7. fejezet: Ron, Rose és Roxfort

„Bennem a hinduk bölcsessége szunnyad,
Bennem a hellén aranykor ragyog,
Bennem Párizs beteg tüzei gyúlnak,
S pirulnak eljövendő holnapok!”
(Juhász Gyula)

- …és azóta él a figyelőbűbáj a romokon, hogy azonnal tudjam, ha valaki – varázsló vagy boszorkány - erre téved. Így voltam itt olyan hamar, miután ideértél. – válaszolta meg a sokadik kérdést Ron Weasley.
Harry fáradtan, az agyában zsongó új információk tömegétől kissé szédülten ült régi-új barátja mellett. Már vagy két álló órája csak ültek, és beszélgettek. Jobban mondva Harry kérdezett, majd hosszúkat hallgatott Ron részletes beszámolói alatt. Úgy érezte, minden ugyanaz, mint mikor itt hagyta, és mégis… minden teljesen más. Semmi sem maradhatott ugyanaz többé. Az a rengeteg halál, sorozatos eltűnések… Hogy a Roxfort… hát, ezt nem is értette igazán. Ron erről valami olyasmit mondott, hogy az iskola oktat, vagyis még létezik, azonban más tanárokkal, más helyen, és név nélkül. Egyszerűen csak: „az iskola”. Nem volt szükség túl nagy helyre e célból: az elmúlt években egyre kevesebb gyerek született. Minden évfolyamon harminc alatt van a létszám, így viszonylag csendesen, teljes titokban végezhetik tanulmányaikat. Egy nagyobb ház, Fideliussal… siralmas. Harry a hatalmas, tekintélyt parancsoló kastélyra gondolt, és a veszteség ólomsúllyal nehezedett rá amúgy is megterhelt lelkére.
Gyorsan elhessegette a Roxfort gondolatát. Hálátlanság egy épületet siratni, míg lenne annyi más… Emberek. Ők többet érdemelnek!
Egy gonosz kis hangocska azonban egyre csak suttogta a fülébe: az ódon kastély nem csak egy műemlék volt. Eszme, egy jelkép… igen.
- Hmmm. Most jut eszembe: Mi volt az a… jól számoltam? tíz? bájital, amit belémerőltettél? – tette fel a következő kérdést.
Ron elhúzta a száját, és vágott egy fintort, mielőtt válaszolt volna:
- Csak hét. Ja, plusz az Anti-Verita, az összesen nyolc. – arcán gúnyos félmosollyal kissé ijesztő látványt nyújtott, ahogy ujjain számlálta a Serumokat – Tehát. Az első, gondolom logikus, Anti-Százfűlé volt. Azután jött az Originis, a Nolo, a Haudmenta, a Narrolonque, a Senexis, na és a Verita. Elégedett vagy?
Harry zavarodottan nézett a mellette ülőre. Azt hitte, ismeri. Úgy látszik, lesz még pár meglepetés a számára. Ron Weasley, az a Ron Weasley akit ő ismert, egyetlen bájitalt sem tudott, és nem is akart megjegyezni, nem hogy latinul, de még hatásra sem! Ő viszont most egy kukkot sem értett a felsorolásból, kivéve az igazságserumot, és a Százfűlé ellenserumát. Bár erről nem is tudott, hogy létezik, a Verita pedig tiltott. Vagy mégsem?
- És… nem kéne valamelyikre semlegesítő? Úgy értem… - tapogatózott kérdésével Harry.
A szeplős arc felé fordult, meglepett kifejezését pedig pár pillanat múlva megértés váltotta fel.
- Oh, bocs. Egyiktől sem lesz maradandó bajod, ha erre gondolsz.
Látva a még mindig aggódó, fekete hajjal keretezett arcot, folytatta:
- Az Originis kihozza az illető eredeti alakját, még ha nem főzetekkel változtatta is el, mondjuk metamorfmágus. A többi akarat- és fizikális gyengítő, a Narrolonque pedig egyfajta fecsegőfőzet.
Harry döbbenten ült. Akarat- és fizikális gyengítők? És ezeket vajon minden szembejövő, számára gyanús alakba beletukmálja? Barátja ugyanolyan paranoiássá vált volna, mint egykor Mordon?
Ron felé sandított, aki ebben a pillanatban felállt.
- Szerintem kelj fel, és induljunk. Elviszlek a lakásomba.
Harry szemöldökei magasba szöktek. Mi ez a hirtelen bizalom? Lehet, hogy valójában máshová viszi? Bár, pálca nélkül, jutott eszébe, úgysem sokat tehetne ez ellen…
- Visszakaphatnám a pálcámat? – kérdezte meg próbaképpen.
- Nem. Az otthonomban senkitől nem kell megvédened magad… de én sem akarom. – morogta a vörös auror keményen Harry szemébe nézve – Fogd meg a karom, indulunk.


- George! Rose! Merre vagytok? – harsant Ron nyugodt baritonja a kis előszobában.
Harry kényelmetlenül toporgott mögötte. Amikor a vörös férfi elindult befelé, nem tudta, kövesse-e, vagy sem. Végül úgy döntött, inkább vár, amíg hívják.
- Szia Ron! Már kezdtem aggódni…
Az egyik szobából hirtelen egy nyolcévesforma kislány futott elő, és megölelte Ront, majdnem feldöntve a férfit. Az ölelésből kibontakozva tekintete azonnal Harryre szegeződött.
Ahogy megindult felé, a fekete hajú férfi csak nézte. Teljesen az anyja… Vörös haj, szeplős orr, vidám mosoly…
- Jó napot. Rose Weasley. – nyújtott kezet a kicsi lány.
- Harry Potter… - fogadta el az üdvözlést Harry meglepetten.
A szobából tompa puffanás hallatszott. Mintha valaki kifelé jövet nekiment volna egy bútornak. Halk szitkozódás, majd egy hangosabb.
- Ron?
- Igen, George? – kiáltott be a megszólított – Kijöhetnél lassan!
A következő pillanatban George Weasley állt a küszöbön – Harry meg feküdt a padlón.
„Francba! Ma már másodszor! Kész szerencse, hogy a lány nem vágott földhöz. Különben is, így könnyű…”- fortyogott magában Harry gúzsba kötve.
- Jaaj, George! Hogy lehetsz ilyen antiudvarias? – vágott egy szemrehányó fintort Rose.
- Udvariatlan, kicsim. – szúrta közbe Ron.
- Bocs, udvariatlan. Szedd le róla a köteleket, ő nem halálfaló! Éppen eléggé végigellenőrizte pár órája Ron! Ja, és azért vagyok előtted ilyen nyílt – fordult a vita tárgya felé -, mert egy: nem akarsz bántani, kettő: nem is nagyon tudnál, pálca nélkül. Ja, és három: nem volt sötét gyerekkorom. Határozottan világoskék a szobám fala.
Harry csak tátogni tudott. Az előző pillanatban töprengett azon, hogy ilyen sötét időkben felnőtt gyerek hogy viselkedhet így egy vadidegennel. Ki ez a lány?!
Ron halványan elmosolyodott, majd magához vonva ’lányát’, elmormolt egy Finitét. Harry kötelei eltűntek, ő pedig felállt.
- Rose született legilimentor. Bocs, elfelejtettem szólni. – húzódott kárörvendő mosolyra a szája.
George alig észrevehetően rázta a fejét, ahogy megszólalt.
- Te vagy Harry. – a mondat még mindig inkább kérdésnek hatott – Bocs, de ezt még meg kell emésztenem. Visszamegyek Fredhez, szólj, ha szükség van rám… - szólt még hátra Ronnak, majd elindult a kijárat felé, és dehoppanált.
- Azt hiszem, akkor akár el is helyezhetnénk a kettes vendégszobában. Az közel van a konyhához. – mosolyodott el Rose.
Harry meglepetten nézett. „Elhelyez? És mért közel a konyhához?”
- Nincs hová mennie, és Ron nem hozta volna haza, ha nem szállást akarna adni önnek. Ja, és elég sovány. Gondoltam, nem ártana ennie valamit.
Harry sóhajtott. „Legilimencia. Francba. Már gondolnom sem szabad semmire…”
- Bocs, tudom, hogy zavaró, de pár napig figyelnem kell mindenkit, biztos ami biztos. Ne aggódjon, később abbahagyom. Nekem is fárasztó.
Harry a lány fecsegésétől kissé kábultan követte egy takaros, egyszerű szobába – VILÁGOSzöld fallal.