Penna kézbevétele és letétele: 2004. július 15.
Jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Harry Potter - tagadáshoz.
Figyelmeztetés: NC-17; slash és erőszak
Megjegyzés: Már régóta a fejemben volt ez a történet, de csak most jutottam el odáig, hogy kiírjam magamból. A Várva várt nagy kaland c. film ihlette. A cím és a mű egy szövegrészlete pedig az Igazából szerelem c. filmből való.

Élni tovább

Különös, bódító illatok járták át a Roxfort alagsorát azon a fülledt tavaszi estén. Perselus Piton professzor éppen egy új, a veritas serumnál erősebb hatású bájital kifejlesztésén dolgozott. Elszánt tekintettel hajolt az üst fölé, nem is sejtve, hogy hamarosan látogatója érkezik.

Elvett az asztalról egy marék ámbrát és a főzetbe szórta. A szenvedély fűszerének illata azonnal megcsapta, és nagy pislogások közepedte koncentrált arra, hogy teljesen tudatánál maradjon. Ekkor aztán valami megzavarta. Kopogást vélt hallani az ajtó felől.

- Ki a fene az? – kérdezte hitetlenkedve és ingerülten.

- Csak én vagyok az, Draco… Professzor úr!

A fiú hangja szokatlanul és rémisztően félénk volt. A férfi egy ideig hunyorogva kémlelte az ajtót, majd kinyitotta.

- Mit keresel itt ilyen későn? A hálókörletedben lenne a helyed! – szólt, majd kissé elhúzta a száját a gondolatra, hogy esetlen a saját házától kelljen levonnia pontokat.

- Igen, teljesen igaza van, Professzor Úr, de muszáj volt idejönnöm. – magyarázta Draco és nyelt egy hatalmasat.

- Ez esetben fáradt beljebb! – invitálta be kegyesen a megszeppent fiút. Miközben az az irodájába lépett, Perselus végigjáratta rajta tekintetét. Kész fiatalember volt. A férfi el sem merte hinni, hogy már csak egy éve van hátra az Ő szárnyai alatt.

- Arról lenne szó, Professzor Úr, hogy tanácstalan vagyok.

A férfi hallgatván a fiút, lejjebb húzta a bájitalt a tűzről, és magában nyugtázta, hogy annak minősége nem romlik, ha hagyja állni egy darabig.

- Tanácstalan? – fordult háta mögött összekulcsolt kezekkel Dracohoz, aki kicsit megrázta fejét, mikor füst felé kezdett szállni. – Menjünk a szobámba, ha nem bírod… - szólt a férfi színtelen hangon, és elindult, a fiú követte. A Professzor a fekete bársonykanapéra mutatott, Draco leült rá.

- Nos?

- Nem tudom, mitévő legyek, Professzor… - folytatta áhítattal szemlélve tanárát, aki egy ideig felszegett fejjel állt előtte, majd helyet foglalt mellette egy kecses mozdulattal megigazítva talárját.

- Mégis mivel kapcsolatban? – húzta fel szemöldökét Perselus, és hátát a támlának vetette.

- Nyilván tudomása van apám helyzetéről. Őt keresi a fél auror gárda … Professzor! – tette hozzá gyorsan az izzadó tenyerű mardekáros.

- Igen, ez tény, de nem tehetsz ellene semmit. – felelt a férfi nyugodtan.

- Nem is akarok. – vágta rá Draco, majd összerezzent, mikor rádöbbent, mit is mondott.

- Tessék? – Perselus összevont szemöldökkel fürkészte a fiút.

- Gyűlölöm az apámat, és megérdemli, amit kapni fog! – törtek ki Dracoból gondolatai. A Professzor némán és meghökkenve hallgatta. – Viszont így most már nincsen családom. Anyám egy élőhalott! Kész idegroncs. Csont és bőr az egész nő, és fél lábbal a sírban van. Mondjuk soha nem volt jó anya… most még csak embernek sem nevezhető. Az egész napját kesergéssel tölti, bár most legalább már van rá oka. A rokonaimat meg nem ismerem. Olyanok, mint az idegenek. Teljesen egyedül vagyok. – magyarázta a fiú szinte zihálva. A Professzor rémülten figyelte az arcát. Soha nem látta még ilyen indulatosnak és elkeseredettnek, és soha nem is akarta így látni. Draco szemeiben könnyek gyűltek, azonban hangja nem volt síró.

- Valójában… - nyitotta száját ismét szóra, majd tekintete a férfi ajkaira siklott és elnémult. Habozott, folytassa-e. Végül úgy döntött, ha egyszer már neki kezdett, be is kell fejeznie. – Valójában már csak maga van nekem…

Mélyen Perselus szemébe nézett, akinek vonásai immáron teljesen megenyhültek. A fiú nem tudta, hogyan tekintsen vissza rá. Egy ideig zavartan fürkészte a férfi megfejthetetlen kifejezését, majd valami feszíteni kezdte belülről és minden áron ki akart törni. Érezte, ez nem az a pillanat, mikor képes lenne visszafogni magát. Draco elgyengülten borult a Professzor vállára és ölelte át. Nem érdekelte semmi. Keserves sírásba kezdett, könnyei beleivódtak a fekete talárba.

Perselus időről időre fölemelte a kezeit, hogy a fiú hátára tegye azokat, majd bosszankodva visszaejtette őket maga mellé. Soha nem volt még ilyen helyzetben. A fiú kétségbeesetten kapaszkodott belé és végre úgy érezte, jó helyen van, biztonságban. Perselus lehunyta szemeit, mély levegőt vett és átölelte Dracot, aki felnyögött az öröm jelenként.

A férfi egyre inkább álomban érezte magát, valahol a lét és a nem lét között. Az otthagyott főzet illata beszűrődött a szobába, és a vágy eszenciája, melynek forrása lassan csitult a tűz fölött, teljesen magáévá tette Perselust, szemei olykor fennakadtak.

Draco remegve szipogott néha. Kezeinek szorítása enyhült, lejjebb engedte azokat, s az egyik óvatlanul tiltott helyre tévedt. Ő ezt nem vette észre, azonban a férfi szemei felvillantak, és egy gát átszakadt benne. Többé nem azt a fiút tartotta karjaiban, akit titkon magához akart venni, és fel akart nevelni, hanem egy kívánatos, fiatal és életerős testet, mely csak arra vár, hogy Őt magába fogadja.

Kezei Draco vállára csúsztak és lenyomta Őt, hogy elfeküdjön a kanapén. A fiú felkapta fejét és értetlenül nézett bele a bódult, sötét szempárba.

- Mit csinál, Professzor? – kérdezte gyanakvón.

- Vedd le a nadrágod! – sziszegte halkan a férfi. Draco lélegzete elakadt és segélykérően nézett körbe a szobában. Könnyei elapadtak, egész teste mozdulatlanná lett. Tanára ismét suttogva szólt:

- Vagy levegyem én?

A fiú már nem látott a világban semmi ésszerűt. Minden a feje tetejére állt. De a Professzor óhaja számára parancs. Nem fog ellenkezni, nem fog hadakozni. Ő az egyetlen ember, akire még számíthat, és az egyetlen, akit igazán tisztel. Ha megtagadja magától, vége az életének.

Határozottan bólogatni kezdett, mire a tudattalan férfi erőszakosan lerángatta róla nadrágját, majd saját övét kezdte kicsatolni.

Draco elnézett az ajtó felé. Zárva volt. Ettől megkönnyebbült kissé. Így nem érheti szégyen a Professzort, gondolta.

A férfi sietve húzta fel a fiú lábait, hogy minél hamarabb hozzáférjen. Draco nemsokára megérezte tanára merevedő férfiasságát, amely megpróbált beléhatolni, azonban a fiatal és tapasztalatlan test ellenállt. A fiú az ájulás szélére került mind a durva érintésektől, mind a tömény illattól, mind attól, hogy csalódást okoz. Attól, hogy még erre se jó. Végül teste nem bírta tovább állni a kegyetlen ostromot, megfeszült izmai elernyedtek, és a férfi a fiúba tolta magát. Draco rémült sóhajt hallatott, és elkerekedett szemekkel meredt a szoba másik végében álló polcra. Perselus hangosan nyögött és mordult fel minden heves mozdulatára, míg a fiú hangtalanul tűrt. A férfi aztán egész testében megfeszült, Draco ekkor ráfüggesztette tekintetét. A Professzor beléontotta forró magját, majd zihálva borult a remegő fiú mellé.

Draco lassan leeresztette lábait, s percekig mozdulatlanul feküdt tanára mellett, aki egy idő után egyenletesen szuszogott bele a semmibe. A fiú felült, és úgy húzta magára lerángatott ruháit, mintha most ébredt volna. Fölállt, és visszanézett az alvó Professzorra, majd tekintete megakadt annak fedetlen férfiasságán. Az ágyhoz sétált és az arról elvett paplannal gondosan betakarta Őt. Nézte még egy darabig, aztán elindult a hálókörletébe.

Nem haragudott rá, nem bírta megtenni. Azonban úrrá lett rajta egy borzalmas, nyomasztó érzés. Most fordult föl csak igazán az élete és tudta, többé már semmi nem lesz ugyanaz. Soha semmi.

Másnap hajnalban Perselus ugyan kinyitotta szemét, de nem ébred föl igazán. Körbenézett szobájában, és egész lassan felült, a takarója lecsúszott a derekáig. Idegesen és értetlenül lerángatta magáról. Meztelen ágyékának látványától éles fájdalom hasított a fejébe, mikor az este emlékei egyszerre torlódtak elméjébe.

- Mit tettem? – suttogta rémülten a néma falaknak. Belekapaszkodott a karfába, de az nem tartotta meg. Nem állíthatta meg semmi, hogy el ne süllyedjen a határtalan szégyenben, amit ekkor érzett. – Mit tettem? – ismételte kétségbeesetten a szavakat és ugyanolyan segélykérően nézett körbe, mint a fiú, akit nemrég meggyalázott.

Felpattant, rendbe szedte magát, kisétált az irodájába, és egy időre lekötötte figyelmét az ott felejtett főzet, amely ezt a förtelmet okozta.

Igen, az okozta. Az befolyásolta Őt rémséges tettében, de jól tudta, ez nem mentség. Erre nincsen mentség. Annyi halálos bűnt követett már el életében, azonban mind közül ez volt a legfájdalmasabb. Töprengeni kezdett, érdemes-e folytatni az életet tudván, hogy a dolgok mindig csak rosszabbak lesznek.

Különös érzés volt kilépni a diákok közé. Egyikük sem sejtette, mit tett bájitaltan tanáruk az előző este. Azaz mégis, egyetlen egy. És Ő ott állt a folyosó végén, falnak vetve hátát, meggörnyedve, magát összehúzva, lesütött szemmel. A Professzor már távolról észrevette. A csicsergő és nevető diákok közt Draco most nem járt felszegett fővel. Nem rajongta Őt körül állandó serege, és Ő nem nézett végig fölényesen a tanulók tömegén. A fiú magába roskadt és elzárkózott az egész világ elől. Ebben a pillanatban legalábbis ezt sugallta.

Perselus sarkon fordult és rohanni kezdett útjából félresöpörve néhány diákot. Belökte a fiú WC ajtaját és öklendezve görnyedt az egyik mosdókagyló fölé, majd szembenézett saját tükörképével. Szánalommal és megvetéssel mérte végig önnön magát.

Egyszerre  becsöngettek és beléhasított a szörnyű felismerés, hogy első órája a mardekáros és griffendéles hatodik évfolyammal lesz. Remény vesztve hunyta le szemét, hatalmas levegőt vett és a tanterem felé indult.

Mindent úgy tett, mint máskor. Elmondta az óra anyagát, a teendőket, sétált a padok közt és levont néhány pontot a Griffendéltől a legparányibb dolgokért. Dracora azonban most egy pillanatra sem vetette tekintetét. Nem volt ezzel egyedül. A fiú úgy meghúzta magát, hogy mindenki átnézett rajta.

- Rendben, mára befejeztük. Draco! Veled óra után szeretnék beszélni. – szólt a pulpituson állva Perselus pár perccel kicsöngetés előtt. A fiú kurtán bólintott és csendben pakolni kezdett, akárcsak bárki más.

- Nem semmi, Malfoy!

Draco felnézett táskájáról és Ron Weasley szeplős arcával találta szemben magát.

- Mi van? – pislogott értetlenül a fiú.

- Randid lesz Pitonnal? – vigyorgott vissza rá fölényesen a griffendéles és társai, akik halloták a megjegyzést, halkan kuncogni kezdtek. Draco nem gondolkozott. Keze meglendült és Ron hátraesett a székkel.

- Mi folyik ott? – förmedt rájuk Perselus, aztán kissé visszahőkölt, mikor meglátta, kikhez intézte szavait.

- Megütött! – nyöszörgött az orrát fogva feltápászkodó Ron.

- Nem ok nélkül. – sziszegte Draco rémesen emlékeztetve valakire…

- Csak vicc volt. – védekezett a griffendéles a tanárhoz fordulva.

- Ha ennyire akarod, Weasley, hát legyen: 20 pont a Griffendéltől! Draco, Veled meg beszédem van! – szólt ingerülten Perselus, szemeit a két diák közt ingáztatva. Ron mozdulatlanná merevedett a megrökönyödéstől, a mardekáros fiú pedig bólintott és folytatta a pakolást.

A Professzor beviharzott a tanteremből nyíló szertárba és nem kellett soká várnia Draco érkeztére. Kinyitotta az ajtót és beengedte rajta a görnyedt tartású fiút. Nézte Őt egy darabig, majd lágyan szólt.

- Én nem is tudom, hol kezdjem. – vágott neki Tőle szokatlanul zavartan.

- Mondja csak bátran, Professzor! – tekintett fel Draco szelíden.

- Én… - mélyen a fiú szemébe nézett és mérhetetlen fájdalom lett raja úrrá. Hogyan tehette ezt? Hogyan volt rá képes? Az lenne a legjobb, ha holtan esne össze. - Én annyira sajnálom. Az a bájital, amit tegnap készítettem, teljesen… - egy ideig a szavakat kereste -  megrészegített… de ellen kellett volna állnom. Ez nem oldoz fel az alól, amit elkövettem ellened. Könyörgöm, hogy bocsáss meg nekem! Ha megteszed, úgy mérhetetlenül hálás leszek. Ha nem, úgy fejet hajtok döntésed előtt…

Draco arcáról e pillanatban képtelenség lett volna bármit is leolvasni, pedig Perselus próbálta. Mind hiába. Tudta, várnia kell, míg a fiú megszólal. Éveknek tűnt az a pár pillanat.

- Én azt hittem, hogy azért hivat magához, mert elégedetlen volt velem. Azzal, ahogyan tegnap teljesítettem. Hiszen sehogy nem bírtam magam elengedni és tudtam, hogy ezzel csalódást okozok. Pedig én meg akarok felelni Önnek. Talán Ön az egyetlen, Professzor úr. – Draco áhítattal nézte tanára hitetlenkedő kifejezését.

- Uramisten, Draco… Amit tegnap Veled tettem, az nagyobb bűn, mint bármi, amit eddig elkövettem. Az még csak súlyosbítja a helyzetet, hogy Te segítségért fordultál hozzám, én pedig szörnyen kihasználtam azt, hogy eszedben sincsen ellenállni. Legalább, ha megpróbáltál volna védekezni, de nem, mert ennyire megbíztál bennem…

- Nem hiába, Professzor! – vágott közbe Draco halkan.

- Micsoda? – meredt rá Perselus hitetlenül. – Te nem tudod, mit beszélsz.

- De, tudom, higgye el, Professzor! Én nem akarok mást, csak azt, hogy… hogy… - dadogta a fiú.

- Bármit is akarsz, úgy lesz! – helyezte Perselus kezét Draco vállára a feloldozás reményét látva.

- Csak azt akarom, hogy szeressen. – szólt elhalón. A férfi kétségbeesetten nézett vissza rá. Azt gondolta, ennél jobban már nem gyűlölheti magát. De mégis… Hogyan volt képes megtenni ezt ezzel a gyerekkel, aki másra sem vágyik, csak arra, hogy Ő mellette álljon? Legszívesebben otthagyott volna mindent, és elbujdosott volna szégyenében, de jól tudta, most más dolga van. Egy számára igen szívélyes feladat, melyet meg sem érdemel: szeretnie kell Dracot és apja helyett apja lenni…

- Én sem akarok mást, ezt elhiheted. – szólt végül halkan. A fiú hálásan tekintett vissza rá, szürke szemeiben apró öröm csillant. Soha még csak hasonlót sem mondott neki senki. Kiváltképp az apja nem.

- Nem is tudom, mit mondjak, Professzor. – suttogta, miközben száján egy mosoly bujkált, és a tegnap borzalmas emlékei egyre halványodtak.

- Nem kell semmit mondanod. Tudom, hogy ami tegnap történt, az nem marad benned nyom nélkül, de azon leszek, hogy kijavítsam a hibát, amit elkövettem, bár félek, ezt nem lehet semmissé tenni. – nézett végig Perselus a fiún aggódva.

Draco szívesen rebegte volna el háláját ekkor a férfinek és mondta volna el neki, hogy ezen szavai kárpótolják Őt élete minden borzalmáért. Úgy döntött, magában tartja inkább és hagyja, hogy tekintete áruljon el mindent.

- Együtt megoldjuk, rendben, Draco? – fürkészte Perselus reménykedve a fiú arcát.

- Igen, Professzor… Együtt…