11. fejezet: Legilimens!

„Fogytán van a napod
Fogytán van szerencséd
Ha volna is, minek?
Nincs a hova tennéd.”
/Vörösmarty/

- Állj fel, Rose, és próbáljuk újra! Gyerünk!
A félájult lány pihegve feltérdelt, majd egy mozdulattal álló helyzetbe rúgta magát. Eltökélt tekintettel fordult újra tanára felé.
- Akkor háromra! Egy… kettő… Legilimens!
A törékeny test szinte belerázkódott a hatalmas erőfeszítésbe. Bőrén finom remegések futottak át. És igen! Rose ellenállt.
Néhány órának tűnő pillanat múlva egy sikolynak is beillő nyögéssel összecsuklott: Piton átka ismét erősebbnek bizonyult.
A férfi arcán mégis elégedett kifejezés suhant át.
- Mára ennyi. Legközelebb öt nap múlva jövök, a szokott időben. Addig is gyakorolj és –
- …és ürítsem ki az elmém minden lefekvés előtt. Tudom, tanár úr. – motyogta Rose. Ezt a mondatot már vagy százszor kellett végighallgatnia hol fenyegetően, élesen, dühösen és suttogva, sőt néhány esetben biztatóan és segítőkészen is. Próbált megfelelni az utasításnak, azt azonban még a fekete hajú varázsló sem tudhatta, milyen nehéz feladat is ez egy kislánynak, akinek nem csak saját gondolatait kellene száműznie, hanem ráadásként még másokéval is meg kell küzdenie. Néha teherként nehezedett rá veleszületett tehetsége.
A lány még mindig a földön feküdt enyhén kicsavarodott tagokkal, és eszében sem volt felkelni onnan. Piton átkai után határozottan kellemes volt az egyenes, kemény padlón nyújtóztatni ki szenvedő gerincét. Hihetetlenül elfáradt: több mint egy órája gyakoroltak már.

Piton egy szót sem szólt, csupán összehúzott szemöldöke jelezte, mennyire helyteleníti tanítványa szemtelen gyengeségét. Hiszen már nyolc éves! Igazán mutathatna több méltóságot…
Rose azonban a nagy csendben is megértette a szidást. Tanára gondolatait csak nagyon ritkán sikerült kilesnie, az előző néhányat mégis mintha küldték volna felé. Na igen, ezek neki voltak címezve, a férfi meg sem próbálta elrejteni őket.
Lassan felállt hát, sóhajtott egyet és elindult az ajtó felé. Keze már a kilincsen volt, amikor kérdőn visszanézett. Piton még mindig egy helyben állt, karjai keresztbe fonva, kezében a pálcája.
- Megkínálhatom egy kávéval esetleg? Vagy egy kis teát inna inkább? Ron pár percen belül itthon lesz, gondolom szeretné megvárni… - mondta Rose a falon lógó órára pillantva, a tőle telhető legéberebb hangon. A megfelelő beszédről azonban még ilyen fáradtan sem feledkezett meg: Perselus Pitonhoz szólva mindig megpróbálta elővenni legválasztékosabb stílusát, válaszként a férfiból áradó ösztönös fensőbbségre.
Piton magában jót mulatott a lány enyhén imbolygó alakját nézve. Egyértelmű volt, hogy teljesen kimerült, mégis vendégével foglalkozik… A legjobb lenne elküldeni aludni. Kávét főzni Piton is tud magának, Ront pedig tényleg meg akarta várni, hátha új híreket tud meg tőle. És a kislány szemmel láthatólag teljesen megfeledkezett a konyhában heverő ’vendégről’.
- Nem kérek semmit, Rose. Menj aludni, majd megvárom Ront a nappaliban. – a férfi hangja szinte kedélyesen csengett.
Rose csak bólintott egyet, kisétált és pár pillanat múlva becsukódott mögötte szobájának ajtaja is. Öt perccel később már békésen szuszogott az ágyában, ahová ruhástól dőlt le…

Piton elgondolkodva indult meg; a konyha felé vette az irányt. Átfutott az agyán a gondolat, miszerint most gyakorlatilag egyedül van a házban Potterrel. Még két lépés, és már el is hessegette a gonoszkodó gondolatokat; Rosenak igaza volt, Ron érkezése már csak percek kérdése. Gondolatban vállat vonva lépett be a konyhába.
A kávéfőzőhöz igyekezve útja Potteren át vezetett. Nem sokat teketóriázott: egyszerűen átlépte a megdermesztett férfit. Bár eldöntötte, hogy egy ujjal se nyúl hozzá, még egy csalánártást sem küld rá, ezt a kis megalázást nem tudta kihagyni. Mindamellett szórakoztatta a másik szemében megjelenő félelemmel vegyes düh, mely beléptétől kezdve áradt felé.
A kis Kiválasztott fél! No lám…
Nyugodtan megvárta, míg az utolsó cseppek is kiforrtak a kávéból, nem zavartatva magát a hátába fúródó égető pillantástól sem.
Bögréjével a kezében sétált vissza a nappaliba, teljes lelki nyugalommal használva újfent járdának Pottert.
Még itala felét sem fogyasztotta azonban el, mire Ron megérkezett. A fekete hajú férfi egy intéssel tudatta az érkezővel: csendesen. Elég volt csak a kékre festett ajtóra mutatni, Ron elharapta a köszönést, és leült a kanapéra.
- Hogy ment ma? – kérdezte halkan.
- Ma végre sikerült ellenállnia… vagy két másodpercig. – a bájitalmesternek nem okozott gondot, hogy suttogásába is ironikus hangsúlyt vigyen. A gúnyos hangot meghazudtoló félmosoly azonban egyértelműen jelezte: kedveli kis tanítványát.
- Hírek?
A vörös auror vállat vont, miközben kényelmesebb pózt vett fel.
- Áh, nem. Wed árnyakat kerget szokás szerint. Csak tudnám, hogy tudtunk már megint egy ilyen tehetetlen idiótát választani miniszternek!
- Edward Wednek sosem volt több esze, mint egy marék pixinek! De az ígérete, hogy előkeríti Pottert és legyőzi a Sötét Nagyurat…nos, hatalomra segítette. Arról a kellemetlen apróságról, hogy ez neki semmiképp sem sikerülhet, az utca varázslója hajlamos elfeledkezni.
Ron csak hümmögött. Ez a beszélgetés nem először zajlott le köztük, és mindig eredménytelen maradt.
- Apropó Potter.
Piton rövid mondatára a fiatal auror szemében zavar csillant. Harryről meg is feledkezett. Fárasztó és nehéz napja volt, mint rendesen.
- Igen?
- Megérkezésem után nem telt el öt perc, hogy régi kebelbarátod megpróbált megölni. Mégpedig meg kell mondjam, meglehetősen mugli módszerrel. Csak nem? Még neki is elvetted a pálcáját? – Pitont a gondolat határozottan szórakoztatta.
- Ezek szerint nem is ok nélkül! Rosenak nem esett baja? – a férfi hangjából kicsendülő féltés és arcára kiülő harag érthető volt. Sajátjaként szerette a kislányt.
- Haja szála sem görbült. Megjegyzem, az ő gyors reakciójának eredménye, hogy most itt beszélgethetünk. Bár, ha szólt volna, hogy a konyhában Pottert rejtegeti… te persze tudtál róla. Nem vagy túl meglepett.
- Mégis mit csinált?! – a tárgyilagos hangtól Ron egyre idegesebb lett.
- Mihelyst beléptem, Potter hozzám vágott egy konyhakést. Megjegyzem, szerintem megbomolhattak az idegei. Már gyerekkorában is feltűnősködő és meggondolatlan volt, na meg végtelenül ostoba… de akkoriban azért előbb kérdezett és csak utána lőtt. Mindegy… Rose megállította a kést a levegőben, és lepkékké változtatta. – Piton egy pillanatra elfintorodott az emlék hatására. Ronra pillantott, és sóhajtva válaszolta meg a kimondatlan kérdést.
- Potter most is a konyhában van. Csak megdermesztettem! – hangja egy fokkal erősebbre váltott, hogy még utolérje az időközben felpattanó vörös férfit.

Pár pillanat múlva Ron visszatért a nappaliba, maga mögött lebegtetve a még mindig vigyázzállásba dermedt Harry Pottert.