4. fejezet: Gyönyörű, felfordult világ

„Ilyenek vagyunk - mint a láng,
és mint a szél, s szélben az ág,
túlzások, tág ívek, örök,
soha be nem zárult körök,
s mint partjain túl a folyó.”
(Váci Mihály)

Egy pillanattal később Harry Nagy-Britannia partjainál tűnt fel ismét. Az ifjú varázsló fáradtan rogyott a földre. Egy ilyen hosszú hoppanálás önmagában is kimerítő, sok varázsló nem is próbálkozik vele: nem akarnak az óceán közepén kikötni, távol bármilyen segítségtől…
Mégis boldogan nézett körül, hiszen újra hazai földön volt! Gyermekkora, bár nem volt felhőtlen, mégis ide kötötte. És természetesen a Roxfort. Ó, igen!
„Amint sikerül egy kicsit összeszednem magam, keresek egy fogadót, hogy erőt gyűjtsek. Egy puha ágyra és egy kiadós vacsorára van szükségem. Aztán irány Roxfort!” – gondolta bizakodva.
Csalódottan kellett rájönnie, hogy az összes mugli pénzét az újvilágban hagyta, így szóba sem jöhet egy mugli szálláshely. Sóhajtott, és elterült a parti fövenyen. A tenger morajlása, mint egy hatalmas macska dorombolása megnyugtatta és ellazította.
Fél óra múlva már elég lelkierőt érzett magában ahhoz, hogy sikeresen eljuthasson a kastély meleget és biztonságot nyújtó falai közé. Feltápászkodott, majd vágott egy fintort, és újra a semmibe vetette magát.

Amikor újra összeállt körülötte a világ, egy sűrű erdő szélén állt. Nem értette, mi történt. Természetesen a roxforti birtok szélére, a kapu elé képzelte magát, hiszen tudta, hogy a birtokot hoppanálásgátló átok védi! És abban biztos volt, hogy még megtalálja a helyet, amit mindig is a leginkább magáénak érzett. Az otthona.
És amióta letette a vizsgát, egyszer sem vétette el a célt! Akkor meg milyen erdő ez itt?
Gondterhelten járkálni kezdett a fák mentén, majd egy helyen valamiféle megérzés nyomán be is lépett a bozótosba, ami sűrű aljnövényzetet alkotott a fák mellett.
És akkor meglátta.
Ijedten, szinte megigézve közeledett az öntöttvas építmény felé. A látvány baljóslatúan magasodott a fák között. Mintegy délibábként lebegett a felkelő nap fényében. Egy fekélyes, bűnös délibáb, mint a Sötét Jegy az égen, egy gyilkosság világító jeleként a sötét éjben…
Hát persze… Angliában az időeltolódás miatt most van reggel, újjászületés, új dolgok kezdete…
Megbabonázva meredt a Kapura. A Kapura, az olyan ismert címerrel: az oroszlánnal, a borzzal, a kígyóval és a hollóval… Középen a nagy, cirádás H betű…
Ez nem lehet! Rettenetes képek kezdtek el vágtatni a fejében. Csak most jött rá, hogy mennyire naiv volt. Szabadulása óta eszébe sem jutott, hogy itthon bármi is változhatott!
Pedig ez lehetséges volt, sőt, valószínű! Most, hogy belegondolt, tizenöt évig ki volt emelve a világból, el volt különítve, és ezalatt rengeteg dolog történt itt. Ez biztos.
Arca megnyúlt, ahogy felfogta a helyzet súlyosságát. Tizenöt éve, amikor elhagyta a varázslóvilágot, nem gondolkodott. Csak menekült, amilyen gyorsan csak tudott. Voldemort pedig akkortájt, úgy mondták, hatalma csúcsa felé közelített. Azóta…
Hirtelen felemelte a pálcáját, és tőle telhető legnagyobb hangerővel elordította magát:
- Inferno!
Mintha a hangerő számítana!
A tűzcsóvát a kapura irányította, mire az őt körülvevő áthatolhatatlan bozót azonnal lángra kapott. A tűz átterjedt a közelben békésen álldogáló fákra is. Nagy volt a szárazság ebben az évben. Perceken belül felharsant a haldokló fák búcsúdala: sikítottak a tűzben az elkárhozott lelkek, pattogott, recsegett, nyögött a megtámadott rengeteg.
Egyszer csak, a pusztulást szemlélve észrevette, hogy ég a ruhája, mint minden, ameddig csak ellátott. Csoda, hogy eddig nem gyulladt ki! Gyorsan eloltotta, majd elvégzett egy hőhűtő bűbájt, ezzel akaratlanul is úgy védve magát, mint a középkorban a máglyahalálra ítélt, szenvedéstől menekülő boszorkányok. Csakhogy az ő szenvedése nem enyhíthető a kellemes környezet megteremtésével! Hömpölyöghetne itt egy méltóságteljes és nyugodt folyó, Harrynek arról is csupán az jutna eszébe, vajon elég mély-e?
Ahogy a mágikus tűz tovaterjedt, a fiatal férfi egyre csak lépkedett, követve a tűzvonalat, átlépkedve az elszenesedett csonkokon. Ügyelt rá, hogy véletlenül se térjen le a bejárathoz vezető ösvényről, amin annyiszor vitte végig a lába, boldogan vagy szomorúan, rohanva vagy éppen csak vánszorogva…
Minden egyes lépéssel egy-egy új emlék villant be meggyötört elméjébe. Egy kókadt csalán maradványaira tekintve arra gondolt, vajon mit szólna Hagrid, ha látná, hogy ő, Harry felgyújtja barátja második otthonát. Mert az immár egyértelművé vált számára, hogy ez a sűrű erdő egyenlő a Tiltott Rengeteggel – csak épp egy kicsit túlnőtt már egykor volt határain…
Ahogy egyre közeledett céljához, úgy nőtt benne a feszültség. Vajon ezek után mit talál majd az olyannyira szeretett iskola helyén? Még egy lépés… még egy fa… egy lépés… egy fa…
Az utolsó fa ledőlésekor valami összedőlt Harry lelkében is. A kastély… nem volt kastély többé. Csak egy halott, ostoba kőtömeg!
Szinte megbabonázva ment egyre közelebb. Az utolsó fákat porba hullásukat meg sem várva ugrotta át, mígnem lába a kövekre nem ért. Itt nem voltak fák: a sziklák olyan vastagon fedték be a földet, hogy ott egyetlen növény gyökereinek sem lehetett esélye.
Nem múló fájdalommal kaptatott egyre feljebb a kőhalmon. Maga sem tudta, mire is vár: hogy a tetején ott találja a tornyokat, épen és élettel teli, vagy hogy valahonnan előugrik a Sötét Nagyúr? Keserűen elmosolyodott, ahogy rájött, hogy akaratlanul is nagyúrnak szólította magában Voldemortot. Hát igen, aki erre képes volt, az már valóban megérdemli a SÖTÉTSÉG vezérének címét. Hirtelen elfogta a vágy, hogy még életében állhasson szemben azzal a rohadékkal. Tudni akarta, marad-e még valami emberi a vonásain egy ilyen embernek?
Aztán eszébe jutottak volt ismerősei, barátai. Vajon hányan haltak meg a kastély védelmében? Mennyi vér tapad ehhez a hegynyi törmelékhez? Megmenekült-e egyáltalán valaki? Sorra jelent meg előtte a sok barát arca. Dean… Seamus… Neville… Ron… és Hermione.. – nem, rá gondolnia sem szabad! Parvati, Lavender, Angelina, Alicia, Fred, George, Oliver Wood… Hagrid! És a tanárok. McGalagony. Bimba. Flitwick. Piton…
Dühösen tépte el gondolatainak fonalát, ahogy bevillant neki gyűlölt bájitaltan-tanárának arca. Nem akart emlékezni az olyan jellemző vonásokra, s a gyűlöletre, ami tükröződött rajtuk, mielőtt megölte volna Dumbledore-t…
Ekkorra már a halom legmagasabb pontján állt. Halom… sírhalom… Lehet, hogy alatta fekszenek a szívének kedves emberek? Leguggolt, és felemelt egy követ. Kezébe fogta, és bámulta, majd róla tekintetét a horizontra emelte.
Ahogy körülnézett, megakadt valamin a szeme. A lába alatt elterülő kősziget körül néhány helyen még mindig égett az általa támasztott tűz. Nem is ez lepte meg a férfit. Ennél sokkal feltűnőbb volt az, AHOGY égett… A pusztító lángok ugyanis egy formát mutattak. És ahogy egyre nagyobb területen rajzolódott ki az olyan ismerős vonulat, Harrynek megsajdult a szíve. Igen, már biztos volt: a Rengeteg fái nem égtek! Dölyfösen tekintettek rá, az egykori erdő szélső fáinak törzse a mellettük elterülő üszkös hamutengerben állt. Ők azonban még csak meg sem perzselődtek! Lenéztek a hívatlanul, tíz-tizenöt év alatt nőtt társaik maradványaira, és még csak meg sem rezdültek.
A látványra őrült ötlet fogalmazódott meg a fekete hajú, nyúzott és megpörkölődött férfi fejében: a Roxfort még él! Él, és csak arra vár, hogy valaki felébressze évtizedes álmából!
Él, de az élet szikrája csak úgy parázslik benne, mint a mostanra szinte teljesen kihunyó erdőtűz.
Ujjai szétnyíltak, és a kavics hangos koppanással gurult lefelé a domboldalon.
A nap már magasan járt, a célt vesztett férfi szeme előtt pedig új tervek kovácsolódtak. Most már nem adja fel olyan könnyen! Döntést hozott: az Odúba megy. Ott talán megmondják neki, mi történt az elmúlt tizenöt évben.
Még egyszer körülpillantott, majd újra megfordult, lépteit sietősre fogta, és és dehoppanált.
A roxforti birtok pedig ott maradt, immár régi alakját mutatva.
Az egyetlen eltérést „csupán” az egykor oly ápolt gyep és kastély helyén elterülő hamutenger és rom jelentette.