Fiatalság, bolondság. Azt hiszem, ez az a kifejezés, amivel mi, idősebbek jellemezzük ezt a korosztályt. Mégis, azt kell hinnem, akkoriban sokkal jobb volt. Minden. Nem kellett egy akaratos kis Malfoyt dajkálnom. Nem selypegett a nyakamon a szépséges Narcissa – mert legalább rút lenne és képes lennék elhajtani! -, apró Pottert sem kellett pesztrálnom, és Dumbledore-t sem kellett megölnöm. Az évek telnek-múlnak, és jóval több sajnálatos esemény köszöntött rám azóta, hogy 18 éves fejjel kiléptem Roxfort otthont adó kapuin.

Vissza akarok térni, hosszú, hosszú ideje már – de nem lehet, ráépítették ezt a rémálmot, napjaink Roxfortját, ahol nagyszájú Hermione Grangerek és kelletlenebb, lomhább agyú mardekárosok uralkodnak, és ahol én felnőtt vagyok, örökké, örökké már.

Talán túl sok Crucio érte a mostaniak szüleit fogantatásuk előtt, nem tudom – már senki és semmi nem ugyanolyan, mint azelőtt, és már nem vagyok képes abban bízni, hogy egy ötödéves tudja a negyedéves anyagot. Menthetetlenül elvesztem a saját emlékeimben.



Petert abban az évben nem lehetett lerázni. Főképp attól a márciusi naptól. Na nem mintha kétségbeesett erőfeszítéseket tettem volna ennek érdekében, hisz szükségem volt rá. Ostoba volt, bohó, de kiszolgált engem; hasznos volt, és én kedveltem.

Mindemellett: nekem nem volt senki más. Kerültek, mint egy tébolygó pszichopatát. Senkivel nem voltam beszélő viszonyban, még Potter sem nagyon támadott már meg a folyosón. Addigra már halálfaló hírem volt, és nem volt kedve hiányozni a saját esküvőjéről.

Peterrel hetente talán egyszer találkoztunk, amikor épp úgy kívántam; akkor is inkább hétvégén. A hétköznapokban meg tudtam oldani a dolgokat kézzel.
Az első szeretkezésünk után követett szinte mindenhová; máig sem értem, hogyhogy nem tűnt fel a vízfejű barátainak. Egyfolytában a pincébe vezető lépcső alján lebzselt, zsebre vágott kézzel, arcán bárgyú mosollyal, s ha nyílt az ajtó – úgy mondják -, mindannyiszor ugrott egyet meglepetésében, és reménykedve felpillantott.

Én azonban hetedév vége felé kedvet kaptam arra, hogy a mardekáros klubhelyiségben tengessem ráérő perceimet, meghagyva a kisebbeknek, hogy senkit ne vezessenek be, aki nem tudja a jelszót.

Peter nem tudta a jelszót.

Ennek ellenére csak kicsit volt dühös rám – épp annyira, hogy mikor a Nagyúr pedzegetni kezdte nekem, mennyire vágyik korosztályom értékesebb embereire – vagy inkább a vérükre -, s én elejtettem Peter előtt, hogy nem ártana figyelnie Blackéket: megtette.

Istenemre mondom, megtette, a kedvemért éjt nappallá téve jegyezte a szokásaikat, a kedvenc bűbájaikat és átkaikat, s a szóba jöhető potenciális jelszó-lehetőségeket, bármilyen értelemben is.

Bizonyára azért, mert a kellő pillanatokban gyengéd voltam hozzá: a modorommal ugyan nem hagytam fel, de a testemet az övéhez hangoltam. Hangulatingadozásaim egyre gyakoribbak lettek – így mindkét szerepben felfedezhettük az életet.

Néhány hónap alatt könnyedén behálóztam, és neki sem esett nehezére kielégíteni engem. Ritkán engedtem magam mögé, de így is lihegve teljesítette minden kívánságom, és ez – valljuk be – a későbbiekben nem volt csekélység.

Sokat beszélgettünk a komplexusairól, ő mesélt a félelmeiről, én pedig a barátai káros hatását ecseteltem zord mosollyal. Nem telt bele sok idő, és szeretettel vegyes bizonytalanságát közönnyé varázsoltam – többé már nem vágyott Potterék védelmére.

Miért is vágyott volna? Itt voltam neki én, egy magas látomásalak fekete köpenyben, több kötetre rúgó feketemágia-tudással, aki az ágyban – jobban mondva a gardróbban – biztos kézzel irányított mindent.

Valóban így láttam magamat akkoriban, s ha olykor-olykor ki is nyílt a szemem, elhessegettem magamtól a valóság képeit, és újra átadtam magam a hallucinációknak.

A Nagyúr feladatait már nem lehetett kibírni sisakvirág-kivonat nélkül; a szer hatásaként azonban rémálmok gyötörtek, ébrenlétemben pedig olykor színes fényeket és foltokat láttam. Minden megszépült, megkavarodott, vagy épp hirtelen beúszott elém egy Zordó, a temetők minden egyes zugának szagát végigvonultatva előttem… Peter is megszépült. Azt hiszem, ez volt viszonyunk egyik alapköve.

Nem volt ő rút kölyök soha; de nem volt meg benne az az emberi csoda, ami után érdemes megfordulni. Izmai nem feszültek, teste nem karcsú vonalakból épült fel, haját pedig – ó, az egyetlen, amire képes lett volna a sorból! – nem növesztette meg, mint Lucius, hogy finom selyemgyűrűkben omoljon vállára és hátára. Luciusra vágytam, Evansra vágytam, dühös voltam és kábult – még Peter is észrevette, hogy valami baj telepedett a vonásaimra, behálózza a bőrömet, és nem enged menekülni.

Én, én növesztettem meg a hajam, én voltam az, aki ránézett Peter Pettigrew-ra a nagyteremben, és még kevesebbet evett; én voltam, aki titokban kijárt a tó mellé edzeni, hogy izmaim csak egy imányival erőteljesebbek legyenek. Én voltam, aki fehérre púderezte a képét, ecetet ivott este lefekvés előtt, hogy kiszálljon a vér az arcából, én kóstoltam meg a leölt muglik vérét is, mint egy rögeszmés őrült, aki vámpírnak képzeli magát. Mindezt én követtem el, és szerettem volna, ha Pettigrew teszi meg helyettem. Hihetetlenül vonzódtam a saját karakteremhez ebben a rémtörténetben.

Hidegvérűvé váltam. Már nem lehetett fellelkesíteni, indulatba hozni – nevem volt a sorainkban, volt arc a maszk alatt, hang a Nagyúr lábai előtt. Boldog voltam, kábultan, komoran, de felhőtlenül boldog – sisakvirág-kivonatot ittam, Pettigrew-val keféltem – és elballagtam Roxfortból anélkül, hogy valaha is lányt öleltem volna.

Mindezek ellenére szerettem Petert, igazán. Szerettem, mint jó szolgát, hű hírhozót, gyors szeretőt – más pedig nem számított. A szolgálatok, amiket tett nekem, magukért beszéltek. A bankett után elvittem a Nagyúrhoz – beajánlottam, mint, mondtam, hithű ismerősömet. A Nagyúr érezte a szagunkon, hogy szeretők vagyunk, és kegyetlen mosolyra húzta ajkát.

– Remek – suttogta hidegen – A fiatalúr még hasznunkra válhat. Potterék barátja, hm, Snape, remek ajándék. Mindig is értékeltem a helyzetfelismerő képességedet. Á, hogy nem akarsz gyilkolni? Semmi probléma: akkor... ne gyilkolj. Megoldjuk – újabb mosoly, ezúttal célirányosan Peter felé – A Jegyet sem tesszük fel rád. Mit szólsz? Hát nem kegyes hozzád Voldemort Nagyúr?...

- Reszkess csak, szeretem, ha reszketnek előttem. Nézd, Snape már nem is fél tőlem igazán. Persze, persze, a száját aztán tudja jártatni. Igen, tudom, hogy te is félsz, csak így tovább, fő az alázat. Amit kérek tőletek, igazán egyszerű, nálatok kisebb súlycsoportúak is teljesíthetnék: kövessétek őket. Snape! Roxforti, nem roxforti – mindegy, csak köze legyen hozzá. McGalagony, vagy az öreg – akit csak meg tudsz környékezni. Pettigrew: használd a kapcsolataidat. Tapadj rájuk jó pióca módjára, és én bőkezűen megjutalmazlak.

Peter szeme izgatottan csillogott, amikor eljöttünk a Nagyúr színe elől. – Megjutalmaz? – dünnyögte maga elé.

Nem akartam kiábrándítani.

Én magam azóta nem kaptam mosolynál nagyobb jutalmat, mióta beálltam a lord szolgálatába. Hisz ott voltak a csendes kivégzések – nem nagyszerű és felülmúlhatatlan módja egy halálfaló boldoggá tevésének?

Kezdtem ennél is többre vágyni.

Peter azonban lelkesnek tűnt. Aznap még be sem vettem a bájitalom, és ő már indulni akart. Meglátogatta ,,Jamest és Lilyt”, hogy lássa, hogy is van a kismama… Ja, és hogy megvakargassa a fejét annak a vakarcsnak.

Nos, telt-múlt az idő, és körülöttem mindenki élte az életét – csak én feledkeztem bele mások életének bámulásába, s tévedtem el kábultan a takaróm kacskaringós mintáiban. Harry Potter is megszületett már, semmivel sem különlegesebb képességekkel, mint bármelyik másik varázslógyerek. Evans is minden bizonnyal meghízott, mint bármely másik ifjú anya a szülés után – bár erről valahogy elfelejtettem megkérdezni Petert.

Ő bejáratos volt hozzá, nem épp meglepő módon. Olykor megpróbáltam rávenni, hogy csábítsa el nekem Lilyt, de vagy nem volt rá hajlandó, vagy túl kevés képességet érzett magában a hadművelet végrehajtásához. Szerelmi bájitalt is kínáltam, de hiába…

Pedig ez vált legújabb rögeszmémmé – magamévá tenni Evanst, azt az Evanst, aki meztelenül látott a folyosón, és megátkozta Potteréket, hogy levehesse rólam a sóbálvány átkot. A nagyszájú, minden lében kanál volt prefektust, aki minden szóra ugrott és beárulta a házvezetőknek.

A vörös hajú, ízléses kis démont, aki, bár sárvérű volt, az egyik legbetegesebb mániámmá vált azokban a hetekben. Istenem, milyen furcsának tűnik már, most, hogy halott, és soha nem érhettem hozzá egy ujjal sem.

Evans, Evans… – azt hiszem, az volt a legvonzóbb benne, hogy Potter megrontanivaló kis felesége volt.

Peter egy szót sem mert szólni új hobbimhoz – hozta Róla a híreket, mesélt a kis család történéseiről, ahogy kértem. Látta, hogy felizgat a dolog – és alaposan ki is használta.

Én szenvedélyes voltam, ő pedig egyszerűen csak megkönnyebbülésre vágyott, mielőtt elindult a délelőtti gyűlésre. Összeszokott páros voltunk, és mindketten másra vágytunk. Sosem tudtam meg, ő valójában mit akart az élettől – mit akart, azon kívül, hogy életben maradni; de erősen él bennem a gyanú, hogy Pottert. Már hetedévben észrevettem, hogy el-eltűnődik, mielőtt James titkait kiszolgáltatja – végül sikerült csupasz szexuális vággyá degradálnom az iránta érzett vonzalmát, és attól kezdve nem volt akadály.

A Jóslat volt az, ami mindent felkavart, holott én nem akartam, hogy bármi is megváltozzon körülöttem. Mégis én vittem a hírt a Nagyúrnak, szinte repesve, s mikor megtudtam, mit jelentenek a bolond jósnő szavai, csupán azt kértem szolgálatomért cserébe a Nagyúrtól, adja nekem Mrs Pottert – és közben megborzongtam új nevétől. Könnyen – talán túlságosan is könnyen – ígéretet kaptam arra, hogy őt nem fogja megölni, s elfoghatom, ha akarom. Peter egyfolytában figyelt, mi zajlik a titokgazda-dolog körül, és nagyon valószínűnek tűnt, hogy Black lesz a szerencsétlen áldozat. Előre örültem, hogy Potterrel együtt őt is eltehetjük láb alól, s végül a legendás négyesből nem marad más, mint egy áruló és egy nyavalyás vérfarkas.

Így visszagondolva, a tervem lényegében sikerült.


De nem kaptam meg Lilyt, mert ő ostoba módon a fattyát védelmezte, ahelyett, hogy az életét mentette volna. Mikor megtudtam, mi történt aznap este Godric’s Hollowban, dupla adag főzetet hajtottam fel, és újra elmentem Dumbledore-hoz. Előzőleg már jártam nála; mikor megtudtam, hogy Evans veszélyben van, egyszerűen nem tudtam, nem voltam képes figyelmen kívül hagyni.

Nem szerettem, ellenben őrülten kívántam, s nem akartam, hogy eltűnjön a föld színéről – és úgy gondolom, nem az indítóokok, inkább a valós tettek fontosak a megítélés mesgyéjén. Dumbledore legalábbis mindig a tettek elsőbbrendűségéről gagyogott. Ha igaza volt, én pusztán jót cselekedtem azzal, hogy felkerestem őt, hogy figyelmeztessem Potterékkel kapcsolatban.

Lényegében helyesen tettem, bár mint oly sok másért is, keserű jutalomban részesültem érte. Az öreg ugyanis kivágta az adu ászt – és attól kezdve a mániám testetlenül, szabadon járkált.

Éreztem, hogy kezdek megbolondulni. Közölte velem, hogy lenyomozta a veszélyben lévő személyek mindegyikének családi hátterét – és kiderítette, hogy Lilian Evans valójában az unokahúgom.

Tény, hogy apám mugli voltával nem számoltam, és semmiképpen nem vártam, hogy rokonai bukkannak fel azokban a napokban – vagy bármikor az életem során. Istenem, de hisz bájitalzseni volt a lány, vagy nem? Egy kicsit – nagyon - összeroskadtam, de legalább testhezálló feladat jutott Peternek: ápolhatott és szerelmesen gügyöghetett nekem, mígnem úgy éreztem, ennél rosszabbul már nem lehetek. Akkor felkértem arra, hogy szorítkozzon csupán az ápolás szerepkörére – és pár nap alatt talpra állított.

Attól kezdve egyenesen gyűlöltem az öreget – képes volt hagyni, hogy egy olyan megszállottságba meneküljek, amibe szükségképpen belebetegszem, miután megtudom az igazat Evansról! Honnét tudhattam volna, hogy apám húga is családot alapított, ha nem ismertem senkit és semmit anyámon és azon a rohadékon kívül?!

Elmentem hozzájuk. Lilian halála után néhány héttel beállítottam a mugli portára, és ott találtam egy összezavarodott tizenéves lányt meg a gyászoló szüleit. Már hallották, mi történt az idősebbik lányukkal. Kérdőre vontam őket, mért nem kerestek fel – mért nem írtak egy levelet sem soha.

Tudtak rólam – a nő tudott rólam, és sosem vette a fáradságot, hogy valamiképpen kapcsolatba lépjen velem. Még akkor sem, mikor anyám megölte az apámat és Azkabanba került – így szükségképpen árvaházba kerültem volna, ha Dumbledore nem engedélyezi Roxfortban-maradási kérvényemet.

Körülnéztem a kertvárosi házban – fel akartam mérni, milyen életet is hagytam ki. Mindenütt növények és tisztaság. Margaret Evans, született Margaret Snape bolondult a virágokért – olyannyira, hogy mindkét lányát egy-egy virágról nevezte el. Szemügyre vettem a kis Petuniát – tizenhét éves lehetett, és már első pillantásra irtózott tőlem.

A szülők tartózkodóan viselkedtek velem; hidegen, de udvariasan. Hangjukban nyoma sem volt családias hangulatnak vagy akár sajnálatnak. Nem egy kétségbeesett gyereket láttak bennem, aki a gyökereit kutatja – mint ahogy nem is voltam az. Húsz éves voltam, és a külsőm még többet sejtetett. Abban a talárban mentem el hozzájuk, amiben elárultam Lilyt; tetőtől talpig feketében voltam, és halálsápadt. Az arcomon csakis eltökéltség ülhetett; az a fajta hideg eltökéltség, ami egy különösen nagy sokk után telepszik meg a vonásokon: a kivárás és a bosszúvágy érdekes keveréke.

Ha jobban belegondolok, az egyszerű mugli értékrendeket tekintve menthetetlenül sátánistának nézhettek. Petunia megrettenve nézett végig rajtam, és amennyire csak tehette, félrehúzódott – és akkor… vérszemet kaptam.

Határozottan hasonlított Lilianre; talán csak az arcán ülő betokosodott mugli-butaság és szőke, fonott haja különböztette meg tőle. Na meg az, hogy élt.

A tervem egyszerű volt és rosszindulatú – könnyes szemekkel (és sistergő varázspálcával) kértem a szülőket, hogy engedjenek be Lily volt szobájába körülnézni. Ahogy bizonytalanul bólintottak egyet – gondolom, még ez is jobbnak tűnt, mint elviselni a társaságom -, elhagytam a nappalit, és felsiettem az emeletre. Lobogó talárral, suhogó hangok közepette tettem ezt – kezemben tartott pálcám kék füstfelhőket eregetett, elárulva, hogy milyen izgatott vagyok.

Nem csalódtam. A vonulásom bizonyára felkeltette a gyereklány kíváncsiságát – még akkor is, ha meglehetősen félelmetesnek és mániákusnak talált. De az is lehet, hogy egyszerűen csak gyanakodott rám: hátha felgyújtom az emeletet.

Utánam osont, és onnantól kezdve már könnyű dolgom volt. Nagy volt a ház, senki sem sejtette, hogy éppen errefelé vezetett az útja. Meghúzódtam az egyik ajtó mögött, és a megfelelő pillanatban berántottam.

Colloportust és Silenciót szórtam a helyiségre: se ki, se be. Ezek után mindennemű idegeskedés nélkül helyet foglaltam az ágyon, és a lányt figyeltem, aki vadul dörömbölt az ajtón és kiabált, mint egy megveszett vérfarkas.

- Elmesélek neked egy történetet – szólaltam meg búgó hangon, és nekikezdtem szegény kicsi lány halálra rémisztésének…

Rokonságunkkal kezdtem, aztán fokozatosan átváltottam a varázsvilág jellemzésére. Elmondtam neki, hogy kis híján vérfertőző viszonyt folytattam a testvérével; hogy mi gennyet fejünk órán, és a kínok átkát gyakoroljuk ártatlan állatokon.

Elbeszéltem, milyen hely az a Roxfort; micsoda ellentétek húzódnak varázsló és varázsló között, s miféle ember volt Lilian férje. Szót ejtettem a bántalmazásokról, amiket James elkövetett ellenem – és hogy dühös vagyok, nagyon dühös… Mindent a lehető legrosszabb színben tüntettem fel – mint bosszúszomjas Caliban adagoltam a hazug fájdalmakat, egészen addig, mígnem készen állt a terep a Nagyúrnál töltött szolgálatom feladatainak ecsetelésére.

Ott már nem kellett túloznom vagy sarkítanom – halálra rémült így is. Az iszonyattal kevert undor az arcán azóta is az emlékeimben él, akármi történjék is velem.

Elbeszéltem Lilian halálát is – gondosan szemet hunyva afölött, hogy én dobtam fel. A kesernyés bosszúvágy, amit éreztem, ekkorra már lecsillapult; mikor végeztem, olyan leszívottnak éreztem magam, mint egy széttaposott tarajos gőte. Gondoltam rá, hogy megerőszakolom a lányt – s megfenyegetem, hogy ismét eljövök és megölöm, ha szól róla valakinek -, de a képe most a legkevésbé sem hasonlított a másik Evans lányéra: acsargó volt és vöröses a tehetetlen dühtől és félelemtől. Nem igazán kívántam meg...

Végül egy gyors Crucio mellett döntöttem, majd a kis zsarolás elsuttogása után kiviharzottam az ajtón. Biztosra vettem, hogy beszámolómat, míg él, nem felejti el, és nővére emlékét is sikerült valamennyire beszennyeznem.

Peter eltűnt, és én egyedül maradtam. Meggyászoltam, mikor úgy hittem, Black megölte – kivágtam az összes sötétzöld taláromat, és attól kezdve csakis feketét hordtam. Gyászoltam Lilyt, gyászoltam a megszállottságomat, gyászoltam a szeretőmet, és valamiért gyászoltam a Nagyúrt is. Még ma is előttem van gúnyos mosolya, ahogy megérezte, hogy Pettigrew-t én rontom meg nap mint nap.

Hiányzott valami szenvedély, álmatlanul vergődtem, és még a hálóingem is sötétszürkére cseréltem a régi piszkosfehér helyett. Kezdtem feladni a hiábavaló küzdelmet az elmémmel és a sisakvirág-kivonat után sikító-kínlódó testemmel – ekkor jött Dumbledore, ismét, megint, újra, és felajánlotta azt az állást.

Ez is jobb volt, mint a semmi – újra láthattam a gardróbunkat -, visszatértem Roxfortba, és meglapultam, mint akit eltemettek. Vártam egy jelet, valamit, ami megmutatja, merre haladjak tovább; de azon kívül, hogy kilenc évet ültem egy helyben, és növesztettem két szál ősz hajszálat, semmi érdemleges nem történt velem.

Aztán jött a kis Potter, meg az a nyomorult Mógus, akivel mire viszonyt kezdhettem volna, elpatkolt. Pedig már épp zsarolni akartam, hogy sejtem a titkát. Gilderoy Lochart is megkeserítette az életünket egy évre – szerencsére sikerült eltávolítani, hála minden varázslók hősének. Remélem, egyszer elneveznek róla egy díjat, és belehal a megtiszteltetésbe – minél előbb.

Nyavalyás Potter-família. Sosincs nyugtom tőlük.

A következő évben Lupin döngette meg hiábavalóan a roxforti falakat – őt különösen gyűlöltem, mert elfogyasztotta a sisakvirág, szebben mondva a farkasölőfű-készletem nagy részét. Még mindig használtam néha, és nem nagyon honoráltam, hogy őrá is pazarolnom kell a drágaságomból.

Az az év minden tekintetben maga volt a pokol. Mikor lementem a Szellemszállásra, azt hittem, egy, maximum két ellenséget találok ott, megfűszerezve egy rakás csökönyös kölyök makacskodásával.

Erre kiderült, hogy a szeretőm is él, sőt, sohasem halt meg, legalábbis eddig. Nem sokat kellett magyarázniuk nekem, elég volt hallgatóznom egy kicsit, és összeraknom a képet. Blacken látszott – sajnos -, hogy nem bűnös, így maradt az a verzió, hogy Peter valamiképpen megszökött a Nagyúr halála után, s most itt van, patkányalakban.

Magáról a mesedélutánról lemaradtam, mert sürgősen szét kellett vernem a fejem a falon, nehogy az a rohadék Potter kölyök unatkozzon. (Természetesen Dumbledore nem büntette meg érte…) De amíg magamnál voltam, minden erőmmel igyekeztem elterelni a figyelmet Peterről, és meggyőzni legalább Lupint, hogy minden, amit Black mond, szemenszedett hazugság.

Persze ő is megpróbálta eljátszani ugyanezt az én állításaimmal kapcsolatban.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni a dolgot, másról beszéltem, Blacket idegesítettem, és mindenféle ostobaságot elkövettem, csak hogy Petert akaratlanul is futni hagyják. Nem jött össze…

Lupin mindenáron tisztára akarta mosni a drágalátos azkabani barátja előéletét – összekötöztem és betapasztottam a száját. Blacket sakkban tartottam a pálcámmal és megfenyegettem; de közbejött Granger és az ő örökös kíváncsisága.
- Snape professzor – motyorászta –, szerintem azért meghallgathatnánk, hogy mit akarnak mondani.

Egy frászt! Hiszen épp az volt a célom, hogy ne beszélhessenek! Ha meggyőzik Pottert, azzal egy csapásra meggyőzték Dumbledore-t is – tehát rosszabb esetben máris a markukban van a Minisztérium ítélete, Black szabad lesz, Petert bebörtönzik, jómagam pedig… tehetetlen dühömben megint visszaszoktam volna a sisakvirágra.

Tehát Grangert is megfenyegettem – mi mással, mint a diplomájának elvesztésével? Sajnos már őrá sem hatottak az észérvek.

- De hogyha... ha tényleg tévedés történt…

Ez volt az a pillanat, mikor ráüvöltöttem, hogy fogja be; három éve folyamatosan gyűjtöttem hozzá a szuflát. Előzékenyen hozzátettem továbbá, hogy fogalma sincs az egész ügyről, ebből következően nem kéne beleszólnia.

Ahogy visszagondolok, rémlik, hogy némileg nyárspolgáribban fogalmaztam, bizonyára megszédített a szobában uralkodó általános izgalom, és a gondolat, hogy végre bosszút állhatok Blacken. Ugyanakkor kissé dühös voltam Peterre is; nekem soha nem mondta el, hogy animágus.

Bár gyanítottam, hogy igencsak megváltozott az eltelt évek alatt, azért reménykedtem benne, hogy meg tudom menteni. Nem kívántam őt, egyszerűen csak emlékeztem még az együtt töltött szép időkre – különösen anyáink közös siratására.

De persze Potter keresztülhúzta a számításaimat – mint mindig, ha valami jót eszelek ki. Black túlélte, Lupin is túlélte, csak nekem nőtt dudor a homlokomra.

Öröm az ürömben, hogy Peternek sikerült megszöknie az általános fejetlenségben, és ráadásul én sem lettem az elszabadult vérfarkas vacsorája, míg eszméletlen voltam. Bár gyanítom, hogy ez csak nekem öröm.

Később már megbántam, hogy Peter szökésére apelláltam – kiderült, hogy immár nemcsak rossz társalkodó, de rút, gnóm alakká is vált az elmúlt évek során. A Nagyúr visszatérése után találkoztunk újra, szemtől szemben. Mikor közöltem vele, hogy micsoda érdekes kísérletnek tartom az ötletét – egy animágusnak tizenkét évig állatbőrben maradni, s a végén, csodák csodája, maga is olyan csúf lesz, mint az állatalakja; nem tetszett neki a lelkesedésem és a gunyoros arcjátékaim, s miután vissza is utasítottam őt, kegyetlenül összevesztünk.

Nem felejtem a sértéseit az első találkozónkon.

Ő Lilyvel jött, és minden bűnömmel, amit csak ki tudott tapasztalni az együtt töltött néhány év során. Én Potterrel, és az eltitkolt vonzódással, melyet Peter mindig is szégyellt. Végül kis híján leordítottuk egymás fejét – ami, valljuk be, normális esetben egyikünkre se jellemző.

Bár ennél távolabb nem is kerülhettem volna félállattá csúfult volt szeretőmtől, tovább rontott a helyzeten, hogy a Nagyúr beosztotta alám szolgának. Eljött az idő, hogy kiéljem szadista hajlamaimat – teljes lelki nyugalommal takaríttattam vele a fonósori házat, és még az ételemet is vele főzettem volna, ha annyira megbíztam volna benne.

Narcissa látogatása idején már megszokott menetrend szerint éltünk; én csipkelődtem, ő nyelte a sértéseimet. Ennek ellenére majdnem lebuktunk előéletünkkel a két Black lány előtt, mikor kis híján elkezdtünk civakodni azon, ki szolgálja fel a frissítőt.

- Nem vagyok a szolgád! – visította ő, mire egykedvűen végigmértem. Nem mert rám nézni, talán sejtette, hogy azt teszek vele, amit csak akarok.

- Nem-e? Úgy tudom, a Sötét Nagyúr azért rendelt ide, hogy segíts nekem.

,, Na igen. Meg azért, hogy távolról is gyönyörködjön az irtózatban, ami mindannyiszor elfog, valahányszor ránézek a mostani Peterre. ” Bizonyára jó szórakozás volt számára, hogy összezárt vele – eleinte mindketten kínosan feszengtünk, végül én untam meg a dolgot, és veszekedést provokáltam, hogy aztán könnyű szívvel utasítgathassam a legmocskosabb munkákra is a ház körül.

Gyakran gúnyolódtam is Peterrel, hisz az eltűnése előtti időkben már megszokta – akkor is itt laktunk, ő végezte a házimunkát, én pedig cserébe többször voltam passzív fél az ágyban.

Mindig is hasonlóképp éltünk, mint most, csak régen még szeretkeztünk is.

- Hogy segítsek, igen! Nem azért, hogy pincérkedjek és… és a házadat takarítsam!

Felkaptam a fejem. ,,És…”? ,, És” ne kapjak cserébe semmit, igaz, Peter? Veled ellentétben én még nem rongyolódtam le az évek során; ha nem is vagyok herceg fehér lovon, de vagyok Prinz ló nélkül.

James Potter híján rám fájt a foga ismét, s hiába udvarolt, én könnyedén kitartottam amellett, hogy ha hozzám ér, leavadázom. Épp elég rút látvány ahhoz, hogy könnyű szívvel megtegyem, és aztán elássam a hátsó kertben.

Fürkészően Narcissáék felé pillantottam, és egy újabb gúnyos élccel eltereltem a figyelmüket Peter botlásáról.

Végeredményben nem tudom, mit akart valójában mondani az és után, mert hogy nem a háztakarítást, az biztos. Túlságosan is furcsa hangvételű szünet feszült a két tagmondat közt. Sejtem, mire célozgatott ezzel, hisz nem értem hozzá, mióta… mióta Potterék meghaltak – és nem is állt szándékomban.

Mindenesetre kínosan érintett volna, ha elszólja magát Bellatrix és Narcissa előtt. Annyira azért nem voltam büszke a vele való előéletemre.