2. fejezet: Szellős rácsok

„Megifjitá a tiszta levegő,
Megifjitá lelkének erejét,
De teste vén és roskatag maradt,
Csak vánszorogva, botra dőlve ment.
Hosszú fejér haját s szakállát
A szellők búsan lengeték.
Tíz év alatt száz évet élt.”
(Petőfi S.)

- Felkelni!
Harrynek kutyául nem volt kedve kinyitni a szemét. De komolyan. Pedig hallotta ő a folyosón közelgő lépteket. És persze, hogyne hallotta volna ajtajának nyikordulását! De most nem volt kedve a sétához sem. Csak…
- Hagyj békén! – morogta maga elé még mindig szigorúan zárt pillákkal.
Merthogy minden rabnak járt adott időközönként a séta. Ez az idő egy hónap volt, ahogy ezt Harry még „az elején” megfigyelte. Most azonban nem érdekelte, hogy viselkedésével visszautasítja újabb egy hónapra a kék ég látványát. Kit érdekel?!
- Kelj fel, te disznó! Ahelyett, hogy itt henteregsz, kövess! – rántotta fel rongyos, de most oly marasztaló priccséről. Unottan nézett a porkoláb moszatzöld szemébe. A férfi gyakorlott tekintete pedig kiszűrte a düh apró, erőtlen hullámait, és két lépéssel eltávolodott foglyától. Sohasem lehet tudni, ezek az őrültek mikor vetik rád magukat!
Harry a parancsot megelőzve nekiindult a szokott irányban: az udvar felé. Ha már muszáj… Mellkasa azonban az egyenruhás férfi gumibotjának ütközött. Megfordult, és kérdőn nézett rá: nem értette a zavar okát.
- Nem az udvarra mész. Szedd össze a holmidat. Letelt.
A rab arcából egy pillanat alatt kifutott az összes vér az utolsó szó nyomán. Jól tudta, mit jelent: nem kellett visszakérdezni. Kábultan visszalépdelt a cellájába, és felemelte a földről a pálcáját. Ezt azért nem hagyja itt. Tizenöt évig volt kéznél, nem fog pont most megválni tőle. Nem vették el, minden rabnak lehetnek személyes tárgyai. Az egyik őrült pedig mért ne őrizgethetne egy egyszerű botot? A muglik nem is sejtik, mi ez a „bot”. Nem sejtenek ezek semmit.
„A muglik? Nem tudnak azok semmit se! Mer’ nem hallanak a fülüktő’ meg nem látnak a szemüktő’, igaz-e, Earn?” - villant fel egy emlék a múltból. A múltból, ami már jövő. Jövő? Igen! Ismét van jövő. De kell-e hogy legyen?
A falról leszedte a két fényképet, és indult. Nem volt több tárgy, amire szüksége lett volna „kint”.
Némán baktattak a hosszú, rácsfalú folyosókon, míg végül elértek a raktár pultjához, amire már ki volt készítve a 767 feliratú zsák. Hmm. A civil ruhái, iratai.
Bement az öltözőbe, és csendesen átöltözött. Még mindig nem tudta elhinni. Egy hónap, vagy egy év: nem tűnt különbözőnek idebent. Vagy tizenöt…
Felnézett a helyiség bal felső sarkába. Hihetetlen, hogy ezentúl nem fogják majd minden mozdulatát látni, ellenőrizni… furcsa lesz.
Tizenöt hosszú éve folyamatosan egyedül, és sohasem egyedül.
Kilépett az öltözőből, leadta rabruháját, és követte tovább szótlan útitársát. Érthető, hogy nincs kedve a szükségesnél többet csevegni félig őrült gyilkosokkal… Ezt szem előtt tartva, Harry is hallgatott. Meg aztán: mit mondhatott volna?
Elérkeztek a következő pulthoz. Hihetetlen, de még a börtönökben is virágzik a bürokrácia. Mint valami vírus.
„Az ember is egy vírus. –jutott Harry eszébe egy gyermekkorában látott film szövege – A Földgolyó kóros daganata. Egy területet megfertőz, felél, majd továbbterjed új helyet keresni. Ilyenek a patkányok is…”
Ennél a pultnál rehabilitálják. Ó, igen. „Visszafogadják a társadalomba”, mert ennyi idő alatt biztos megjavult már. Vagy elrohadt. Csak ez a két lehetőség van!
Mielőtt aláírja az eltávozási lapját, futva rápillant a személyi igazolványára. Alig észrevehető mozdulat, és már írja is alá a papírt. Golyóstoll… Pfha!
Ahogy meghallotta az őr halk torokköszörülését (ehhem, ehhem), gyorsan felegyenesedett, és visszaadta a pult mögötti katonának a tollat. Rövid pillantást vetett kézfejére. Hazudni bűn. Igen.
A két férfira nézett, akik egyszerre mutattak egy világos ajtóra. Üvegből, ritka rácsozással!
Elindult felé, majd visszafordult, és az őrök vigyorgása közepette felvette a pultról iratait, és a távozását engedélyező kártyát.
Most már szinte futva közelített a fénylő ajtó felé. Ott egy újabb marcona, szakállas férfi megnézte az elbocsátóját, majd intett. Arra van a Szabadság, tessék belépni! Azaz kilépni végre…
A tikkasztó júniusi hőség olyan hirtelen csapta meg, hogy majdnem hátratántorodott. De csak majdnem. Túlságosan félt, hogy kinyúl onnan egy kéz, visszarántja, és közli, hogy tévedés történt, jöjjön csak vissza szépen!
És már nem volt mindegy. Most már NEM!
Lép egyet… majd még egyet… gyorsul… már szalad. Végül teljes erejéből rohan. Mintha tényleg üldöznék. És üldözik is: a sötét árnyak. A múlt: közel és távol.
OTT A KAPU!!!
Még jobban begyorsít, csak rohan, rohan célja felé.
Tán el sem hinné, ha most egy démon a fülébe súgná: pontosan hét puska mered egyenesen a mellkasára. És hogy egy telefonon múlik az élete. A válasz azonban megjön a tetőre: a leírt férfi nem szökött, ma szabadult. Hagyják futni.
Az ujjak hát lecsusszannak a ravaszokról, ő pedig csak fut, fut, fut, fut…
És akkor…
Eléri a kaput!
Babonás félelemmel lép át rajta, majd elfordul balra…
…és a földre rogy. A szervezet tűréshatára véges. És az övé… hát nem egy ilyen maratonra van megedzve. Fáradt, gyenge és ernyedt.
De él!
Él, és szabad!
A hátára fordult, és csak bámult fel a napra, ki tudja, meddig.