red cat: Mint a madár

1. fejezet: Mint a madár

„Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény hajszolt magam.”
(Ady)

Harry Potter egy sötét cellában ült, és rajzolgatott. Ujjával a porba. Amikor elhagyta a varázsvilágot, agyának legrejtettebb zugában sem rémlett fel a gondolat, hogy sorsa ilyen éles kanyarral, ekkora változást rójon rá. A „másik világ” - ahogy magában nevezte – ünnepelt hőséből és legnagyobb reményéből a 767-es rab. Egy MUGLI börtönben. Az agyában gomolygó ködön át felrémlett benne egy gondolat: végre a „normális” emberek között van… Ahogy Vernon szokta hangoztatni. Sőt még ebből is ott, ahová mindig is odatartozónak tekintették ebben a sötét világban. Fegyenc…
Nem tudta behatárolni, mikor jutott el a megértésig, onnan pedig a beletörődésig.
Az egész Draco pálcájával kezdődött. A belőle száguldó smaragdzöld fénysugár ugyanis pontosan Hermione mellkasában enyészett el. Amikor a fiatal lány összerogyott, Harry agyára leereszkedett a vörös köd. Míg Ron a lány kitekeredett testéhez omlott a földre, ő kimondta azt a varázsigét, amit megfogadott, hogy csak Voldemort elleni, végső harcában fog használni.
- Avada Kedavra! – üvöltötte ő is.
Az ezután beálló valószerűtlen csendben szinte lassított felvételként nézte végig a szőke mardekáros zuhanását. Hangos puffanással ért földet, széttépve ezzel a megtörhetetlennek hitt csendet. Szeme üvegesen meredt egyenesen rá.
Halott volt.
És Harry abban a pillanatban nem tudta megmagyarázni magának érzéseit. De nem is akarta.
A rohadék megölte Hermionét! És – halálfalóként ki tudja, még hány embert… Akkor odalépkedett a testhez, és nem épp finom mozdulattal feljebb rúgta karján a talárt.
Igen! A Sötét Jegy.
Azután megérkeztek az aurorok, na és persze Minerva McGalagony. A Roxfort igazgatónője, aki nem maradhatott ki semmiből, ami a Kiválasztottal történt. Pffh.
Mindkét halálesetet hivatalosan is megállapították, Dragon Malfoyt bűnösnek találták többrendbeli gyilkosságban, illetve bizonyított halálfaló tevékenységében. Testét az Azkaban mellett földelték el, hiába tett meg minden tőle telhetőt Narcissa Malfoy. Hiába, változnak az idők, változnak a rendszerek.
És hogy hangzott a Harry James Potterre kiszabott bírói ítélet? Felmentették.
SŐT! A sajtó ünnepelt hőse lett. „A hű barát”, „Halálfaló-irtásban is az élen”, „A Fiú, Aki Mindent Bevet”, és hasonló, ostobábbnál ostobább szalagcímek díszítették a napi- és hetilapok hasábjait.
És Harrynek ekkor lett elege.
Írt egy levelet a gyászoló Ronnak, egyet McGalagonynak, és ott hagyta az egész tönkrement életét. Csupán egyetlen szívességet kért mindkettőjükről: hogy hagyják békén. Hogy soha ne keressék.
Sajnos, a halálfalókat hiába is kérte volna erre, így hát nem is írt nekik…
A „Nagy Fogócskának”, ahogy tisztább pillanataiban gondolt rá, végül is Manhattanben lett vége. Ott, egy szűk kis sikátorban megküzdött a nyomára bukkant három, fekete csuklyás rabszolgával. És nyert.
Nyert egy még mélyebben lévő helyet a Pokol valamelyik bugyrába: immár négy lélek mondhatta a túlvilágon közvetlen gyilkosának.
És – ahogy ő akkor érzékelte, isteni, jogos büntetésként – azonnal megérkeztek a mugli rendőrök is. Őrizetbe vették, és ő nem védekezett. Nem akart még több életet tönkretenni! Azok az emberek… családapák voltak, várta otthon őket… a családjuk. Ami neki soha nem adatott meg.
Ugyan máig sem tudták megállapítani, pontosan miben is haltak meg a különösen öltözött férfiak, Harryt mégis tizenöt év börtönre ítélték. A vádlott ugyanis bűnösnek mondta magát, a további vallomást pedig megtagadta. Úgy érezte, itt az alkalom, az idő a vezeklésre.
És ugyan itt nem voltak dementorok, mint a varázslók börtönében, volt egy hasonlóan szörnyű ellenség: a Magány. Ebben a szigorított fegyintézetben minden rabot külön cellában helyeztek el.
Az ablaktalan négy fal, az egybefolyó napok pedig egyre tompultabbá tették őt.
És a fokozatos leépülés olyan észrevétlen volt a számára, hogy ma már nem tudta volna megmondani, volt-e valaha másmilyen. Nem ez a csont-bőr árnyalak volt-e mindig is? Ez a koponyaszerű arc?
Elrettentően hasonlított Siriusra. Már nem a szülei esküvői fotójáról integető Siriusra, hanem arra a Sirius Blackre, akinek a képmásával sok évvel ezelőtt ki volt plakátolva az egész angliai varázsvilág.
Ezekre a dolgokra azonban még csak véletlenül sem gondolt. Letöltendő idejéből már csak két hét volt hátra, de ő még erről sem tudott. Képtelen volt a napok számon tartására…
Ebben a pillanatban felnézett, mert kinyílt a cellája ajtaján lévő alsó lyuk, és egy tálcát csúsztattak be rajta siető kezek.
A vacsora. Vagy reggeli. Vagy ebéd.
Az mindegy.
Minden mindegy.