Mókuskerék II.

- 1994. december 31., 23.59 -

- Öt, négy, három, kettő, egy, váááááááááá!!!

A Nagyterem falán visszhangot vert az üdvrivalgás. Piton rezzenéstelenül nézte a szélesen vigyorgó arcokat. Az emberek körbe-körbe járkáltak, pezsgőspoharaikat összekoccintva, nevetve, egymás kezét szorongatva. Piton a helyén maradt, és őhozzá sem jött oda senki. Maga volt az elutasítás szobra. Aztán McGalagony észrevette, és lányát oldalba bökve elindult felé. Martina McGalagony pont olyan szikár volt, mint az anyja. Valamivel idősebb volt Pitonnál, és soha nem mulasztotta el, hogy a kötelező koccintási körök után mélyen, fürkészően a szemébe nézve ostoba kérdéseket tegyen fel az előző tanévről, a télről, a terveiről, meg hasonló nevetséges témákról. Piton sokkal durvábban elhajtotta volna, ha nem McGalagony lánya. A tanárnőt viszont becsülte, ezért visszafogta magát. Csak magában küldött lekicsinylő gondolatokat a girhes vénlánynak, aki olyan szánalmas, a társaság kitaszítottja, hogy őrá fanyalodik. Nem sejtette, hogy szeméből süt a lenézés, csak azt érzékelte elégedetten, hogy a nő egy idő után odébbáll. Piton nem értette, miért kell ezt minden évben eljátszaniuk.

Töltött magának a borból. Rajta kívül mindenki pezsgőt ivott, de ő utálta a pezsgőt. Buborékos, édes, ragadós lőre! Normális ember hogy képes ezt meginni, fel nem foghatta. Legszívesebben már rég otthagyta volna a „bulit”, ahogy Dumbledore nevezte. Az idei szilveszter még elviselhetetlenebbnek tűnt, mint a többi. Most Piton egész volt évfolyama, meg azok rokonai – beleértve Nottot meg Averyt, néhány másik volt Halálfaló társaságában - akiket eddig sikeresen elkerült - ott nyüzsögtek a Nagyteremben, de máskor a tanárokon kívül csak néhány szerencsétlen kölyök maradt a Roxfortban. A kivert kutyák, akiknek nincs helyük otthon. Mint Potter. Vagy mint ő.

Poharát koppanva tette vissza az asztalra. Potterhez neki az égvilágon semmi köze nincs! Mint a tűz és víz. A kölyök olyan, mint az apja, egy az egyben. Önkéntelenül is keresni kezdte a tömegben, és akkor meg is találta. Félig felemelkedett ültében, úgy figyelte, ahogy a fiú két pohár pezsgővel a kezében az ajtó felé sunnyog. Piton mérget vett volna rá, hogy megint tilosban jár. Elárulta, ahogy aggodalmasan nézegetett körbe, észreveszi-e valaki. Nagyon amatőr volt. Ekkor Harry elindult kifelé, és ebben a másodpercben találkozott a tekintete Pitonéval. A következő pillanatban eltűnt, ő pedig már indult is utána. Nagyon nem tetszett neki a kölyök tekintete. Látta, hogy megrémült, mikor észrevette, hogy figyeli, de akkora dac volt a szemében, hogy ez csak egyet jelenthetett. Eszement ötlet. De ellenőrizni kell. Zsigereiben érezte, hogy igaza van. És ekkor már azt is tudta, mit akart tőle Lupin.

- Tizenöt évvel korábban -

A diáksereg verejtékezve állt a tűző napon. Forró júniusi nap volt, a levegő olyan fülledtséget hozott, amire évek óta nem volt példa. Piton nem értette, miért kell erőltetni ezt a szabadban ácsorgást. A maga részéről sokkal jobban értékelte volna, ha a diplomaosztási ceremóniára a Nagyteremben kerül sor, ha már muszáj volt, hogy meglegyen valahol. Ezzel láthatóan sokan voltak hasonlóan, mert jópáran az ájulással küzdöttek. Pitont ezt nem érdekelte, tudta, hogy ő nem fog elájulni, de utált beleizzadni az egyenruhájába. Persze egyik tanárnak sincs annyi esze, hogy valami ponyvát varázsoljon föléjük. Ők árnyékban vannak.

Dumbledore ekkor elkapta a fiú sötét pillantását, és a következő másodpercben pálcájának intésére alábbhagyott a Nap tűző ereje. Piton ámult, hirtelen azt hitte, hogy az igazgató a Napot varázsolta el, és szégyellte magát, mikor felnézve látta, hogy csak a fölöttük lévő területre vont fátyolszerű árnyékot.

A minisztériumi ember ezalatt zavartalanul beszélt tovább.

- ... az élet még csak most kezdődik Önöknek! Ott látom az ígéretet a szemükben, de magukon áll, tudják-e teljesíteni! Jövő ilyenkorra már a legtöbben Önök közül megtalálják életük hivatását. De akik esetleg nem, azok sem lesznek elkésve. Önök előtt nyitva áll a világ...

Piton viszolyogva hallgatta. Gondosan utánanézett, hogyan kerülhetné el a diplomaosztó ceremónián való részvételt, de rá kellett jönnie, hogy ez szinte lehetetlen. Ahhoz olyan sérülést kellett volna szereznie, ami miatt kórházi ápolásra szorul. Esetleg meg kellett volna halnia egy közeli hozzátartozójának. Ez utóbbi megoldással már vagy századszorra is eljátszadozott gondolatban. Szája torz mosolyra húzódott, de ezt csak akkor vette észre, amikor a mellette lévő sorból – a Griffendélből – fojtott röhögést hallott. Black és Potter mutogattak rá, ki más?

- Pipogyusz, annak örülsz, hogy Evans lett az iskolaelső, és nem te? – tátogta felé Potter, de Piton olyan pontosan értette, mintha a fülébe kiabált volna. Elsötétülő arccal meredt rájuk, de azok ketten csak röhögtek tovább.

A diplomák kiosztása időközben elkezdődött, és ő egyre inkább érezte, hogy nem lesz képes kimenni érte. Mindenkinek elsorolták ugyanis az eredményeit. Ő pedig ott fog majd díszelegni a minisztérium pulpitusa előtt, és hallgatja, ahogy a képébe vágják; átlag: E! Mint „Elfogadható”. Ő, aki az iskolaelsőség várományosa volt! De nem, még ezt sem adja meg neki ez a rohadt élet! Ezt is elvették tőle. Az ellenségeskedésük ugyanis addigra már odáig fajult, hogy Blackék mindenféle rontást küldtek rá, abban a pillanatban, ahogy a vizsgákra szólították. Szerencse, hogy ez nem az első nap, a bájital vizsgán jutott eszükbe, így legalább kedvenc tárgyából megkapta a legjobb jegyet. De a többi vizsga... Érezte, hogy megcsikordul a foga. Flitwick elképedt arca, amikor ő még a pálcáját is eldobva kirohant a teremből! Egyenesen a vécére. Utána ugyan folytathatta volna a vizsgát, de nem volt olyan állapotban, hogy elfogadható eredményt produkáljon. Amikor már a harmadik vizsgán történt meg vele ugyanez, Dumbledore professzor megkereste. Megkérdezte tőle, nem akar-e elmondani neki valamit. De ő konokul hallgatott. Nem fogja eltűrni, hogy sajnálják. A tanárok pedig elkönyvelték, hogy Perselus Pitonnak sajnos megártott a vizsgadrukk. Nem bírja a stresszt! Dumbledore-on kívül érdekes módon ezt senki nem találta meglepőnek, és az igazgató hiába próbálta kijárni, hogy megismételhesse a vizsgákat. Dumbledore, a szent! Ki a franc kérte rá?! Akkor sem ment volna el a pótvizsgára, ha az egész rohadt minisztérium térden állva könyörög érte!

Persze Blackék is megkapták tőle a maguk rontásait, csakhogy nekik valamilyen titokzatos oknál fogva nem számítottak az eredmények. Hangoztatták is épp eleget. Neki viszont igen. Ő lehetett volna az iskolaelső, és akkor most nem Evans szorongatná azt a táblát teli szájjal vigyorogva a helyén azzal a bányarém pofájával!

- Pipogyusz, ha hozzáérsz, nagyon megbánod!

Piton elkapta gyűlölködő tekintetét Lily Evansról, és James Potter felé fordult.

- Te bánod meg, hogy egyáltalán megszülettél, Potter! – sziszegte, de ekkor a nevét hallotta a pulpitusról; szólították.

Gyomra öklömnyire zsugorodott, de villámgyorsan döntött. Ezek itt arra várnak, hogy ő majd hülyét csinál magából. Tehát kimegy. És úgy tesz, mint akit nem érdekel az egész. Mint mindig. Potterék egyszer dementornak nevezték. Most úgy érezte, tényleg azzá lett. Lélektelenül, közönyösen ment a dobogóhoz. Nem nézett senkire. Egy másodpercen belül túl volt az egészen. Lám, ilyen egyszerű. Mindenen túl lehet lenni, csak venni kell előtte egy nagy levegőt. Csak a gyomrából múlna már el az a szorítás!

Órákkal később ugyanilyen üresen bámult maga elé a hálóteremben. Ládája, összes holmija katonás rendben összecsomagolva várta, hogy másnap reggel végre eltűnjön innen. Hogy hova, arról fogalma sem volt. A csomagolás volt az utolsó értelmes és hasznos dolog, amit tehetett. Most pedig nem tud magával mit kezdeni. Eddig fáradhatatlanul tanult, gyakorolt, olvasott, szívta magába a tudást, ami majd felvértezi a világ ellen. De a vizsgáknak vége. Holnap felül a Roxfort Expresszre, és soha többé nem jön vissza. Addig azonban ki kell várni a reggelt. Tanulni már nem kell. A könyveket már vissza kellett vinni a könyvtárba. Aludni még korán van. A bálba pedig esze ágában sincs lemenni. A kezében volt a diplomája, már nem kötelezhették rá. Tehát tovább fog ülni a sötétben. Így fog telni a hátralévő élete, ilyen értelmetlenül? Minden bizonnyal. Bár általában leírhatatlanul megvető arccal csak a vállát rángatta, amikor nagy ritkán a jövőbeni terveiről faggatták, racionális elméje nem tagadhatta meg önmagát. Hiába nem érdekli, mi lesz vele. A gyakorlatban ez nem működik, vállrángatásból nem fog megélni. A semmi meg a mindegy helyett valaminek mégis lenni kell, a híd alá nem mehet lakni! Potteréknek köszönhetően ezekkel az eredményekkel legfeljebb eladónak veszik fel valamelyik nyavalyás roxmortsi giccsárushoz. Inkább a halál. Soha életében nem érzett ilyen gyűlöletet, mint most irántuk. Ő többre képes! És ezt meg is tudja mutatni. Ott, ahol nem kell papírt felmutatnia arról, amit tud. Ahol csak az érdekli az embereket, hogy mire képes. Hogy mi rejlik benne valójában. Ahol befogadják, nem alázzák meg, sőt, tisztelik. Az ő képességeit kár lenne elherdálni, mondta neki egyszer Lucius Malfoy, és önkéntelenül kihúzta magát, ahogy ez eszébe jutott. Malfoynak igaza van. Holnap fel is keresi. Úgyis felajánlotta, hogy segít neki a jövőjét illetően. És meg fogja nézni azt a helyet, amiről Notték állandóan csillogó szemmel szövegelnek neki. Ők is csupa E-t kaptak, és mégis valami leírhatatlan bizalommal néztek a jövőbe. És velük legalább nyíltan tud beszélgetni a sötét varázslatokról.

Tényleg, így már nem is néz ki olyan kilátástalannak a helyzet! Kissé jobb kedvre derülve felkelt az ágyáról, és úgy döntött, lemegy a parkba még utoljára. Szerette a parkot. Legalábbis jobban, mint az iskolát. A parkban néha egyedül is lehetett az ember. Az iskolában legfeljebb a vécében, ha Potterék éppen nem törték rá az ajtót. Sötét mosoly villant át az arcán, ahogy eszébe jutott Potter, akit ez után az eset után a vécékagylóból szabadítottak ki. Talpig szarosan. A helyére került, mondta neki akkor, és valódi örömöt érzett.

A park már félhomályban úszott, a nap utolsó sugaraival színezte narancssárgára a levegőt. Piton a rózsaliget felé vette az irányt. A rózsákat egyszer feketére változtatta mind egy szálig. Frics, a gondnok majdnem infarktust kapott, de semmit sem tehetett. A rózsák azóta is feketék voltak, és mindenki messze elkerülte őket. Egyik tanár sem tudta leszedni róluk az átkot. Egy idő után nem törődtek vele, sokkal fontosabb dolguk is volt. Piton pedig büszke volt rá, hogy a varázslata erősebb, mint a tanároké. Sajnálta, hogy nem vághatja ezt a képükbe. De majd egyszer...

A rózsabokrokhoz érve megkerülte a kis ligetet, és pálcájának intésével szétválasztotta a szúrós bokrokat. A tövises ágak rejtekében egy parányi tisztás volt. Az övé. Senki sem ismerte rajta kívül. Ez volt a menedéke, ahol tanult, és legfőképpen ahol a sötét varázslatokat gyakorolta, meg ahol újakat talált ki. Valószínűleg ezért bizonyult az átok olyan tartósnak.

Levágta magát a földre, és felhúzott, csontos térdére hajtotta a fejét. Nyugodt volt. Semmi nem köti már ide, szabad lett! Övé a döntés. Többé nem irányítja senki. Erre vágyott évek óta. Most elérkezett. Csodás érzés, igenis az.

E pillanatban megrezdült a bokrok kusza szövevénye, mintha valaki nekiesett volna. Odakintről állatias röhögés hallatszott. A hangokat felismerve gyomrában újra megjelent az a sötét szorítás.

- Féregfark, te barom! – hallott egy kásás, elmosódott hangot, amit ezer közül is megismert volna. Black volt az. – Állj már föl!

- Belém akadtak a tüskék – nyekegte Pettigrew, és csukladozva felnevetett, mintha olyan jó vicc lenne tövisek között henteregni. – A fene, elejtettem a cigim!

- Hülye, felgyújtod a bokrot – mondta aggódva Lupin hangja, de az is nevetésbe fúlt. A bokrokat újabb súly rázta meg. – James, ne csináljátok már, szálljatok ki innen, az száz, hogy mérgező! És randid lesz Lilyvel, összekaristolt pofával akarod leteperni?

- Ááá!!! – ordított fel Potter, és a bokor eszeveszetten rázkódni kezdett, ahogy megpróbálta kiszabadítani magát. – Húzzatok már ki, tényleg csupa vér lesz a pofám!

- A sötétben nem látszik – mondta Sirius Black kaján hangja, aki a hang irányából ítélve a földön feküdt. – Akár ide is hozhatod. Úgyis azt mondtad, hogy már a tenyeredből eszik, és halál beléd van zúgva. Úgyhogy ma már legyen meg, különben elveszted a fogadást!

Piton lélegzetet sem véve fülelt. Pálcáját kétszer megpörgetve apró buborék jelent meg és indult a négyes felé. Tudta, hogy ezentúl minden szónak nyoma marad, ami itt elhangzik. Csak reménykedni tudott, hogy pont olyan rohadt módon beszélik ki Evanst, mint ahogy mindenki mást. Ő pedig nem fog habozni a buborékot az érintettnek eljuttatni. Tudta, hogy aljasság, de nem érdekelte. Sötét örömöt érzett egyedül.

- Tényleg? Tényleg ma meglesz? – hallatszott Pettigrew ziháló hangja. – Ugye majd elmeséled?

- Nézni nem akarod? – röhögött fel Lupin.

- És még bólogat is! – tóditotta Potter. – Féregfark, te perverz állat!

Mindannyian röhögtek, mint a fakutya. Valaki hangosan böfögött. Piton nem értette, mi volt olyan humoros. Tudta, miről beszélnek, utánanézett, ahogy először hallott a témáról. De semmi vicceset nem talált benne.

 - Azért, tudjátok – sóhajtott fel Black színpadiasan, – néha már fárasztott ez a sok csaj! Mindegyikkel bujkálni a parkban meg a tantermekben, ááááh!

- Tantermekben? – kérdezte Pettigrew, és Piton maga előtt látta, ahogy eltátja a száját.

- Naná, különben mi érdekes lenne az egészben? – kérdezte Sirius, de a mondat végét már alig lehetett érteni.

- Hát, azért én találnék más érdekeset is – jegyezte meg Lupin.

- Drága Holdsáp, hidd el, mindent meg lehet unni. Egyszer majd biztos meglátod te is – mondta Potter jóindulatba csomagolt gúnnyal. Piton úgy ismerte már ezt a hangot, mint a tenyerét. Meg is lepődött. No lám.

- Már megláttam ám, nagyon jól tudod – vágta rá öntudatosan Lupin. Üveg koppanása hallatszott.

- A francba, kiöntöd azt a jó kis whiskyt! – kiáltott fel Black.

- Hagyd, van még – buzgólkodott Pettigrew.

- Szóval, mennyi? – kérdezte Potter, és csuklott egyet.

- Mi mennyi? Ja, még két üveg van – hallatszott Lupin értetlen hangja. Piton majdnem felnevetett. Na most megkapod te is, gondolta. Hihetetlen szerencsének tartotta, hogy ezt végighallgathatja. Szinte már boldog volt.

- Hányszor találtál már célba, azt kérdezi – magyarázta Sirius elfojtott vihogással. – És baszki ne idd meg az egészet!

- Öööö... né... ötször! – vágta rá Lupin.

- Ötször? – kérdezte Potter csöpögő gúnnyal. – Összesen?

- Nem! Öt csajjal – felelte Lupin kissé habozva.

A másik kettő röhögött, de Pettigrew csodálattal kiáltott fel.

- Tényleg? Kik voltak azok?

- Peter, szerinted úriember elárulja az ilyen titkait? – kérdezte kioktatóan Sirius.

Piton rettentő jól szórakozott. Méghogy úriember! Már előre örült, milyen arcot vág majd Evans, ha ezt meghallja.

- Na jó, most te jössz – mondta gyorsan Lupin. – Neked mennyi volt?

- Már nem is tudom – felelte Black hanyagul. – Pár kivétellel mindenki.

- Az elsősök is? – ámult Pettigrew nem titkolt irigységgel.

- Fúj, maradj már, te bunkó – röhögött a másik három.

Piton alig hitt a fülének. Pettigrew, ahogy az elsősök után folyatja a nyálát? Ez tényleg undorító. Kevés dolgot talált undorítónak az életben – undorító volt az élet úgy önmagában is -, de ezt igen.

- Sirius, ezt biztos el is hisszük! – mondta Potter kajánul.

- Pedig elhiheted! – felelte lazán Black. – Ross volt a legdurvább. Majdnem megsüketültem, úgy sikoltozott alattam. De Kelly sem volt semmi! Apám, az a csaj! Két napig nem bírtam menni utána. Aztán ott volt még Lester, Fox meg Evans... baszki, csak poén volt! – tiltakozott röhögve.

- Rohadt vicces volt – hallatszott Potter fenyegető, de egyben aggodalmas hangja.

- Nyugi, én úriember vagyok, mint mondtam.

- Hát baromira – jegyezte meg Lupin kedélyesen nevetgélve.

- Képzeld, az vagyok. Kifizettem Lana Spencer ööö...

- Ezt nem mondod komolyan! – Lupinnak hallhatóan leesett az álla.

- Miért, gondoltad, hogy nyaralni ment a vizsgaidőszak kellős közepén?

- Dehát tök betegen jött vissza! És el is vitték a St. Mungóba!

- Jó, hát rossz helyre ment, arról már nem én tehetek – védekezett Black. - Adjá’ má’ még, te drága barát! – Azzal harsányan énekelni kezdett. Teljesen el volt ázva.

- Keresel valamit, James? – buzgólkodott Pettigrew. – Adjak valamit?

- Basszus, neked tuti nincs... a rohadt életbe! – kiáltott fel hirtelen Potter. - Ezek a szaros tüskék átszúrták a kotont a zsebemben!

Válogatott káromkodások következtek. Piton pedig kajánul bólogatott. Hát bizony, ez ciki!

- Álljatok már le! Most mi az istent csináljak?! – Potter kiabálva próbálta megfékezni Black és Lupin fékevesztett röhögését.

- Most mi van? – értetlenkedett Pettigrew.

- Szívás, az van. Ágas barátunk kénytelen lesz az óriáspolippal fürdeni ahelyett, hogy Lily Evansszel töltené ezt a szép, nyári éjszakát – énekelte kárörvendően Sirius.

- A nagy francot – vágta rá eltökélten Potter.

- Megnézhetem? – kérdezte mohón Pettigrew. – A kotont. Ha már nem kell úgysem...

- Itt van, baszki, húzd a fejedre – morogta Potter. – Hagyd, nem hat rá a Reparo, már próbáltam egyszer. Nem hiszem el, ez a mugli szarság! A francért kezel úgy minket a Minisztérium, mint a dedósokat! Mintha egy suliban csak tanulni lehetne!

- Ez egy tök elavult rendelet, biztos nemsokára eltörlik. És holnaptól nem vagy roxforti diák, azt veszel, amit akarsz. De addig is, Sirius biztosan ismer egy csomó megoldást – most Lupin hangja csöpögött a gúnytól.

- Naná. Itass vele sárkánytejet. Az a tuti.

- Hülye vagy? Honnan vegyek sárkánytejet? – háborgott Potter.

- Akkor ki kell menned Roxmortsba a temetőbe. A sírokon termő kökörcsin virága garantált! – mondta Lupin mély meggyőződéssel.

Piton válla rázkódott a nevetéstől. Soha életében nem szórakozott még ilyen jól. Méghogy sárkánytej! Kökörcsin!

- Már nincs rá idő. A franc ebbe a bokorba! – kiáltott fel Potter, és egy jól irányzott átokkal felgyújtotta a bokrot.

Piton egy pillanatig dermedten ült a földön. Nem hitte el, hogy Potter tényleg rágyújtotta a rózsalugast. Aztán gondolkodás nélkül kiugrott a bokorból. Nem is nézte, merre.

- Pipogyusz! – harsant fel mögötte, és ő azonnal elvágódott. Meg sem bírt mozdulni, gúzsba kötötte a sóbálványátok.

A földön feküdt, szíve majd kiugrott a helyéről az előbbi ijedtségtől. Meg a mostanitól. Tudta, mi következik. Ó, hogy pusztulna el az egész rohadt világ!

Azok négyen körülvették. Odagyűltek a vérre, mint a vadállatok. Lupin egy gyors bűbájjal eloltotta a tüzet, és Piton bármibe lefogadta volna, hogy nem is vette észre senki. Nem fognak erre járni. Ilyenkor sose jönnek. Miért nem maradt ott bent?!

- Pipogyusz, ugye nem azt akarod mondani, hogy mögöttünk ólálkodtál? – kérdezte szigorúan Black. Piton érezte a belőle áradó alkoholszagot. De válaszolni nem bírt.

- Fiúk, nézzétek! Itt van egy luk a bokorban! Biztos itt ült! – kiabálta izgatottan Pettigrew.

Piton behunyta a szemét. Minden erejével arra koncentrált, hogy azok négyen holtan rogyjanak össze.

- Na lám csak. James, ha előbb tudjuk, milyen kis tuti hely van itt, nem szenvedünk annyit, hogy hova vigyük a csajokat, igaz? – Black kutyaugatásszerűen nevetett.

- Eltitkoltad előlünk, milyen helyeket tudsz? Ejnye! – Azzal James intett a pálcájával, és Piton álló helyzetbe vágódott. – Na sebaj. Még az utolsó pillanatban felavathatom.

Pitonból mélyről jövő morgás tört elő. Megszólalni nem bírt az átok miatt, de a belseje a robbanás szélén állt. Potter az ő helyén egy ribanccal, nem! NEM!

- Mi van, Pipogyi? Irigykedsz? – gúnyolódott Potter.

- Ilyesmire biztos nem használta a búvóhelyét – jegyezte meg Lupin, és nagyot húzott a kezében tartott üvegből.

- Az aztán tuti, hogy nem! – röhögött fel Black. – Öcsém, olyan csaj még nem járt ide, aki hajlandó lett volna ráfanyalodni!

- Bloááááh, most elképzeltem! – undorkodott Potter.

Piton már nem akarta, hogy meghaljanak. Ő akart meghalni. És gyűlölte őket azért, mert igazuk volt.

- Nem lehet valahogy ellenőrizni? – lihegte Pettigrew.

- Dehogynem – csillant fel Black szeme, és Potterre kacsintott.

Piton eddig azt hitte, minden rosszra felkészült. De most azonnal tudta, hogy korántsem. A következő pillanatban Black intésére függőlegesen megpördült, és mire újra álló helyzetben találta magát, nadrágja és alsónadrágja mellette hevert a földön.

-          Priori incantatem! – kiáltotta Potter, és pálcájával Piton ágyékára mutatott.

Semmi sem történt.

Piton érezte, hogy az agyában valami elpattan. Megbánják még, hogy megszülettek! Mindenki megbánja, aki valaha belekötött Perselus Pitonba! Megöli őket mind egy szálig! De előtte addig küldi rájuk a Cruciatust, amíg saját húgyukban nem csúszkálnak! A saját beleikkel fogja megfojtani őket. A heréiket pedig megeteti velük. Megteszi. Bármi áron.

Potter és Black sírtak a röhögéstől. Pettigrew mohón nézett egyikről a másikra, míg Lupin összeráncolt homlokkal törte a fejét.

- Mi van, mit csináltatok? – kérdezte Pettigrew zihálva.

- A pálca előző varázslatát próbáltuk előhívni. De nincs mit! – hahotázta Black.

- Sirius, ez hülyeség! – mondta Lupin. Már nem látszott részegnek.

- Nem hülyeség! Akarsz te is egyet? – kérdezte Black és Lupinra célzott.

- Ne, ne, elhiszem! – rémült meg Lupin, és a továbbiakban nem szólalt meg.

- Na, Pipogyusz. Kapd össze magad, mert itt leteszem neked a nagyesküt, hogy leellenőrizlek, ahányszor csak találkozunk ezután! – Black színpadiasan mellkasa jobb oldalára tette a kezét.

- Az a másik oldalad, köcsög – röhögött Potter. – Viszont Pipogyi segíthetne nekem – csillant fel a szeme hirtelen.

- Álmodsz, kedves Ágas! – nyerítette Sirius. – Nem látod a szemét? Meg akar ölni!

- Nem fog megölni, mert időzített feloldóátkot kap. De csak akkor, ha rendesen válaszol.

- Mit akarsz kérdezni tőle, James? – Pettigrew az izgalomtól egészen leizzadt.

- Hogy mivel pótoljam a kotonomat – vágta ki Potter diadalmasan.

Sirius vinnyogott a nevetéstől, Lupin viszont érdeklődve nézett fel.

- Ha tudná, sem mondaná meg – jelentette ki.

- Dehogynem – mondta gonoszul Potter. – Veritas átokkal mindent elmond.

- Az sötét varázslat, James! – rökönyödött meg Lupin.

- Akkor Pipogyusznak nem lehet ellene kifogása – horkant fel Sirius, és Pitonra fogta a pálcáját. – Veritas!

Piton gond nélkül ki tudta volna védeni az átkot, ha nincs rajta a sóbálványátok is. Így azonban tehetetlen bábként fogadta a belécsapódó átkot. Soha többé nem lesz tehetetlen báb, fogadta meg. Soha. Ő irányít. Csak ezen legyen túl. Hogy is van? Mindenen túl lehet lenni, kezdte kántálni magában. Csak pár perc az életből, semmiség. Mindjárt vége. Örökké nem tarthat. Kibírja. Mindent kibír. Elöntötte a nyugalom és az üresség. Lassan lélegzett, kiürítette az elméjét.

- Nos tehát, a koton helyett... tudod, egyáltalán, mi az? Na jó, szóval hasonló célra jó a sárkánytej meg a kökörcsin a sírokról? – Potter egészen közel hajolt hozzá, úgy várta a választ.

- Nem – mondta Piton lassan, mintha aludna.

- Egy frászt nem! – kiabálta Black eltorzult arccal. – Ez a szerencsétlen ugyan honnan tudná?!

- Nem kockáztatok, világos?! Tehát – fordult vissza Potter Pitonhoz – mivel pótolható?

- Nem tudom.

És abban a pillanatban Piton valóban nem tudta. Agya legalsó polcára száműzött minden információt, amit a témában valaha olvasott.

- Anyáddal szórakozz! – kiabálta Potter. – Igenis tudod! Összeolvasol mindenféle baromságot a kotyvalékokról! Mondd meg! Veritas!

- Nem tudom – ismételte meg Piton halkan.

Egyáltalán semmit nem érzett. Még örömöt sem amiatt, hogy nem érez semmit. Ő maga volt a nagy semmi.

- Hagyd, James, tényleg nem tudja! – lépett oda Lupin Potterhez. – Megmondaná, a Veritas alatt nem tud hazudni!

- Ez akkora rakás szerencsétlenség, hogy tutira nem hallott a kotonról sem! – fröcsögte Potter.

- Nem hát, láttad az előbb, hogy csajhoz sem volt egy méternél közelebb! – csatlakozott Black.

Potternek egészen vörös volt a feje a dühtől.

- Én állat, ezt faggatom itt, aki totál impotens!

- James, már miért lenne az? Hagyd abba, kérlek! – motyogta Lupin.

- Még egy nyamvadt zsebhokizás sem jött elő az előbb!

- Most akkor tényleg működik ez a Priori Incantatem? – pislogott aggodalmasan Pettigrew.

Piton egyáltalán nem figyelt már oda rájuk. Nem érdekelte semmi. Teljesen közönyösen várta, hogy elmenjenek végre. Ami még a gyerekkorhoz, az érzelmi kitörésekhez kötötte, örökre meghalt benne. Csak a hideg számítás, a kegyetlen kivárás maradt. Várt. Megkeresi és kivárja a megfelelő alkalmat. Addig pedig tűrni kell.