Író: Einon Drakonas
Penna kézbevétele és letétele: 2004. június 3.
Jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Harry Potter - tagadáshoz.
Figyelmeztetés: nyomasztó hangulatú mű
Megjegyzés: az Immáron halott c. novellám nem volt elég...

Olyan nyugodt minden! Szeretek így ülni itt a parkban és csak nézni a fák susogó lombját. Valahogy ilyenkor béke járja át a vidéket. Mintha még Sirius hangját is hallanám. Ő most ott él a szélben, a fákban, a fűben. Nem üldözik többé. Teste súlya sem nyomja. Nem kell egyedül ülnie abban az öreg házban. Szabad.

Könnyek szöknek a szemembe. Örülök, hogy végre boldog. Mert tudom, hogy az. Engem viszont itt hagyott. Ő volt a legjobb barátom. Olyan szépen kiegészített és annyi mindent adott nekem! Én is neki…

Kicsit felerősödik a szél, mintha csak Tapmancs simogatná meg hajam vigasztalva. "Ne bánkódj, drága Remus!" De olyan szörnyű nélküled! És nem csak nekem…

Szegény Harry... Te voltál az egyetlen igazi hozzátartozója. Te tartottad benne a lelket. Ha valami bánat érte, Rád gondolt, beléd kapaszkodott. Mi lesz vele nélküled? Persze én mindent megteszek, hogy enyhítsem a fájdalmát... De az enyémet ki fogja?

Dumbledore néha meglapogatja a vállam, és együtt érzően mosolyog rám, Mordon olykor mormog valami bíztatónak szántat, Mundungus pedig filozofálni kezd az elmúlásról a maga sajátos, ám kétség kívül kedves és érdekes módján. Nem segít semmit... Egyik sem. Valami megszakadt bennem azon a szörnyű napon. És még erősnek is kellett lennem, hogy példát mutassak a keresztfiadnak.

Kevés ember jár erre, de egyik sem siet. Lelassult minden, amióta nem vagy, édes Sirius. Mintha mindenki érezné, hogy eltávoztál ebből a világból. Csak ok nem értik mi ez. Mi ez a furcsa üresség.

Olykor felidézem magamban azokat a régi szép időket, amikor még nem kellett bujkálnod. Mikor nevetésed még olyan átható volt, olyan szívből jövő. Nem nyomták rá bélyegüket a világ gondjai. Nem nyomasztottak se Téged, se engem. Akkor még Petert is szerettük.

Akkor még nem tudtunk gyűlölni. Ma már tudunk... Ma már tudok. Gyűlölöm azokat, akik egy mozdulattal tönkre teszik mások életét. Persze, könnyű pusztítani! Próbálnának csak meg alkotni, építeni! Az az igazi kihívás. Egy gyermeket felnevelni, egy könyvet megírni, elfogadni a másikat. Ehhez kell a nagy erő! Azonban ezt ok soha nem fogják megérteni... Gyűlölöm őket! Mély undor fog el, ha csak az eszembe jutnak.

Van egy rossz és egy jó dolog… Rossz, hogy soha nem tudom majd felfogni, hogyan létezhetnek ilyen emberek. A jó pedig az, hogy soha nem tudom majd felfogni, hogyan létezhetnek ilyen emberek.

Veszek egy mély levegőt és lehunyom szemem. Imádom a park ismerős illatát. Mennyit nevettünk itt a fák alatt?! Soha nem voltam olyan boldog senkivel, mint a barátaimmal. Mind a három hallott. Igen, még Peter is. Az a kedves, csetlő-botló srác nincsen többé, nem létezik.

Karjaimat átvetem a pad támláján és felnézek az ódon épületre. Mélyeket lélegzek, hogy elmúljon a fejfájásom. Érzem, ahogy kezdek megnyugodni. Még így is álomszerű a világ. Mintha kívül állnék rajta. Olyan idegen.

Egyszerre aztán összehúzom szemöldököm. Valami változik. Nem tudnám elmondani, mi. Ijedten rezzenek össze, mikor egy kezet érzek meg a vállamon. Hátranézek. Perselus az. Miközben leül mellém a padra, végig a szemembe néz.

- Hogy vagy, Lupin? - kérdezi lágyan, ahogy még nem igazán hallottam Tőle.

- Hazudnék, ha azt mondanám, jól. Igazából borzalmasan. - válaszolok neki mély fájdalommal.

- Black nemes halált halt. Értelmetlent és felfoghatatlant, de nemeset. Az utolsó pillanataiban minden benne volt - szólal meg néhány pillanatnyi csend után.

"Az egész kötözködő, gyermeki, életteli lénye. " – bólogatok magamban.

- Hiszem, hogy minden van valamiért, így ez is. Közhely, de így kellett lennie - mondja, majd rám néz. - Hiszel a véletlenekben?

- Nem, nem. - felelek keserűen. Ő egész testével felém fordul és kicsit közelebb hajol.

- Ez sem volt véletlen. Jó oka volt, és nekünk nincs jogunk megkérdőjelezni ezt.

- Igazad van, de engem ez nem vigasztal. - kissé ellent mondok magamnak, ugyanis Perselus szavai kezdenek erőt adni.

- Mi vigasztalna? - kérdezte még közelebb hajolva.

- Ha újra velem lehetne. - ezek a szavak már rekedten hagyják el számat és végül el is csuklik hangom. Ajkaim megremegnek, és könnyek gördülnek alá arcomon. Perselus fölemeli egyik karját, és már nyúlna arcom felé, amikor megáll. Talán eszébe jutott, hogy nincs velem ilyen jóban, vagy hogy rosszul venné ki magát. Engem most nem érdekelnek ilyen dolgok. Mire feleszmélek valamelyest, mellkasom Perseluséhoz simul, és kétségbeesetten kapaszkodok hátába. Ő zavartan lapogatja meg vállamat, majd kis idő múlva bizonytalanul ölel át. Nem szól semmit, nem is kell. Elég az, hogy itt van. Az, hogy félredobta a fene nagy büszkeségét és a segítségemre sietett, amikor szükségem volt rá.

Szegény Perselus… Nem is sejti, hogy ezzel végleg magához láncolt.