4 – A végkifejlet

- Nem akarod meglátogatni a szüleid házát? – kérdezte egyik nap Sev, és nagyon kíváncsinak látszott.

- Nem – hangzott a rövid válasz. Harry még ágyban volt, mikor a fiú megérkezett, és nem tűnt különösebben vidámnak.

- Még sose voltál ott. Egyéves korod óta persze… Miért ne mehetnél vissza egy kicsit körülnézni a romokhoz? Odavezetlek – győzködte Sevie. – Ez egy jó terápia lenne az idegeidnek. Olvastam róla. Szembesítésnek hívják.

- Nem akarom viszontlátni azt a helyet – morogta Harry, és durcásan nekiállt öltözködni.

- Ne hülyéskedj. Nem élheted le az életed úgy, hogy nem láttad újra! – érvelt Severus, és finoman oldalba bökte. – Na gyere már.

- Mi ez az új típusú gondoskodás? – gyanakodott a férfi. – Mire készülsz?

- Majd meglátod – somolygott Sevie. – Van egy meglepetésem. Garantálom, hogy tetszeni fog.

Útban a ház felé Harry rossz előérzete ismét kiújult. Severus sétával készítette elő a godric’s hollowi utazást; elvitte egy sötét mellékutcába, megmutatott neki egy kopott antikváriumot, majd lelkesen tovább vándorolt. – Minek örülsz ennyire? – kérdezett rá végül Harry, de csak alattomos mosoly volt rá a válasz. – Hát jó – sóhajtott a férfi. Megszokta, hogy Severus hasonló felvezetésű meglepetései mindig fergetegesek.

- Megpályáztam egy állást Roxfortban – szólalt meg hirtelen a fiú, mikor már Roxmorts kies külvárosában jártak.

- Kitalálom – dünnyögte Harry. – Rúnaismeret?

Sevie odavolt az ősi rúnákért, és ezt nem volt rest legalább heti rendszerességgel Harry orra alá dörgölni.

- Majdnem. Sötét varázslatok kivédése – mondta somolyogva Snape, és elégedetten nyugtázta Harry ledöbbent arckifejezését.

- De hát te irtózol a fekete mágiától! – kapkodott levegő után a férfi. – Akkor most mivégre…

- Gondoltam, életre keltem apám génjeit. Ne nézz már így! Elutasítottak. Nem tartanak elég jónak… Valahogy sejtettem. – Keserűen a fejét ingatta, de másképpen nem kommentálta a dolgot.

- Én örülök, hogy nem vettek fel – jelentette ki Harry. – Tudod, jobb nem kísérteni a sorsot. Még mindig átokverte az az állás, nem?

- Nem tudok róla – vont vállat Snape.

- Azért jó, hogy megpróbáltad. Remek hír, hogy végre megpróbálsz állást keresni, még ha rosszul kezdted is. – Harry biztatóan megszorította társa karját.

- Ne fojtsd belém a poént – jelentette ki immár derűsen Sevie. – Ugyanis…

- Ne húzd az idegeimet – mosolyodott el a férfi.

-…felvettek bájitaltanárnak.

- Mi?!

- Vagyis ígéretet kaptam, na. Várólistára kerültem. Először persze el kell végeznem a megfelelő iskolákat, de úgy hallottam, ezen a tanszéken kiemelt mértékű az anyagi támogatás.

- De hát… Mi van a hajaddal?! Olyan kényes vagy rá – nyögte Harry.

- Teszek rá. Har’, ez egy nagy lehetőség nekem! Ösztöndíjjal tanulhatnék!

- Hülyéskedsz? Ki szereti ezt az istenverte tantárgyat? – csattant fel a fiatal férfi. Majd megtorpant, zavartan beletúrt a hajába, és keserűen elmosolyodott. – Hát persze. Feltámasztani az apai géneket, mi? Remek. És még te nevezed magad lázadónak?!

- Nyugi, kincsem – duruzsolta Sev. – Nem kell mellre szívni. Tudod, hogy máshoz nincs tehetségem.

- Annak is több értelme lett volna, ha jelentkezel a Melbourne-i Darazsakhoz hajtónak! Ó, basszus, Sevie… hülye vagy.

Snape elvigyorodott, és ismét belekarolt Harrybe. – Lehet. De az is lehet, hogy nem. Menjünk.

§

- Megvárlak kinn – jelentette ki a hoppanálást követően Sev. – Én nem akarom látni. Ez a te játszmád.

- Azért hurcoltál ide, hogy egyedül szembesüljek egy rakás rommal? – méltatlankodott Harry. – Tartozol annyival, hogy begyere velem.

- Majd lerovom máshogy – hajolt meg mosolyogva Sevie, és nyomott egy puszit a durcás férfi arcára. – Nem úgy, nyugi. Én egy ingyen koktélra gondoltam. Na menj. Ott az utca végén jobbra a nagy fehér ház. Tudod, hányas szám.

- Tudom – morogta Harry. – De ezért még számolunk…

- Biztosan – vigyorgott Sevie, és szertartásosan integetett. – Hoppá, ezt add ide – kapott a másik orra felé. Azzal levette Harry szemüvegét, és laza mozdulattal zsebre vágta. – Óvintézkedés – magyarázta.

- Mégis minek? – csattant fel a férfi, és Sev talárja felé nyúlt. – Ugyan már! Ne szórakozz velem!

- Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt gyerek – somolygott Snape, és ügyesen kitért a kutakodó kéz elől. - Még a végén felszedsz valami apró kacatot, ami anyádé volt, és kiderül, hogy meg van átkozva. Vagy, ami még rosszabb, nincs elátkozva, te meg egész nap ott fogsz könnyezni felette. Neem, ez nekem nem hiányzik. Nézd meg úgy kábéra, és gyere vissza hozzám.

Ránézett az órájára, és vállat vont. – Most van nyolc. Legkésőbb negyed kilencre gyere vissza; akkor véget ér a terápiád, és nem próbálkozom többet. És most menj.

- Nevetséges vagy – morogta Harry. – Az nem megoldás, ha elveszed egy szemüveges ember látását.

- Nem olyan erős, ha jól tudom! – vágott vissza Sevie a zsebére csapva – Az igazság az, hogy nem tudsz élni a kellékeid nélkül! Mindig ugyanakkor kelsz és fekszel, mindig ugyanaz a hajviselet, ugyanaz a drágalátos okuláré, és a kávé is mindig ugyanúgy: feketén, egy kanál cukorral. A barátaidat se keresed, mert ők nem keresnek téged. Miért ne kezdeményezhetnél? Bújj már ki a barlangodból, Potter! Pszichiátriai eset vagy.

Harry nagyot fújt.  – Ezért foglalkozol hát velem? – suttogta. – Mert érdekes kóreset vagyok?

- A fenét, Harry – legyintett türelmetlenül Snape, és ismét megnézte az óráját. – Menj, majd megbeszéljük. Ma még be kell ugranom a Lépésbe.

- Önző vagy – jelentette ki Harry, és már csak azért sem mozdult. – Önző…

- Te meg gyáva – vágott vissza Sevie. – Nem mersz ránézni arra a házra.

- Hát jó! – csattant fel a férfi, és vad mozdulattal előrántotta a pálcáját. – Megnézem én, hogy használ ez a terápia!

Azzal, ahogy volt, dühtől remegő vállakkal, szemüveg nélkül, pálcásan elindult a Godric’s Hollow 52 felé.

Már nem látta, ahogy a háta mögött Snape elégedett mosolyra húzza a száját.

§

Csendes volt a környék. Néhány ház el lett barikádozva; Harry nem is csodálkozott rajta a Nagy Csata után. Akkor a legtöbb lakos elköltözött, és Voldemort meg ő egy üres utcán vívták meg végső harcukat. Neville még hasra is esett egy félig teli konzervdobozban; valószínűleg a nemrég elvándoroltak hagyták ott. Szegény azóta se szereti a spenótot…

A Csata napja előre meg volt hirdetve; az emberek ennek fényében dönthettek, mennek vagy maradnak. A legtöbben nem voltak kíváncsiak a végső összecsapásra – legalábbis nem eléggé ahhoz, hogy veszélyeztessék a családjuk életét.

Harry a de ja vu borzongató érzésével a gyomrában lépkedett a néptelen utcán, miközben ide-oda forgatta a fejét. Ezt a házat szépen újjáépítették… Ennek csak az udvara maradt meg… Az a sikátor nem volt ott… Hirtelen megtorpant. Az 52-es ház nem állt romokban, sőt.

Szülei háza szebb állapotban volt, mint valaha is hitte.

Tépelődve kinyitotta a kertkaput, és lassú léptekkel elindult a ház csiszolt barna ajtaja felé. ,,Ki vehette gondjaiba?”

Megpróbálta a kilincset – az épület zárva volt. Harry vállat vont, és egy Alohomorával túljutott ezen a nehézségen.

Azon már kevésbé, amit odabenn talált. ,,Valaki lakik itt”, nézett körül megdöbbenve. A félhomályba burkolózó előszoba körös-körül a napi használat jeleit viselte – egy felakasztott nyári kabát a fogason, gyerekcipők a fal mellett, egy női topánka… És hirtelen egy hang a lépcső tetejéről.

- James! Hát te mit… - Lily Evans szakasztott mása állt ott, és kérdőleg nézett az ajtóban ácsorgó férfira. – Gyere be gyorsan, te lüke! – sziszegte, és lesietett hozzá. Karjaiban egy alig egy éves kisdedet tartott.

- Micsoda hülye konferencia, hallod... Azt mondták, csak holnap jössz – borult megkönnyebbülten Harry nyakába.

- Nem értem… nem értem… - dünnyögte Harry, és viszonozta az ölelést.

- Mit nem értesz, drágám? – bontakozott ki a karjaiból édesanyja. – Gyere fel, és mesélj, mit határoztak.

Harry botorkáló léptekkel igyekezett fel Lily után a lépcsőn, ám hirtelen megtorpant. Mintha hallott volna valamit az utca felől. Képzeletében egy pillanatra újra látni vélte azt a zöld villanást…

Megfordult, és rámeredt az ajtóra. Váratlanul minden a helyére került a fejében.

- Én vagyok az, anya – szólalt meg suttogva. – Figyelj rám.

Lily visszafutott hozzá, karján a gyermekkel, és értetlenül bámult rá. – Mi? – A gyerekszobából kiáradó fény az előszoba homályában megvilágította Harry arcát. – Te… te nem James vagy! – sikoltott fel Lily, és hátrálni kezdett.

- Nincs sok időm – hadarta Harry. – A nevem Harry Potter, és a jövőből érkeztem. Hol van apa?

Édesanyja egy ideig értetlenül fürkészte a vonásait; majd megragadta a kezét, és kivonszolta a fényre. – Beszélj – suttogta, mikor jobban szemügyre vette fiát, és ajka vonalát, szemeinek húzását gyorsan összehasonlította a karjaiban tartott kisdedével. – BESZÉLJ!

- Hol van James? – kiáltotta Harry, ahogy meghallotta az utcán közeledő lépteket.

- Hiszen már mondtam! Rendgyűlésre ment! Csodálkoztam is, mikor jöttél; holnapra vártam. Beszélj már! Mi lesz velünk a jövőben?

- Anya… Lily… Lily, fogd Harryt és menekülj! Ő az! – zihálta Harry, ahogy felfogta a sorsát. – Fuss! Menekülj! Majd én feltartóztatom…

Lily csak egyetlen pillanatig tétovázott; sarkon fordult és felrohant a lépcsőn. Harrynek könnybe lábadt a szeme a felismeréstől. Az a varázs működött…

A varázs, amit több mint egy éve talált valami régi könyvben Sirius házában, működött. ,,Elméletileg egy sebezhető, kísérők nélküli Snape-hez vezetett volna el”… Hát ki is volt az a könyvtárban?!

A varázslat elvégzése után – igen, most már biztosan emlékezett, hogy utána – alább hagyott a hírneve, és a barátait sem érdekelte többé. Naná, hogy nem érdekelte őket! Nem voltak barátai! Hermione, Ron, Neville és a többiek… meg sem születtek! A bűbáj elintézte, hogy megtalálja a sebezhető Snape-et. Időutazással!

,,Ó, hogy nem vettem észre…”, dühöngött tehetetlenségében. ,,Nem vettem észre, hogy megváltozott az idő… De hát hogy is vettem volna? Minden héten szállást váltottam, senkivel nem tartottam fenn tartós kapcsolatot, újságot nem olvastam…” – számlálgatta magában. ,,Istenem, legalább az feltűnhetett volna, hogy Rita Vitrol nem írt több leleplező cikket! Pedig a háború után csak úgy gyártotta őket…”

Hahh! Újjáépített Roxmorts! Na persze. A Voldemort előtti Roxmorts volt az. És a könyvtár… Soha nem épült újjá! Az ő korában már a helye se volt ott! Roxmorts nem felvirágzott, mint ő hitte, hanem félig lerombolták, mielőtt ő megszületett, és többé sose nyerte vissza régi fényét!

A Három Sárkány, A Pár Lépés, A Merlinhez Címezve… mind-mind ősrégi kocsma, fogadó és ki tudja, mi, nem pedig a háború után alapított csodahely! Az andalító, régies stílusú utcácskák nem nosztalgia céljából épültek!

Severus Snape fiatalkorában járt. Az a fiú a könyvtárban pedig… Az nem Snape azonos nevű fia volt.

Maga volt Severus Snape.

Az első esti ledorongolásából – vagy még előbb - valahogy rájött, hogy Harry más időből jött – igen, így utólag nézve ez volt az egyetlen elfogadható magyarázat a viselkedésére, vagy az, hogy Harry dühöngő őrült, de nem, Snape rátapintott a lényegre -, és attól kezdve csak játszott vele!

Kihasználta; minden egyes információt, minden elejtett nevet és csatát számon tartott – erre Harry a saját életére esküdött volna. Ki tudja, tényleg szeretkeztek-e akkor éjjel? Hiszen ő nem emlékszik semmire! Biztos volt benne, hogy Snape csak megvárta, míg elalszik, aztán levetkőzött és odafeküdt mellé, hogy reggel úgy tegyen, mintha… Az aljas szemétláda!

Még hogy nem érdeklik a sötét művészetek! Még hogy imádja a rúnaismeretet! Még hogy ,,bandázni” jár! Ekkoriban hívták össze a legtöbb halálfaló-gyűlést…

Hogy nem akar apja nyomdokaiba lépni! Hah, hát persze! Az apja egy nyomorult mugli! Ezért nem volt büszke a nevére! Ezért vágott gyászos képet, ha apja ,,balhéiról” volt szó! A férfi valószínűleg csak ivott, és időnként összeverte a családját, meg bevert pár kirakatot…

A kérdezősködése Dragonról – még hogy névváltoztatás! Draco Malfoy azokban a napokban született meg, és Snape sietett szállítani a híreket Luciusnak, mire viszi majd a fia!

És Ginny halála… Nem véletlen, hogy Voldemort akkor, ott, pont ott tört rá a bázisukra – tudta, hogy Ginny egyedül lesz! Nem véletlen tragédia volt – a fenébe is, mint harmadikban az az eset apja szarvas patrónusával… Ő, Harry idézte meg azt a patrónust, és Ő, Harry árulta el a tinédzser Snape-nek, hol üssön rajta a Renden Voldemort huszonvalahány év múlva, hogy megölhesse Harry szerelmét!

Az idő felkavarodott, összefolyt, és ő egyszerre volt a jövőben, a múltban – csak a saját jelenében nem.

Alig hallotta meg Lily cipőjének gyors kopogását a lépcsőn, és már végiggondolta egész csapdába csalatását. A fenébe is, Sevie… még a szemüvegét is azért vette le róla, hogy még jobban hasonlítson Jamesre!

Terápia. Az. ,,Majd meglátod”-ok, ,,egy nagy meglepetés” és sok-sok kétértelmű ,,lehet”… És végül a ,,Negyed kilencre véget fog érni a terápiád.”

Megpördült a tengelye körül, és szembenézett a kicsapódó ajtóval. Szembenézett apja végzetével. Voldemort végül diadalmaskodott a Kis Túlélő fölött – először és utoljára. De odafent már várta még egy…

Odafent várta még egy.

Mikor a Nagyúr felsietett a lépcsőn, s Lily a fia bölcsője elé állva felsikoltott, hogy ,,Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak őt ne!” – Harry Potter már halott volt.