FIGYELMEZTETÉS: enyhe, inkább csak említésszerű slash fordul elő benne, valamint korántsem enyhe HP6-spoiler.

Ajánlás: ha már times, a MÁV-nak (Miért Állunk Vazze?), amiért mindig késik…

ROX YORK TIMES

1

Harry Potter fellélegzett, ahogy a nyüzsgő roxmortsi utcáról belépett az óriási Woodcrofti Hengist Városi Könyvtár előcsarnokába. Már hét éve maga mögött hagyta Roxfort folyosóit, egyre-másra horcruxokat hajkurászott, mígnem Neville és ő közös erővel legyőzték Voldemortot – biztos, ami biztos, így teljes mértékben eleget tettek a Jóslat minden egyes pontjának.

Ám a sikernek ára van – jó ideig ünnepelték, vadul és rajongva, mígnem – mindenki elfelejtette őt. Mindenki, aki rajongónak számított. Az utóbbi néhány hétben már senki sem ostromolta az utcán interjúért, sőt még barátai sem keresték. Ez utóbbi nem is volt nagy csoda, hisz az iskola és később a háború végeztével mindenkinek épp elég dolga akadt a saját élete körül – család, háztartás, később gyerekek, ahogy dukál.

A Nagyúr legyőzése után együtt ünnepelték a Hollowi Csatát, megfáradtan bár, de azzal a furcsa, felszabadult érzéssel a mellkasukban. Később azonban a barátok megszűntek folyvást látogatni őt - kivéve persze a hűséges Colin Creevey-t, aki, mivel feleségül vette Hermionét – a lányról kiderült, hogy jobb’ szereti a fiatalabb húst, hisz őket bármikor kioktathatja -, mindig sort tudott keríteni egy-két rosszul megindokolt beköszönésre.

Ez a törődés a legcsekélyebb mértékben sem zavarta a Kis Túlélőt, aki – hősnevéhez méltatlanul - végre fölszedett pár kilót és magasságban is rádolgozott egy kicsit.

Neville szintén jól tartotta a frontot, és, bár Harryhez hasonlóan ő sem vett el senkit, határozottan kiegyensúlyozottabbnak tűnt a csata óta.

Ami Harry Pottert illeti – ő köszönte szépen, nem kért sem az ünneplésből, sem az utána következő feledőpartikból és pihengetésből – ő még nem végzett.

Még meg kellett találnia Dumbledore gyilkosát.

Snape-et azóta nem látták, hogy lerohant a toronyból azon a végzetes estén; így a fiúnak volt ideje nosztalgiázni. Sok mindent elfelejtett roxforti éveiből, de a férfi vonásai és gúnyolódásai furcsamód még mindig olyan élénken éltek emlékezetében, mintha csak előző nap írta volna azt a dolgozatot a cseppentőmérgekről.

Valószínűleg annak köszönhette ezt a remek hosszú távú memóriát vele kapcsolatban, hogy nap mint nap gondolt rá – a legteljesebb gyűlölködéssel.

Ez az érzés normál esetben arra sarkallta volna, hogy tegyen valamit Snape kézre kerítésének érdekében – de fogalma sem volt, mihez is kezdjen, hiszen a halálfaló tartózkodási helyéről még annyit sem tudott, mint annak a régi dolgozatnak a megoldásairól. A férfi nem volt ott a csatában; valószínűleg bujkált a gyávája.

Elkeseredésében végül is Harry példa nélküli varázslathoz folyamodott - oly nagyon példa nélküli volt az eset, hogy nem is lett semmi foganatja. Elméletileg egy sebezhető, kísérők nélküli Snape-hez vezette volna el a régi könyvekben talált ige – de ennek már több hete, és a dolog sehogy se smakkolt. Nem történt semmi! Semmi az égvilágon, legalábbis ővele.

Roxmorts az évek során észrevétlenül megváltozott; nemhiába nevezték az egyetlen varázslók lakta városnak. Szétterpeszkedett, egyre csak nőtt, növekedett; az épületek száma is megszaporodott. Bár ő maga azóta nem járt itt, hogy elballagott Roxfortból, idén visszatért, és mellbe vágta a nagy változás. Különféle alkalmi szállásokon, panziókban töltve az éjszakákat, a régi időkre emlékezett, és a nagy könyvtárban a Megoldást kereste.

Állása nem volt, pénze pedig elegendőnek tűnt még hosszú-hosszú, tétlenül töltött évekre. Így hát megtehette, hogy hétköznap, délután négykor elmegy keresgélni, egy olyan helyre, ahová diákkorában be nem tette volna a lábát. S egykori hanyagságára nem csupán az volt a magyarázat, hogy akkor még nem állt itt semmiféle pompás Városi Könyvtár – akkoriban egyszerűen csak taszították a papírral teli, nagy helyiségek.

Belépett a kellemesen hűvös előcsarnokba, és óvatosan körülnézett. A biztonság kedvéért még manapság is ellenőrizte, nincs-e lesifotós a környéken. Hiszen csak pár hete tettek le arról a drágalátos szokásukról, hogy megnehezítsék az életét.

Semmi. Megnyugodva folytatta útját az archívum felé. Hátha rátalál egy hírre, egy egészen aprócska cikkre, melyben közlik egy Snape nevű bűnöző halálhírét. A háború alatt nem ért rá a főhíreken kívül bármi mást is elolvasni a Prófétában – s abban nem talált Snape-ről semmi biztatót.

A könyvtár valahogy kihaltnak tűnt. Talán, mert az emberek nagy része még dolgozott ebben a napszakban; a roxfortosok pedig, szerencsétlenek, még órákon ültek. Miután belépett a könyvekkel teli óriási helyiségbe, Harry azonnal az újságos részleg felé vette útját. A szépirodalomnál csak egy-két arrafelé tengődő alakot látott, saját úticélja környékén pedig csupán egyet.

A vékony, nála vagy egy fejjel alacsonyabb fiú a tudományos magazinok között keresgélt, és úgy tűnt, észre sem vette a közeledő Harryt. Ha észre is vette, egyáltalán nem törődött vele. Harryt néha még mindig meglepte ez a hirtelen jött névtelenség. Odasétált a látogató mellé, a régi Próféták részlegére, és maga is nekikezdett a kutakodásnak.

Ám hirtelen valami elvonta figyelmét munkájától: a fiú tüsszentett. A hang a hatalmas, üresen kongó teremben úgy hangzott, mintha valaki ráhúzott volna egy cintányérra. Harry összerezzent; az idegen alak zsebkendőt húzott elő, és megtörölte az orrát.

Az átlagosnál jóval nagyobb orrát.

Harry gondolatban vállon veregette önmagát – vigasztalóan és egyben kárörvendően. Nem igaz, hogy már mindenhol Snape-et látja!

Visszafordult a munkájához, és folytatta a keresgélést. Az egyik márciusi számban talált egy hirdetést, amiben egy Sergestus nevű alak alig használt üstöket keresett. Lehet ez a pasi Snape rokona? A mániájából és a lökött nevéből ítélve…

Gondolatait egy halk köhintés zavarta meg; a fiú volt az, de a dolog láthatóan nem neki szólt. Csak nézegeti az újságokat és aprót köhint, hiszen náthás vagy mifene, nem? Ekkor döbbent rá, hogy érzékeivel alattomban igenis figyeli ezt a fiút, s ha az feltűnőbb mozdulatot tesz vagy valamilyen hangot ad ki, ő ugrásra kész. Mi ez? Olyan ismerős volt a helyzet.

A másik eközben a füle mögé tűrte fényes, sötét haját, és ölében egy rakás magazinnal a legközelebbi asztal-szék együtteshez sétált. Még útközben is olvasgatta egyik szerzeményét, és továbbra sem látszott tudomást venni a híres Harry Potterről.

Harry ellenben veszettül figyelte őt, és egyre ismerősebbnek találta. Azt tette hát, amit a háborúban tett volna ilyen esetben: elbújt a könyvespolcok mögé, és onnan bámulta tovább.

Először semmi figyelemreméltót nem csinált a kölyök, leszámítva, hogy olykor-olykor halványan elmosolyodott olvasás közben. Időnként lekapart néhány szót az előtte heverő pergamendarabra, majd folytatta a magazinbújást. Harry tehetetlenül leste.

Tizenhat-tizenhét éves lehetett a fiú, nem nézett ki se többnek, se kevesebbnek. Egyszerű, fekete, roxfortos talár volt rajta, mely alól csuklójánál kilógott fehér inge. Az öltözetet sötét csizma egészítette ki; összességében véve semmi gyanús. Ahogy előrehajolt, haja kiszabadult füle mögül, és ismét az arcába borult. Finom, hosszú tincstömeg, vékony, és nem is különösebben ápolt; itt sem volt jelen egyik véglet sem.

Harry maga sem tudta, miért tűnik olyan furcsának számára a látszólag tökéletesen normális iskolásfiú. Hiszen közelről még nem is igen látta! A polcoknál először háttal állt neki a kölyök, később, messzebbről látta profilból, most pedig, egy könyvespolc mögül és vagy tizenöt méter távolságból figyelhette szemből.

A fiú kissé arrébb húzta a székét, és újságját leemelte az asztallapról, majd az ölébe vette. Széttárt lábakkal olvasott tovább, kényelmesen elterpeszkedve, kezei közt egy rég megsárgult lappal. Még mindig el-elmosolyodott néha, szája szélét jobbra húzva, gunyorosan. Valószínűleg az ősrégi tudományos cikkeken derült ilyen jókat; azok mindig viccesek tudnak lenni…

Harry beleunt a hosszas figyelésbe; maga is a magazinok felé kapott, és újult erővel folytatta a munkát. ,,Ostobaság”, mondogatta magának, és valahányszor hatalmába kerítette az a képtelen érzés, legszívesebben fejbe verte volna magát. ,,Hagyjuk már ezt!”

Ezúttal azonban a fiú nem hagyott neki békét. Felállt ugyanis az asztaltól, és terhével megrakodva visszasétált az újságospolcokhoz, csupán néhány métert hagyva a köztük lévő távolságból; elkezdte visszarakosgatni a kezében tartott lapokat eredeti helyükre. Mikor megérezte, hogy nézik, szórakozottan oldalra pillantott, egyenesen a másik szemébe.

És ekkor Harry végre meglátta az arcát.

Majdnem felkiáltott megrökönyödésében. Nem, az nem lehet! A fiú oly mértékben hasonlított Severus Snape-re, hogy Harrynek kis híján felizzott a zsebében a pálca. Nem lehet!

De tizenhét éves volt, a régi karcsú, magas férfi helyett inkább sovány, nyápic kölyök; haja jóval hosszabb, mint amilyenre Harry roxfortos éveiből emlékezett, az orra pedig… igen, az orra jóval kevésbé volt hajlott, és nem is tűnt olyan nagynak. A járása is kialakulatlan volt még; olykor bizonytalan, kamaszos lendületű léptekkel haladt, de néha – mint például most, ahogy odasétált a polc végéhez a nyilvántartásért -, néha megpróbálkozott valami peckes, büszke tartással, alig emelte lábait, inkább lopakodott. Látszott, hogy nála az önmegvalósításnak nevezett mizéria még késik.

Leginkább a Merengőben látott fiatal Snape-re hasonlított; de hozzá képest is akadtak eltérések. Az arca is másnak tűnt kissé, a pillantása is, ahogy gyanakodva még egyszer végigmérte az őt bámulót; haja hosszabb volt, ruhája jobban illeszkedett testére, s míg az a Snape holtsápadt volt, mint egy sötétben nevelt növény – ő egyszerűen csak fehér árnyalatúnak tetszett, de nem látszott betegesnek.

Mégis – hasonlított rá, és ez szöget ütött Harry fejébe.

- Bocsánat – lépett közelebb a fiúhoz. – Megkérdezhetném a neved?

- Miért? – kapta fel a fejét a másik, és látszott, hogy csak az utolsó pillanatban állta meg, hogy ösztönösen hátralépjen.

- Azt hiszem, ismerem az apádat – mondta óvatosan Harry. A fejében mintha világosságot gyújtottak volna. Rátalált a megoldásra!

- Ismered? – A fiú kesernyésen elmosolyodott. – Ó, kétlem.

- Miért? – kérdezte ezúttal Harry.

- Mert már közel egy éve halott, és tudtommal értesítették a jelentősebb ismerősöket.

Harryt mellbe vágta az információ. ,,Ó, képzelem, miféle ismerősöket értesíthettek!”

- Nem Snape a vezetékneved? – puhatolózott tovább.

A fiú most már tényleg hátrált egy lépést; bűntudatosan, fejét oldalra döntve fürkészte minden Potterek leghíresebbikét.

- Tehát ismerted. Ismerted az öreg Snape-et, igaz? – mormolta. – Na és mit gondolsz róla?

- Azt inkább nem sorolnám el – komorodott el Harry. – Azt viszont nem tudtam, hogy van egy fia.

- Ő se – vont vállat keserűen a fiú. – Mit akarsz?

- A legutóbbi balhéja eléggé… emlékezetesre sikerült – folytatta Harry. – Tudsz róla? Nem sokan tudják, ez bennfentes információ.

- Még szép, hogy tudom, azért mégiscsak az apám! – csattant fel a kölyök. – És megérdemelte, amit kapott! Szabadna tudnom, hogy mégis ki vagy te?

- Igaz is. Már kérdeztem a neved. Huszonöt éves vagyok, így illik neked előbb bemutatkozni – jelentette ki megrovóan Harry. – Te vagy a fiatalabb. – Most, hogy kiderült, valóban ifjabb Snape-ről van szó, úgy döntött, nem tartja kordában ellenérzéseit, főleg, mert a srác annyira hasonlít az apjára – s mert azt színleli, hogy nem ismeri fel őt, holott őt mindenki ismeri.

- Severus Snape. – A fiú kihívóan bámult rá, ugrásra készen.

- Fantáziadús elnevezés – nyugtázta gúnyosan mosolyogva Harry.

- Hogy merészeled…

- Potter. Harry Potter. Csináljunk úgy, mintha nem tudnád. Nos, nem éppen szolgálatodra, de itt vagyok.

- Ó, remek. Akkor, dicső Potter, elállnál az utamból? Még van egy kis dolgom.

- Na igen. Nektek csak kis dolgaitok lehetnek, Snape. Hajrá. – Gúnyosan hátrált néhány lépést, a fiú pedig dühtől remegő vállakkal elsietett az előbbi asztala felé. Ismét a kezében tartott néhány újságot.

- Mit csinálsz, katalogizálsz? – hallotta a háta mögül tizenvalahány békés olvasgatással töltött perc után.

- Semmi közöd hozzá, Potter. Istenem... ti mind egyformák vagytok!

- Kik mi? – vonta fel a szemöldökét Harry. Kifejezetten imponált neki, hogy most ő az idősebb férfi, és Snape ivadéka a megalázható diák.

A fiú konokul hallgatott. Harry szemügyre vette.

- Nem kéne annyit dohányoznod. Megsárgul tőle a körmöd.

- Hagyjatok már végre békén! Azt csinálok, amit akarok!

- Látszik, hogy nem volt apád.

- Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint egyesek.

- Rám célzol, te idióta? – szisszent fel Harry. – Az egy dolog, hogy neked már nem kellett részt venned a háborúban, de igazán megjegyezhetnéd, hogy az apámat rég meggyilkolták! – Nem tudta megemészteni, hogy a mostani generáció tagjai már hajlamosak megfeledkezni szülei tragédiájáról.

- És hogy hogy megérdemelte… - duruzsolta kéjesen a másik, és összecsapta az újságot. – Jól figyelj rám, Potter. Se te, se James, se senki más…

- Fogd be a szád! – rivallt rá Harry. – Ó, hogy mennél a francba, te fattyú!

- Ott vagyok, te törtél rám! – vágott vissza dühös fintorral a fiú.

- Szegény áldozat! Az apja egy mocskos gyilkos, az egész klánja egy aljas áruló bagázs, és még ő van nagyra magával! Ide figyelj, te vakarcs.

- ~ ~ Nem figyelek ~ ~ – mondta dallamosan a kis Severus, és befogta a fülét. – Kapjátok be, Potterek, éljen a Mardekár, tralalala. Tűnés, hagyj békén, öreg.

- Elveted a sulykot, kicsi Snape! Én csak azért jöttem, hogy…

-…~ tralalalala ~…

-…megtudjak valamit…

-…~ lalalalla ~…

- AZ APÁD MINDENIT! Mi ez a füledben?

- Discmannek hívják, ó nemes Potter. Nem megmondtam, hogy halj meg és menj a pokolba?

Harry erre már nem szólt semmit. Megragadta a neveletlen kölyök grabancát, és úgyse hiányzik senkinek alapon kirángatta az épületből. A nyomorult nem védekezett elég feltűnően ahhoz, hogy bárkinek is feltűnjön.

Az utcán aztán azonnal felpofozta Severust. Az erre sarkon fordult, és futásnak eredt, de Harry pálcája ennél azért gyorsabb volt – egy egyszerű kötözőbűbáj, és máris aktuális szálláshelye felé rángatta, a legteljesebb lelki nyugalommal.

- Dögölj meg – sziszegte a fattyú, és beleharapott a kezébe. Ez volt az utolsó mondata a megérkezésük előtt, mivel Harry Silencióval – és a biztonság kedvéért még egy adag kötéllel - jutalmazta az akciót.

Hazaérve le sem jelentkezett a portásnál. Oké, már nem rohamozzák a Vitrol-féle agresszív riporterek, rendben van; de egyes privilégiumai még megvannak.

Egyenesen a szobájába cipelte a tehetetlenül kapálódzó tinédzsert, és az ajtó bevágása, valamint egy jól elhelyezett Colloportus után azonnal levágta az ágyra.

- És most beszélgetni fogunk – jelentette ki a szemközti falnak. Rápillantott a kölyökre; ifjabb Snape kerekre tágult szemekkel, döbbenten meredt rá.

- Ó, azt mondod, nem tudsz beszélni, mert bekötöttem a szád? Ugyan, kicsi Sev… Megoldjuk. Majd csak én beszélek, és nem ugatsz bele.

Odalépett a bárszekrényhez, kitöltött magának egy martinit, majd helyet foglalt egy kényelmes fotelben, mely az ágyra nézett. – Nos… Hol is hagytam abba? Apám hős volt. A te apád pedig…

Fél óra múlva, miután szerencsétlen Severus végighallgatta, miket is művelt az apja és hányszor, hogyan ölte meg Dumbledore-t és miért, s hogyan is folyt le a háború, míg ő egykedvűen üldögélt valahol otthon a névtelen anyja mellett (akiről Harry valójában nem is tudott semmit), majd Roxfortban tanult McGalagony alatt, mit sem sejtve arról, hogy a Voldemort elleni heves csatározások közben az egész Rend az ő nyomorult apjának nevét gyalázza… bla-bla-bla, nos ez egy kicsit sok volt neki.

Mikor Harry végre levette a szájáról a kötést, Severus elemi erővel köpte az arcába: - Te nem vagy normális!

Ám a hős csak cinikusan elmosolyodott. – Ahogy gondolod, kedves. Ahogy gondolod. Na most te mesélj. Hogy hívják az anyád?

- Mesélj te a tiédről – sziszegte vissza gyűlölködve a másik. Harry a szemébe nézett, és hálát adott az égnek, hogy a kölyök meg van kötözve. Így hát félelem nélkül folytathatta megkezdett játékát, nem kellett tartania holmi kamaszos gyilkossági kísérlettől.

- A én anyám… gyönyörű volt. Nem mintha rád tartozna, de Lily Evans volt az egyik legszebb boszorkány, akit valaha is… fényképen láttam.

- Ha! – prüszkölte Severus, és gúnyosan elvigyorodott. Harry az arcába öntötte a maradék martinit.

- Nos, nagy kár, hogy apámmal együtt meg kellett halnia, ugyanis ketten együtt többet értek, mint a te szüleid és egész rokonságuk.

- Látom, a családodra jellemző heveny önértékelési zavar rólad is elmondható – jelentette ki rövid fuldoklás után Severus. Sunyin összehúzott szemekkel figyelte a másik minden mozdulatát, miközben tétován belenyalt a szája széléről csordogáló italpatakocskába. Harry gondterhelten beletúrt a hajába, és lepillantott a fiúra.

Nem tudta elhinni, hogy az öreg Snape meghalt. És azt még kevésbé tudta elhinni, hogy sikerült foglyul ejtenie a fiát. Mért nem szólt neki senki arról, hogy időközben a kölyköt beiratták a Roxfortba? Egyáltalán… miért nem szóltak, hogy van fia?

Ó, hát persze. Minerva kímélni akarta a nagy hős érzékeny kis lelkét. Milyen megható! Újabb pohárral töltött magának. Már vagy egy éve másra sem tudott gondolni, mint hogy…

Újra ránézett a fiúra. Fürkész, alattomos pillantással találta szemben magát. Furcsa, de a résnyire összeszűkített szemek hatására egy pillanatra Cho jutott eszébe.

Elhessegette az emlékképet. Ginnynek igaza volt; ő kitartott mellette, ahogy megígérte, egyszer sem hagyta el a háború során, bármily nagy veszélyben is volt az ő közelében. Illetve, csak egyszer.

Mikor meghalt.

Észrevétlenül kiürült ez a pohár is. Ezúttal cherryvel töltötte újra, az öreg Trelawney régi kedves italával, és közben foglyát nézegette. A kis Snape meg őt. Bámulták egymást, mintha mindketten valami alattomos támadásra számítanának.

Severus elvigyorodott, ahogy végigmérte őt. – Ugyan már, Potter – duruzsolta. – Mitől félsz? Én meg vagyok kötözve, te meg nem. Lépéselőnyben vagy, sajna. Úgyhogy lépj, légy szíves, mert már elzsibbadt a seggem.

Harry agyán minden eddiginél erősebben suhant át az ötödéves Cho emléke; kábultan felhajtotta az italát. Utána intett egyet, és Snape-ről eltűnt az a kisebbfajta kötélhálózat, amit az utcán varázsolt rá.

- Van még valami mondanivalód? – duruzsolta Severus, és kényelmesebb pozíciót vett fel az ágyon.

- Tulajdonképpen… - Harry eltöprengett. Mihez is kezdhetne ezzel a kölyökkel? – Nincs.

- Sajnálom, amit apám tett – suttogta az ifjú Snape, és arcára, meglepő módon, szomorkás kifejezés úszott. – Értem se tett valami sokat, de ez…

- Amikor a könyvtárban találkoztunk… - tűnődött Harry -, nem azt mondtad, hogy… szóval, úgy tűnt, hogy nem szereted. Szeretted…

- Hogyan is szerethettem volna? Ezt? – sziszegte megvetően a kamasz. – Most viccelsz, ugye? Még a nevem is gyűlölöm.

- Azt mondjuk ő sem szerette – mosolyodott el kesernyésen Harry. – Félvér Herceg, bahh… Milyen kényelmes…

- Az – lehelte Severus. Harry felnézett a furcsa hangvételre. A fiú épp a csípőjén jártatta a kezét; unottan végigsimított saját combján, és a plafont bámulta tűnődve. Másik karja támaszul szolgált a tarkója mögött.

A másik férfi zavartan félrenézett, hisz csak egy elmélkedéskor szokásos önkéntelen mozdulatról volt szó. Vakarózott, vagy valami…

- Láttad valaha? – kérdezte lassan. Most először tudatosan ügyelt arra, hogy a másik fiúnak is vannak érzései, és hogy a gyerek nem az apja.

- Aha – suttogta bágyadtan a másik.

- Megvert?

- Ja. – Kis Snape oda sem figyelve, rosszkedvűen meredt a falra.

- Figyelj… én sajnálom – mondta Harry, és tényleg sajnálta. Minek is rabolta el szegény kölyköt? Még ha annak a kölyke is, nem tehet semmiről.

- Én is – mormolta a kölyök. Harry most már odapillantott. Mit sóhajtozik meg egyszavas válaszozik ez, mért nem maszturbál rendesen, vagy bőgje el magát, vagy... bármilyen belső nyomora van is, csinálja, csak ne…

…aludt. A kamasz elaludt az ő ágyán.

,,Ez az ára annak, hogy összekevertem az apjával”, gondolta Harry, és a szekrényhez lépett takaróért, mielőtt rájött, hogy az egyetlen darab Snape alatt van, és a fiú nagyban álmodik rajta.

Nem volt mit tenni… fölhajtott még egy pohárral. Ez már nagyon sok volt mára; nem szokása inni, de a háború utáni események jobban megviselték, mint eddig bármi. Egyedüllét, magány, Ron házassága, Hermione terhes, bahh… És ő nem találja, egyszerűen nem találja Snape-et, pedig megesküdött rá…

Végül is itt van, megtalálta, bár nem egészen ez az, amit keresett. Halálhírét kapni rég eltűnt ellenségének, s helyette az ágyában találni a fiát – a fiát, aki kábé annyi idős lehet, mint ő volt Dumbledore halálakor...

Katartikus.  Ha egy szóval kellene jellemeznie az élményt, hát ez az. Bűntudatosan végigsimított az alvó fiú arcán, és szégyenkezve konstatálta, hogy még mindig nedves a rá locsolt martinitól. Hirtelen ötlettel még közelebb hajolt, és szimatolva próbálta kideríteni, érezni-e így rajta az alkoholszagot.

Hiba volt. Ifjabb Snape váratlanul kinyitotta a szemét, és szájon csókolta őt.

Érezte rajta az ital ízét, és még valamit: fanyar borsmenta- és cigarettaillatot. Vannak, akik azt hiszik, az illatoknak nincsen ízük – de azok még nem írtak verset, és nem csókoltak nikotinfüggőt.

Harrynek eszébe sem jutott tiltakozni; a fejébe szállt alkohol, Cho képének kiújuló emlékkockája és a fiú nedves ajkai nem engedték. A férfi hagyta magát belevinni a csókba, és rövidesen megtapasztalhatta, mire képes a fiatal Severus nyelve, ha gazdája igazán szabadjára engedi a fantáziáját.