Penna kézbevétele és letétele: 2004. március 14.
Jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Harry Potter - tagadáshoz.
Figyelmeztetés: Nincsen… elég kivételes alkalom. ;o)
Megjegyzés: Köszönet Morgan Le Fay-nak a lektorálásért és a címötletért!

Dean, Deany… Den… Ezaz! Denem. Nézzük csak… Néhány ember nekem jön az utcán, ahogy a könyvemet bújom menet közben. Tudom, nem kéne ezt csinálnom, de nem bírok várni, amíg a Black-házba érek.

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola Mardekár házának… Megtorpanok, majd hátranézek és elmosolyodok szórakozottságomon. Elsétáltam a Grimmauld tér 12. előtt. Hol is hagytam abba? Rox… igen… házának… Megjelenik a roskadozó épület két másik között. Testem lassan baktat föl a lépcsőn, lelkem elveszve a sorok között. A kilincs után nyúlok és kis idő múlva rá is akadok. Átlépem a küszöböt, miközben meredten olvasom a könyvet. Bevágom az ajtót, ettől kicsit visszatérek az életbe. Körbe nézek, majd az ebédlő felé veszem az irányt. Kihaltnak tűnik a ház.

Benézek az ajtón. Lupin ül az asztalnál és éppen teát iszogat, miközben egy újságot tanulmányoz. Kisvártatva rám néz, és szelíden elmosolyodik. Nem kihalt a ház, koránt sem az.

- Jó reggelt, Hermione! - olyan szelíd és bársonyos a hangja. Mindig beleborzongok.

- Jó reggelt, Professzor úr!

A legtöbb férfi öntelt és faragatlan. Néhányuk egész udvarias, de bennük is ott van a távolság. Mintha nem emberek lennének. Furcsa, hogy olyasvalaki a legemberibb, aki valójában félig ösztönlény. Mégis… Ő az igazi férfi. Talán sokszor gyenge, talán beteges és talán sokan emiatt nem is veszik egy kalap alá az erősebbik nem más képviselőivel. Mégis… Udvarias, intelligens, kedves, szerény és odaadó. Néha nem is hiszem el, hogy igazán létezik. Észbe kapok, hogy a küszöbön állok, kezemben egy rakat könyvvel és nyilván nagyon furcsa arcot vágok. Gyorsan kilépek és lerakom olvasmányaimat az asztalra. Ő rajtam tartja vigyázó és kedves tekintetét. Mellette mindig olyan jó és nyugodt minden.

- Foglalj helyet! - szól és kihúzza a maga mellett lévő széket. Mintha a felajánlás parancs lett volna, úgy teljesítem. Zavartan rámosolygok, Ő beleszürcsöl teájába, majd ismét rám néz. Olyan közel van. - Csak én vagyok most itt. Mundungus és Alastor nemrég ment el. Egyre több a dolgunk.

Ártatlan arcán szomorúság fut át. Közeleg a háború. Mindenki jól tudja, de senki nem akarja elhinni. Szemem hosszú ujjaira téved, melyeket az asztalon nyugtat. Furcsa láng gyúl föl bennem a közelében. Az a fajta, ami kellemesen csiklandoz. Szinte vágyakozva nézem Őt, és lassan elvesztem az önkontrolomat. Egyedül vagyunk ebben a nagy házban. Csak mi ketten, nem mintha az esetleges társaság bármit is megzavarna.

Ismét álmodozásból ocsúdok. Furcsán néz rám, mint még soha. Nyugtató barna szemei most valahogy mást sugallnak. Nem is értem igazán. Istenem! Hogyan nézhettem rá?

Mozgolódni kezd, felém eső karját átveti széke támláján, és teljesen szembe fordul.

- Hogy vagy, Hermione?

Más körülmények között sikítanék egy ilyen kérdéstől, de tudom, Ő nem csak úgy megszokásból kérdezi, hanem tényleg érdekli. Érzem, hogy milyen különösen mosolygok rá, azonban nem megy másként.

- Éppen a Nagyúr múltját tanulmányozom. Dumbledore bízott meg vele és azt mondta, ha befejezem idén az iskolát, a Rend tagja lehetek. Ennek nagyon örülök. - mesélem büszkén.

- Ez tényleg remek hír. - felel őszintén mosolyogva.

A gyomromban már azóta görcs áll, hogy megláttam Őt. A levegőt furcsán veszem, de olyan kellemes mindez. Nem tudom szabályozni testem rezdüléseit. A francba is! Azt hiszem, éppen kacéran mosolygok. Hermione! Legyél eszednél! Most pont olyan vagy, mint az a sok eszetlen liba.

Lupin mosolya egyszerre elhalványul és szemében megfoghatatlan fény csillan. Valamifajta elszántság. Láttam már olyan helyzetben, amikor nagyon is határozott volt, ám ez most valahogy mégis más. Kicsit előremozdítja vállát, és közelebb hajol. Kezét lecsúsztatja az asztalról és nagyon lassan a lábam felé közelíti, de végig a szemembe néz. Uramisten! Most mi történik? Sápadt ujjai célba érnek, combomon nyugszanak. Egy pillanatra lenézek, majd ismét fölkapom fejem. Nem tudom, milyen arcot vágjak. Bután mosolygok rá.

- Hermione! - szólít meg. Imádom, ha kimondja a nevem, de most nyugtalan vagyok. Nem tudom, mi folyik itt, nem értek semmit. Szilárdan néz a szemembe. - Csak mondj ellent, és nem folytatom!

Micsoda? Istenem… Meghatottan mosolygok rá. Hát, elhihetem? És mennyire figyelmes. Ha most csak egy kicsit is megráznám a fejem, eltávolodna, mit sem törődve a vágyával. Mert ez az, ami a szemében ül. Soha nem mondanék ellent Neked. Soha! Türelmesen vár. Olyan csodálatos. Olyan jó ember. Mosolyom áthatóvá lesz, és bíztatóan nézem Őt. Látom, ahogy egyre jobban megkönnyebbül. Ismét szelíden mosolyog. Kecses ujjaival lágyan simít végig lábamon. És közelebb hajol, közben egyre csak figyel, hogyha mégis meggondolom magam, elhúzódjon. Félt engem és nem akar rosszat. Soha nem tudnál ártani nekem.

Lehunyja szemét, követem példáját. Megadóan és remegve sóhajtok, de elnyomja azt ajkának édes érintése. Minden érzékem háttérbe szorul, csak ez marad. Magam előtt látom kívánatos száját, és alig hiszem el, hogy az most engem érint. Csókja egyre hevesebb és én érzem, ahogy elolvadok. A levegő körülöttünk fülledtté és forróvá kezd válni. Hogyan lehet ekkora szenvedély egy ilyen szelíd lényben?

Nyílik a kinti ajtó. Rémülten nyitom föl szemem, rajta nyoma sincs ijedtségnek. Lassan húzódik el, de szemét még nem tárja fel. Arcán öröm ül, álmodozva mosolyog. Végül rám néz és rajtam úrrá lesz a végtelen nyugalom.

- Üdv! - Mundungus csörtet be nagy vidáman. - Szervusz Hermione! Rég vótá’ má’ itt.

Átsétál a konyhába, és kutatni kezd. Remus szelésen rám mosolyog. Szemeivel megköszöni, hogy nem mondtam ellent. Én komótos bólintással felelek neki. Mérhetetlenül boldog vagyok. Amióta megismertem, tervbe vettem, hogy nála nem adom alább. Ő az a férfi, aki a mérce lesz. Akit kevesebbnek ítélek, azt férfiként figyelembe se veszem. Bár tudom, furcsa volt ez az elképzelés, és szinte lehetetlen. Talán soha nem is tudhattam volna senkit magam mellet egy ilyen elhatározással, ha Ő most nem ilyen bátor.

Meg akarnám szólítani, de nem tudom, hogyan. Magázzam ismét? Olyan furcsa lenne a keresztnevén szólítani…

- Lupin pro…

- Remus. - szakít meg mosolyogva. - Már rég meg akartalak kérni, hogy ne magázz. Nem vagyok már a tanárod.

Megköszörülöm torkom.

- Szóval… Remus. - Istenem! De jó ezt mondani! - Én ezt nagyon komolyan gondoltam. - szólok nyomatékosan.

- Én nem kevésbé. - felel őszinte örömmel a szemében. Csak nézem Őt mély áhítattal. Olyan szép. Olyan békés. És az enyém. Minden kis porcikája ezt sugallja. Mundungus kurjant valami artikulátlant a konyhából. Remus szelíden rám nevet és én sem bírom megállni. Kacagásunk tárgya hatalmas léptekkel beballag és széttárja karját.

- Mi van?

Egyszerre rázzuk meg a fejünket Remusszal, majd egyre jobban nevetünk.

- Madárkáim? - kérdez vissza Remus nevetve.

- Igen, persze. Folyton turbékoltok, mint a galambok. Mióta is vagytok együtt? - kérdezi egy komódra támaszkodva. Csodálkozva meredünk rá. Remus összehúzza szemöldökét. - Jó vanna, nem tudhatok mindent! - legyint egyet, és az előszobába ballag.

Egymásra nézünk Remusszal és úgy hiszem, egyre gondolunk… Már évek óta együtt voltunk, csak éppen külön-külön.