5. fejezet: Ismeretlen ismerős

„Az Ember a mi egyetlen reményünk,
Az Ember, aki a sorssal dacol,
Ki szent, örök jogát kivívja végül,
És föltámad zár, börtön, sír alól.”
(Juhász Gyula)

Miközben zuhant a semmiben, Harry mindvégig erősen koncentrált a kidőlt-bedőlt, rozoga épületre, ahol élete legszebb szünidőit töltötte. Szinte már az orrában érezte Mrs Weasley csodálatos csokifelfújtjának az illatát, amin maga is meglepődött. Nem gondolta volna, hogy emlékszik még ilyen apró részletekre.
Hirtelen szilárd talajt érzett a lába alatt, és csak ekkor tudatosult benne, hogy szemét még a hoppanálás előtt becsukta. Most pedig úgy érezte, jó ez így. Szorosan zárt pillákkal állt tehát, és szívta magába a csendet és a fényt.
Csendet?!
Szemei felpattantak. Aztán azon nyomban újra be is zárultak, mintegy védekező mechanizmusként. Nem, ez nem lehet.
NEM LEHET!
Most elszámol tízig, és amikor majd újra kinyitja a szemét, az ikrek fognak felé szaladni, boldogan, viccelődve. Amikor majd újra kinyitja a szemét, az összedőlt, elszenesedett, elhagyatott ház helyén a vidám, girbegurba, kéményén pöfékelő ház áll majd.
Ahogy annak lennie kell.
Reményvesztve és mégis reménykedve, elkezdett magában számolni, mint egy ötéves gyermek, ha társaival bújócskázik. Csakhogy vele az élete űzött ijesztő bújócskát! Gondolni sem mert arra, mihez kezd majd, hogy talál ismerőst az ismeretlen, új világ szívében, ha a kép, amit egy pillanatra szemei elé engedett, nem változik meg vágyai szerint.
Egy…
Kettő…
Három…
Négy…
Öt…
Hat…
Hét…
Nyolc…
Kilenc…
- Ne mozdulj! Csak semmi hirtelen mozdulat! Lassan emeld fel a kezeidet…
Harry döbbenten állt, látását még mindig mellőzve. Érzékei kiélesedtek, és bemérték a hang forrását. Ebben a pillanatban egy cseppet sem számított az Odú, sem a többi problémája. Életösztöne fellángolt, támadójának személye kiszorított minden más gondolatot.
- Mi lesz már?! Azt mondtam – Harry nem ismerte meg a hangot, de úgy döntött, itt az idő. Pálcája még a kezében volt a hoppanálás miatt. Meg sem várta a mondat végét, egy hirtelen mozdulattal jobbra a földre vetette magát, és ezzel egy időben ellenfelére irányított egy átkot:
- Petrificus totalus! – nem küldött semmi erőset, tudni akarta, ki ez és mit akar. Dermedt állapotában elveheti a pálcáját, megkötözheti, aztán már nyugodtan kikérdezheti.
Meglepetésére azonban a tompa puffanás helyett, amit várt, kiáltást hallott:
- Obstructo!
Az ismeretlen egyértelműen jobb reflexekkel rendelkezik, mint Harry remélte: a felé küldött átok célt tévesztett, és ő már ellentámadásba is lendült. Méghozzá nem olyan finoman, mint a fekete hajú férfi.
Gyorsan odébb gurult a nedves füvön, majd felpattant. Az átok felperzselte a füvet azon a helyen, ahol egy másodperccel korábban feküdt.
Villámgyors harc vette kezdetét.
- Stupor!
- Diffindo!
- Capitulatus!
- Protego!
- Tarantallegra!
- Maneo!
- Incendio!
- Protego!
Végül mindketten egy-egy fa mögött kötöttek ki. Körülöttük a föld az átkok nyomán feltúrva és megperzselődve feküdt.
Harry pihegve hallgatózott, vajon ellenfele honnan támad újra. Erre azonban nem került sor. Helyette meghallotta a magabiztosan csengő hangot a másik fa mögül:
- Add fel! Semmi esélyed! Dobd ide a pálcád, és még megúszhatod élve!
Ahogy végignézett magán, látott pár karcolást – néhány átok súrolta. A szűk helyen töltött hosszú évek nem tettek jót a reflexeinek. Abban is biztos volt azonban, hogy ellenfele sem áll jobban: legalább egy átkát látta, hogy nem tudta kikerülni. A magabiztosság tehát vagy álca, vagy ostobaság…
- Mért nem dobod ide te a pálcádat? Ígérem, én se öllek meg hamarabb, mint te tennéd! – kiáltotta vissza gúnyosan.
Dühös fújás volt a válasz.
- Halálfaló vagy? – jött Harry újabb kérdése.
Meglepődött csend. Aztán…
- Nem. …Te?
- Én sem.
A feszült légkör valamelyest engedni látszott. Ha az ellenség nem halálfaló, akkor…
…akkor még koránt sem biztos, hogy nem ért egyet velük, hogy nem gyilkol élvezetből!
- Melyik oldalon állsz? – csendült Harry követelőző kérdése.
- Ezt inkább én kérdezhetném tőled. Én auror vagyok. – az idegen nyugodt hangja meglepte a fekete hajú férfit. Mintha tárgyalni akarna vele, ahogy az iskolában tanították neki! Igazat mond! Érezte meg.
- Méghozzá hű auror. – tette még hozzá a kérdezett hűvösen.
- Kihez hű? – Harry nem tudta megállni, hogy néhány információmorzsára szert tegyen. Mivel a jelenlegi mágiaügyi miniszter nevére számított, igencsak meglepte a válasz:
- Magamhoz, a családomhoz és azokhoz, akik a segítségemre szorulnak! Most pedig mondd, te ki vagy?!
Egy pillanatig eltűnődött. Ha azt mondja: Harry Potter… Nem biztos, hogy jó ötlet. Ha mégis hazudik az állítólagos auror… De nem. Érezte, hogy igazat mond.
- Egy fáradt ember, aki próbálja összerakni a múltjából a jelent. – mondta végül nyugodtan. Úgy gondolta, őszinteségért őszinteséget kell adnia – De eddig nem igazán sikerült.
- Ismered a Paxis vitae varázslatot?
- Igen, tanították az iskolában… - úgy látszik, a másik sem akar tovább harcolni. A varázs lényege, hogy olyan pajzsot hoz létre, melyen semmilyen varázslat nem tör át, de használójának teljes erejét pajzsára kell fordítania, így közben nem tud támadni. Egyetlen hibája, hogy tíz percnél tovább nem lehet fenntartani, gyengébb mágusoknak pedig legfeljebb öt percig sikerül.
- Akkor háromra! – hallotta újra az ismeretlen auror hangját – Egy, kettő, három!
- Paxis vitae! – csendült mindkét fa mögött, és a két férfi kilépett védőbástyáik mögül.
Ahogy közeledtek egymás felé, egyértelművé vált, hogy nagyjából egyidősek lehetnek. Harry megnézte ellenfelét tetőtől talpig. Ápolt, vörös haja egészen rövidre nyírva, sötétkék talárja harcuk eredményeképp egy kicsit zilált… Termetre magas, szeplős arcát bal oldalt egy sebhely jelölte meg fülétől az álláig. Mindent összevetve erős céltudatos, mégsem ijesztő ember.
Eközben persze ő is megmérettetett: sovány alakja, megégett, mugli ruhája, kócos haja, beesett arca… Nem volt biztos benne, hogy bizalmat ébresztő látványt nyújt, ezen azonban nem tudott változtatni.
- Hát, akkor, akár be is mutatkozhatnánk. – indítványozta a vörös hajú.
- Harry Potter.
Csend.
Aztán…
- Ron …Weasley.