10. fejezet: Látószögek

„Miért faljuk fel egymást
akkor is, ha nem vagyunk éhesek,
s miért pattan fel gőggel a gerincünk,
ha végigütnek rajta? […]
S miért lát kicsivel többet az ember,
ha csöndesen ül egy percig… így…
s behúnyja a szemét?...”
(Dsida Jenő)

Rose lassított felvételként figyelte a jelenetet: ahogy beléptek a bájitalmesterrel, aztán Harry utálattól összeszűkült szemeit eltorzuló arcán, végül pedig az útjára induló kést. Tekintete követte az ív nélkül, gyakorlatilag vízszintesen szálló halálos fegyver röppályáját…

Perselus Piton meglepetten, és – tőle szokatlan módon – döbbenten tekintett le a mellkasának szegeződő késre. A harminc centis penge nyugodtan lebegett, hegye leheletnyit hozzáért a finom, fekete talárhoz, amit viselt. Felemelte a jobbját, hogy a markolatot elérve elirányítsa az éles tárgyat szíve közepéről, miközben balját észrevétlenül talárjába csúsztatta. Pálcája máris megnyugtatóan simult tenyerébe.

Rose viszonylag megnyugodva lendített egy másodikat a pálcáján, mire a lebegő konyhai eszköz kirepült Piton ujjai közül – vagy száz, megbabonázó szépségű pillangó formájában. Elmosolyodott: mindig is szerette az állatokat maga körül, így különösen sokat nyaggatta Ront az állatvarázslatokkal. Tud is róluk annyit, mint a legtöbb diák még az Iskolából kikerülve sem…

Harry dühödten nézett szerte a helyiségben új fegyver után kutatva. Mint egy ketrecbe zárt oroszlán, akihez beengedték az idomárt. Csakhogy neki nincs erős állkapcsa és karmai, míg Pitonnál minden bizonnyal ott van az ostor: a pálcája. Hogy lehetett Ron Weasley olyan ostoba, hogy elzárja az övét? Hogyan? És hogy jutott be ide Piton? És egyáltalán… Mi volt ez az egész? Rose megmentette a mocskos árulót! Hogy -
Közben vágtázó pillantása megállt egy pillanatra a szekrény egyik fiókján, majd továbbugrott, és újra vissza. Igen! Ott vannak az evőeszközök! Ha szerencséje van, nemcsak kések, hanem akár húsvillák is lehetnek benne. Csak el kéne érni… hogy átszurkálná a szemét halálfaló torkát!

Rose viszolyogva hallgatta a számára ordításnak ható gondolatokat. Ijedten vette tudomásul, hogy Harry igenis képes ugyanolyan izzó gyűlöletre és olyan sötét gondolatokra, mint bármelyik gyanúsított, akivel eddigi élete során találkozott. Ez pedig fájt, nagyon is. Bár Ron sokszor hajtogatta neki, hogy semmi sem fehér, vagy fekete, meg hogy mindenki összetett személyiség… ő valahogy mindig is úgy érezte, hogy ember kétféle van: a jó, és a rossz.
És Harry Potter - a jelenlegi gondolatai alapján – egyértelműen az utóbbi billogját kapta.

A következő pillanatban Rose ijedten ugrott félre – az ajtó biztonságos takarásába. Harry ugyanis elvetődött (tervét megvalósítandó) a szekrényke irányába, s a mozdulat közben megdermedve zuhant a virágmintás csempékre. A konyhán átcikázó piros fénynyaláb életre hívója, Piton, lassan megindult áldozata felé. Rose kicsit megnyugodva húzódott valamivel beljebb, hogy lássa a földön fekvőt és az afölött állót – és hallgassa a gondolatok eszeveszett kavalkádját.
Így, hogy a tanár úr megdermesztette a tomboló Harryt, már biztonságos volt a konyha. Mert Perselus Pitontól – természetesen – nem kell félnie.

Az egykori professzor látszólag nyugodtan sétált valamikori tanítványa felé. A nyugalom azonban csak látszólagos volt. Ha valaki a szemébe nézett volna ebben a pillanatban, tomboló dühöt fedezett volna fel a fekete fáklyaként lobogó tekintetben.
Itt fekszik előtte A Fiú Aki Túlélte. A Fiú Aki Mindent Mindig Megengedhetett Magának. A Fiú Akiről A Jóslat Szólt. A Fiú Aki Megfutamodott És Hagyta Hogy Voldemort Tizedelje Az Embereket.
És, a fenébe is! Ez itt A FIÚ AKI MEGGYILKOLTA DRACÓT ÉS MÉG BÜSZKE IS LEHETETT RÁ!
Most itt fekszik… és pálcája nyilvánvalóan nincs, ha Ron itt hagyta egyedül a lánnyal.

„Szemét, mocskos, mardekáros áruló! Halálfaló! Agresszív denevér, hülye vámpír, zsíros hajú szemétláda! Te piszkos, te rohadt… add ide a pálcám, legyőzlek párbajban! Mindig is a védteleneket szeretted bántani, mi?! A tekintéllyel szemben tehetetlen diákjaid, aztán Dumbledore! Most pedig én, pálca nélkül! Mocskos, rohadék! Gyűlöllek! Adj pálcát, gyáva féreg! Mit akarsz? Ölj meg, ha akarsz. Csak rajta! Biztos megsimogatja majd azt a zsíros kis fejecskédet a gazdád érte! Piszok szemét halálfaló…” – Rose egyre idegesebb lett. Nézte a gyűlöletben mozdulatlanná meredt arcot, észrevette a rajta megcsillanó tehetetlen könnyeket. Igen, ezek a düh könnyei voltak, nem a boldogságé vagy boldogtalanságé. Nem. Ezek hideg könnyek voltak…

Piton alig észrevehetően megrázta a fejét, ezzel mintegy kiszorítva a hangot, ami folyamatosan bosszúra szomjazva kiabált a fülébe. Lábával a hátára fordította tehetetlen ellenfelét, és karba font kézzel járkálni kezdett körülötte. Figyelte, igen. A természetellenesen csendes dühöngést, a néma üvöltést. A tehetetlen tombolást.
Tudta, hogy nem oldhatja fel a Petrificust. A fiú azonnal megtámadná, ha kell, szabad kézzel… így tehát beszélni kezdett inkább:
- Potter. Gondolom, felesleges lenne azt állítanom, örülök, hogy újra látlak. Nem teszem. De gondolod, hogy bölcs dolog volt gyilkossági kísérletet végrehajtani ellenem egy másodperccel az után, hogy újra megláttál körülbelül… - itt mutatóujját szájára téve töprengett - …úgy húsz év után? Úgy vélem, ez nem a legreálisabb megoldása volt a dolgoknak. Emocionális problémák? Mert ésszerű ember ilyet nem tesz. Arra nem gondoltál még, hogy lehet, hogy szabad bejárásom van Weasley házába? Na és arra, hogy Rose ott áll mögöttem, és téged legilimentál már mióta, ahelyett, hogy velem próbálkozna, vagy akár segítségért rohanna? Töprengj kicsit.
Rose elismeréssel adózott Piton önuralmának. Nem sok embert ismert, aki ilyen nyugodt fejtegetésbe tudott volna kezdeni alig egy perccel azután, hogy majdnem megölték. És arra is meg mert volna esküdni, hogy tanára az előbb még nagyon dühös volt. Kezdte érteni, hogy a mindent kizáró ellenszenv, amit Harrynél tapasztalt, valószínűleg kölcsönös. De mi lehet az oka…?
- Azért nem rohan sikítozva Ronhoz, mert ismer engem… Az ő oldalán állok. A Nagyúr ellen, ahogy már harminc éve is – folytatta Piton még mindig semleges hangon – Gondolkozz, ha képes vagy rá egyáltalán, Potter! Rose, kifelé!

És a bájitalok mestere megfordulva elhagyta a konyhát. Rose bizonytalankodva követte… nem volt benne biztos, hogy helyes ott hagyni a férfit a hideg kőpadlón, mozdulni képtelenül.

A következő percben bezáródott Rose szobájának az ajtaja, és kezdetét vette az óra.
A konyhában pedig ott maradt a dühös és összezavarodott Harry Potter, ezerféle gondolatával, Ron bizonytalan időpontú érkezésére várva, s egy puha takaróval a teste alatt…