13. fejezet: Holy

„Ahogy a mester dobja, az Erő:
úgy száll a labda, úgy repül a kő;
vakon röpülsz te is, és sorsodat
nem tudhatja senki más, csak ő! csak Ő!”
/Omar Khajjám/

Tomboló vihar korbácsolta a völgyben ébredező fákat és bokrokat. A dél forróságát egyetlen pillanat alatt váltotta fel, a tikkadtságot és port lefújva a fáradt növényekről. Nem esett: az égen úszó egyetlen felhő épp csak akkora volt, hogy képes legyen maga mögé kényszeríteni a mindig vidáman mosolygó napot.
A széltől földre simuló fűben nem mozdult semmi, a máskor állandóan mocorgó állatok mind odvaikba húzódtak az ítéletidő elől.
A dombtető egyik szirtjén mégis egy törékeny alak állt karjait maga köré fonva. Barna szemei a völgyet fürkészték, tekintete vissza-visszatért a felhőtlen, mégis borultnak tetsző égre. Várta a vihart, minden idegszálával készült rá már egy nappal előre. Megérezte a csontjaiban.
Ahogy lassan kitárta karjait, könnyű nyári ruhájába belekapott a szél, így az még szorosabban simult rá, mint annak előtte. Boldogan állt a mélység felett, s képzeletben már szárnyalt, csak szállt…
- Tudod, hogy nem szeretem, ha ennyire a szikla szélén vagy.
A testét hátulról átölelő karok gyengéden visszahúzták a biztonságos talajra. Mosolyogva fordult meg, hogy csókot nyomjon szerelme ajkára.
- Bocsáss meg, Kevin. Tudod, hogy vigyázok magunkra – tekintett engesztelően a szigorú arcra.
- Hát ajánlom is… - Kevin csendes hangja még mindig kissé morcosnak tűnt, de azért végigsimított a nő domborodó hasán. A pocak már jókora volt, hisz a benne növekvő aprócska embert két hónap múlva várták.
- Menjünk be, Holy. Hideg van idekint.
A nő egyetértően bólintott, így egymást átölelve indultak a közelben álló vidám kis parasztház felé.


Rose pislogott egyet. Majd még egyet. Hunyorogva tápászkodott fel a ragyogó fényben úszó ágyról. Kicsit rendbe szedte ruháját, majd kilépett a nappaliba, hogy utána nézzen, van-e még valaki rajta kívül a házban.
- Jó reggelt, hétalvó! Hallom, milyen szép eredményeket értél el délelőtt Piton tanár úrral. Gratulálok, kincsem! – a kanapéról Ron mosolygott rá.
- Már elment? – Rose megdörzsölte a szemét, és lehuppant nagybátyja mellé, aki átkarolta a vállát, és bólintott.
- És én tolmácsolom köszönetét a konyhai incidenssel kapcsolatban. – füllentett egy aprót - Nagyon ügyes voltál.
- Uhh. Tényleg… Harry hogy van?
Ron vidám arca egy pillanatra elborult, de azonnal mosolyogni kezdett, ahogy meglátta a kislány aggódó arcát. Nem akarta terhelni feleslegesen, így is túl felnőttesnek érezte néha. Nem is csoda, ha egy kicsi felnőtt vált belőle: évek óta alig érintkezett a korosztályából valókkal, és ráadásul háború dúlt. Ezt pedig Ron a munkájából adódóan nem volt képes kizárni a magánéletéből sem.
- Remekül van. És úgy döntött, itt az ideje a saját lábára állnia. Ma megy a Grinngottsba, aztán majd vesz valahol egy házat…
- De hát csak most jött! – szakította félbe Rose meglepetten – Miattam, igaz? Megbántottam? Nem lett volna szabad ott hagyni…
Ron nyugtatólag megsimogatta a hosszú, vörös fürtöket, ahogy a lány egyre jobban belelovalta magát az önostorozásba. Pár pillanat alatt meggyőződésévé vált, hogy a vendég miatta hagyta el a házat – az a lehetőség, hogy a késdobálós jelenetnek lennének ilyetén következményei, fel sem merült benne. Hisz nem is történt semmi, az életre hívott lepkék már messze szállnak!
- Nem, Rose. Harry önként döntött úgy, hogy nélkülünk folytatja az útját. Tudod, neki is szerepe van a háborúban, így ideje nekilátnia. „És remélhetőleg neki is lát, nem futamodik meg újra…” – futott át Ron agyán a gondolat, amit gondosan védett legilimenciával, bár Rose valószínűleg meg sem próbálta volna meglesni.
A kislányt láthatóan megnyugtatták a szavai, mert már újra vidáman mosolyogva bújt hozzá.
- Képzeld, mit álmodtam! Olyan szép volt! Egy néni volt benne, meg a férje, és kisbabát vártak.
Ron szórakozottan bólogatott, miközben hallgatta a végtelen felé tartó csacsogást. Neki nem ilyen idilliek voltak az álmai, messziről sem. Az ő éjszakái vértől és mocsoktól voltak terhesek, hogy néha úgy érezte, inkább ébren marad. Hiába, nem volt mit tenni: agya alvás közben dolgozta fel az őt ért ingereket, a rengeteg új és új információt, ami nap közben elért hozzá. És a nappalok bizony nem vidám parasztházakról és szerelmes párokról szóltak számára. Helyette maga volt a kemény valóság, az örökös aggódással, halálfalókkal, kórházzal és halállal.
Ezek voltak az ő álmai. És boldog volt, hogy Roset ettől még sikerült megvédenie.


Harry Potter eközben egy koszos kis fogadó személytelen szobájában ücsörgött, kezében pennával, a rozoga asztal fölé görnyedve. Levelet írt. Nem tartotta használható tervnek, hogy csak úgy besétáljon a varázsló bank főbejáratán, hogy aztán egy mogorva kobolddal lekocsikázzon több száz méter mélyre. Ehelyett inkább csomagban kérte kétszáz galleon utalását, szigorúan Tibetből indítva a küldeményt. A bagoly, akire bízni akarta a szállítást, okos jószág volt: tudta, hogy az a bizonyos Tibet a leendő címzésen ez a motelszoba – az Északi Sark vendéglő.
Pennáját elégedetten tette le, hogy aztán az összetekert és lepecsételt pergament a széfkulccsal együtt a szárnyas postás lábára erősítse. Ha szerencséje van, egyelőre senki sem tudja meg, hogy a „kis kiválasztott” visszatért…