Interitus

Nem bírom már tovább… Hiába próbálom a dolgomat végezni, valaki mindig keresztbetesz. Ott van például Potter. Mit csinál? Ahelyett, hogy fölkeresne és elmondaná a fontosabb információkat Nekem, a Rend tagjának, inkább hősködni kezd. Bár nem is tudom, mit vártam tőle. Én ostoba folyton csak reménykedek. De most ennek vége… Állandóan megaláznak, és semmibe vesznek. Akárcsak a házamat. Ha most nem állok föl innen az asztalomtól és cselekszek legjobb belátásom szerint, akkor vége. Beleőrülök ebbe. Fölpattanok, és pakolni kezdek. Körbenézek még utoljára az irodámban. Búcsúzkodva meredek a fekete fotelra, az öreg asztalra és a polcok taszító tartalmára. Várok még pár másodpercet és elindulok. Élőktől nem köszönök el. Talán Dumbledore megérdemelné, de az kockázatos. Legnagyobb szerencsémre nem találkozom senkivel az ódon folyosókon, és csendben elhagyom a Roxfort területét. Ahogy távolodom a kastélytól, karomba éles fájdalom hasít. Odakapok, és ingerülten fölnyögök:

- Megyek már… - folytatom utamat. Sejtem, hol lehet, vagy hol vannak olyan emberek, akik tudják, merre találom. Inkább ez utóbbi hely felé veszem az irányt. Nevezetesen az Abszol út legrettegettebb és legsötétebb kocsmájába, a Zsebpiszok közi Párszába. Régen jártam itt, de semmi sem változott. Félelmetes alakok sugdolóznak a rejtett sarkokban, és ha megbámulják őket, az illetőre villantják harca hívó tekintetüket. Tapasztalt vagyok, nem teszek ilyet. A pulthoz lépek, karomra helyezem ellentétes kezemet, majd jelentőségteljes pillantást váltok a csapossal. Némán bólint, érti szándékaimat. Int és én követem egy félreeső szobába. Egy kopott üstre mutat, majd magamra hagy. Lehunyom a szemem és megérintem a tárgyat. Hatalmas rántást érzek a gyomrom tájékán és pár másodperc múlva egy régi szobában állok egy vázát fogva. Elhúzom a kezemet, majd kilépek a közeli ajtón. Kis híján összeütközöm egy halálfalóval. Ennyi idő alatt nem tudom megállapítani, ismerem-e, hiszen arcát maszk fedi. A folyosón többen is vannak. Kis idő kell csupán és fülemet ismerős hang üti meg.

- Perselus… Perselus Piton. - inkább gúnyosan hangzik, mintsem meglepődve. Unottan sóhajtok és megfordulok.

- Lucius… Lucius Malfoy.

Érzem, ahogy az álarc alatt szája undok vigyorra húzódik.

- Kövess! - szól az utasítása. Fenyegetően körbenézek, hogy a meghunyászkodás gondolatának az írmagját is kiirtsam a bámészkodókban, majd elindulok. Egy újabb sivár szobába érünk. Leveszi a maszkot, és nyájasan szól.

- Mi célból jöttél? - vet rám egy kósza pillantást és elsétál mellettem. Követem tekintetemmel.

- Elegem lett… - felelek alig kinyitva számat, utazóládámat fogva.

- Tévedsz… - higgadtan a szemébe nézek és fejemet büszkén fölszegem - Én mindig is a sötét oldalhoz tartoztam. Csak nem képzeled, hogy annak a jóságos vén szatírnak voltam a kegyence? Ugyan, Malfoy! - undorodva nézek rá a feltételezés gondolatától. Gúnyosan elvigyorodik.

- Meglátjuk, Piton… majd meglátjuk. - biztosnak tűnik a dolgában, ám ezek puszta remények és ócska hitegetések önmagának, hogy jól ismeri a Nagyurat és tudja a következő lépéseit. Most például azt, hogy engem majd rövid úton tesz el láb alól, vagy ami még örvendetesebb lenne a számára, halálra kínoz. - Már vár Téged.

Hátat fordítok, és szó nélkül távozom a helyiségből. A folyosón még mindig nyüzsögnek a halálfalók. Érzem magamon a tekintetüket, pedig próbálnak feltűnés nélkül figyelni. A folyosó végén egy hatalmas kapu emelkedik. Van egy sejtésem, hogy a mögött találom. Az ajtó elé állok és végigmérem, közben gondolataimba merülök. A Mester nyilván legilimenciát alkalmaz majd, mint az nála szokásos. Mi olyan van az elmémben, ami elárulhat, ha sikerül befurakodnia? Hiszen az érzelmek nem jutnak el hozzá, csak képet lát és hangokat hall. Ez utóbbiak elárulhatnak, az előbbiek már kevésbé. Azokban nincs semmi közvetlenség a jó oldallal szemben. Ahogy semmitmondóan meredek Dumbledore és résnyire nyitott szájjal beszélek hozzá, vagy ahogy a karomat szorongatom, és térdre rogyva ordítok. Viszont az, hogy halálfalók neveit sorolom az öregnek és, hogy a földön a Nagyúr nevét gyalázom, amilyen módon csak lehetséges… Nos, az annál inkább árulkodhat. A fő az, hogy ne gondoljak semmire. Ha mégis, akkor a senkiházi Potterre és a röhejes minisztériumra. Azok őszinte érzések és gondolatok, ráadásul tetszenek a Kígyók Urának. Kihúzom magam és félelem nélkül lépek a terembe. Trónuson ül, és érdeklődve kémlel engem. Sápadt az arca, fénytelen a szeme. Kétségtelen, hogy ahhoz képest, hogy már rég halottnak kéne lennie, elég jól néz ki. Azonban gyengébbnek tűnik, mint ahogy a szemtanúk leírták. Egyre közelebb lépek, Ő mosolyogva figyel. Ez a mosoly azonban nem kedves és hívogató. Inkább csak amolyan hűvös, előre kárörvendő kifejezés. Mikor kellő közelségbe érek, lerakom magam mellé a ládámat, és térdre ereszkedem. Arcom meg se rezdül és egy perc múlva már ismét talpon vagyok. Hosszú ujjaival állát dörzsölgeti. Homályos és kifejezéstelen tekintettel meredek rá. Nem gondolok a világon semmire. Már nem véleményezem őt magamban, és nem hasonlítgatom senkihez. Csak nézem. Kezdem érezni, hogy próbálkozik. Kicsit megrezzenek, de túl elszánt vagyok ahhoz, hogy elengedjem magam. Szája ördögien gonosz félmosolyra húzódik.

- Hirtelen elhatározásból jöttél. - szól rekedten. Talán mégis látott egy emléket.

- Akkor mi a helyes, Perselus? - kérdezi nem engedve a mosolyból. Felvonom szemöldökömet kissé, és magamban meghökkenek, hogy csak így a keresztnevemen szólít. Ilyet csak régen csinált akkor, ha egy küldetést kitűnően hajtottam végre. Ami természetesen elég gyakori volt.

- Már jó ideje el akartam jönni onnan, - undorodva felhúzom orromat - ám csak most érett meg bennem az elhatározás. Nem volt az hirtelen.

Megértően és lassan bólogat, majd int egy mellette állónak. Az közelebb megy és a Mester a fülébe súg valamit. Az meghajol előtte, és az ajtóhoz sétál.

- Kövesd! Dolgozz a tőled megszokott precízséggel és pár nap múlva újra keress föl! - utasít az Uram és a parancsot szó nélkül végrehajtom. Kimérten fejet hajtok előtte, majd felkapom csomagom és némán távozok a halálfaló nyomában. Kilépve a teremből elfog egy régi érzés. Fojtogató a hideg, ami mindenemet átjárja. Még mindig eluralkodik bennem a félelem, ha a közelébe vagyok. Tény, hogy koránt sem olyan erősen, mint annak idején, az iránta tanusított elismerésemről már nem is beszélve. De most teszem, amit tennem kell. A pincébe vonulok és a csatlósai sorban hozzák a megrendeléseket. Idegmérgek, veritas serum, görcsokozók, fájdalomcsillapítók és egyéb nyalánkságok tarkítják a pergameneket. Napok telnek el, és nem mozdulok a sötétből. A bájitalok világába vonulok és mindenemet a főzeteknek szentelem. Akik néha belépnek az ajtón, mind félelemtől remegnek. Talán hallottak már rólam és arról, miket vittem véghez régen, vagy csak egyszerűen látják rajtam, hogy nem érdemes ujjat húzni velem. Végtelen a türelmem és a mérgek csak sokasodnak. A minőségük kitűnő, mást nem is adnék ki a kezem közül. Egy hét után látogatóm érkezik.

- Ismerős, mi, Piton? - Lucius Malfoy körbenéz a helyiségben és beleszagol az üst tartalmába, majd fintorogni kezd. Megértem, hiszen a főzet alapanyaga sárkányürülék, azonban én már hozzászoktam a kellemetlen szagokhoz. - A Nagyúr látni kíván. - szól felhúzott orral, majd megvetően rám pillant, és távozik. Az üstre nézek, beledobok még pár hozzávalót, majd otthagyom. Most úgyis forrnia kell. Remélem, időben végzek. Egyenes tartással átsétálok a folyosón. Minden szem rám szegeződik, mintha sejtenének valamit. A nagy kapu elé lépek, de egy őr megállít.

- Nem itt van. A szobájában várja Önt a második emeleten.

Némán biccentek és ráérősen sétálok föl a lépcsőn. Az ajtaját el se lehetne téveszteni, a folyosó végén helyezkedik el, akárcsak a lenti nagy terem. Az előtte álló halálfaló beenged. A szobában egy kandalló, egy ágy, néhány polc, egy szekrény és az ablak előtt egy trónusszerű szék, amelyben Ő foglal helyet. Megkerülöm, és mellé állok, tartva egy lépés távolságot. Meredten nézi a kinti tájat, majd szóra nyitja száját.

- Hagyjatok magunkra! - a szolgák szélsebesen távoznak. Nem néz rám, az üvegnek beszél. - Sokak könyörögtek azért, hogy visszafogadjam őket, Perselus. De semmit nem tettek, amivel kiérdemeltél volna. Te azonban rászolgáltál. Emlékszem még, hányszor kínoztalak meg, pedig a rád ruházott feladatokat mindig hibátlanul teljesítetted. Ám áruló volt köztünk és Te gyanúsan sokat forgolódtál Dumbledore köreiben. Viszont esküdtél, hogy hűséges vagy. Nem hittem Neked… Már bánom.

Rezzenéstelen arccal kémlelem. Azt gondoltam, rájön. Azt gondoltam, idejövök és ad pár napot, hogy még hasznára legyek, aztán megöl. Ahogy most beszél, meginogok ezen hitemben.

- Messze Te voltál a legjobb halálfaló. Ha nem vetődik rád a gyanú árnyéka, rögtön megteszlek vezetőnek.

Meghökkenek legbelül. Ilyen sokra tartott? Ezt sem gondoltam volna.

- De a hibákat ki lehet javítani.

- Tiéd a megtisztelő poszt mostantól. Keresve se találnék Nálad jobb mintát a halálfalóknak, hiszen maga vagy a sötétség. Erre van szükség. - rám emeli tekintetét. Talán arra kíváncsi, felfogtam-e. - Mi a véleményed?

Szó nélkül bólintok. Úgy lesz, ahogy akarja. Mást nem is tehetek. Bár abszurd a helyzet, még élvezem is.

- Ezt szeretem benned. Nem ujjongsz, nem csókolod meg a kezemet, és nem kezdesz őrült örömködésbe. Szépen, csendben tudomásul veszed és kész. - a Nagyúr elismerően bólint, és újra kinéz a tájra. Az erdő fái furcsán mozognak a szélben, mintha csak valami különös veszélyt jeleznének.

- Nem sok kell már hozzá… - szája szegletéből mosoly bújik elő. Elrévedve nézi az erdőt, hosszú ujjával állát simogatja. - Érzem, hogy közel a győzelem. A muglik hamarosan végleg eltűnnek a föld felszínéről. Az a senkiházi Dumbledore sem védheti meg őket többé.

Gyomrom görcsbe rándul. Nem nevezheti így…

- Az a nevetséges vénember és a mugliimádata. Nem is beszélve arról a talpnyaló McGalagonyról…

A görcs egyre fokozódik. Minervával sok volt az összetűzésem, de csakis a házaink miatt. Különben nagyra tartom Őt.

- Meg ott van az a nyamvadt félszemű auror és az a szánalmas vérfarkas. Mindig keresztbe próbálnak tenni… csak próbálnak…

Hatalmasat nyelek. Soha nem vallanám be Lupinnak, de mindig is tiszteltem és nem tudtam megérteni, mit keres olyan emberek közt, mint James Potter, vagy Sirius Black. Ő sokkal több náluk…

- Az egész elpusztul. A sötétségbe vész. Ezeknek a nyomorultaknak a napjuk lassan leáldozik…

Szemeim lecsukom, agyam elborul, és elöntik az emlékek. A továbbiakból már csak szófoszlányok ragadnak meg.

- …sikítanak…

-…menekülnek majd…

-…megváltozik…

- …hatalom…

-…halott lesz…

Hirtelen nyitom fel a szemeimet, melyek már gyűlölettől izzanak. Önkénytelenül mozdulok. Mindkét karom fölemelem és ujjaimat a Nagyúr torkára fonom. Fékevesztett erőm által hatalmas csattanás kíséretében hátradől a székkel. Mellétérdelek, és azon vagyok, hogy kiszorítsam belőle az életet. Pálcája apró koppanással hull a földre és elgurul. Hangtalanul tátog, nem bír beszélni. Közelebb hajolok sápadt arcához és a fogaim közt sziszegek.

- Jól gondoltad… Elárultalak. Szembeköptelek, és a képedbe hazudtam. Föladtam az embereidet és röhögtem a markomban. Dumbledorehoz voltam és vagyok hűséges a mai napig. Elegem van az elcsépelt eszméidből és a megaláztatásból. Sajnálok minden percet, amit rád pazaroltam a nyomorult életemből. Megelégeltelek…

Az utolsó szót lassan, kimérten mondom, még közelebb hajolva. Rémülten néz bele fekete szemeimben, az én lelkemben nyoma sincs félelemnek. Mindenemet a bosszú édes érzése hatja át a tönkretett életemért. Egyszerre már nem nyitogatja a száját, és nem pislog fénytelen szeme. Szorítom még egy darabig, és ingerültségtől remegő arcomon most megrökönyödés jelenik meg. Engedek a fogásból, és ujjamat ütőerére helyezem. Nem dobban. Mozdulatlanul fekszik eldőlt székében. Egyenes tartással fölemelkedem, és gyanakodva nézek le rá, kezemet a pálcámon tartom. De életnek nem adja semmi jellét. Hátrálni kezdek az ablak felé.

- Nagyuram!

- Nagyuram!

A második szólítás már hangosabb, kétségbeesett és a szobából szűrődik, de szerencsére már az ablak alól hallgatom. A továbbiakra egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Rohanni kezdek, ahogy csak bírok. A szűz hó ropog lábaim alatt. Nyilván valami északi országban vagyok. Bevetem magam a közeli erdőbe. Föltekintek futás közben. Minden fa ugyanolyan égimeszelő. Fekete talárom súrolja a törzseket, ahogy lobog a nagy sietségben. Hátra nézek, azonban a kastélynak, amelyből eljöttem, már hűlt helye. Kevély fák mindenütt, ameddig a szem ellát. Nem lassíthatok. Bármelyik percben fölbukkanhatnak. Már jó ideje zihálok, a lábaimat már alig érzem. Egy pillanatra megállok, előre hajolok, egyik kezemmel egy törzsnek támaszkodom, és nagy levegőket veszek. Fölnézek és folytatom a reménytelen menekülést a semmibe. Minden olyan egyforma, mintha csak körbe mennék. Lefogadom, hogy varázs védi ezt a helyet és már soha nem jutok ki innen. Időérzékem elhagy, de abban biztos vagyok, hogy órák óta rohanok fejvesztve. Egyszerre elvesztem egyensúlyom, és tehetetlenül esek a földre. A jeges hóban fekszem hassal. Nem bírok fölállni. Ilyen mozdulatlanul megérzem testem szükségleteit. Fázom, éhezem és szomjazom. Nem bírok fölállni. Lelki erőm is elhagy lassan, ahogy arra gondolok, senki nem indul a keresésemre, senkinek nem fogok hiányozni. Dumbledore azt hiszi elárultam. Azok pedig, akik fölkutatnak, csakis a vesztemet akarják. Nem bírok fölállni. Lassan elsötétül a világ…

Meleg, tiszta és puha. Ezt érzem magam körül. Lassan kinyitom a szemem és lustán pislogva meredek egy mennyezetre. Mocorgást hallok magam mellől, odafordítom fejem. Lupin ül az ágyam mellett karikás szemekkel. Lassan konstatálom, hogy a gyengélkedőn vagyok és a fényviszonyokból ítélve, hajnal lehet. Kifejezéstelenül meredek látogatómra és tompa agyam járni kezd. Lehetséges, hogy virrasztott mellettem? Mozdulatlanná merevedik, majd felém fordul és a szemembe néz. Szelíden elmosolyodik és egész arcát a boldogság hatja át. Talán nem is gyűlöl?

- Cssss…. - kezét a karomra teszi, és kedvesen csendre int. - Ne beszélj most, Perselus! A válaszok nem szaladnak el. Albus nemsokára jön és elmond mindent.

Ámulattal figyelem az arcát, amely törődést és nyugalmat áraszt. Szégyellem, de úgy tűnik, kedvelem Lupint. Az ajtó felé fordul, ahol Dumbledore lép be. Föláll a székből és kezét lassan elhúzza. Vet még rám egy bíztató pillantást, biccent az igazgatónak és távozik. Madam Pomfrey nem messze tüsténkedik, és megrovóan tekint az újabb érkezőre. Az elfoglalja Lupin székét, és úgy tűnik, ezzel a hellyel együtt jár a nyugtató mosolyogás. Nem tétovázik, belekezd a mesébe.

- Tegnap délután találtunk rád Finnországban. Már jó ideje sejtettük, hogy ott lehet a halálfalók titkos búvóhelye. Jókor mentünk oda.

Látja a szememben, hogy szólni akarok, én pedig az övében, hogy most ne tegyem, inkább figyeljem némán.

- Meghalt, Perselus… - kissé közelebb hajol - Vége. Voldemort nincs többé.

Remegni kezdek. Csendben figyelek tovább.

- És Te miattad nincs. Te lettél a varázsvilág megmentője. - elmosolyodik. - Tudtam jól, hogy nemsokára elhagysz minket. Éreztem, hogy nem bírod tovább tétlenül. Az egy dolog, hogy a Rend tagja vagy és amilyen feladatot rád ruházok, azt teljesíted… általában. - teszi hozzá elnézően mosolyogva az elmaradt legilimencia órákra utalva. Majd arca kissé komorabb lesz. Minden bizonnyal eszébe jut Black, aki még ma is él, ha nem tagadom meg a feladatot. Persze nem engem hibáztat. Nagy levegőt vesz és folytatja. - Sokan zsörtölődtek, hogy biztos újra átálltál. Leintettem őket, Ők pedig hallgattak. Sejtettem, hogy nagy lesz még a szereped, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ekkora.

Hitetlenkedve meredek rá, nem bírom fölfogni. Látja rajtam, és tovább magyaráz.

- Egyszer Voldemort elenyészett attól, hogy nem fogott az átka egy csöppnyi gyermeken. Elhagyta testét és élőholttá lett. Nem kell részleteznem ezt Neked.

Türelmetlenül bólintok.

- Azonban a tegnapi napon megbocsátott valakinek. Visszafogadott valakit a köreibe. Ilyet soha nem tett ezelőtt. Nyilván megbízott ebben az emberben. Megkockáztatom: tisztelte.

Összehúzom szemöldököm.

- Perselus! Mondott Neked valamit, ami arról árulkodott volna, hogy nagyra tart Téged?

Fölidézem magamban a dicsérő szavakat és a kinevezés ígéretét:

- Meg akart tenni a halálfalók vezetőjének. - szólok a szavakat kipréselve résnyire nyitott számon.

Nem látok meglepődést az arcán. Úgy bólint, mintha Ő ezt már régen tudta volna.

- Nos… Olyasvalaki nyúlt a torka felé és kezdte fojtogatni azzal az egyértelmű szándékkal, hogy megölje, akit… értékelt. Akit méltónak látott arra, hogy a legelső embere legyen. És pont ez a személy árulta el Őt, nem is akárhogyan. Úgy hiszem, belehalt a szégyenbe. Máshogy talán nem is lehetett volna elpusztítani. Nem erős méreg, vagy átok kellett. Hanem a teljes megaláztatás.

Kifejezéstelenül nézek bele kék szemeibe, bár magamban tombolok. Nem tudom elhinni, hogy én győztem le a Sötét Nagyurat.

- Pihenj most! Sok munka vár majd rád. A halálfalók is mind Téged akarnak megölni és a sajtó jeles képviselői is szétmarcangolnak, ha megtudják, mit vittél véghez. - arcán cinkos mosoly jelenik meg és kinéz félhold alakú szemüvege mögül, majd megfordul és az ajtó felé indul.

Csendben fekszem tovább. Nagyokat sóhajtok és nyakamig magamra húzom a meleg paplant. Én, Perselus Piton elpusztítottam. Megöltem a rettegett fekete mágust. Nem Dumbledore, de nem is a csodálatos Potter… Én. Ez volt hát életem célja. Ezért volt a sok szenvedés. Erre hivattam. Az ég arra szánt, hogy olyan emberek megváltója legyek, akik gyűlölnek, és akiket én is gyűlölök. Úgy hiszem, ezt hívják a tökéletes csattanónak. Bezengi a termet a szívből jövő sátáni nevetés, melyet életem legnagyobb tréfája hoz ki belőlem. Megmentettem ezt a rohadt világot… Meg kell hagyni, Istennek tényleg jó a humorérzéke.