04. fejezet

A Nagyúr görnyedten ült a kandalló vörös parazsánál, megvárta, míg Snape letelepszik mellé. Amikor a fiú a kezéért nyúlt, hogy bekösse, ingerülten elrántotta és azzal a tébolyító, vak dühvel meredt rá, ami oly sokszor kavargott a szemeiben mikor muglikat öltek.
- Mindenki mást elláttam. Malfoy nem fog vérfarkassá válni. - suttogta halkan, szinte bocsánatkérõen Snape. -A sebét kimostam farkasölõfû és aranyszá..
-Hallgass. -mordult fel a Nagyúr és újra a tûz felé fordult. Valahonnét egy nõ vinnyogó, kósza sírása hatolt be közéjük foszlányokban, Snape sem volt kíváncsi rá, ki az és miért nem fogja már be a pofáját. Az egyetlen dolog , ami érdekelte, az Lord voldemort volt.
A Sötét Mágus végül felkelt és a kandalló forró peremének támaszkodott. Bõre elnyelte a hõt, hogy élettelen szívéhez vezesse, mégsem hozott enyhülést, ahogy fájdalmat sem, csak a parázs vált egyre feketévé, majd szürkévé, ahogy kihunyt és hamuvá esett szét.
-Nem halt meg.-szólalt meg végül,és Snape tekintetét kereste a Nagyúr.- Érezném, ha meghalt volna, mert egy anya vérét ittuk valaha. -sóhajtott és sziszegni kezdett, mire Nagini csusszant ki a fal egyik repedésébõl, pikkelyei monoton ritmussal súrlódtak a kövek lepattogzott peremén. A kígyó felágaskodott és kemény, tapogatózó csókkal illette a Nagyúr arcát, miközben az egyre sziszegett hozzá.
A Nagyúr sokszor aludt együtt Naginivel, de ritkán csókolta meg mások elõtt. Amikor a kígyó kisiklott Snape mellett, gúnyosan rásziszegett a fiúra, ha ember lett volna, talán megrója azért, ahogy bámulta õket.
-Elküldtem, keresse meg Louist. - törte meg a csendet Voldemort ezúttal angolul. - Hozd elém Lucius Malfoyt, Snape.
-Súlyosan megsebesült, én...
-TEDD AMIT MONDTAM, SZOLGA! - üvöltött rá a sötét Nagyúr, és pusztán mentális erejével, kézmozdulat nélkül falhoz csapta Snape-et.- Nem felejtettem el, hogy a te kis bájitalodhoz kellett az a rohadt egyszarvú...!
Nem tiltakozott, mert nem lett volna értelme. Visszacsúszott hát rangban a sokadiknak, le a mennybõl vissza a pokolba, és nem lesz többé feltámadás. Eliszkolt Malfoyért, sebesen, és rémülten, mint egy kisegér, és csak a harmadik keresztfolyosó után vette észre, hogy fülébõl szivárog a vér, és hogy a jobb könyöke bénultan lóg.
Nem számított hát, hogy hogyan könyörög Malfoy. A Nagyúr hatalmára ébredt és dühös volt, ezért Snape talpra rángatta a selyemfiút, annyi bájitalt töltött belé, amennyit a szíve elbírt, és még egy cseppel többet, hogyha mégis meg találna dögleni, ne ott tegye, ahol Snape-nek kellene zombit faragnia belõle.
-Eredj a Minisztériumba, Malfoy. Tudd meg, hogy ki volt az a madár, aki megpróbálta kivájni a szemem.- sziszegte a Nagyúr.Máskor oly szép arcát csúf görcsbe rántotta a harag.- Tudj meg róla bármit, bármit, amit lehet.
-Ezek szerint animágus volt?... -szólalt meg hitetlenkedve Snape, s a Nagyúr gúnyos kacajra fakadt.
- Animágus. Találkozhatsz még vele, Snape. -ígérte sötéten. - Tiéd lehet a megtisztelteés, hogy megküzdj vele és elém hozd élve.. érzem a madarat Louis közelében.. õ õrzi.. õ függeszti rá soha-ki-nem alvó tekintetét.. Dumbledore õrmadara... -Malfoyra förmedt- Eredj!

Regulus Black kétrét görnyedt a kõsziklának kötözve. Nem túlzás azt állítani, hogy taknya-nyála egybefolyt. Minden Halálfaló aki élt és mozgott, csak egyet ütött/átkozott rajta. Mára nyilvánvaló lett, hogy a nemes arcú fiú árulta el õket, sõt csapdába csalta a Halálfalókat azzal, hogy esküdözött: nem lesz ott Dumbledore , így bántatlanul hatolhatnak a Tiltott Rengeteg mélyéig.
Egy egész osztag ment érte a Black rezidenciára, és bár a családtagokat nem bántották, nyilvánvalóvá tették, hogy Halálfaló körökben az ifjú árulása örök bélyeget jelent a Black névre. Bellatrix volt talán a legelkeseredettebb, olyan crutioval lepte meg unokaöccsét, hogy az ájultan omlott össze.
-Az én nevemet is bemocskoltad te állat! - sikította Bella elkeseredetten, és két extra rúgással látta el rokonát. Valahogy senki nem rótta meg ezért.
Persze, Snape hamar eszméletre térítette az ifjú Blacket, és gondoskodott róla, hogy az utolsó pillanatig érezze, tudja, ami történik vele.
Maga a Nagyúr kérdezte kiRegulust, újra és újra. "Hol õrzik Courtaint? Kicsoda a Fekete Madár? Kiket ismersz a Fõnix Rendjébõl?"
Nem tudta, hol õrzik Courtaint, semmit nem tudott a Fekete Madárról kilétérõl, s csak pár nevet mondott: Sirius Black, James Potter, Lily Potter, Remus Lupin, Argus Frics, Evita Norris.
Csúf halála volt. Hosszú, fájdalmas, örökké emlékezetes a többi halálfaló számára.

Nem sok jóval szolgált Malfoy, a kis selyemfiú, de azt jól adta elõ. Dumbledore madara, Corvus , az Aranyesõ Völgybeli tanyán él. Ott rejthette el az áldozatát is... vagy ha nem, hát ott elkaphatja Snape azt a nagyranõtt, pofátlan verebet.
Meg kell hagyni, gyönyörû helyen élt a dög.

Egészen Mitherbithig hoppanált, onnét gyalog tette meg az utolsó mérföldet, fekete köpenye lobogott mögötte, ahogy a heves északi szél megpróbálta ledönteni lábairól, vagy lecibálni az útról. Kétoldalt almafák szegélyezték az ösvényt, amely hol zöld pázsit alá bújt, hol önmagába kanyarodott vissza, hol elrejtõzött a sziklák között. Nehéz volt követni, és érezhetõ volt a varázs az egész úton.. érezhetõ, de nem az a fajta mágia, amihez Snape hozzászokott valamikor. Ez könnyed volt és részegítõ, mint az almabor, vagy mint a gyönyörû, fiatal nõk kacaja, friss, akár a hajnali levegõ.. nem vette észre, mikor könnyebbült meg a szíve, de egyszerre meghallotta a madarak énekét, és amikor a szerpentin egyik éles kanyara után kiért a nyílt, napos sziklákhoz, muszáj volt leülnie, hogy befogadhassa a látványt: az elé táruló élõ erdõket. A szépséget.
Nem tudta meddig ült ott, magába szívva a Nap melegét, valami olyan nyugodt, bágyadt álmossággal, amit nem érzett gyermekkora óta, csak ült, nézett maga elé, és gondolkodott. A szikla elõtt vadsóska nõtt, leszakított belõle pár levelet és elrágcsálta,élvezve a savanyú ízt, és vele... ez furcsa... a szabadságot. ÉVek óta nem érezte magát ilyen szabadnak, mint ott, a lenyugvó nap aranyával bevont sziklákon. Úgy érezte, mintha hosszú, jeges, víz alatti barlangon úszott volna át, és most venne igazán levegõt évek óta elõszõr...
Most érezte mennyire szolga volt, a zsarnok akarattalan bábja.
"El kell menekülnöm elõle" -gondolta- "mert elemészt engem is, éppúgy, ahogy mindannyiunkat, akiket a bûvkörébe vont a Nagyúr Sötét Lángja.."
Mindig is az erdõhöz tartozott, úgy érezte. A végtelen, nyugodt bölcsességhez, amit a fák sugároztak magukból... Az Élethez, és az Élet egységéhez.
"Rosszra fordítottam a tudásom és az erõm.."
"Meg kell tisztulnom, hogy méltó legyek a tudáshoz, ami nekem adatott."
"De hogy eláruljam én is a testvéreimet, mint Regulus Black..nem!.."
Nem árulás lesz... sok lelket lehetne megmenteni azzal, ha felszabadítanák õket a Nagyúr hatása alól... de félte a Nagyurat..nem merte többé kimondani a nevét, tartva attól, hogy mint oly sokszor, ha a dolgok valódi nevét mondják ki (fõleg az Õsök nyelvén) , elõtte fog materializálódni a Lord.
"Megölne, mint Blacket..."
Az erdõ gyönyörû volt, a lemenõ nap vöröse egyre kevésbé világította meg a fákat, s az utat is árnyék vonta be...
"Dumbledoretól kell segítséget kérnem... õ megértené... õ.. õ.. belém látna és tudná, hogy mostmár értem, hogy mit tettem... minden emberrel egy világot pusztítottam el.. gyilkos vagyok... de senki nem hinne nekem, hogy a jó oldalra akarok térni. Senki, egyedül Dumbledore. Úgy kell elérnem hozzá, hogy ne kapjon el a Fõnix. Ha elfognak, halott vagyok. De meg kell próbálnom, mert így nem élhetek tovább." A megbocsátásért sóvárgott. Hogy még egy esélyt kaphasson az élettõl.
Talán, ha nem gondolkodott volna el olyan mélyen, elõbb észrevette volna, hogy a madarak elhallgattak... talán, ha nem épp a naplementét nézi, felfigyelt volna rá, hogy egyre hûvösebb lesz..
Egy pálca parázsló érintését érezte a tarkóján.
-Egy mozdulat és halott vagy, Snape! - morrant fel egy ismerõs hang mögötte.