Sarló

Penna kézbevétele és letétele: 2005. eleje
Jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Harry Potter - tagadáshoz.

Figyelmeztetés: NC-17; nyílt szexualitás, slash és erőszak
Megjegyzés: Már több hete megírtam ezt a novellát mielőtt nyilvánosság elé tártam volna. Ez a mű nagyon fontos nekem és éppen ezért nem vagyok vele valami elégedett. Sokáig morfondíroztam rajta, hogy újraírom, vagy belejavítok. Az viszont már erőltetett lett volna. Így hát hagytam úgy, ahogy van. Csak Morgan Le Fay néhány tanácsát megfogadván változtattam rajta egy keveset, köszönet érte neki!; A cím a varázslóvilágban használt egyik váltópénzre utal. Ezen a néven mentettem el legelőször a dokumentumot, és mint tudjuk, a legelső érzés általában az igazi…

Hímringyónak lenni nem olyan könnyű, mint azt sokan hiszik. Persze, szépíthetném a megfogalmazást, hogy „férfi prostituáltnak”, de minek?

Máshoz nemigen értek. Tudom, ez így nevetségesen hangzik.„Mégis, ki az a félnótás, aki csak ahhoz ért, hogy megkeféljék? Csak egyszerűen nem akar dolgozni, és alantas módon a testét árulja.” Ez korántsem ilyen egyszerű.

Gyerekkorom óta az utcán élek. Rengeteg helyen dolgoztam már az Abszol úttól kezdve London legnyomorultabb helyein át. Kevés van ezekből, persze, de én mindig megtaláltam őket. Vagy inkább ők engem? Elég az hozzá, néha takarítottam, néha raktárakban segédkeztem. Olykor hetekig, vagy hónapokig nem volt semmilyen munkám megfelelő végzettség híján.

Soha nem jártam iskolába. Kaptam ugyan egyszer egy levelet tizenegy éves koromban, amit találóan egy elhagyatott sikátor legnagyobb kukája mellé címeztek, de ügyet se vetettem rá. Azóta ezerszer elolvastam. Még most is a kabátom zsebében lapul. Néha előveszem, ha egy nagyot akarok nevetni. Tényleg amellett az iszonyatos kuka mellett volt a lakhelyem az idő tájt, és egy megveszekedett knútom sem volt rá, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Könyvek és üstök? Pálca és talár? Ugyan… Álom volt az egész.

Egy nap aztán a sors összehozott egy vén arisztokratával.

Teljesen véletlenül álltam meg azon a sarkon közel a Zsebpiszok közhöz. Éppen csak azért, hogy megpihenjek egy kicsit.

Hideg volt, én pedig mindig is rühelltem azokat az embereket, akik ilyenkor a földön ücsörögnek, koldulnak és sajnáltatják magukat. Így inkább a kirakatokat nézegettem az Abszol úton. A lábam azonban megsínylette a sok sétát. Kénytelen voltam megállni és a falnak támaszkodni.

- Mennyi? - suttogta oda nekem az a förtelmes alak és a szemeiben pajzán láng gyúlt.

- Micsoda? - kaptam rá a tekintetem.

- Tudod azt jól…

Nem, fogalmam sem volt róla. Mit akarhat tőlem? Mit gondol rólam?

- Nem, nem tudom… - ráztam meg a fejem, és kicsit hátrébb húzódtam.

- Egy menet… Mennyi egy menet? - kérdezte még halkabban, közben lopva körbenézett, nem hallja-e más.

Ekkor megértettem. Jól tudtam, hogy létezik ilyesmi. Hogy vannak idősebb férfiak, akik attól jönnek lázba, ha náluk sokkal fiatalabb fiúkkal hentereghetnek. Tény, hogy ez nem egy mai dolog. Nem hiába nevezik a prostitúciót a legősibb mesterségnek.

Magam is megrökönyödtem a kérdésemen, de csak úgy kiszökött a számon:

- Mennyit adna érte?

- Van rá három arany galleonom. - felelte.

Egyszerre uralkodott el rajtam az undor és a döbbenet. Ez az alak azt akarja, hogy feküdjek le vele és adna érte… három galleont. Hármat! Akkor már négy napja egy falatot sem ettem. Fáztam, és borzalmasan szerencsétlennek éreztem magamat. Nem találtam sehogyan a kiutat ebből az életből, és ahogy ennek a vénembernek a tekintetét fürkésztem, egy lehetséges jobb jövővel néztem szembe. Egy gyalázatos, de jobb jövővel.

- Megegyeztünk. - feleltem úgy, mintha profi lennék.

Követtem őt egy bérelt szobába. Sietve vetkőzni kezdett és rám parancsolt, hogy én is tegyek így. Szó nélkül engedelmeskedtem. Ha megpróbálom felidézni, mit éreztem akkor: semmit. Az égvilágon semmit. Csak arra gondoltam, hogy megfizetnek érte és végül is, csak nem halok bele.

Mikor már egyikünkön sem volt ruha, csillogó szemmel végigmért, majd áradni kezdett belőle szó. Teljesen pontosan elmondta, mit vár el tőlem. Én pedig teljesítettem a kívánságát. Az ágyra térdeltem és letettem a kezeimet. Ő mögém helyezkedett, megfogta a derekamat és már meg is próbált behatolni. Amikor már perceken át sikertelenül fáradozott, egyszerre felcsattant és kijelentette, hogy ez így lehetetlenség. Teljes nyugalommal közöltem vele, hogy még kissé tapasztalatlan vagyok, ami nem volt kifejezés. Még soha sem csináltam semmi hasonlót.

Azt hiszem, a szavaim még nagyobb vágyat keltettek benne. Teljesen fellelkesedett. Felpattant az ágyról és lázasan kutatott valami után. Aztán visszatért és ismét megpróbálta. Éreztem, hogy valamivel bekente magát és ez nem is volt egy rossz ötlet. Ugyan még mindig nem lazultam el, Ő elérte, amit akart. Bennem volt. Különös, furcsa, bizarr és elmondhatatlanul fájdalmas érzés volt. Persze ő nem nagyon törődött vele, mit érzek.

Hörgött, nyögött, sóhajtott és közben vadul mozgatta azt a ráncos fenekét. Ha adtam is bármilyen hangot, a belőle felszabadulók elnyomták azt. Mikor befejezte, mint aki jól végezte dolgát, felöltözött, a kezembe nyomta a fizetségemet és távozott.

Sokáig ültem az ágy szélén, bár talán ez volt a legkellemetlenebb testtartás az iméntieket tekintve. Aztán erre rájöttem, felálltam minden ízemben remegve, összeszorított szájjal. Elhagytam az épületet és valami ennivaló után néztem.

Mikor elfogyott a pénzem és már elmúlt a fájdalom, ismét visszatértem arra a sarokra. Kíváncsi voltam, másodszorra milyen leszek, akkor is ilyen rossz lesz -e majd. Aztán meg arra, utána milyen, majd utána és utána.

A tapasztalatok végül rendesen kamatoztak. Nem voltak már anyagi gondjaim, és a hírnevem is egyre nőtt. A kuncsaftok hozzám küldték a hasonló érdeklődésű - hogy ilyen szépen fogalmazzak - ismerőseiket, azok pedig az övéiket, azok pedig az övéiket. A végén már voltak visszatérő ügyfeleim is.

Huszonegynéhány éves koromra a legkeresettebb lettem. Mindent megadtam a férfiaknak, amire vágytak. Mindent. Kérniük sem kellet és tudtam, mire van szükségük.

Már rég nem volt elég az Abszol út. Londonban több ember lakik, így több a lehetséges kliens is. A varázs- és a muglivilág jeles képviselői pedig csak egyetlen dologban különböznek: az egyik galleonnal, a másik fonttal fizet.

Ha megelégeltem a nagyváros nyüzsgését, lementem vidékre, egy mindentől távol eső, de koránt sem elhagyatott szállóba. Azt hiszem, az ilyeneket hívják bűntanyáknak.

Szobát béreltem és naphosszat a környéken sétáltam, majd este betértem a fogadó bárjába, ahol az orgia vagy már régen elkezdődött, vagy csak akkor kezdett kibontakozni. Ezekből én mindig kimaradtam. A helyi lányoknak állandó bérük volt, amit csak akkor kaptak meg, ha ezeken aktívan részt vettek. Nekem nem volt munkáltatóm, így nem fűződött semmilyen érdekem ahhoz, hogy beszálljak.

Adódott persze olyan helyzet, mikor nem bírtam ellenállni a kísértésnek, ha például egy lány invitált. Kíváncsi voltam, Vele milyen lehet. Kipróbáltam és annak ellenére, hogy nem kényszerből történt, nem élveztem annyira. Egy idő után ezért fel is hagytam ezzel. Inkább leültem a bárpulthoz, és onnan szemléltem az eseményeket, amíg valaki úgy nem határozott, hogy elég volt neki a nőkből, vagy a magához hasonló hájas gazdagokból, és fel nem kereste a társaságomat. Így volt ez azon a bizonyos éjszakán is…

- Mit teszel meg nekem tíz galleonért? - szorította meg a vállamat az egyik félrészeg korosodó férfi.

- Bármit. - feleltem egy kihívó és egyben jól begyakorolt mosoly kíséretében.

Felmentünk a szobámba, bár elég nehéz járni, miközben tapogatják és fogdossák az embert. Azért viszonylag gyorsan felértünk. Megszoktam már az ilyesmit.

Még alig léptünk be a szobába, mikor már tolta is le a nadrágját. Megvontam a vállam és magam is vetkőzni kezdtem, mielőtt még ő szakítja le a ruháimat. Az ilyen állatok képesek erre.

Lihegve magához ragadott, majd megfordított és az asztalra nyomott. Jó, hogy a farkát nem csóválta hozzá, bár ki tudja… Unottan sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem. Nem voltam aktív hangulatomban. Így csak hagytam magam… Rosszul tettem…

Egész testem megfeszült, és kezeimmel a tömör faasztalba martam, körmeim alá szálkák fúródtak. Nem bírtam megszólalni és egyáltalán, semmilyen hangot kiadni. Amit belém nyomott, az nem hozzá tartozott. Amivel belém hatolt az hideg volt és éles. Mint egy kés, de mégsem az… A mai napig nem tudnám megmondani.

- Finom, ugye? - lihegte bele kéjesen a fülembe. Remegett mindenem, a szemeimből patakzani kezdtek a könnyek.

Hirtelen kirántotta belőlem. Ekkor keservesen felnyögtem, majd egy hatalmasat rúgtam hátra. Ő megtántorodott, a falnak csapódott és eszméletét vesztve terült el a földön. Zihálva kaptam magamra pár ruhát, és kirontottam az ajtón, már ahogyan tellett tőlem. Minden mozdulat szenvedés volt, szinte elviselhetetlen. Éreztem, hogy a nadrágom alatt a combomon vér folyik alá. Nem érdekelt. Most csakis azzal foglalkoztam, hogy minél előbb elhagyjam ezt az átkozott helyet.

Leértem a bárba, ahol az orgia lassan a végéhez ért. Körbenéztem, de egy józan, vagy épeszű ember sem volt ott, akihez fordulhattam volna. Visszanéztem a lépcső irányába, ahonnan hangokat véltem hallani. Egy kiutat láttam csak, ami a kinti csípős hidegbe vezetett. Ezt választottam.

Lélekszakadva szedtem a lábaim, azonban csak sántítva bírtam futni a hóban. Közel, s távol nem láttam a fogadón kívül bármilyen életnek nyomát. Azok az emberek, akik a szállóban voltak, viszont rosszabbak voltak bárminél. Rosszabbak nálam is… Egy gyalázatos kurvánál, aki most szépen megjárta. Aki most drágán megfizetett a förtelmes életéért.

Ilyen szavak csengtek a fülemben, a fejem ilyen gondolatokkal voltam tele, ahogy rohantam a semmibe. Nem néztem hátra, lehet, hogy már rég nem voltam veszélyben. Most már nem a férfi elől menekültem, hanem a fertő és a szégyen elől. Könnyelmű voltam és ostoba. Hogyan is hihettem, hogy soha nem lesz semmi bajom? Annyi ilyen és hasonló történetet hallottam már, de mindig csak legyintettem: velem ez nem történhet meg. Hát, persze. Mind ezt gondoljuk.

Órák teltek el reménytelennek tűnő meneküléssel, mikor egyszerre egy hatalmas és fényes épület rajzolódott ki a távolban. Megálltam pár pillanatra, hogy meggyőződjek róla, nem csak látomás. Nem az volt.

Ismét nekiindultam, de az erőmből már csak bicegésre futotta, pedig most közelebb éreztem magamhoz a célt, mint előtte bármikor. Zihálva szívtam magamba a jeges levegőt, már alig éreztem átfagyott testemet.

Közel voltam hozzá. Nagyon közel. De nem bírtam tovább. Az egyik lábamat magam után húzva tettem még pár bizonytalan lépést, majd megszédültem és ájultan estem össze.

Lázálmok gyötörtek, ám néha mintha ébren lettem volna: egy alkoholszagú férfi sorolta nekem perverz vágyait, aztán egy idősebb fajta nő valami gyengélkedőről beszélt, ahova nem volt hajlandó beengedni, majd egy kövér öregember vonaglott fölöttem, ezt követően az iménti hölgy valakivel megvitatta az állapotomat.

Mikor magamhoz tértem, egy baldachinos ágyban feküdtem teljesen átizzadva. A nő az álmomból valódinak bizonyult. Éppen egy rongyot áztatott be valami jó illatú folyadékba, ami egy kerámia tálban volt az éjjeliszekrényen.

- Hogy érzi magát? - nézett le rám érdeklődve, majd a homlokomra tette a borogatást.

- Pocsékul. - feleltem őszintén, mégis mosolyogtam közben. Meleg helyen voltam, puha paplan alatt, miközben egy kedves idegen odaadással ápolt.

- Sejtettem… Kint találtunk magára a hóban. A holmija biztos helyen van, ne aggódjon. Csak le kellett venni a ruháit, hogy elláthassam. - duruzsolta nyugtatóan, miközben leült az ágy szélére.

- Rendbe fogok jönni? - kérdeztem összevont szemöldökkel.

- Nem sokon múlt… Ha egy ilyen seb elfertőződik, nem sokat tehettem volna. Szerencsére időben érkeztünk. Megtámadták? - tette hozzá hirtelen.

- Öhm… nem egészen. - feleltem zavartan.

- Mindegy, ez nem tartozik rám. Nekem az a feladatom, hogy ápoljam a betegeket. Ha nem akarja elmondani, hogyan sérült meg ilyen súlyosan, nem mondja el.

Azzal felállt, magához vette az edényt és az ajtóhoz sétált.

- Köszönöm! - szóltam utána.

- Ne köszönje, nekem ez a munkám! Pihenjen, néha magára nézek! - tette hozzá és kisétált.

Na, igen. Ez tényleg egy szép munka. Jobb, ha nem tudja meg, az enyém mennyire nem az. Békésen feküdtem, szinte mozdulatlanul. Csak a fejemet forgattam, hogy körbe tudjak nézni. Mindenütt patinás bútorok foglaltak helyet. Szekrények, asztal, polcok. Megállapítottam magamban, hogy szívesen laknék itt.

A javasasszony aztán egy óra multán visszatért.

- Fáj valamije? - kérdezte habozás nélkül.

- Így, fekve nem. - vágtam rá rövid gondolkodás után.

- Helyes. Ma semmiképpen nem kelhet még föl, holnap már igen. - hadarta hangsúlytalanul, miközben kicserélte borogatást. - Aztán még itt kell maradnia pár napot.

- Hol is pontosan? - végre elérkezettnek láttam az időt, hogy ezt megkérdezzem.

- A Roxfort Szakkollégiumban. Nem volt itt diák? - vonta össze a szemöldökét.

- Nem. Nem volt rá lehetőségem. - feleltem egyszerűen. Bólintott és erről sem faggatott tovább.

- Hogy hívják? Kötelességem jegyzőkönyvbe venni a betegeimet, még ha nem is tartoznak az iskolához.

- Adrien Kay.

Furcsa volt így kimondani a teljes nevemet. Jó ideje senki nem kérdezte meg.

Hamar eljött az este, majd a borongós reggel is. Alighogy kinyitottam a szemem, ismét eljött hozzám.

Beszélgettünk egy kicsit végre. Megtudtam a nevét: Pomfrey. Ahogy pedig kérdezősködött, lassan világossá vált számára, milyen az életem és arról is összeállt benne a kép, mivel foglalkozom. Azonban tárgyilagos maradt. Nem ítélt el. Bár meglehet, megvetendőnek találta. Viszont kötelességtudata minden felett állt.

Aztán pár percig némán vizsgálta az arcomat, végül lágyan szólt.

- Minden rendben. Fölkelhet már, ha gondolja, de itt kell maradnia a szobában. Nekem ma sok a dolgom, de majd küldök valakit, hogy magára nézzen és hozzon valami harapnivalót. - azzal suhintott egyet pálcájával és a közeli asztalon egy tálca jelent meg megrakva mindenféle étellel. Rám mosolygott és már ott sem volt.

Kitakaróztam és egészen lassan letettem lábaimat a padlóra. Egy férfi hálóing volt rajtam, semmi egyéb. Magamra kanyarítottam egy köntöst, amit a közeli széken találtam, majd leültem az asztalhoz, és enni kezdtem. Nem fájt már semmim, csak a… fenekem tájékán éreztem egy kis zsibbadást.

Egész délelőtt üldögéltem a széken, az ágyon feküdtem, vagy az ablakon néztem kifelé a fehér tájra. Aztán az ajtó nyikorgására a hang irányába fordultam, de nem Madam Pomfrey lépett be rajta…

Magamban egy kaján „Helló!”-t mormoltam, ahogy végigmértem az előttem álló férfit. Fekete talárja még a körülötte lévő padlót is beterítette. Vállig érő éjszín haja pedig egy pajkos félmosolyra késztetett, ez ugyanis mindig is a gyengém volt. Úgy állt ott és nézett engem a fekete szemeivel, mintha valami uralkodó lenne, akinek a szobájába egy koldus tévedt be.

- Üdvözlöm! - szólalt meg aztán kisvártatva. Nem akartam én olyan hangosan hümmögni, de nem bírtam megállni azt a mély, zengő baritont hallva.

Nem tudtam, mi lenne a helyes viszont-üdvözlés formája, így csak zavartan mosolyogtam tovább. Ő pár lépéssel elém állt és már nyújtotta is a kezét. Lenéztem rá, majd tétováztam egy kicsit, végül megragadtam és ismét a szemébe néztem.

- Perselus Piton professzor. - hasított hangjával ismét a térbe, és megrázta a kezem.

Ekkor erősen gondolkodóba estem, engem vajon hogyan is hívnak. Végül hosszú pillanatokig tartó elmélkedés után kiböktem:

- Adrien Kay.

A bemutatkozás után a két fél elengedi egymást. Ez mindig így van. De a kivétel erősíti a szabályt. Ebben az esetben nem így történt...

Csak álltunk ott és fogtuk egymás kezét. Én elengedtem volna, ám észrevettem, hogy Ő ezt nem teszi. Nem tiltakoztam és kíváncsi is voltam, mi vezérli.

Úgy fürkészte az arcomat, mintha olvasni akarna a gondolataimban. Az én szemeim azonban egyszerűen csak elkalandoztak rajta. Megállapítottam magamban, hogy tényleg nem egy hétköznapi példány. A kuncsaftjaim között volt néhány kitűnő férfiú, akik nem is értettem, miért engem választanak vágyaik kiélésére. Azonban ez a férfi, aki előttem állt… nem is tudom. Nem mondhatnám, hogy egyértelműen jóképű, csinos, vagy szemrevaló. Mégis, valamivel elragadott… Méltóságteljes, sármos, stílusos, őrjítő… igen, ezek a szavak jutottak eszembe.

Feleszmélvén elrévedésemből a helyzet mit sem változott. Zavartan elnéztem róla, Ő azonban meg sem rezzent. Végül fújtatva felnevettem:

- Talán Madam Pomfrey elmondta Önnek, mivel keresem a kenyerem?

Ajkainak íve ekkor lefelé görbült, arca teljesen elkomorult és elrántotta kezét. Átkoztam magam az ostoba szavakért.

- Elnézést. Megszokás. - magyaráztam fejemet lehajtva.

Ellépett mellettem a polcokhoz. Kezeit maga mögött összekulcsolva sétálni kezdett a szobában.

- Éhes? - kérdezte nekem háttal állva.

- Nem igazán. - feleltem Őt figyelve.

- Nem baj. Majd megéhezik. - legyintett.

Azzal előkapta pálcáját talárja alól, suhintott egyet az asztal felé, és ismét megjelent az a bizonyos tálca.

- Köszönöm. - bólintottam.

Ő viszonozta a gesztust, a szemembe nézett, majd -szó szerint- kirontott a szobából. Hosszan fújtam ki a levegőt és azzal együtt a felgyülemlett feszültséget is.

- A mindenit… - túrtam bele a hajamba nagyokat pislogva, miközben elismerően bólogattam a padlónak. Ez a bizonyos professzor nagy hatást tett rám. Reménykedtem benne, hogy viszontlátom még. Várakozásom meghozta gyümölcsét…

Két kopogás után nyitott be másnap:

- Jó reggelt…

- Oh, jó reggelt! - üdvözöltem az ágyban fekve.

Futólag végigmért, majd az asztalhoz suhant, elővarázsolt néhány edényt és nekilátott elkészíteni valamit.

Egy érthetetlen reflextől vezérelve behúztam a lábam a takaró alá. Megannyi férfi látott már teljesen meztelenül, erre ilyet csinálok. Magam sem értettem, és éppen ezért elég különös arcot is vághattam. Szemöldök ráncolva szólított meg felnézvén munkájából:

- Valami gond van?

- Nem, semmi, csak elgondolkoztam. - ráztam meg a fejem és megmarkoltam a paplant.

Bólintott egyet és ismét az asztal fölé görnyedt. A kezeit figyeltem. Ahogyan az italt keveri, ahogyan valami fűszert szór bele… Elrévedésemből az zökkentett csak ki, mikor fölegyenesedett, az ágyam mellé sétált és átnyújtotta a bögrét.

- Igya meg! - parancsolt rám.

Elvettem a kis edényt és addig el sem húztam a számtól, amíg ki nem ürült teljesen. Fintorogtam is utána rendesen. Borzalmas íze volt.

- Kiváló. - állapította meg kifejezéstelenül. Ez nem dicséret volt, hanem egyfajta „Ezt is letudtuk.” - kifejezés.

- Ön betegellátással is foglalkozik? - csúszott ki a számon a kérdés, szenvedő fintorok közepette. Az az átkozott íz ott ült a számban.

- Nem, de az igazgató úr megkért, hogy olykor nézzek be magához.  Gondolhatja, hogy nem repesek… - undorodva felhúzta az orrát, összepakolt és már indult is az ajtó felé. Gondoltam rá, hogy megszólítom, vagy visszatartom valahogy. Puszta gondolat maradt…

Egy darabig még elvoltam az ágyban, majd ismét köntöst vettem és a könyvespolcokhoz vonultam. Le is emeltem egy kötetet, aztán a kandalló mellé ültem és belevetettem magam.

Kellemes, lusta érzéssel töltött el ez az édes semmit tevés. Nagyon hiányzott már. Hiányzott? Soha nem is volt azelőtt részem ilyesmiben. Mindig a bárokban ültem, vagy akár házhoz mentem. Persze, nem szeretkeztem át az egész addigi életemet, de tény, hogy igazán soha nem pihentem. Még ha nyugalmam is volt, a lehetséges ügyfeleket kerestem. Szakmai ártalom.

Eljött a délután. Én ebből mit sem vettem észre. Csak a betűket láttam és a régi, tojásszínű lapokat. Mikor az ajtóra kaptam a tekintetem az ajtó nyikorgását hallva, kicsit hunyorogtam is. A színek körülöttem szürreálisnak tűntek. Azonban a feketét így is, úgy is felismerem.

- Szép jó napot, Professzorom! - néztem fel szélesen mosolyogva. A megszólítást hallva egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, majd elhúzta száját. - Hol késett ilyen sokáig? - kontráztam rá pimaszul.

- Most ért véget az utolsó órám. Talán nem halt éhen… - felelt látogatóm cinikusan, hangot adva ellenérzéseinek.

- Mit tanít, Professzor? - oh, milyen hátborzongatóan jól esett Őt ismét így megszólítani. Lehet, hogy ez egyfajta perverzió?

- Bájitaltant. - felelt színtelen hangon, de már nem engem nézett, hanem az asztalt, amire ismét ételt varázsolt.

- Gondolhattam volna. - szóltam mosolyogva és a könyvet az ölembe ejtettem.

Mikor pálcáját visszahelyezte talárja alá, rám emelte tekintetét, majd le a kötetre.

- Mit olvas? - nézett aztán újra a szemembe.

- Oscar Wilde-ot. - válaszoltam.

A tekintet, amellyel ekkor végigmért, mindent elárult. Úgy éreztem, ki is mondja: „Jellemző!” Hülyének tettettem magam és egyben Őt is.

- Egy angol mugli író. - magyaráztam.

- Tudom, hogy ki az az Oscar Wilde! Finghal O'Flaherty… - csattant fel sértődötten.

Kicsit lehajtottam a fejem. Hitvány dolognak éreztem, hogy ilyen szélesen mosolygok rajta és megrökönyödésén.

- Mit olvas Tőle? - szegte föl fejét.

- A Boldog herceget. - néztem rá ismét. Ő meghökkenve tekintett vissza rám. - Mi a gond? Talán nem olvashatok mesét?

- De, de, persze… - felelte kissé zavartan.

Meglepő volt így látni. Amilyen alattomos vagyok, úgy éreztem, most megadhatom neki az úgy nevezett „kegyelemdöfést”.

- Azt gondolta, hogy valamelyik erotikus regényét emeltem le a polcról itt a Roxfortban?

Nem felelt semmit, csak szigorúan nézett rám.

Elégedetten emeltem fel ismét a könyvet. Ő meg csak állt ott. Pár perc múltán felnéztem rá és a mellettem lévő karosszék felé böktem fejemmel.

- Üljön le, ha gondolja!

Egy ideig tétovázott, majd talárját megigazítva, hogy ne gyűrődjön alá, helyet foglalt. Az utolsó lapoknál tartottam. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy most már kiolvasom, végül rádöbbentem, nem kockáztatnám meg, hogy mégis felálljon és eltűnjön. Becsuktam a könyvet és ránéztem.

- Mióta tanít itt? - kulcsoltam össze a kezeimet a köteten.

- Már jó ideje… - válaszolta.

Távolságtartó maradt, mégis valahogy közelebb került. Kifejezéstelenül felelt a kérdéseimre, amik ugyan mind teljesen átlagosak voltak, sőt, kifejezetten sablonok, de engem komolyan érdekeltek a válaszok. Ez látszott is rajtam.

Sok mindent megtudtam róla. És nem csak azokból, amiket elmondott, hanem ahogyan elmondta azokat. Vagyis kiváltképpen abból. Amiket addig gondoltam róla, azok mind megerősödtek. Méltóságteljes, intelligens, erőteljes, a végtelenségig cinikus, komor és érzéki. Az, nagyon is érzéki. Ez a gondolat munkált bennem a legjobban, miközben Őt hallgattam. Sokszor tévedt a tekintetem a szájára. Ez az egész mégis más volt, mint amikor régen flörtöltem valakivel. Hozzá úgy álltam, hogy soha nem kaphatom meg. Csak vágyhatok rá. De abban a percben ez is örömmel töltött el. Jó érzés volt, hogy végre nem rám vágyik valaki, hanem én akarok valakit. Régen éreztem ilyesmit. Ilyet pedig még soha.

- Az iskola után mit is csinált? - kérdeztem meg hosszú, ám sajnos elég gyorsan elrepült órák után. Már csak ez volt az egyetlen tisztázatlan rész az életében. Bár az egészet úgy beszélte el, mint egy jól megtanult életrajzot. Szárazan és tényekkel. Ezt a részt azonban valahogy kihagyta.

- Nem mondtam… - felelte színtelen hangon.

- Azért kérdezem. - bólintottam.

Ekkor lesütötte szemét, én pedig rájöttem, hogy elérkeztünk ahhoz a határhoz, amit nem szabad átlépnem, ha látni akarom még az életben. Felemelkedtem a székből és közben védekezőn feltettem kezeimet:

- Persze nem kell elmondania.

Az ablakhoz sétáltam és kinéztem a havas tájra. A hó hatalmas pelyhekben hullott.

- Ez gyönyörű. - állapítottam meg fennhangon. - Mindig is imádtam a telet. Persze csak melegből jó. Kint már nem olyan kellemes. De most mi itt vagyunk… Ön szereti a te…

Elakadt a szavam, ahogy hirtelen megfordultam. Közvetlenül előttem állt, nem is vettem észre, hogyan került a hátam mögé. Nagyot nyeltem és próbáltam kivenni a tekintetéből, mire készül. Ilyesmire azonban nem számítottam, pedig tapasztalhattam már elégszer…

Megragadta a tarkómat és szenvedélyesen megcsókolt. Úgy viselkedtem, mint egy félénk, tapasztalatlan kölyök. Aztán lassan felengedtem és átadtam magam az ajkainak, amik olyan forróak és tüzesek voltak…

Erőteljesen, mégis gyengéden tartott. Egyik kezével a hajamba túrt, a másikkal a hátamat markolta. Perceken át csókolt. Elmondhatatlan volt az egész. Semmihez nem hasonlított, amit azelőtt átéltem. A fejemet nem számok és galleonok töltötték be, hanem… az áhítat, az odaadás, és a mérhetetlen vágy…

Átszeretkeztük az éjszakát. Rájöttem, hogy Ő még soha nem volt férfival. Azonban ez a határozottságán és az eltökéltségén mit sem változtatott. Az átlagember azt hihette volna, már ezerszer csinálta. Én azonban tudtam az igazságot.

De azok a sóhajok… az illata… az érintése… És meg kell, hogy mondjam, az orra mérete sem hazudtolta meg magát. Hiszen hatalmas orra van. Meg görbe is és nekem nagyon tetszik. Mármint az orra… Persze, az is tetszik. Naná, hogy tetszik, imádom… Mindenét imádom. És az is ezek között van. Nagy hülyeségeket beszélek?

- Nem, egyáltalán nem. Én értem… Folytassa csak!

- Tudja, Igazgató úr… Fogalmam sincs, mitévő legyek. Nem bírnék többé senkivel lefeküdni pénzért... Meg sehogy rajta kívül. Ezek után nem. Itt most nem csak az érzelmekről van szó. Fizikailag is képtelen lennék rá.

- Akkor ne folytassa!

- De én máshoz nem értek. Perselusszal pedig nem fogom eltartatni magam. Nem akarok a nyakán lógni. Ráadásul nem is vetne rá jó fényt. Előbb-utóbb kitudódna, mivel foglalkoztam régen. Aztán ujjal mutogatnának rá, hogy „Ő az roxforti tanár, aki leszerződtetett magának hosszútávra egy hímringyót.”

- Az igazat megvallva, drága barátom, nem hinném, hogy a mi Perselusunkat nagyon érdekelné, mit gondolnak róla mások. Sőt, általában olyan emberek veszik körül, akik nem kedvelik. Én nem tartozom ezek közé, természetesen.

- Ezt sejtettem… Szóval maga szerint hagyjam abba a… azt, amivel most foglalkozom és próbáljak találni valamit?

- Persze. Addig pedig szívesen látjuk itt, a Roxfortban. Én különösen. Örülök, hogy Perselus végre talált magának valakit, akit igazán szeret.

- És nem bánja, hogy az a valaki, én vagyok?

- Maga egy kiváló fiatalember. Mindannak ellenére, vagy talán pont annak okán, amiken életében keresztül ment, megtanulta értékelni az emberi tisztaságot. Az egyszerű szépséget. Ez nagyon ritka manapság. És visszatérve arra, hogy mihez kezdjen: ahogyan hallgattam az elbeszélését, úgy éreztem magam, mintha egy felolvasó esten lennék. Javasolnám, hogy írjon, vagy esetleg dolgozzon színházban! A beszéde tiszta, és nagyon szépen artikulál.

- Huh, ennyi dicséretet nehéz megemészteni egyszerre… De köszönöm. És azt is, hogy meghallgatott. Jól esett végre így elbeszélgetni valakivel. Vagyis inkább szóval tartani.

- Végül is én kértem meg rá, hogy meséljen. És nagyon jól tettem. Kész élvezet volt. Cukrot?

- Nem, nem, köszönöm. Nem kérek…

- Tudja mit?

- Igen?

- Hogy ez csak most jutott eszembe… Volna magának egy munkám. Madam Czvicker, a könyvtárosnőnk nemrég elpanaszolta nekem, hogy már nehezére esik vezetni a nyilvántartást és behajtani a vissza nem hozott könyveket. Nem volna kedve a segédjének lenni?

- Ez most komoly? Hogyne volna! Nagyon szeretem ezt a helyet, még ha nem is töltöttem itt olyan sok időt. A könyveket is szeretem. Meg az egyik tanárt is.

- Na, igen, ez sem mellékes. Öné az állás, ha vállalja!

- Nem tudom, hogyan köszönjem meg.

- Akkor jól figyeljen rám: Köszönöm!

- Köszönöm!

- Helyes. Most pedig kutassa fel a kedvesét és vegye rá, hogy lazítson egy kicsit! Folyton dolgozik.

- Bármilyen eszközt bevethetek ennek érdekében?

- Bármilyet. Na, menjen! Ne is lássam!

- Mindent köszönök, Igazgató úr.

- Mondom, viszlát!

- Viszlát, Igazgató úr!

Hímringyónak lenni nem olyan könnyű, mint azt sokan hiszik. Azonban, ha ez ember egyszer kikerül ebből, ha rájön, hogy ezerszer többet ér ennél… Nos, annál nem sok csodálatosabb dolog van a világon. Kivéve talán azt, amikor Perselus az én nevemet sóhajtva élvez el, és bódultan suttogja a fülembe, hogy mennyire szeret… Na, igen. Az egy világgal ér fel.