Mókuskerék III.

- 1995. január 1. 00.20 -

Piton kifelé igyekezett a Nagyteremből. Szemernyi kétsége sem volt, hová megy Potter két pohár pezsgővel. És most már a ki-be mászkáló emberek látványa is értelmet nyert.

- Boldog új évet, Perselus – állta útját Lupin. Szemében elszántság ült.

- Takarodj az utamból – mordult rá Piton.

- Én megpróbáltalak felkészíteni rá, mert tudtam, hogy rá fogsz jönni, de te...

- Kend csak rám ezt is, Lupin! Ebben nagymester vagy, igaz? – kérdezte Piton jeges hangon. – Ha nem állsz félre az utamból, esküszöm, megbánod!

- Mit akarsz csinálni? Megölni?

- Kit? Téged vagy Blacket? – kérdezett vissza Piton gonosz mosollyal.

Ekkor egy kéz nehezedett a vállára. Villámgyorsan megpördült. Utálta, ha hozzáértek. Mögötte az igazgató állt.

- Perselus, hagyja őket.

Piton egy árnyalattal még sápadtabb lett. Szóval mindenki tudta. Dumbledore is. Csak ő nem. Ezen már meglepődnie sem kéne. És mégis.

Az utolsó csepp megadta magát a gravitációnak. Piton egész testében érezte az óriási csobbanást, ahogy lelke poharába zuhant.

Dumbledore zavarba jött. Piton még soha nem nézett rá így. Feneketlen megvetés ült a tekintetében. És jeges üresség. Ettől tartott... Nem hiába kérte Lupint, hogy próbálja meg Perselussal tudatni, hogy Sirius Black az épületben van.

Piton csak nézte az igazgatót. Mintha eltört volna benne valami. Nem sok emberben bízott meg ebben a nyomorult életben, de Dumbledore-ban igen. Annak ellenére, hogy az igazgató, ahogy az számára újra és újra kiderült, valójában kutyába sem vette. Jóságos hajlamait látványosan kiélve megengedte, hogy visszatérjen a Roxfortba, de semmi több! Ahogy diákkorában sem, amikor Black meg akarta ölni, és ahelyett, hogy Blacket csapta volna ki, még őt eskette meg, hogy egy szót sem szól senkinek! És azóta? Dumbledore mintha szándékosan játszana az ő türelmével. Ő meg, mint a birka, csak hagyja. Évről évre nyugodtan tűrte az iskolában kígyózó pletykát, miszerint már megint nem ő lett a Sötét Varázslatok Kivédése tanár. Holott az első sikertelen próbálkozás után esze ágában sem volt már pályázni. Nem az a fajta volt, aki tízszer-hússzor is nevetségessé teszi magát azzal, hogy nekirohan egy bezárt kapunak. Ha valaki veszi a fáradságot, és gondolkozik, rájöhetett volna. De ugyan ki gondolkozott el valaha azon, mi lakozik Perselus Pitonban? Senki. Többször azt hitte ugyan, de ez csak önámítás. Az ő számára az ilyesmi persze most már úgyis csak teher lenne. Dumbledore valami miatt mégis azt akarta, hogy ő a sajátja helyett látszólag a másik tantárgyra ácsingózzon. Ezt is megtette neki. Mint ahogy szemrebbenés nélkül eleget tett annak a kérésének is, hogy tartsa fenn a jó viszonyt Malfoyjal. Amikor pedig Potter az iskolába került, Dumbledore még egy lapáttal rátett. Ő pedig hagyta. Magára vethet. Potter folyamatosan tilosban járt, mégis, akárhányszor ő azt a büntetést szánta neki, amit bármely más diák megkapott volna, az igazgató mindig kimentette Pottert a kezei közül, és végül még meg is dicsérte. Soha nem felejti el, amikor a Mógus-eset után a talpig Mardekárba öltöztetett Nagytermet az igazgató a diáksereg szeme láttára változtatta át Griffendélessé. Akkor majdnem betelt a pohár. De csak majdnem. Tavaly év végén pedig Dumbledore mindenki előtt megszégyenítette azzal, hogy Blacket megszöktette. Mert arról szemernyi kétsége sem volt, hogy az igazgató keze volt a dologban. Mégis őrá néztek úgy, mint egy eszelősre. Az egész iskola azon nevetett, hogy ő lecsúszott a Merlin-díjról. Ki a fenét érdekel az a rohadt díj?!

Ekkor McGalagony és Flitwick lépett oda hozzájuk.

- Minden rendben, Albus? – kérdezte a tanárnő, és összehúzott szemöldökkel nézett Pitonra. Nagyon nem tetszett neki.

- Igen, Minerva. Harry kint van nála – mondta Dumbledore halkan.

- Igazgató úr – szólalt meg hirtelen mellettük Ron Weasley. – Kimehetünk Hermionéval a... ööö... – elhallgatott, és laposakat pislogott Piton felé.

- Hát persze, Weasley – szólalt meg mézesmázos hangon Piton. – Sőt, be is hívhatod vacsorára.

Ron rémülten nézett Dumbledore-ra. Ez most mi a nyavalyát jelenthet? Piton úgy nézett ki, mint egy kígyó, ahogy körbefonja áldozatát. A fiú ekkor majdnem ugrott egyet. Mellette ugyanis megállt valami, amit nem látott. Ron gyorsan megpróbált kifejezéstelen arcot vágni, de Pitonnak ennyi már elég volt.

- Black olyan, mint egy valódi korcs. Az ételszagnak nem bír ellenállni. Még hívni sem kellett, mint mindig, most is megérezte, hogy róla van szó – duruzsolta, miközben elnézett Ron mellett a levegőbe.

- Mi van? – kérdezte Lupin összezavarodva.

- Harry berángatott, hogy lássam a Nagytermet – szólalt meg Ron mellett Sirius hangján a semmi. – De azt hiszem, nem volt jó ötlet.

Mindannyian az igazgatót bámulták. Mit fog szólni ehhez az esztelenséghez? Dumbledore elkapta Piton pillantását. A bájitaltan tanár mereven nézte. Tekintetében kihívás ült, Dumbledore pedig értette. Valójában már jóval korábban számított rá. De Perselus Piton évről évre meglepte. Eszerint mégsem halt meg a régi Perselus. Talán most feltámadt végre.

- Semmi gond – válaszolta könnyed hangon. – Nézzen körül nyugodtan. Biztosan hiányzott már a Roxfort.

- Nem lesz rá alkalma – mondta Piton szinte suttogva. Pálcájával intett egyet a köpenye rejtekében, és ugyanabban a pillanatban előredöfte a kezében tartott injekcióstűt.

Elégedetten hallotta Sirius Black fájdalmas kiáltását. Mire nem jó ez a mugli vacak...

- Mit csinált?! Mi történt? Sirius, jól van?! – A körben állók egy emberként próbáltak egyszerre suttogni és rémülten kiabálni. Piton teljesen érzelemmentesen nézte őket. Mint érdekes baktériumokat a mugli mikroszkópja alatt.

- Te nem vagy normális, Piton – acsarkodott Sirius, de a köpenyt nem merte ledobni. Harry viszont rémülten kiugrott a köpeny alól. Piton szinte mosolygott. Hogy miért pont ilyenkor nem néz ide senki...

- Perselus – mondta haragosan az igazgató. – Mi a csuda ütött magába? Azonnal mondja meg, mit adott be neki! – Dumbledore komolyan aggódott. Lehet, hogy túllőtt a célon? Talán nem kellett volna eddig feszíteni azt a húrt...

- Földbe gyökereztető főzetet – mondta Piton szenvtelenül. Fenékig ki akarta élvezni a helyzetet.

- Nem tudom felemelni a lábam! Azonnal szedd le rólam! – kiáltott fel Black immár egyáltalán nem ügyelve a hangerőre.

– Bűbáj nem hat rá, csak ellenszérum – felelte Piton. Sajnálta, hogy a köpenytől nem láthatja Black arcát.

- Dehát mit akart ezzel elérni, Perselus? – kérdezte Dumbledore a homlokát ráncolva.

- Addig mindenképp itt kell maradnia, amíg nem jönnek a dementorok, akiket már hívtam – Piton az igazgatóra szegezte a pillantását. A hatás nem is maradt el. Dumbledore elsápadt.

- Adja oda neki az ellenszérumot – Hangja remegett a visszafojtott dühtől. Nem értette, mire megy ki a játék, de az előérzete nem sok jót ígért.

- Sajnos csak a szobámban van, oda pedig csak én juthatok be. Ha öt percen belül nem kapja meg, gyakorlatilag örökké itt marad, hacsak le nem vágják a lábát. A dementorok mindenesetre fel tudják oldani. – Piton olyan tárgyilagosan beszélt, mintha órát tartana.

Dumbledore azonban észrevette az ördögi csapdát. Briliáns volt, valóban. Ha Piton kimegy a teremből, elveszíti az állását. Ő pedig a legjobb bájitaltan-tanárát, aki valaha az iskolában volt. A kollégáját. A barátját. Egy biztos pontot, akire támaszkodhatott. Piton a saját csapdájába ejtette. Szinte elismerően nézett a fekete szemekbe.

Piton látta, hogy Dumbledore felfogta a dolog lényegét. Hiába, nem ostoba. Választásra kényszerítette. És nem volt kétséges előtte, hogy mi lesz a választása. Szándékosan provokálta ki.

- Dehát Perselus nem hagyhatja el a termet – eszmélt fel McGalagony. Hirtelen értelmet nyert számára a két férfi között percek óta játszódó néma párviadal.

- Hozza ide, kérem – mondta halkan az igazgató.

Sirius felől felhangzott a jól ismert, ugatásszerű nevetés.

- A jó öreg Perselus ismét rajtavesztett a hazárdjátékon! Ostoba vagy, gondoltad, Dumbledore hagyja, hogy itt álljak az idők végezetéig? – kérdezte gúnyosan.

- Menjen már! – kiáltott fel Harry, aki halálsápadt volt az aggodalomtól. – Ööö... tanár úr – tette hozzá, ahogy Piton ránézett.

- Csak blöfföltem – Piton hangja koppant, mint a kő a kiszáradt kút mélyén. Rezzenéstelen, feneketlen mélységű szemét az igazgatóra emelte. – Egyszerű átok volt. A dementorok sem jönnek.

McGalagony Sirius felé küldte a megfelelő feloldóátkot. Örömteli kiáltás hallatszott.

- Dehát honnan vette azt a vackot? – kérdezte a tanárnő.

- Jordantől, ma reggel. Üres volt, megnéztem – tette hozzá Piton megvetően a körülötte állók rémült tekintetét látva.

- Szóval azt akartad hallani, hogy még mindig nem számít, itt vagy-e, vagy sem?! – kérdezte Sirius. Hangjában keveredett a rémült megkönnyebbülés és az eszelős düh.

- Sirius! – szólt rá az igazgató halkan, de annál keményebben. Tudta Lupintól, hogy Siriust megviselte a bujkálás, és arról sem voltak illúziói, hogy a tavalyi események után ez a két ember valaha is megbékül egymással. De azt is pontosan tudta, hogy most már minden szó eső után köpönyeg.

Siriust már semmi nem tudta megfékezni.

- Megnyugtathatlak, semmi nem változott, még mindig nem érdekelsz senkit, Piton! – fröcsögte. – Örültek volna, ha végre megszabadulnak tőled!

Piton mérhetetlen gúnnyal nézett Lupinra, és a férfi értette. „A dolgok változnak” – mondta Pitonnak alig egy órával korábban. De Pitonnak volt igaza. Semmi nem változik. Legalábbis Sirius nem. Mérhetetlenül dühös volt ezért a barátjára.

- Perselus, nem volt alkalmam még mondani, hogy a St. Mungóban tárt karokkal várnak – mondta halkan, és Sirius irányába nézett. Remélte, hogy barátja észhez tér és veszi az adást: Piton is érdekel valakiket. - Azt szeretnék, hogy továbbképzéseket tartsál nekik a sáskagyökér használatáról.

A bájitaltan tanár azonban pontosan ugyanúgy nézett rá, mint évekkel azelőtt, a Millenáris Vacsorán, amikor az asztalnál beszélgetni próbált vele. „Nem kell a könyöradományod!” – Szinte villogott a homlokán a felirat. A dolgok tényleg nem változnak soha, nyugtázta Lupin.

- Nem érdekel a téma – köpte oda neki Piton. Szívesen belédöfte volna az injekcióstűt ebbe a szent jóság szobrába. Őt egy Lupin ne sajnálja! Inkább meghal, minthogy bármit elfogadjon tőle. – Talán inkább magadnak nézegesd a nevetséges állásokat, Lupin – mérte végig a foltos taláros alakot jéghidegen.

- Pedig jól jönne neked, Piton – sziszegte Sirius. – Vagy talán képes lennél itt maradni, ahol még az igazgatónak sem számítasz semmit?! - Gyűlölte ezt a nyugodtan álldogáló, talpig feketébe öltözött férget, akit már diákkorukban végleg el kellett volna taposniuk. Most ez a féreg taposta meg őt. De csak egy pillanatra. Ismét ő van felül. Dumbledore mellé állt, mint mindig. Diadalittasan hátrasöpörte arcából a csuklyát. – Én a helyedben elbujdokolnék valami barlang mélyére!

- Arra neked lesz szükséged, Black – mondta Piton lenéző mosollyal és félreállt, hogy mindenki jól lássa Sirius lebegő fejét. Besétált hát a csapdába ő is.

- Sirius Black! – harsant fel az örömteli kiáltás, és már törte is át a kört Leo Jordan, aki ugyanolyan rasztahajat hordott, mint a fia. Melegen ölelgette a dermedt Siriust, akiről immár egészen kezdett lecsúszni a köpeny.

- Black? Itt van Black! – hallatszott mindenfelől. – A bűnöző! Egek!

Dumbledore kissé megkésve reagált. Levegőt vett, hogy megszólaljon, de végül nem volt szükség rá. Sirius magától is felmérte a veszélyt. Gyűlölettel teli pillantást vetett az enyhén diadalmas arccal álló Pitonra, és magára rántva a csuklyát eltűnt a szemük elől.

- Direkt csinálta! – tört ki Harryből. – Utálja Siriust, mert jobb nála! – Elkeseredetten nézett Pitonra, aki immár teljesen egykedvűen figyelte őket.

- Harry! – bökte meg Hermione. Ronnal kétfelől karon ragadták, és elvonszolták, mielőtt valami végzeteset mondana.

McGalagony, Flitwick és Lupin elvegyültek a tömegben, hogy megnyugtassák a végképp összezavarodott embereket. Piton elégedetten nézett utánuk. Dolgozzanak csak. Úgysem lesz nehéz ennek a söpredéknek bebeszélni, hogy hallucinált. Leo Jordan például egészen biztosan ivott már annyit, hogy elhiggye. Komor örömmel töltötte el, hogy törleszthetett végre Blacknek. És Lupin talán végre tudomásul veszi, hogy ő nem felejt. Soha semmit.

Egyedül maradtak Dumbledore-ral. Az igazgató fejében kavarogtak a gondolatok. Abban biztos volt, hogy elveszítette Pitont. Talán fizikailag nem, de minden egyéb tekintetben igen. Van-e értelme egyáltalán visszatartani?

Piton szinte felszabadultnak érezte magát. Dumbledore elvágta végre a láncokat, amikkel magához bilincselte őt. Eddig nem volt választása, a hála súlyos teherként nyomta a vállát. Mert hálás volt Dumbledore-nak, tényleg. De a hálát ki is lehet használni. Régóta úgy érezte, bizonyos szempontból Dumbledore sem jobb a Sötét Nagyúrnál. Mindketten szinte istenként vették kezükbe a sorsát, amikor parttalanul sodródott a semmiben, de ennek jogán a lelkét kérték cserébe. Az részletkérdés, hogy Dumbledore kedvéért nem kellett megölnie senkit. De önmagát számtalanszor feladta érte. Hirtelen kristálytisztán érezte, hogy ennek véget akar vetni. Összetört a mókuskerék. Nem tudta, mit fog most tenni, de azt igen, hogy azt szabad akaratából teszi majd.

- Sajnálom, Perselus – mondta az igazgató, és mély szomorúsággal nézett rá.

Piton csak megvonta a vállát. Őrá soha nem hatottak az ilyen-olyan tekintetek.

- Mit akar tenni? – kérdezte Dumbledore, de sejtette a választ.

- Nem tudom. Meglátogatom Karkarovot a Durmstrangban, tudtommal épp ott van. Majd küldök baglyot – felelte egykedvűen Piton.

Dumbledore nem szólt többet. Némán figyelte, ahogy kollégája az órára pillantva kissé felvont szemöldökkel nyugtázza, hogy rég elmúlt egy óra. Ilyen sokáig még soha nem vett részt a „buliban”. Dumbledore óriási öniróniával gratulált magának ezért az eredményért, és hosszan nézett távozó kollégája után. Nem tudta már előre kiszámítani Perselus Piton következő lépését.

Talán visszajön.

VÉGE