6. fejezet: Kihallgatás... meghallgatás?

„Beszélgetünk – egyszerre csak
szemünkben ég egy alkonyat;
aztán korbácsként suhogunk,
s valamin elsírjuk magunk, […]
s újra csak ülünk hangtalan,
s amit nézünk, oly messze van!”
(Váci Mihály)

- Nem.
- Nem.
A két férfi csak állt egymással szemben, összeszűkült szemekkel meredve a másikra.
A két pajzs egy pillanatra sem szűnt meg: egyikük sem eresztette lejjebb a pálcáját.
- Te nem lehetsz Harry. Ő halott! Halott! – süvítette a vörös, egy pillanatra sem véve le tekintetét a szemben állóról – Halott. – suttogta maga elé.
A fekete hajú varázsló kezében megremegett a pálca, s a mozdulatot követve azonnal gyengült az érzékeny pajzs is. Gyorsan összeszedte magát. Arra már rájött, hogy a vörös hajú jóval több harcot ért eddigre meg, mint ő maga: ez látszott mozdulatlan, szilárd tartásán, villámgyors reflexein…
Hirtelen ötlettel megszólalt.
- Kérdezz valamit! Bármit, amit csak ő tudhat! Csak Harry, senki más a földön… - ő valahogy egy pillanatig sem tétovázott régi barátja nevét hallva. Érezte, hogy ő az, hogy végre talált valakit…
Ron idegenkedve nézte, majd vontatottan belekezdett:
- Sok választásom egyébként sincs, a pajzsokat már nem sokáig tudjuk tartani. Vagy harcolunk tovább, vagy igazolod magad… akárki vagy. Szóval… - arcára elszánt kifejezés ült ki – mi volt Hermione Granger kedvenc könyve?
Harry gyomra hirtelen mintha megtelt volna a legjegesebb vízzel a lány nevét hallva. Mért pont egy ilyen kérdést kellett feltenni?!
- Nem… nem volt kedvence… mindet szerette. – préselte ki magából nehezen. Ron alig észrevehetően biccentett.
- Mikor találkoztunk először?
- Az első vonat utunk előtt, a King’s Crosson.
- Mikor találkoztál először Draco Malfoyyal? – a kérdések egyre sűrűbben jöttek, kezdett a párbeszéd kihallgatásra hasonlítani. És a vörös férfi ahhoz nagyon értett. Harry már szinte gondolkodás nélkül válaszolgatott.
- Madam Malkin talárszabászatában, utána pedig amikor felajánlotta a jobbját a tiéd helyett. „Hamar rájössz majd, Potter, hogy a máguscsaládok sem egyformák…” – idézte a szőke srácot. Bár gyomra már úgy kavargott, mintha egy zsáknyi macska kergetőzne benne, az emlékeket elnyomva próbálta meggyőzni egykori barátját. Sikerülnie kell!
Ron arca, mely eddig semmi érzelmet nem tükrözött a vallatás kezdete óta, most alig észrevehetően megrándult. Pontosan emlékezett erre a mondatra… A kérdések tovább záporoztak.
- Hány éves vagy?
- 34.
- Mikor mentél el?
- Tizenhat évvel ezelőtt.
- Mért mentél el?
- Nem tudtam tovább elviselni ezt a világot.
- Vagyis megfutamodtál, gyáván elfutottál! – már nem kérdés volt.
- Körberohantam a világot, de sehol sem volt nyugalmam. Üldöztek.
- Halálfalók. – újabb kijelentés. Nem kérdés.
- Emlékek. És… igen, halálfalók is.
- Hol voltál ennyi éven át?
- Tizenöt évet töltöttem egy mugli börtönben.
- Kényelmes megoldás! – gúnyolódott az auror.
- Nem kényelmes. De nyugodt. Csendes. – suttogta Harry.
- És arra nem is gondoltál, mi történik eközben a varázsvilágban, ugye? Hogy mit csinál Voldemort, hogy mit tesznek a hívei?!
Harry erre nem tudott mit válaszolni. Szótlanul, lemondóan rázta a fejét, és lassan leengedte a pálcáját. A pajzs azonnal szertefoszlott.

A következő pillanatban a földön feküdt. Testét mágikus kötelek fonták szorosan körbe, pálcája a fölötte álló Ron kezében. Döbbenten nézett fel rá: még fel sem fogta az egyszerre felé repülő KÉT átkot, mire azok már telibe is találták.
Volt barátja zsebre vágta mindkét pálcát, majd lehajolt foglyához, és kezével szétfeszítette ajkait. Kezében egy fiola csillogott, melynek tartalmát gondolkodás nélkül leöntötte a torkán, figyelve, hogy le is nyelje azt. Várt pár pillanatig. Talán egy percig is.
Egyikük sem szólt.
A perc leteltével újabb üvegcse került elő a férfi talárjának redői közül, majd még egy, és még egy, sorban. Mindet lenyelette a tehetetlen Harryvel. A fekete hajú férfi pedig kezdett nyugtalankodni. Ki tudja, mennyit változott barátja az évek során? Az üvegcsék egyike akár mérget is rejthet!
A következő üveg elől elrántotta a fejét, és hevesen hadakozni kezdett. Nem tudta, mire jó ez az egész, de ki akart szabadulni. Már nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy bizalma jeléül leengedte a pajzsát. Pedig akkor ez tűnt az egyetlen ésszerű lépésnek…
Hadakozása azonnal abbamaradt, amikor Ron előkapta pálcáját, és odamorogta:
- Petrificus corpus!
Egész teste mozdulatlanná dermedt, fejét pedig egyszerűen lefogta a vörös auror, majd teljes lelki nyugalommal leöntött a torkán még három különböző folyadékot.

- Mi a neved? – kérdezte pár perc leteltével.
- Harry James Potter. – hallotta Harry a saját hangját.
- Miért jöttél ide?
- Mikor láttam a Roxfortot romokban, ez volt az egyetlen hely, ami eszembe jutott. – érkezett az újabb monoton válasz. És a földön fekvő férfi végre megértette: az egyik bájital Veritaserum volt.
- Miért jöttél? – ismét ez a kérdés… - Miért most?
- Mert most telt le a tizenöt évem a börtönben, mert eldöntöttem, hogy visszatérek ebbe a világba, és mert ehhez szükségem volt a régi ismerősökre. – Harry tehetetlenül vallott legrejtettebb gondolatairól – Mert ez a hely a Roxfort mellett mindig is az otthonomat jelentette. Mert látni akartalak téged. Téged, és a családodat. Mindig úgy viselkedtek, mintha én is közéjük tartoznék… Mrs Weasley…
Ron azonban nyersen félbe szakította:
- Anyám halott. Halálfalók ölték meg hat évvel ezelőtt.
Harry a veszteség súlya alatt levegőt venni is elfelejtett. Mégis hallgatott: kérdés nem hangzott el, ő pedig a Serum hatása alatt nem volt képes e nélkül fogalmazni.
- Mik a terveid? – szakította meg gondolatait az újabb kérdés.
- Nem tudom. Ezek után… Roxfortba akartam menni, de oda nem lehet. Talán elmegyek Voldemorthoz, és megküzdök vele. Régen ezt kellett volna tennem. Akkor talán nem lenne eggyel kevesebben a családod…
- Eggyel? Apámat anya után egy évvel találta el egy halálos átok. Nem kellett volna halálfalókat üldöznie, nem olyan alkat volt… Charlie Romániában él. Már nem foglalkozik sárkányokkal, mióta a halálfalók már azokat is befolyásolni tudják. Bill fogságba esett, két hónappal később az egyik piramis tetejére szögezték ki, ami megmaradt belőle… Percyt maga alá temették a minisztérium régi épületének romjai az egyik támadás során. Fred a Szent Mungóban van egy hete kómában, George még egészséges…
Harrynek ekkorra patakokban ömlött a könnye. Hogy képes Ron ezt ilyen egyszerűen felsorolni?! Küzdve a szívét szorító érzéssel és a Serummal, remegve kérdezett:
- Ginny… őt nem mondtad… Ron?
Tehetetlen, dühös fújtatás.
- A húgom férjhez ment, és született egy lánya, Rose. – Ron lehunyta a szemeit, majd nagy sóhaj kíséretében folytatta – Négy évvel ezelőtt érkeztek a házukhoz a halálfalók… Rose Fredéknél volt… Odaérkezve már csak a Sötét Jegyet, és Robert holttestét találtam ott. Ginny… ő eltűnt.
Harry szaggatottan vette a levegőt, de aggódva nézett barátjára. Ő pedig megválaszolta a kimondatlan kérdést.
- Nem került elő. Azóta sem.

Pár perc csend után Ron elővett egy újabb üvegcsét. Harry riadtan nézett, de ő csak odalépett hozzá, és féloldalas mosollyal megjegyezte:
- A Veritaserum ellenszere. Engedd, hogy beadjam.
Mikor Harry lenyelte a fekete folyadékot, társa odébb sétált, és a kötelek letekeredtek a börtönben lesoványodott testről.
- Beszélnünk kell. Gyere. – hallotta a csendes hangot. Tétován követte a másik férfit, aki leült a kőkerítés egy ép részére.

Viszont nem tudta nem észrevenni, hogy a pálcáját nem kapta vissza.