8. fejezet: A Világ – és ami mögötte van

„Mért költöd arra életed felét,
hogy földerítsd a titkok éjjelét?
Csak egy hajszál van Jó és Rossz között
- és mondd, barátom, mennyit ér a lét?”
(Omar Khajjám)

Harry nagy csörömpölésre ébredt. Szemei felpattantak, álmos tekintete lassan vándorolt végig a szobán. Ajtó, gardrób, ajtó, asztal székkel, ablak, éjjeliszekrény. Tisztaság és rend! Lefejtette magáról a takarót, és kiment a fürdőszobába, ahol ruhái lógtak. Előző este mosta ki őket, közvetlenül lefekvés előtt. Elfintorodott, ahogy a kissé még nedves szövet hozzáért a bőréhez: az anyag a mosástól viszonylag tiszta volt ugyan, de szakadtságát és égett széleit nem tudta a pálcája nélkül eltüntetni.

Miután cipőjét is felhúzta, kisietett a konyhába (ajtaja előtt megtorpanva próbált visszaemlékezni, merre is lehet a helyiség), ahol meglehetősen családias látvány fogadta. Rose állt egy kis széken a tűzhely mellett, a serpenyőből pedig kellemes illatok szálltak fel: tojás és szalonna. Harry csendesen lépkedett, a kislány mégis hátrafordult, és elmosolyodott:
- Jó reggelt! Remélem, jól aludt.
- Öö… igen, köszönöm. – rázta meg egy kicsit a férfi a fejét – Mi volt az a csörömpölés az előbb?
A szeplős arc leheletnyit elpirult.
- Jaaa, hogy az… csak nem én ébresztettem fel? Egyébként leejtettem ezt a tálat – mutatott az asztalon álló gyönyörű porcelán levesestálra – az volt kicsit hangos.
Harry hitetlenkedve nézte a tökéletesen ép edényt. A míves darabon egyetlen karcolás sem volt felfedezhető!
- Nem, amúgy is fel kellett volna már kelnem, elég késő van… - kezdte Harry, de a kislány félbe szakította:
- De igen, a zajra ébredt. Sajnálom. Üljön csak le, mindjárt kész a reggeli!
- Köszönöm, Rose… - ahogy leült, ébredt csak rá, hogy most szólította először nevén Ginny lányát – Egyébként nyugodtan tegezhetsz. Hívj csak Harrynek.
Rose arca felderült, és elé rakta a finoman gőzölgő sonkás rántottát. Maga elé is letett egy jól megrakott tányért, majd elfoglalta a vendégével szembeni felét az asztalnak.
- Tehát Harry. Mondd csak, mért nem öltöztél át? Oh, jó étvágyat! Szóval? – az utolsó szó után már neki is látott saját (a másiknál alig valamivel kisebb) adagjához, szemét végig a férfire szegezve.
- Nos, például azért, mert nincs másik ruhám. Mint gondolom észrevetted, poggyász nélkül érkeztem. – „Hmm, vajon áll még a Gringotts? Isteni ez a rántotta…”
- Jajj, köszönöm a bókot… - vigyorodott el Rose csibészesen – És a válasz: igen.
- Parancsolsz?
- Igen, Gringotts él és virul. Mert persze, a halálfalóknak is kell egy biztos hely, ahol elhelyezhetik nem is olyan csekély pénzecskéjüket. És a koboldoké szuperbiztos intézmény. Onnan nem tűnik el nyomtalanul egyetlen knút sem. Hát, főleg mióta Voldemort megtiltotta a bank zavarását… A széfed biztosan érintetlen. De térjünk vissza a ruháidra. Nem mondta…

- Egy pillanat! Te ki mered mondani Voldemort nevét? – szakította félbe a szóáradatot a meglepett férfi. Egy nyolc éves kislány, aki kimondja „Tudodki” nevét… ez furcsa. Gyanús.
- Persze. Tudod, Harry, aki fél a névtől, az félni fog magától a dologtól is. Ron mondta, és szerintem igaza van. – Rose arca e pillanatban teljesen komoly volt – Tisztelem Ront, mert erősebb és bölcsebb nálam. És elismerem a halálfalók vezérét, mert ő úgyszintén az. A különbség abban rejlik, hogy Ron azért harcol, amiben hisz, Voldemort pedig az ellen, amiben nem. És ez nem mindegy. A nagybátyámnak van hite. És képes a szeretetre.
Harry a komoly, szinte feketévé sötétült szemekbe nézett. „Ennek a gyereknek igaza van. De hogy lehet ilyen… bölcs, nyolc évesen? Dumbledore! Annyira…”
- Harry, én nem vagyok Dumbledore. Ő meghalt. Méghozzá már vagy húsz éve! Egyszerűen csak sok időm van, fontos témám viszont annál kevesebb, így ráérek töprengeni. – vékony hangja szigorúan csengett, a következő mondat pedig annál jobban meglepte beszélgetőtársát – Ezek szerint Ron nem magyarázta el neked, hogy a gardróbban lógó talárok és egyéb holmik a mindenkori vendég rendelkezésére állnak? Mind tiszta, nyugodtan válassz közülük, amíg beszerzel magadnak újakat. Szerintem, ez a mugli hacuka már elég… khm, viseltes. – csinos orra kis grimaszba torzult, ahogy végignézett a békésen falatozó férfin.

Minthogy választ nem kapott, ő is ételének szentelte minden figyelmét, mikor pedig a tányér kiürült, felállt, és a helyére tette a szekrényben – egy gyors Suvickus! Elvégzése után.
Harry az utolsó falatot ebben a pillanatban félrenyelte, és iszonyatos köhögőroham tört rá. Körülbelül fél perc szenvedés után (kicsit hörögve, de azért érthetően) megszólalt:
- Te… Neked szabad… varázsolnod?!
A fölé hajoló aggódó arc értetlenné vált.
- Mért ne szabadna? Ki tiltaná meg, és mi értelme lenne?
- Amikor mi voltunk gyerekek, csak a nagykorúak használhatták varázserejüket az iskolákon kívül. Nem tudtad? Ellenőrizték, és egy feltűnőbb varázslatért akár ki is csapták az illetőt…
- Ez meglep. Hmm… Na mindegy, ennek nem lenne semmi értelme. Ha nem varázsolhatok… uhh, az iszonyú lenne! Sőt, ha belegondolok, életveszély…
Közben már Harry tányérját is elvette, és a helyére csúsztatta.
- Erről jut eszembe. Ron megkért, hogy tolmácsoljam egy üzenetét. Bár szerintem teljesen felesleges… de neki ez fontos. Naszóval:
Egy: a pálcád egy széfbe van elzárva itt a házban, aminek csak ő tudja a kódját.
Kettő: a háznak egy kijárata van, ami le van zárva. Csak az arra jogosult személyek nyithatják, és én nem vagyok köztük.
Három: az én pálcámon lévő átok megakadályozza, hogy rajtam kívül bárki más használja. Pontosabban… aki használni próbálja, az a Petrificus totalus tüneteit produkálja.
Hát, asszem ennyi.

- Most már kezdem érteni, miért mert egyedül hagyni velem… mert ugye ő nincs itthon?
- Bingó.
- Egyébként minden vendég ilyen figyelmes ellátásban részesül, vagy csak engem tiszteltek meg ennyire? Tényleg… mit jelentett a „mindenkori vendég” kifejezés?
- Igen, minden új emberrel így járunk el. Azzal a különbséggel, hogy nekik nem mutatom ki, hogy legilimentor vagyok… Meg a hármas szabályról is hallgatok. És az ember sokat töpreng magában, ha összezárják egy kislánnyal, aki biztosan butácska, hisz gyerek… De utálom ezt a felfogást, de általában ez okozza a legügyesebb halálfalók vesztét. Szóval érezd megtisztelve magad, hogy nem vagyok inkognitóban! – kacsintott rá játékosan a döbbent férfira.
- Te… ha jól értem, Ron hazahozza a gyanús foglyait, és te átveszed őket? De hát ez iszonyúan veszélyes! Hogy lehet ilyen felelőtlen?!
Rose elnézően mosolyogva csóválta a fejét, mint egy felnőtt, amikor egy egyszerű dolgot próbál elmagyarázni az értetlenkedő gyermeknek.
- Jajj, dehogy! Nem a feltételezett halálfalókat hozza haza, hanem a feltételezett ’jófiúkat’. Vili? A valószínűsíthető rosszfiúk maradnak a rejtett börtönökben, amíg ki nem derül, mi az igazság.
- Míg ki nem derül?
- Hát, így-úgy. Ebbe inkább nem folyok bele. Nem az én ügyem, nem érdekel. Ron se szól bele az én dolgomba, én se szólok hát bele az övébe. Ennyi. És ez eddig jól működött.
- Most már csak azt nem értem, én miért lettem kivétel? Tíz perccel azután, hogy először megláttál, kimondtad a felmentő ítéletet. Miért?
- Ez egyszerű, Harry. Hatalmas aura vesz körül, egy nagy pozitív burok, ami ajándék, és megvéd. Keveseknek adatik ez meg. Ha viszont a lelked a sötétséghez láncolod, megszűnik. Egyszerűen semmivé lesz az amúgy életfogytiglan tartó védelem. Szóval a hiánya nem bizonyít semmit, a megléte azonban mindent. Én pedig ezt érzékeltem – részben a legilimencia révén.
Harry értetlen arcát látva a kislány egy halvány mosoly kíséretében még hozzátette:
- Az anyukádtól, Harry. A szeretet védelmez téged. Nem is tudtad?