Készült a Slytherin Common novellaíró pályázatának nyolcadik hullámába

lektorálta: Severyn Snape

Mókuskerék

- 1994. december 31. -

Perselus Piton a szokásosnál is sötétebb hangulatban rótta Roxmorts utcáit. Szakadt a hó. Alapjában véve szerette a havat, de ma nem bírta elviselni. A francnak rángatták ide fölöslegesen! Az az ember, Fletcher ismerőse elsőrangú vélahaj-őrleményt ígért neki potom pénzért. A Szárnyas Vadkanban persze egy lélek sem várta. A bent lévők úgy néztek rá, mint egy különösen ritka állatra. Hát persze. Nem sűrűn jár errefelé. A kocsmáros kíváncsi tekintetével nem foglalkozott. Az egyik sarokasztalnál azonban felfedezte Nottot és Averyt. A két férfi, kezükben egy-egy éjfekete folyadékkal töltött korsóval elmerülten beszélgetett. Piton kifejezéstelen arccal bólintott feléjük, és miután a pultnál felhajtott egy pohárka vodkát – mintha csak ezért tért volna be a rettentő hidegben -, a lehető leghamarabb elhagyta a helyiséget.

Odakint már megengedte magának, hogy ráncba szaladjon a homloka. Határozottan aggasztotta, hogy Nottékat itt látta. De odabent képtelen lett volna leülni hozzájuk. Már bánta ezt a pillanatnyi gyengeségét. Ő, Perselus Piton nem engedheti meg magának, hogy holmi kisasszonyos finnyáskodás miatt esetleg kincset érő információkat szalasszon el. Érzelgősség! Ki a fenét hat meg, hogy a lelkében lévő pohár már csak az utolsó cseppre vár, hogy aztán mindent elárasszon valami éjsötét masszával, mint amilyet a két Halálfaló is ivott az imént? Az a csepp pedig már ott himbálózott a pohár fölött, amelynek peremén felpúposodva várta a benne lévő tenger, hogy kizúdulhasson végre.

A csepp Dumbledore arcát formázta.

Piton tudta, hogy az igazgatónak fogalma sincs róla, milyen messzire ment a legutóbbi húzásával. Valószínűleg megszokta már, hogy az ő hátán fát is tud vágni. Hát nem! Nem tűri el senkinek, hogy átverje.

Gúnyosan szusszantott egyet. Van más választása? Nincs. Az igazgató évekkel ezelőtt bonyolult bűbájok sorozatával biztosította, hogy aki a következő évben a Roxfortban akar tanítani, annak az iskolában kell töltenie a szilvesztert. A jó ég tudja, milyen mesével vette rá azt a bárgyú Caramelt, hogy ezt rendeletben is kihirdesse. A rendelet szerint családtagokat is lehetett hozni, de éjjel fél tizenkettő és hajnali egy között a teljes tanári karnak a Roxfort Nagytermében kellett tartózkodnia. A pályázóknak is.

Akkor nagyon fel volt háborodva, és első felindulásában azonnal össze is pakolt, hogy elhagyja az iskolát.

- Teszek a Roxfortra! – vágta oda az igazgatónak dühöngve. Gyűlölte a szilvesztert. Ilyenkor tört rá leginkább az érzés, hogy élete mókuskerekének őrjítő sivársága soha nem változik. Jövőre is minden pontosan ugyanúgy megy majd tovább. És azután is.

Ezért aztán egészen addig esze ágában sem volt a szilvesztert emberek között tölteni. Enyhe felejtőátokkal kezelt bódító italához egyes egyedül ilyenkor nyúlt hozzá. Dumbledore azonban beletaposott a szépen kialakított keretekbe. Őt viszont nem érdekelte a magyarázat, hogy az igazgató csak kollégái – és nagy részben nyilván a saját - magányát akarta ezzel enyhíteni. Semmi nem érdekelte azon kívül, hogy zavarják a köreit. Mégsem tehetett semmit. Nem volt hová mennie, erre hamar rájött, és tudomásul vette, hogy Dumbledore-nak valójában nyilván megvoltak a maga titokzatos indokai ennek az értelmetlen és dühítő rendelkezésnek a meghozatalára. A tehetetlenségtől azonban még jobban gyűlölte az egész hercehurcát. Minden alkalommal hajszálpontosan fél tizenkettőkor megjelent a Nagyteremben, és ahogy egyet ütött az óra, senkire sem nézve elhagyta a helyiséget. Gondosan vigyázott, hogy véletlenül se pillantson Dumbledore-ra, és valami gyerekes örömmel töltötte el, hogy viselkedésével az igazgató tudtára adhatja, mennyire utálja az egészet. Mindig magán érezte a kék szemek sajnálkozó pillantását, ahogy kiviharzott a teremből. Az évek során azonban ráunt erre a kis játékára. Változtatni viszont már nem volt képes. Azzal beismerte volna, hogy Dumbledore győzött. Így aztán, bár szívesen váltott volna néhány szót Flitwickkel, vagy McGalagonnyal, összeszorított szájjal, némán szenvedte végig azt a másfél órát, amit a sors rámért. És ezzel újabb mókuskerékbe zárta magát, amiből nem volt kiút.

Hirtelen nagyot puffant valami a hátán. Megpördült, és két, rémülettől megdermedt gyereket látott meg. Talpig havasak voltak, egyikük el nem dobott hógolyót szorongatott a kezében, hogy az végül porrá hullva szóródjon ki a markából.

- Ta... tanár úr, elnézést kérünk – dadogta holtsápadtan a magasabbik.

Piton felismerte. Az egyik másodéves hugrabugos volt.

- Szerencséjük, hogy most nem vonhatok le pontot a házuktól – vetette oda neki. – De kíváncsian várom, a jövő héten mit tudnak majd produkálni az órámon, ha tanulás helyett idekint rohangásznak!

A gyerek a fenyegetéstől még jobban elsápadt, Piton pedig folytatta útját a falu széle felé.

A következő pillanatban aztán mintha villám hasított volna belé. Nem tudta, hogy jutott eszébe pont a két gyerekről, mit keres itt Nott meg Avery, de hirtelen egészen biztos volt benne. Hogy az Isten verje meg Dumbledore-t!

Az évfolyam-találkozóra jöttek.

- Két héttel korábban –

- Perselus, mit szól az évfolyam-találkozóhoz? Hát nem fantasztikus? – lelkendezett Sinistra professzor, miután megállította a folyosón. 

Piton meg tudta volna ölni ezért. Mellettük ugyanis Potter és csapata haladt el. A fiú egészen biztosan hallotta, mit kérdezett Sinistra, és Pitonra nézve undorral kevert diadal suhant át az arcán. A bájitaltan tanár magában elraktározta a pillantást. Az ilyesmit nem szokta büntetlenül hagyni. Pláne nem Potternek. Nyilván a drága apukája nevében engedett meg magának ilyen merészséget. Kár, hogy a héten már nem lesz vele több órája.

- Na, mit szól? – hallotta Sinistra izgatott hangját. – Milyen szerencsés egybeesés, hogy pont a Tusa ideje alatt esedékes a maguk találkozója! Újra láthatjuk majd a régi bandát! Micsoda egy évfolyam volt!

- Az – vetette oda Piton, és el akart menni a professzor mellett.

- Perselus – állította meg Sinistra, aki, mint általában, most sem zavartatta magát Piton gorombaságától. – Szerintem nagyon tanulságos lehet egy ilyen találkozó. Sok mindenre lehetőséget ad az embernek!

- Egészségükre – mondta hűvösen a bájitaltan tanár. – Én nem kívánok élni eme csodás lehetőséggel. – Lehetőleg a világ másik végén fogok majd tartózkodni, tette hozzá gondolatban.

- De Perselus – nézett rá megütközve Sinistra. – Ki akar lépni?

Piton némán nézett rá.

- De hiszen... Maga nem is tudja? – esett le Sinistrának. – A találkozó szilveszterkor lesz!

Piton gyomrából furcsa szorítás indult el fölfelé. Nem akart hinni a fülének, pedig kénytelen volt. Szó nélkül faképnél hagyta a megrökönyödött Sinistrát, és Dumbledore szobája felé indult. Fejében gyilkos gondolatok rajzottak. A diákok menekülésszerűen tértek ki az útjából.

Az igazgató irodája előtt álló két kőszörny közül az egyik szemébe nézve már csak suttogva vetette oda a szeme előtt kirajzolódó szót: vérnyalóka. Csak az juthatott ugyanis be a szentélybe, akinek a szörnyek megmutatják a jelszót. Ez Dumbledore egyik legnagyobb új leleménye volt: a jelszót így lehetetlen volt továbbadni. Piton mindig is röhejesnek találta, hogy az igazgató állandóan idióta édességek nevét adja meg jelszónak, Dumbledore azonban csak nevetett rajta, amikor az igazgatói tekintéllyel összefüggésben felvetette neki a kérdést. Most azonban egy pillanat alatt megfeledkezett viszolygásáról, ahogy az ajtó előtt állt. Kopogtatás nélkül akart benyitni, de az ajtó magától kitárult előtte. Dumbledore már várta.

Fél órával később robogó gyorsvonat módjára távozott az irodából. Dumbledore csapdába ejtette. Nem érdekelte, hogy az igazgató kérte, fogadja el, hogy jó oka volt a találkozó időzítésére. Perselus Piton senkinek nem bocsátja meg, ha dróton rángatja. Ebből egy életre elege volt már.

- 1994. december 31. 22. 05 -

Piton egykedvűen méricskélte a százfűlé-főzet hozzávalóit színezüst patikamérlegén. Órák óta bájitalkészletének feltöltésével foglalatoskodott. Tudta, hogy másfél óra múlva meg kell jelennie a Nagyteremben, de szándékosan kirekesztette fejéből a gondolatot. Nem adja meg azoknak az örömöt, hogy akár egy idegsejtjét is rájuk pazarolja. Odafent már nyilván folyik a móka, kacagás! Elhúzta a száját, és oda sem figyelve újabb csinos kis kupacot állított elő a bikornisszarv-darabokból.

Homokórája finom surrogással ötpercenként megfordult, így jelezte az idő múlását. Már csak egy óra, és tíz perc...

Gépiesen keverte meg a főzetet. Ebben a pillanatban már bánta, hogy nem egy bonyolultabb bájitallal kezdett foglalkozni. Ez a százfűlé még figyelmet sem igényel.

Ebben a pillanatban az ajtó felől kopogást hallott. Biztos volt benne, hogy csak az öreg épület valamely eresztéke produkálta a hangot, ezért nem pocsékolt energiát arra, hogy válaszoljon. Ugyan ki jönne le ide, hozzá ilyenkor?

A kopogás azonban megismétlődött, ezúttal türelmetlenebbül. Piton mozdulatlanul nézett az ajtóra. Ha most Dumbledore jön azzal, hogy miért nincs az előírtnál egy órával korábban odafent...

- Perselus, tudom, hogy odabent vagy! Ne gyerekeskedj, nyisd ki az ajtót!

Piton biztos volt benne, hogy minden szál haja az égnek áll a hangtól. Remus Lupin. A nyavalyás. Ideette hát a fene őt is! Nem mintha váratlanul érte volna. Logikus volt.

Közönyös arccal intett a pálcájával, mire az ajtó kinyílt. Annyira sem becsülte a vendégét, hogy saját kezűleg nyisson neki ajtót. A folyosón álló férfin végignézve aztán gúnyos mosolyra húzódott a szája. Lupin még annál is lelakottabban nézett ki, mint ahogy az előző tanévből – amikor Lupin is az iskolában tanított - emlékezett rá.

- Perselus – szólalt meg az őszes hajú férfi. – Bemehetek?

Piton nem engedte, hogy lehervadjon arcáról a gúnymosoly.

- Ha muszáj. Ha netalán nekem találnál ugrani, majd megvédem magam a mérlegemmel – intett a finom ezüstműszer felé.

Lupin arca egy árnyalattal sápadtabbra váltott. Mindketten tudták, hogy éppen pár napja volt telihold.

- Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – duruzsolta Piton, miután kiélvezte szavainak hatását. Legszívesebben megátkozta volna Lupint. De nem tehette. Csak verbálisan tudta a földbe taposni.

- Odafent az évfolyamunk találkozója zajlik – mondta halkan Lupin.

- Tényleg? – Piton rezzenéstelen tekintettel nézett Lupinra. – Nekem ez új.

- Mivel kénytelen vagy megjelenni – ezúttal Lupin tartott hatásszünetet, - gondoltam, nem árt, ha előtte beszélünk néhány szót.

- És miből gondolod, hogy engem érdekel, amit mondani akarsz? – kérdezte Piton, és közönyösségét alátámasztandó visszatért eddigi elfoglaltságához. Nem és nem engedte, hogy Lupin kiélvezze az ő megalázottságára tett utalást.

- Ugyan már, Perselus, nem vagy képes túltenni magad azon, ami történt? Persze, gondolhattam volna... Te sohasem változol.

- Mint ahogy te sem. Egyikőtök sem – mondta nyomatékosan Piton. – Ha ez volt minden, amit akartál, akkor leszel szíves távozni?

- Pontosan tudod, hogy Sirius ártatlan – válaszolta Lupin, figyelmen kívül hagyva Piton vészjóslóan jeges udvariasságát. - Okosabb vagy te annál, mint hogy mindazok után, ami a nyár elején történt, továbbra is bedőlj Peter aljas trükkjének.

- Másra sem vágytam, mint hogy Remus Lupin, a szelíd vérfarkas az eszemet dicsérje – felelte hűvösen Piton.

Lupin egy pillanatig némán nézett rá. Majd lassan a bájital-hozzávalókkal telezsúfolt asztalhoz sétált Kezével az asztallapra támaszkodott, mintegy véletlenül centiméterekre az egyik gondosan kimért disznópázsit-halomtól. Úgy tett, mintha nem látná a bájitaltan tanár szemének fenyegető villanását.

- Sirius ma szabadon részt vehetne ezen a találkozón, ha te nem akadályoztad volna meg.

- Milyen jó kis mulatság lenne, nem igaz? – kérdezte fagyosan Piton. – A négyesfogat maradék tagjai tovább szórakozhatnának Pipogyusszal. De neked egyedül egészen biztosan nincs ehhez elég merszed. Soha nem is volt. Eltakarodnál végre?

Lupin arca megrándult a „maradék” szó hallatán. A sértés további részével nem foglalkozott. Megcsóválta a fejét.

- Mindjárt megyek, ne aggódj. Veled ellentétben én kíváncsi vagyok, mi történt a többiekkel az elmúlt években!

- Jól látod, Lupin – Piton hangjától szinte megfagyott a levegő. - Engem egyáltalán nem érdekelnek a többiek. És te sem, úgyhogy tűnj el!

- Idefigyelj...

- Szállj már le rólam! – csattant fel Piton. Irtózatosan idegesítette ez a beszélgetés. – Menj, a kedves évfolyamtársaid alig várják már, hogy megcsodáld a családi fotóikat meg a kitüntetéseiket!

Lupin hosszan nézett rá, majd lassan bólintott.

- Tudom, mire gondolsz. Jól emlékszem én is. Vicces... Az volt az első alkalom, hogy a körülmények nyíltan egy térfélre sodortak minket.

- Mi a nyavalyáról beszélsz?! – köpte oda Piton, pedig pontosan tudta.

- A Millenáris Találkozóról. Tudod te is.

Piton nem válaszolt. Valóban egyre gondoltak. A jó pár évvel ezelőtt tartott rendezvénysorozatra, amelyet a Roxfort ezer éves fennállása alkalmából tartottak. Egy egész hétig a Roxfortban lakott az iskola összes valaha ott végzett diákja. Természetesen tanítási időben. Már akkor az jutott eszébe, hogy Dumbledore ezzel akarta őt odaláncolni, - mindenki tudta róla, hogy csak akkor engedne helyettest az óráira, ha haldokolva feküdne valahol - de a mostani esetig nem gondolta ezt komolyan. Igazából most sem. Kisebb pont volt ő Dumbledore szemében annál, hogy miatta ilyen bonyolult szervezkedésbe kezdjen.  A diákokkal persze nem lehetett bírni, de ez látszólag nem zavart rajta kívül senkit.

- Eleni Keathleyt azóta rég elhagyta a férje. Alkoholista lett a szerencsétlen – merengett Lupin. – McLaughlin pedig öngyilkos lett. Tudod, aki a Csúzliktól került a válogatottba, és a Világkupájukról beszélt egész végig.

Piton mordult egyet. Ezek új információk voltak számára. Mégsem érzett szemernyi elégtételt sem. Nem volt már jelentősége, mi történt azon a találkozón.

- Aztán ki volt még ott...? – folytatta Lupin, aki úgy döntött, a hallgatást bátorításnak veszi. – Foster. Biztos nem tudtad, hogy a fia az Azkaban legifjabb elitéltje! Priest pedig csak a munkájának él, de azóta sem léptették elő. Az égvilágon senki nem nyitja rá az ajtót, senkije sem maradt, a kollégái kigúnyolják a háta mögött.

A bájitaltan tanár gúnyosan felhorkant. Az egész társaságból Priest állt a legközelebb ahhoz, hogy azon a találkozón megismerkedjen Perselus Piton halálos átkával. A korán ritkuló hajú fiatalember, aki mellesleg Piton szobatársa volt egykor, a találkozó egy hete során soha nem mulasztotta el Pitonnal éreztetni, hogy az aurorképzőben betöltött pozíciójához képest Piton egyszerű tanári állása nevetséges és haszontalan.

A homokóra ekkor halk surrogással fordult egyet, és neki eszébe jutott, hogy meg kell kevernie a főzetet. Az üsthöz lépett, és nem fordult vissza Lupinhoz. Felrémlett előtte az a rohadt vacsora. Az első és utolsó, amit annak a hordának az ittléte alatt a bűbájjal megnagyobbított Nagyteremben eltöltött. Az ördög tudja, hogy keveredtek egymás mellé Lupinnal. Mint ahogy azt sem értette, miért nem állt fel onnan azonnal, hogy másik asztalt keressen. Persze, valószínűleg azért, mert a többi asztalnál minden hely foglalt volt már. Pláne, mikor Lupin láttán többen inkább másik asztalhoz passzírozták be magukat. Egy szikrányi sajnálatot sem érzett iránta.

Nem bírt már visszaemlékezni, ki kezdte a licitálást. Talán McLaughlin. Biztos ő. A hólyag. Pontosan tudta, hogy sem ő, sem Lupin nem jeleskedtek soha a kviddicsben. Hosszas öntömjénező monológjában jól irányzott célzásokat helyezett el arra vonatkozólag, hogy aki a kviddicsben ügyetlen, az puhány féreg, akit seprűre kéne kötözni és kilőni a Tiltott Rengeteg fölé. Szeme előtt felbukkant a többiek arca is. Tényleg, Keathley... aki nem győzte mindenféle történettel bizonygatni, mennyire odavan érte a férje, és milyen tökéletes kapcsolatban lebegnek naphosszat. A szentimentális liba. Ő sem hagyta ki a lehetőséget, hogy beléjük rúgjon. Fennhangon ecsetelte, milyen szánni valóak azok a férfiak, akiknek esélyük sincs arra, hogy egy nő valaha rájuk nézzen, de bezzeg az ő élete maga a tökély. Az asztalnál ülőknek pedig tetszett a játék. Semmit nem változtak diákkoruk óta. Megérezték a vér szagát. Piton számtalanszor megtapasztalta már, hogy mindig, minden körben kiosztják a préda szerepét, akinek – hol durván, hol alig láthatóan - a fejére lépve még magasabbnak lehet látszani. Ezúttal ők ketten voltak a préda, és innentől kezdve nem volt megállás. Zuhogtak rájuk a szánalmaságukra tett utalások. A két lúzer. Tényleg egy térfélre kerültek. De egyikük sem szólalt meg.

A többiek annál inkább fosták a szót. Egymás szavába vágva élvezték, hogy a mágikus hangerősítésnek köszönhetően az asztalok körül ülők minden szót hallottak, ami ott elhangzott. Senna Lewis például, aki Lupin másik oldalán ült, részvéttelien fensőbbséges hangján szinte megállás nélkül beszélt. Leginkább arról, hogy Lupin ne törődjön a külsőségekkel, meg a betegségével, a belső értékek az igazán fontosak, és ezt egyszer egy nő meg is fogja látni. Lám, mondta, neki folyton kanhordák loholnak a nyomában, pedig ő sem törődött soha azzal, mit szól bárki is a külsejéhez. Miközben több kiló vakolatot meg csiricsáré ruhákat aggatott magára. Röhejes volt. Aztán Foster, aki még Keathleyvel is versenybe szállt a legcsodásabb család címéért, és mindenkit elárasztott a fia zsenialitásáról szóló történetekkel, nem mulasztva el többször arra célozgatni, milyen nevetséges az olyan férfi, akinek nincsen utóda. Piton ezen már akkor gúnyosan felhúzta a szemöldökét, de Lupin volt olyan idióta, hogy kimutatta, mennyire szíven találják ezek a szavak. Piton őt is nevetségesnek találta, ahogy halkan felsóhajtott mellette. Persze nem rázta meg Lupint, hogy a szemébe kiáltsa: Nem vagy te nő, az Isten verjen meg! Senkire nem pazarolt volna ennyi figyelmet, Lupinra meg aztán végképp nem. De magában kinevette a rongyos taláros férfit.

Lupin szavai rezzentették fel.

- Aztán ott volt még Rees. Egész este nekem sorolta, hogy a világ hány táját járta már be, amikor pontosan tudta, hogy én nem engedhettem meg magamnak, hogy utazzak. Mortensenről nem is beszélve, aki meg a gazdagságát fitogtatta. Lockhart, a hólyag azzal dicsekedett, hogy milyen sikeresek a könyvei, és mennyien keresik a társaságát! Taylor meg állandóan a határidőnaplójának lapjait pergette, ami tömve volt bejegyzésekkel, merthogy ő olyan fontos és elfoglalt, hogy senkinek sem ér rá... – Pitonra sandított, de a fekete hajú férfi egyáltalán nem reagált. Lupin zavartalanul folytatta. - Aztán Charantee, a nagy, mély gondolkodású művészlélek, aki egész este a szabadságról és kötetlenségről papolt, meg hogy milyen jó is tojni a világra! Mindenki irigykedve hallgatta, csak te nem. Ő azóta a világ legunalmasabb falujában él, a világ legunalmasabb feleségével. Másra sem vágyhatott addig a szerencsétlen... És emlékszel Beatonra? Ő meg folyamatosan a nőügyeiről beszélt, a tapasztalatszerzésről meg a vadászat izgalmáról. Közben meg nevetségesen nézett ki a kékített szemeivel. Boscóék meg ott nyalták-falták egymást mindenki szeme láttára. Egyébként azóta mindkettőnek szeretője van. Melissának történetesen éppen Beaton.

Piton ronda nevetést hallatott.

- Neked sem lehet sok örömöd, ha más lepedőtitkaival foglalkozol, Lupin.

- Ugyan, Perselus, ne süllyedjünk már erre a szintre! – mondta feddőn Remus. - Csupán érdekesnek találom, hogy így bevált az átkod.

- Akarsz te is egyet?! – Piton gunyorosan méregette az előtte álló sovány férfit.

- Az után a vacsora után persze ki voltam rád akadva. Most már megértem – folytatta Lupin. Mintha süket lenne. Piton nem értette a viselkedését. Tudta, hogy valamit akar tőle, de nem volt képes rájönni, mit. - Nem a dicsekvéssel volt baj, hanem azzal, hogy közben belénk törölték a cipőjüket. Te meg merted védeni magad. Én nem.

-Te valami nosztalgiapirulát tömtél magadba, vagy mi? – kérdezte viszolyogva Piton. Utálta, ha packáznak vele. – Az emlékirataiddal szórakoztasd inkább a kedves vendégeket!

- Jó. Csak azt jelzem neked, a jó ég tudja, miért...

- Nem kérek a szentimentális locsogásodból, Lupin!

- ... hogy ugyanúgy, ahogy azon a találkozón is mindenki csak vetített, ugyanúgy mi is ezt tettük állandóan. Sokszor még egymásnak is. Erre tavaly jöttem rá, amikor Sirius visszatért az Azkabanból.

Piton arca elsötétült. Lupin rájött, hogy taktikai hibát követett el, de már késő volt.

- Perselus, miért nem vagy képes elfogadni, hogy a dolgok változnak?

- Ó, persze! Black már olyan érett, felnőtt ember, hogy most például minden bizonnyal elmulasztana visszatérni az ígéreteire, mi?! – vetette oda Piton, majd újra hallgatásba burkolózott. Nem ezt akarta mondani, de most már mindegy.

Lupin összeráncolt homlokkal nézett rá, majd hitetlenkedve felnevetett.

- Nem sűrűn találkoztatok ti a diplomaosztó óta, így felteszem, az akkori kijelentéseire gondolsz! Dehát... nem, nem vehetted azokat komolyan!

Piton, bár elhatározta, hogy úgy tesz, mint akit egyáltalán nem érdekel a téma, rájött hogy Lupint nem fogja tudni egykönnyen kidobni. Legalább nyögje ki, mit akar. Lassan megszólalt.

- Black szavára egyetlen tekintetben lehetett valaha is adni, méghozzá akkor, amikor az én szívatásomat tervezgette! Azt viszont a te lelkes asszisztálásod mellett mindig pontosan igyekezett betartani, mint tudjuk.

- Perselus, az csak részeg suhancok kivagyi szövege volt! Mindannyian be voltunk rúgva! Ennyi év távlatából nyugodtan elárulhatom neked, hogy az egészből egy árva szó sem volt igaz. Érted? Egyetlen szó sem. És én mondtam már neked; szégyellem magam azért az esetért.

Piton merev arccal nézett rá, majd az üstjéhez lépett.

- Nem igazán érdekel a téma, Lupin. Ha békén hagynál, még be is tudnám fejezni a dolgom a kötelező vigyorparti előtt.

Lupin azonban megmakacsolta magát. Hirtelen pontosan maga előtt látta az akkori csenevész Pitont, akinek semmiféle baráti társasága nem volt, fogalma sem volt róla, hogy folyik a srácok között a vetélkedés, a tekintély megalapozása. Piton nem vetített magáról semmit, ellenben, Lupin úgy látta, véresen komolyan vett mindent, amit mások összehantáztak neki.

- Perselus, te tanár vagy. Méghozzá házvezető tanár. Pontosan tudnod kellene már, hogy a gyerekek mindenfélét mesélnek egymásnak, csak hogy menőbbnek tűnjenek! Így vizelik körbe a területüket, hogy stílusos legyek.

Lupin szünetet tartott, de Piton nem ütötte le a magasra feldobott labdát. Semmi jelét nem adta, hogy odafigyelne arra, amit Lupin mond.

- Mellesleg – folytatta a toprongyos férfi – annál jobban nem is vehetted volna elejét minden lehetséges további szekálásnak, mint hogy tanítani kezdted a sáskagyökér használatát.

Piton arca megrándult.

- Hogy honnan tudom? – válaszolt Lupin a ki nem mondott kérdésre. - A Szent Mungóban nem győznek rólad ódákat zengeni a Félrekezelt Nyavalyák Osztályán; az utóbbi években negyedére csökkent a kontár magzatelhajtás miatt odakerült fiatalok száma! Nem értem, miért nem akarod szabadalmaztatni.

A bájitaltan tanár összefonta a mellén a karját és undorodva nézett Lupinra.

- Nos, ha befejezted életművem dicséretét... - kezdte, de Lupin félbeszakította.

- Ne felejtsd el, a dolgok változnak!

- Lupin, elegem van belőled! – vágta oda Piton. Lupin megbolondult! Mint egy verkli, mondja a magáét. Piton már csak egyet akart; megszabadulni tőle. A dühtől villámokat szórt a szeme. – Még hogy a dolgok változnak! Te most is pontosan akkora hülye vagy, mint régen! Elhordod magad végre?!

Lupin egészen elfehéredett. Pitonnak nagy elégtétel volt látni, hogy nem könnyű megőriznie az önuralmát. Egy pillanatig úgy tűnt, mégis akar mondani valamit. Majd az ajtó felé indult.

- Szükségtelen sértegetned, megyek – mondta, és egyetlen további szó nélkül kisétált.

Piton ekkor engedett a kísértésnek. A becsukódó ajtóra küldött átoktól füstölgő, fekete folt égett a vastag tölgyfaajtó közepébe.

Az üstje fölött gomolygó kék füst láttán azonban bánta, hogy nem Lupin hátába égette azt a foltot. A főzet tönkrement. Ki kell önteni az egészet. A rohadt életbe.

Mit összelocsogott az az idióta! Elképesztő. Meg fogja itatni vele ezt a löttyöt az utolsó cseppig.

Ránézett az órára. Negyed óra múlva fel kellett mennie. Isteni. Egyáltalán nem volt kíváncsi rá, ahogy a vendégek, akik a közelében tartózkodtak az ominózus vacsora estéjén, félrehúzódnak tőle. Húzódjanak.

Még hogy a dolgok változnak! Miért ismételgette ezt állandóan ez az istenverte vérfarkas? Az emberek soha nem változnak. Senki. Maga Lupin mondta el. Hiszen ellentmondott önmagának. Az átkozott McLaughlinék felnőtt emberként pontosan ugyanúgy tömjénezték önmagukat, mint Blackék évekkel fiatalabban.

Pitonnak eddig sem voltak kétségei efelől. Lupin ugyan azt hitte, ő a mai napig komolyan veszi, amit hallott. Tőlük, a Szent Négyestől, és később, a találkozón. Elhúzta a száját. Ennyire naivnak látszana? Sötéten felhorkant. Perselus Piton és a naivitás. Remek párosítás. Rendben, jó, tényleg sokáig elhitt mindent, amiket a négyesfogattól meg másoktól hallott, de... aztán megtanulta, hogyan legyen az ilyesmivel szemben is kétkedő. A Millenárison éppenséggel Lupin vett komolyan minden szót. Ez kiderült, mikor a vacsora után órákkal később odajött hozzá és beszélni próbált vele. Még soha nem látta ennyire kicsire összemenni. A marhája. Védte őket. Azt mondta, nem tehetnek arról, hogy boldogok, és neki, Pitonnak nincs oka rájuk haragudni ezért. Még őt vádolta azért, ami történt! Semmit nem fogott fel abból, ami odabent folyt. Hogy azok ott csak diadalt ültek az ő lecsupaszított csontjaik fölött. Saját nagyságukat próbálták kihangsúlyozni az ő megtaposásukkal. Ő tisztán látta ezt. És mégis... mégis beszivárogtak azok a szavak a bőre alá, a sejtjeibe... a lelkébe. Amit a gazdagságról meg hasonlókról hallott, csöppet sem érdekelte. De a többi... ezernyi apró tűszúrás. És minden egyes szúrás után növekvő gyűlölet. Évek óta úgy gondolta, őt egyáltalán nem érdekli már semmi, ami az észen, a racionalitáson és az érdekeken kívül esik. Büszke volt erre. Ezek a tűszúrások azonban meggyengítették a jól felépített önképét. Az erős bástyát, ami ekkor inogni kezdett. És minden egyes megingás hatására jobban lobogott benne a gyűlölet azok iránt, akik miatt ezt kell éreznie. Mindeközben pedig tudta, hogy azok többnyire csak ámítják magukat. Azt hiszik, ha gondolnak róluk valamit, az majd úgy is lesz! Egy frászt! De hiába tudta. A szúrásokat attól még nagyon is jól érezte. Az értelme tehát alulmaradt a küzdelemben. Ez a tudat pedig kiborította a poharat. A benne zajló küzdelem abszurditása okozta, hogy méreggé változott az étel azoknak a szájában.

Dumbledore persze azt hiszi, megbánta, ami történt. Pedig egy pillanatig sem bánta soha. Megérdemelték.

Egész vacsora alatt egyetlen szót sem szólt. Tudta, hogy ha megszólal, átok tör majd elő belőle. Lupin pedig ott mellette, ő bizonyára csak gyáva volt. Mint mindig. Nem fogtak össze, nem védték meg magukat együtt. Pedig Lupin az elején próbálkozott vele. Mutatni akarta, hogy nem érdekli, amit hall. Beszélgetni próbált vele, mintha mi sem történt volna. Pitonnak kedve lett volna a képébe röhögni. Ilyenkor jó vagyok, mi?! Belém nem fogsz kapaszkodni a mocskos kezeddel! Pont te! – üzente a tekintete. Lupin visszahőkölő arcán látszott, nagyon is vette az adást. Többet nem szólt hozzá. Néma csendben, egyre jobban összezsugorodva hallgatta a sok locsogást, Piton pedig egyre növekvő feszültséggel. Soha addig, mióta az iskolába visszatért, nem járt ilyen közel ahhoz, hogy aláhulljon a feneketlen, jótékonyan hívogató mélységbe, amelyből olyan nehezen talált ki. Vagy talán ki sem talált soha. Akkor ott legszívesebben ledöfte volna őket a késével. Egyenként. Mégsem tette. Szeme előtt egyre vörösebben villództak a képek, de csekélyke maradék józan esze féken tartotta.

Aztán már az sem. A benne lakozó démon helyet kért magának. Bebizonyította, hogy nem tűnt el, csak lapított, mint egy kígyó. Abban a pillanatban, amikor teljes szívével, hangtalanul üvöltötte: „Dögöljetek meg ott, ahol vagytok!”, az asztalnál ülők fuldokolni, hörögni kezdtek. Ő pedig üresen és hidegen, akár egy sodródó jégtábla, csak nézte, ahogy a fejük lilul, bőrüket elborítják a kiütések, vonásaik felpüffednek, szemük majd kiesik, úgy gúvad előre a szemüregükből. Egyedül Lupinnak nem lett semmi baja. Ezt utána még sokáig sajnálta.

A vizsgálat később kimutatta, hogy az ételük mérgezett volt. Senki nem értette, hogy fordulhatott ez elő. Az áldozatok ugyan kivétel nélkül felgyógyultak, de a felügyelőbizottság nyomására tucatjával kapták a ruhát a konyhai házimanók. Dumbledore hiába küzdött értük, nem tehetett semmit. Ahhoz az ő fejét kellett volna tálcán nyújtania a bizottságnak, azt pedig nem tette meg. Neki ezért hálásnak kellett lennie. Akkor utálta érte őt is. Hogy fordult volna fel.

Piton automatikus mozdulatokkal takarította el a kéken füstölgő löttyöt, ami az üstjében fortyogott. A bájital-hozzávalókat precízen, egyetlen apró szemcse elpazarlása nélkül gyűjtötte össze a kis dobozaiba. Agya még mindig a régmúlton járt.

Lupin sem változott semmit. Akkor is pontosan ugyanúgy viselkedett, mint az imént. Pedig ő világosan értésére adta a vacsora közben, hogy semmi közük egymáshoz, és mégis megkereste utána. Azt mondta, beszélni akar a vacsoráról, de hogy miért őt választotta? Zokogjanak együtt, mint két szerencsétlen siratóasszony?! Soha rosszabbkor nem jöhetett volna. Akkor azon a ponton volt, hogy elrohan innen, ki a világból, ahol senki nem ismeri, ahol nem kell visszafognia magát, ahol azt tesz, amit akar... Ilyen hely nincs. Erre abban a pillanatban jött rá, mikor Lupinra sóbálvány átkot küldött. A szoborrá dermedt férfi arcába sziszegve villant belé, hogy mit csinál. Felégeti maga mögött a hidat, de előtte nincsen semmi, csak légüres tér. Ha nem akar öngyilkos lenni, tűrnie kell. Márpedig Perselus Piton nem olyan ostoba, gyáva féreg, hogy valami kötélen himbálózva találják meg, vagy egy méregfiolát szorongatva, párnák között. Ezzel a gondolattal már évekkel ezelőtt leszámolt. Úgyhogy ellökte magától Lupint, akinek feje nagyot koppant a kőpadlón, és csak a háta mögött vetette oda neki: „Nem sokáig fognak azok már örvendeni a fene nagy boldogságuknak, erre mérget vehetsz!” Ez nem volt átok. Csak egy kósza jövendölés volt. Olyan, mint amit az asztalnál gondolt... nem! Lupin hiába célozgat rá, hogy az ő átka fogott. Egyszerűen csak maguktól kipukkadtak azok az önámítással telepumpált lufik. Minden lufi kipukkad egyszer. Ennyi.

Meglátta magát a bájitalos szekrény üvegében. Felismerte saját arcán a keserűséget. Az egész csak egy pillanatig tartott, a következő másodpercben már a megszokott hűvös, merev maszkja nézett vissza rá. Minden rendben van hát. Sarkon fordult és elhagyta a szobáját.