02. fejezet

Szerencsés fattyú volt ez a Severus Snape, hogy a mohósága
tudással párosult. S így, amikor a többiek őrjöngtek otthon a Megvonás
Óráiban és kínozták szolgáikat, elitták a májukat, mint Lucius, vagy
suttyomban más, muglidrogok után néztek, ő elővette a kondérját, és
főzött magának egy Fenntartó főzetet, ami megakadályozta, hogy az
idegei fájdalmas, fehér, vékony fonallá égjenek drognélküli kínjukban.

Így történhetett, hogy épelméjű tudott maradni, és nem volt szüksége
akkora adagokra a Nagyúr által kínált kábulatból, mint másoknak.
Észnél tudott maradni, míg a többiektől csak annyi tellett: "Igen,
Nagyúr, Nem, Nagyúr! Köszönöm, Nagyúr!" Ő csak állt ott, tiszta
szemekkel, és nézte, hogyan vedlik vissza mindenki állattá. Courtain,-
rohadjon ki a szeme- a Sötét Nagyúr jobbkeze előbb vette észre, mint a
Lord.

ÉS akkor borzalmas órák következtek, mert a Nagyúr bizalma
megingott Snapeben , és a fiú életében előszőr megtanulta, hogy
milyen érzés a pálca rossz oldalán állni, mikor a Nagyúr büntetni akar.
Előszőr csak legilimencia, és hol volt Snape attól, hogy jó occlumens
legyen?.. A Nagyúr megtudta a főzet titkát, hogy hogyan sikerült az
aranyvérű kis mocsoknak kifürkésznie Salazar Slytherin főzetének
ellenszerét, régi kötetekben és muglikönyvtárakban kutatva. Jutalmul
crutiatus crutiatust követett, míg a szeme ki nem folyt, s az agya el nem
égett, vagy legalábbis így érezte azokban a pillanatokban, mielőtt
ráborult volna a megbocsátó sötétség.

Amikor magához tért, egy fekete márványasztalon feküdt, kiterítve,
mint a halottak, egy ablaktalan, nyirkos , fülledt levegőjű teremben, és
egyedül volt. Mi több, pálcátlan.
Életében előszőr esett pánikba. Hogyne tudta volna, hol van: az
áldozati teremben, ahol oly sok muglit segített már a másvilágra.
Ült az asztalon és tarkója felett összekulcsolta kezeit, és próbálta
bármilyen jelét venni annak, hogy van más kiút is a teremből, mint az,
ami a Sötét Nagyúr színe elé vezetett. De nem volt, s így össze kellett
szednie minden bátorságát, hogy kilépjen eléjük.
A Sötét Nagyúr a trónján ült, s mögötte állt Courtain -vajon mi
fűzhette őket össze oly nagyon?!- és rá vártak. Ketten voltak, senki
más.
A Nagyúr pedig az előtte álló vékony, fekete hajú férfi égő szemeibe
meredt, és végiglapozta a lelkét, olvasta, válogatta a gondolatait, és
emlékeit, kereste a nyomát annak, hogy Snape elárulta-e valaha is.
Kereste akkor is, amikor a fiú már térdre rogyott.

Aztán a Nagyúr
bűnbocsánati csókra nyújtotta szép, vékony kezét.
-Miért tetted, Severus? -firtatta halkan, mosolyogva.- Nem árultál el,
tudom, de miért nem kértél többet az ajándékomból?

És Snape elmondta neki vágyait és terveit, amiket a Nagyúr már talán
úgyis látott a lelkében, de a motivációit, az álmait nem láthatta bennük.
Hogy ő a tudásért él, és szüksége van a tiszta fejre. Hogy tanulni
akar, alkotni akar, és a Nagyúr ajándéka ezt megakadályozza.
Courtain felszisszent, mint egy támadó kígyó, de a Nagyúr leintette.
-Nagyobb hasznomat veheti a sötét Nagyúr, ha az eszemmel is
szolgálom, nemcsak a szívemmel és a pálcámmal. -vetette oda Snape
Courtainnek, mire a Nagyúr felkacagott.
Gyönyörű nevetése van a Nagyúrnak, említettem már? Szívet
melengető, boldog nevetése, mintha hirtelen felragyogna a Nap, és
átmelegít téged, elfelejted, hogy rossz vagy, alantas, hogy semmi vagy... ott
van a nevetésében, hogy szeret téged.
-Valóban, Severus, hasznod venném. -bólintott aztán, és mosolygott.-
Szolgálhatsz engem, mint a Sötét Bájitalmesterem... hiszen tudom,
hogy Bájitalmester akarsz lenni.. de a képzés sok galleonba kerül, és te
szegény vagy, Severus.... én fizetem a tanulmányaidat... de az a tudás
egyoldalú, Severus... -sóhajtotta, és mintha felhők takarták volna el a
Napot.- Ott csak a Fehér Bájitalokkal foglalkoznak, s én... -Severus
szemébe meredt- én Sötét Mágus vagyok...
-A tudás, uram, nem jó és nem rossz. A tudás tényekből áll, -suttogta
az előtte térdeplő fiú, megbűvölt, fekete szemei szinte lángoltak- és
nincsenek gonosz és jó tények... csak hasznos, és jelenleg nem
hasznosítható tények vannak... A tudás hatalom, és Lordságod dönti
el, mire fordítom.
A Nagyúr elmosolyodott. Lágyan, és félelmetesen, mint egy Kígyó.
-Ismered a Tiltott Bájitalok Jegyzékét, Severus?... -kérdezte halkan.
-Igen. -biccentett a fiú.- És már készítettem is belőle néhányat...
A Nagyúr kegyesen intett.
-Tetszik nekem a fiú hozzáállása Courtain... -szólt hátra.- Mit szólnátok,
ha vacsora közben elbeszélgetnénk egy kicsit mélyebben a Sötét
Bájitalok szépségéről?..

Már másnap éjszaka felkerült alkarjára a Sötét Jegy, és napokig
izzott, mint az Egyszer-Kapott-Csók emléke. Hasztalan próbálta kínját
fájdalomcsillapító bájitalokkal enyhíteni, fel-alá járkált örjöngve a
parányi, belvárosi lakásában, amit a szüleitől kapott ajándékba a
diplomaosztójára.

Pedig éppen az egyetemi tanulmányait is fizethették volna, ahelyett,
hogy egy szükségtelen "otthonra " költenek.. talán csak meg akartak
szabadulni mind különösebbé váló gyermeküktől, ki tudja.. s kit
éredekelt?..Severust ugyan nem.

S amikor végre leszállt az éj, és a Nagyúr előszőr hívta őt személyesen
csapásra, mohón hoppanált elé. Csalódnia kellett azonban.
-Te itt maradsz Severus! -parancsolta halkan, és a háta mögött álló
egyik csuklyás alak felvillantotta jégszürke szemeit, meglepetésében,
hogy a pár nappal ezelőtti Noname Snape hirtelen Severussá
változott . - Hozok neked ajándékot, fiú. Addig olvasgass... -intett a
Bájitalkönyvek felé.

Ez lett hát az első feladata, életben tartani a Nagyúr sikoltozó, ordító
áldozatait, eszméletükön kellett tartania őket, megtagadnia a kegyes
halált azoktól, akiknek a teste , vagy lelke átlépte azt a vékony,
elmosódott határt, ami elválasztja a kínt a haláltól. Vissza kellett
rángatnia őket ide, hogy a Nagyúr és szolgái kellően élvezhessék őket.

És Snape nem kapott már többet a Nagyúr kinálta drogból.

Józannak kellett maradnia, hogy eszével tudja szolgálni urát, és erőnek
erejével tartotta magát , hogy megtegye, amit a Nagyúr elvárt tőle.
Eleinte azt hitte, idővel megszokja a sikolyokat, a könyörgéseket. Hogy
pár hónap és nem jelentenek neki mást a muglik mint néhány kísérleti
állatot a laborból.
De nem így történt.
Amikor hajnalonta hazament, inni kezdett, amíg el nem veszítette az
eszméletét. Hogy ne álmodjon. Hogy felejtsen.
Egy késő délután belenézett a tükörbe. Aztán felordított,és ököllel
belevágott a szemközti jéghideg , érzéketlen tekintetű ismeretlen,
alkoholtól puffadt arcába.


Megváltásként jött a Bájitalmester - képzés, és a vizsgák, melyek
kibúvót jelentettek a Nagyúr mulatságai alól. Kitűnő volt, a kimagasló
tehetség az évfolyamában. Néhányan csalásról, kivételezésről ,
puskázásról pusmogtak, de a fiú csak mosolygott rajtuk azzal a kedves,
figyelmes pillantással, amellyel a gepárdok mérik fel a célpontjukat,
mielőtt halálos csapást mérnének a préda gerincére.
-Bármikor. - válaszolta egyszer az Aulában az egyik csoportvezetőnek,
aki többedjére adott hangot annak a feltételezésének, hogy a fiú csal.-
Bármikor, bárkivel összemérem tudásomat. Éjjel-nappal, álmomból
felkeltve is, bekötött szemmel is jobb vagyok nálatok.

És az volt.

Lassan mindenki megismerte, és nem volt többé meglepetés, hogy
Severus Snape nem tudott hibázni, hogy mindent tudott, amit a
bájitalokról tudni lehetett.

-A Bájitalmesterem végre hazatért... -intett neki a Nagyúr, hogy kelljen
fel, egy hűvös nyári éjszakán. - Meddig tart még a képzés, Snape?
-Még egy félév, Nagyúr... -motyogta Severus, és elpirult az örömtől,
hogy Voldemort az ő bájitalmesterének szólította.
- Terveim vannak veled, fiú... -mosolyogtt rá a Nagyúr, mint egy kedves
nagybácsi.- Itt akarlak tudni magam mellett. Szükségem van valakire,
aki életben tartja az áldozataimat, és meggyógyítja a sebesült
Halálfalóimat. Az Aurorok egyre merészebbek. -intett Snapenek, hogy
lépjen a háta mögé, így a fiú életében előszőr állhatott a Nagyúr trónja
mögött, Courtain mellett... nem, nem egészen mellette, mert Courtain
egy kézmozdulattal maga mögé intette. De ez nem számított, olyan
pozícióba került, amely felülmúlta legmerészebb elvárásait.
- Barátaim... - a Nagyúr sugárzó mosolya egyenként villant rájuk,
mindannyiukkal éreztetve, milyen fontosak számára. Milyen
különlegesek.- a támadások mögött egyetlen elme áll, egy új auror, akit
eddig nem ismertünk. Az aurorok szervezetten támadnak,
könyörtelenül, pusztítóan, ami eddig nem volt jellemző rájuk. Malfoy! -
csattant fel- Menj és szerezz információt a Minisztériumból. Tudd meg,
milyen hatalomváltás történt, tudd meg, hogy ki áll a veszteségeink
mögött. eredj... -elbocsátóan intett, és Malfoy méltóságteljesen
dehoppanált a színe elől.- Corpshill... menj, szerezd meg Kuport és
vallasd ki. vigyél magaddal bárkit, akire szükséged van..
-Black, Roin, LeVavre, Snape!- mutatott rájuk a férfi, de a Nagyúr
tiltakozóan intett.
-Nem. Snape tiszta kell, hogy maradjon. - Severusra pillantott, majd a
könyvtár felé intett.- Menj, foglald el magad, fiú. Ne szennyezd be a
kezeid.

Gyógyító bájitalokat kellett tanulnia, majd fel kellett vennie néhány alap,
majd középfokú kurzust Gyógyításból, a Nagyúr parancsára. Eleinte
nem értette miért, de a Nagyúr kezében minden fegyverré változott, hát
emiatt sem kellett sokáig aggódnia.
Egyre többen tértek vissza sebesülten, vagy hozták őket haza félholtan
az aurorok elleni összecsapásokból. Snapenek kellett életben tartania
őket, vagy megadni nekik az utolsó lökést a halál felé vezető útjukon,
ha nem lehetett tovább itt tartani a lelküket.
Néha szörnyű volt, de még mindig jobban élvezte, mint amikor puszta
kínzóeszközzé vált az agya és a kreativitása.
-Egy Gyógyító sokkal jobb munkát végezne, mint én.. -tiltakozott egy
alkalommal, amikor hármasban ebédeltek, a Nagyúr, Courtain és ő.
-Láttad már, mit égetnek egy Gyógyító vállába, Snape?-sziszegte
Courtain, aki még mindig nem kedvelte a Nagyúr új kedvencét.
-Nem.- ismerte el a fiú.
- Asklepios jelét, a méregpoháron tekergő kígyót. - válaszolta a férfi.-
Egy rúnát formál , amely megakadályozza, hogy tudásukat Sötét célokra
fordítsák.
-Egy sebesült Halálfalót meggyógyítani nem Sötét cél.-vitatkozott a fiú,
a provance-i sültjét szeletelve ugyanazzal a gondos alapossággal,
amivel a bájitalait kevergette.
-Az nem, de nem engedhetnénk el innét, hiszen rögtön az aurorokhoz
fordulna, amint szabadon eresztenénk. Halálfalónak pedig sosem állna
be egy sem.-válaszolta Courtain.
- Alkalmazhatnánk Imperiust, akaratgyengítő bájitalokat, fizikai
kényszert, fogva tarthatnánk a gyerekét... -sorolta Snape hűvösen a
lehetséges megoldásokat.
-Nem érted a lényegét. -ingatta a fejét Courtain. - A Gyógyítónak
akarnia kell, hogy hasson a varázslata. Szívből. Kényszerből nem megy.
Vagy ha megy is, nem ugyanaz az erősség.
-Sokallod a munkát, Severus?- kérdezte halkan a Nagyúr, már-már
fenyegetően. Az utóbbi napokban egyre érzékenyebb lett, ahogy
elkeserítette a kudarc, és egyre több emberét veszítette el.
Csak a fejét rázta, és evett tovább.
Már egy ideje tudta, amit oly
sokan nem: nem szabad a Nagyúr előtt kimutatnod, hogy félsz. Ha
megszimatolja a rettegésed, lecsap rád. És akkor elvesztél.

Egy nap az áldozati teremben kavargatta az üstjét, és élvezte az
orrába csapó kesernyés-zamatos illatot, magára hagyatva, egyedül.
Eleinte, amikor főzni kezdett Nagyúr számára, örömét lelte abban, hogy
társakra talált, befogadták, tisztelték őt és elismerték a tudását. De
amint egyre jobban megismerte őket, és minél inkább megismerte saját
magát, egyre kevésbé vágyott arra, hogy együtt örjöngjön a
megittasult, kegyetlen Halálfalókkal. Egyre jobban élvezte a magányt.
Ez néha megrémítette.
Olyankor csak még jobban bele vetette magát a bájitalok világába.
Mint ezen a napon is. egy különleges erősítő főzetet készített a Nagyúr
számára, melynek receptjét egy századok óta elfeledett , poros
pergamenen fedezte fel. Elképesztő erőt kölcsönzött a bájital
fogyasztója számára, emberfeletti fizikai erőt, és kitartást. Egy unicornis
vérére volt hozzá szükség, és amikor az egyik éjjel beszámolt
felfedezéséről Courtainnek, ő csak annyit felelt: "Láss hozzá a
bájitalhoz, kicsi Snape, az egyszarvú az én gondom."