éppen abban a pillanatban indult meg kifelé, amikor Harry félúton járt, így ő már csak a seprű farkába tudott megkapaszkodni, és azon lógott tehetetlenül. Előkapta pálcáját, és a körülöttük lévő varázslókat próbálta célozni, de alig találta el valamelyiket a kettő közül. A felé tartó átkokat próbálta kivédeni pajzsokkal, vagy szimplán elkerülni, de mikor a mágikus védővonal egymás után három átkot átengedett, úgy döntött, másképp próbálkozik.

Kiszórt három varázslatot háromfelé, majd egy nagy lendületet vett, és felrántotta magát a seprűre, ahol szembetalálta magát Rodolphus Lestrange-zsal. A férfi nem tudott hátrafordulni, így Harry, kihasználva az alkalmat, megpróbálta lelökni a seprűről, ami vészesen ingadozni kezdett kettejük csatája miatt.

Ezalatt a többi halálfaló észbe kapott, és egyszerre kezdték átkozni a fiút, aki jó reflexeinek köszönhetően majdnem mindet kikerülte, így azok mindegyike Rodolphusba csapódott be. Egyetlen fénysugár érte el Harry oldalát, amitől fájdalom hasított a húsába. Rá kellett jönnie, hogy ő kevés három halálfaló ellen, bármennyi képessége is van.

Kihasználva minden seprűlovaglási tudását, egy jól irányzott lendülettel fejjel lefelé fordította a seprűt. A sebesült Rodolphus nem számított erre, így csak az utolsó pillanatban tudott megkapaszkodni, de Harry kíméletlenül ráütött a nyelet markoló ujjakra, így azok – ugyan csak egy pillanatra – meglazultak, ami pont elég volt ahhoz, hogy a férfi ordítva hulljon a mélybe. Amikor a sikítás elhalt, mindenki elborzadva vette tudomásul, hogy Lestrange nem élte túl a zuhanást.

Harry újult erővel vetette bele magát a harcba, nem törődve az oldalába hasító fájdalommal. Az egyik halálfaló kiröppent a barlang bejáratán, de a másik nem tudta őt kikerülni, így kénytelen volt szembeszállni.

- Miért kockáztatod az életed, ha a kehely már nincs itt – szólalt meg gúnyosan Rosier.

- Nekem maga is megfelelő elégtétel, ha már a kelyhet elszalasztottam – felelte, majd kikerült egy felé tartó átkot, de a férfi dörzsöltebb volt, így az átok a nyomába szegődött, amit ő megpróbált kicselezni.

Mire észbe kapott, Rosier már a nyílás bejáratánál volt, így egy mozdulattal megfordította az idegen seprűt, és ő is elindult arrafelé. A tűző nap bevilágított a kis résen, így pislognia kellett néhányat, de bonyodalom nélkül tudott a férfi után menni, aki már régen kint volt a barlangból. Mikor kiért, a szemébe tűző erős napfény elhomályosította látását, bőre égni kezdett hatására, és ő egy pillanatra megingott, ami elég volt ahhoz, hogy a seprűvel együtt zuhanni kezdjen, vissza a barlangba. Az utolsó pillanatban próbálta visszafordítani a seprűjét, de nem sikerült, így inkább arra koncentrált, hogy a nyílásnak hosszába tudja fordítani, mert így fent fog akadni a szűk résben.

Már túl késő volt ahhoz, hogy korrigálni tudjon, ráadásul szemei előtt is apró kis szikrák pukkadoztak. Mikor elérte a hasadékot, seprűje beakadt a nyílásba, és Harry szerencsétlen módon átfordult rajta, de még időben megkapaszkodott, mielőtt lezuhanhatott volna.

Lenézett a barlang mélyébe, és rájött, hogy semmiképpen sem tud leugrani, minden erejét össze kell szednie ahhoz, hogy fel tudjon mászni a nyíláson kívülre. Harry legnagyobb rémületére azonban mostani kapaszkodója halkan ropogni kezdett, és úgy tűnt, ketté fog törni.

Kétségbeesetten próbált felkapaszkodni, de a mellkasába és hasába nyilalló fájdalom végképp kimerítette, így csupán annyira futotta az erejéből, hogy arca egy szintbe került a vízszintesen álló seprűvel, ami a súlya alatt még hangosabban kezdett ropogni, míg végül meg nem adta magát, és kettétört az ujjai között.

Harry még az utolsó pillanatban a nyílás széle felé kapott, de csak azt érte el, hogy a sziklafal felsértette az ujjait, ő viszont vészesen zuhanni kezdett.

Legutolsó dolog, ami eljutott hozzá, az a saját sikítása volt, amint többször visszaverődik a barlang falairól.

Következik: Seholsincs tőr

Elkövette: Dracy 2006-09-14