03. fejezet

//az elõzõ részek tartalmából: Hogyan kerül Snape a sötét oldalra, és milyen ott lenni.. Megpróbáltam érzékeltetni a küzdelem zûrzavarát: a bepánikolt ember szerintem ilyen foszlányokban emlékszik a történtekre.. Köszönet Courtainért Carrietta White-nak. És boooooocs, Carrie!! Ha kívánod, újraírom.//

Snape nem sokat foglalkozott a többiek világmegváltó terveivel. Lord Voldemort és Lord Courtain sokszor ugratták azzal , hogy õt az egész projektnek pusztán az elmélete érdekli, amire a fiú szarkasztikus humorával csak ennyit mondott: „Az én kezeim tiszták maradnak.”
Lassan Lucius és a többiek is hozzászoktak, hogy Snape nem vesz részt a piszkos ügyekben és Snape is hozzászokott ahhoz a kettõsséghez, ahogy a két Lord kezelte õt: Voldemort a tanítványaként, Courtain pedig.. Courtain nem tudni miért , de úgy kezelte õt, mintha a testvére lenne.
Életében elõszõr volt testvére.. vagy nem is, ez hazugság. Valamikor egy Morgan nevû jóbarátja töltötte be a lelkében azt az ûrt –ne beszéljünk szívrõl a Halálfalókkal kapcsolatban, még a végén kivágják belõlünk is- amit a családja hagyott maga után. Most a Halálfalók voltak a családja, és õ szerette õket.
Tavasz volt.
Bellatrix Black szerelmes volt a Nagyúrba, ami végeérhetetlen ugratás forrása volt, Lord Courtainnek ugyanis meglepõen eredeti ötletei támadtak, hogyan is használhatná ki Lord Voldemort megfelelõen a csinos, gonosz fiatal nõt.
Lord Courtain felesége, aki elnézõ jóindulattal fogadta férje „hobbyját” gyereket várt. Néha, a kandalló tüze mellett ülve elszórakoztak azzal, hogy megfelelõen morbid nevet találjanak az utódnak: így került szóba a Cyanne, Arsenus, Morticia és legvégül a Balambér.
Snape nõrõl nõre vándorolt, és esze ágában sem volt többnek látni õket, mint ágyasnak.
Muglikat kínoztak, aurorokat öltek és egészében véve, szép tavasz volt.
És közben készült a fõzet alapja,a Bloote-unicornis. Lassan és sötéten fõtt a kondérban, mint a végzet maga.

Ha valaha lett volna bármi kis indíttatása a jósláshoz talán komolyabban vette volna az árnyékot, amelyik rátelepedett a lelkére, hogy besötétítse a gondolatait, érzéseit, vágyait és legfõképpen az érzékeit. Minden idegszála a közelgõ végzetet sírta. Újra és újra odaállt Courtain elé, míg a férfinak annyira elege nem lett a siránkozásából, hogy arcon csapta, és megígérte, hogy kivágja a nyelvét, és megeteti vele, ha még egyszer meghallja a szájából: „Nem szabad odamennünk ma, Louis. Érzem!”
Tehát hallgatott, miközben Courtain összeszedte a legjobb embereit, hallgatott, mikor Malfoy elõszedte az ezüst áldozati kést, és a Holdtálat, hogy felfogja az egyszarvú vérét, hallgatott, mikor rádöbbent, hogy a Nagyúr nem tud a neki szánt ajándékról , hallgatott, mert tudta, hogy Courtain szavának súlya és fájdalma van.
A csontjaiban érezte a halált, érezte, hogy ez egy olyan nap, amikor nem szabad kimászni az ágyból, hanem vissza kell kuporodni a takaró jótékony, sötét forróságába , hátha így nem lel ránk az a nyomorult sors... de már nem volt gyerek, és Courtain ráparancsolt, hogy tartson velük.. és hogy hova.. Regulus Black, te áruló....
...a Hogwarts melletti Tiltott Rengetegbe, mondván, hogy nincs otthon Dumbledore, s csak Hagrid és hû kutyája, Lupin õrzik az erdõt... ahol csak úgy hemzsegnek az egyszarvúak.

Rohadj meg, Regulus Black! Rohadj meg a sírodban, testvéreid gyilkosa, vér-áruló!

Gyönyörû volt az erdõ a sápadtezüst holdfényben, és ahogy a fekete csuklyás Halálfalók közeledtek a meredély felé, egy gyönyörû, szinte még kölyök unicornis szökkent fel a sziklákra és állt meg velük szemben merészen-büszkén. Courtain maga akarta megölni a Megtestesült Szépséget, hogy ezzel is áldozatot mutasson be a Nagyúrnak, örök kárhozatra ítélve a gyilkossággal önnön lelkét.
Megbûvõlte az egyszarvút, a szeretet és imádat õsi szavaival és finom, tudatalatti hangjaival, amit csak a szív hall igazán, és nem léteznek olyan betûk amikkel lehetséges volna leírni, miket suttogottCcourtain az unicornisnak, aki aztán lázasan csillogó tekintettel önként lépett elé, hogy térdet hajtva odakínálja nyakát az ember áldozati tõrének. Malfoy odatartotta a Holdtálat, és Snape közelebb lépett, hogy befiolázza az ezüstvért.

A bokrok hirtelen felrobbantak, ahogy tucatnyi auror lépett ki belõlük, körbevéve a hét halálfalót, de Courtain egy mozdulattal felvágta az unicornis selymes torkát, amely gurgulázva,gyermekhangon felsikoltott, majd elhallgatott örökre.

Lupin Malfoynak ugrott, a kifejlett vérfarkas feltépte a selyemfiú karján a köpenyt, és csak Snape ügyességének volt köszönhetõ, hogy a varázsló vére nem keveredett bele az unicorniséba. Egyszerûen fellökte a sebesült Malfoyt, el a táltól, minnél messzebb, majd megtöltötte a fiolát a tiszta ezüstvérrel, miközben Avery és Laudern védték õt.

Aztán õ is elõhúzta sötét Pálcáját és szembefordult a közeledõkkel.
Nyomasztó volt a túlerõ. Marknesh és Laundern elestek. Bellatrix Black eszméletlenül hevert az összemarcangolt Malfoy mellett, aztán eyszerre megjelent Sirius Black és érezte, hogy Black meg akarja ölni õt, ugyanazzal az elvakult, vad hévvel, mint gyermekkorukban. Egyre több illegális varázslatot használtak mindkettten, de Black dühös volt és szenvedélyes a küzdelemben. Black nem a Halálfalók ellen harcolt: csak Snape volt a célpontja, senki más. Hirtelen vakító fény villant és Dumbledore lépett a tisztásra, ragyogásában egy pillanatra lehetett látni egy hatalmas fekete madarat, amelyik az egyik fán ülve nézte õket.

Dumbledore azonnal Courtain felé indult , aki felemelt pálcával várta.
Megdöbbentõ volt látni, ahogy Lord Courtain elesik.
Egy átok nyomán összecsuklott,és puhán, szinte zajtalanul a földre omlott. Mindenki õt nézte.
Snape döbbenten hallotta a saját hangját, ahogy szinte könyörögve szólongatja Louist, hogy kelljen fel. Courtain némán felé fordította az arcát, a szája sarkából vékony patakban folyt a vér. Lord Courtain még halálában is nemes maradt.
Mintha a bátyját látta volna haldokolni. Megbénította a veszteség érzése, képtelen volt felemeli a karját, holott érezte a pillanatot, amint Black rászegezi a pálcáját.
Ekkor lépett a Sötét Nagyúr a tisztásra.
Ekkor lökte el magát a faágról az éjfekete madár, és vetette magát Black pálcájára,hogy a halálos átok ne Snape mellének, hanem a földnek csapódjon.
Snape Courtainhez ugrott és felnyalábolta, nem törõdve annak tiltakozásával, haza akarta vinni, hogy megmentse.
Dumbledore és a madara pedig a Sötét Nagyúr ellen fordult. A fekete dög Voldemort szemei felé kapkodott, és lebukott az avadák elõl.
Aztán megsebezte a Nagyurat!
Pánik tört ki a Halálfalókon. Ha a Nagyúr is elesik, menthetetlenül odavesznek mindannyian. Lord Voldemort a többiek elõtt állva harcolt, mint mindig, nemesen, szépen, nem törõdve azzal, hogy meghalhat õ is.
Az idõ, úgy tûnt, szilánkokká szakad, és az erdõ sötétjében csak a felvillanó átkok világították be a küzdõket, állóképekként tárva fel a harc borzalmait.
Lord voldemort Dumbledore-t akarta, de az a rohadt madár minduntalan lecsapott rá.
Valahol kiáltás harsant, hogy fussanak, mentsék a bõrüket.
Menekülniük kellett, mert újabb és újabb aurorok léptek elõ a semmibõl.
Le kellett, hogy tegye Courtaint, ott kellett hagynia, sebesülten, egyedül. Futott a többiek felé, mígnem egy alak bukkant elõ az éjbõl elõtte: az éjfekete madár, amelyik felé csapott. Lebukott az útjából, és csak amikor visszanézett, látta meg,hogy a madár Sirius Blackkel harcol...
Egy pillanatra összezavarodott, hogy melyik oldalra is tartozik a dög, de aztán meghallotta, hogy az egykori Griffendéles Regulus nevét kiáltja, és féktelen düh vett erõt rajta.
Halál az árulóra...
Elérte a határt és hoppanált.