Penna letétele: 2003. december 30. 13:43
Jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Harry Potter - tagadáshoz.
Figyelmeztetés: Utalások az 5. Harry Potter kötetre
Megjegyzés: Ha vidám vagy és egy darabig az is akarsz maradni, ne olvasd el!

Egy barna hajú kamasz lány betakarózva ül az ágyában, s kezét szája előtt tartja, egész testében megfeszül.
“Sirius azonban nem bukkant fel többet.”
Mindene megremeg, s szemeiben könnyek gyűlnek. Már alig lát bármit is tőlük. Tenyere lassan benedvesedik leheletétől, s zihálni kezd. Szaporán veszi a levegőt, és kétségbeesve mered maga elé. Elkerekedett szemeiben egyre sűrűsödnek a könnyek.
“Nem segíthetsz rajta, Harry… Sirius nincs többé”
Idegesen lerántja magáról a takarót, elhaló, remegő és kétségbeesett sóhajok közepette kilép szobája ajtaján, majd pár másodperc múlva újra belép azon, kezében néhány puha zsebkendővel. Az egyikkel megtörli az arcát, majd visszabújik ágya melegébe. Hallja családtagjai duruzsoló szuszogását és hangos, ütemes horkolását. Ők nyugodtan alszanak, édes álmok közt ringatóznak, amikor Ő….
“… lehetetlennek érezte, hogy vannak a világon emberek, akik még enni és nevetni is tudnak, akiket nem is érdekel, hogy Sirius Black örökre távozott ebből a világból.”
A lány hangosan felnyög, maga elé dobja az egyre súlyosabbnak érzett tárgyat, amit addig a kezében tartott. Teljesen összehúzza magát, zavartan néz körbe, majd fejét előrehajtja és szívszaggató, fájdalmas sírásba kezd, közben előre-hátra dülöngél. Könnycseppjei halk koppanással hullnak le takarójára, hogy aztán beivódjanak abba, s teljesen átáztassák azt. Hosszú ideig teszi ezt, úgy érzi, soha nem bírja abbahagyni, majd nagy nehezen ráveszi magát, s újra felemeli a tárgyat.
“Ez egy oda-vissza ikertükör. A párja nálam van. Ha beszélni akarsz velem, vedd a kezedbe és mondd ki a nevemet. Akkor megjelensz a tükrödben, én pedig a tiedben.”
“A rohadt életbe… ” - suttogja remegve és kétségbeesve. Nem hiszi el… nem bírja elhinni… nem bírja, és nem akarja fölfogni… de fölfogja lassan, s könnyei záporán át tekint kifele ebbe a világba
“… a Sirius nélküli világ…”
Remegve és nedves arccal mellette kattogó vekkerére tekint. Lassan hajnali 2 óra lesz, Ő pedig ott ül az ágyán, zihál és izzad. A tárgyat az ölében nyugtatja, és nem bírja elengedni. Lassan maga elé emeli, végigsimítja, majd leteszi maga mellé az asztalra. Fásultan és csüggedten néz körbe szobájában, szája résnyire nyitva van, szemei könnyesek. Nem tudja, mi tévő lehetne… Nem tudja, mihez kezdjen… Végül leoltja lámpáját és fejét a párnára hajtja. Reményt vesztve belekapaszkodik puha takarójába, egészen az arcáig húzza, majd fejét belefúrja, és kétségbeesetten nyög bele, tompítva vele a hangot. Fáradt már, de úgy érzi, nem bírna elaludni… Téved… Lassan álomba sírja magát…
Reggel sokáig fordul egyik oldaláról a másikra, majd fölül és emlékezni kezd. Körülnéz a világos helyiségben. Szemeiben ismét könnyek gyűlnek. Fáradtan kibotorkál a nappaliba, ahol szülei időznek, s megértően mosolyogva nézik Őt. A lánynak eszébe jut néhány gondolat, amelyek tegnap éjjel suhantak át az agyán… Megesküdött magában… Fekete ruhát ölt hát, s egy mécsest vesz elő. Nem gyújtja még meg, úgy gondolja, vár egy kicsit. Talán majd este…
Minden pillanatban úgy érzi, ismét sírva fakadhat, s a legtöbbször valóban könnyek lepik el szemét. Testében, mintha egy űr tátongana és érzi, hogy ma nem fog szívből jövően nevetni semmin.
Leül egy székre, s kezei lázas munkába kezdenek. Ki kell adnia magából, mit érez és miken ment át, s jól tudja, ezen csak az segíthet, ha mindent leír...