Lythande: A Szerető

Epilógus

Amióta kiadták a kötetet, százával érkeznek a baglyok. Ezen a meleg őszi estén különös nosztalgia tör rám. Levelem érkezett. A postát egy fekete varjú kézbesítette a nyitott ablakomon beröppenve.
Tudom kitől érkezett és a szívverésem egy pillanatra kihagy. Lassan leoldom a kis borítékot a lábáról és útjára engedem a károgó madarat.
Felemelem, hogy jobban megnézhessem a különös pecsétet. Ekkor megcsap a múlt fűszeres illata. Közelebb hajolok és mélyen beszívom a füst és gyógynövény keverékének illatát. A múlt illatát…
Reszkető kézzel töröm fel a vörös viaszt és hajtogatom szét a kemény papírt. A hosszú, szálkás betűk híven tükrözik a levél írójának személyiségét. A vonásai kemények, határozottak, de a szépen, szabályosan ívelt betűk lágyabbá varázsolják az összhatást.
Azt írja, hogy olvasta a könyvem és nagyon érdekesnek találta. Gratulál a sikeremhez.
Röviden, szőrmentén utal rá, hogy van felesége, gyereke, unokája.
Soha nem beszélgettünk a terveinkről, a magánéletünkről. Így könnyebb volt mindkettőnknek…
Itt kisebb tintafolt látható az egyébként makulátlan papíron.
Végül körülményeskedés nélkül, röviden, de annál szenvedélyesebben bevallja, hogy mennyire szeretett és szeret most is. Nem telik el nap az életében, hogy ne jutnék az eszébe.
Azt írja, ő maga sem tudja, miért ragadott tollat és hogy mit remél ettől a levéltől.
De el kellett mondania…
Megremeg kezemben a papír.
Lassan leülök az íróasztalomhoz és leteszem a levelet.
Hátrasimítom az arcomba hulló ősz tincset és tétovázva a tolltartó felé nyúlok. Azonban mozdulat közben megdermedek. Tekintetem ráncos kezemre esik.
Megöregedtem.
Nem.
Megöregedtünk.
Előveszek egy tiszta lapot és nézem kezemben a fehér lúdtollat. Engedem, hogy a tinta a papírra cseppenjen. Életemben először fogalmam sincs róla, hogy mit írjak. Mindig boldogan emlékeztem Perselus Pitonra, de most fájdalmasan törtnek rám az emlékek.
Újra kezembe veszem a levelét és szavait örökre a lelkembe égetem.
Pontosan fél évszázada már hogy semmit sem hallok felőle. Fél évszázada raktározom lelkem mélyén a szerelmet, akár a kagyló az igazgyöngyöt és szavai most megrepesztették a kemény héjat.
A gyöngy lassan a felszínre tör és a levélre hulló könnycseppek feláztatják a fekete tintát.

Hajnalban összehajtom a könnyáztatta papírt és lepecsételem a gyűrűmmel. A viaszról egy piton tekergőző sziluettje néz vissza rám.
Rákötöm baglyomra a levelet, csókot nyomok a fejére és útjára eresztem.
Kilépek az erkélyre és a korlátnak dőlve figyelem, ahogy a nap aranyló fénye beragyogja a tiszta kék eget. A távolban vadludak szállnak délnek, hogy átadják helyüket a hamarosan beköszöntő télnek.
Az őszi szél belekap a rozsdaszínű fákba, és a koronájukról lehulló leveleket magával ragadja a magasba, majd hirtelen elereszti őket. Vörös, sárga és zöld falevelek kavarognak a levegőben, majd lassan hintázva visszaszállingóznak a földre. Lehajolok és felveszek egy különösen szép mélyzöld tölgylevelet, majd óvatosan a zsebembe csúsztatom.
Nagyot sóhajtok és melankolikusan elmosolyodok.
Tudom, hogy Perselus érteni fogja a szavak nélküli válaszom.
Tudom azt is, hogy soha többé nem hallok majd felőle.
De érezem, hogy lélekben örökké velem lesz.
Amíg a halál el nem választ.

VÉGE