Penna kézbevétele: 2005. november 19.

Penna letétele: 2005. december 2.
Jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Harry Potter - tagadáshoz.
Figyelmeztetés: NC-17; nyílt szexualitás és erőszak

Megjegyzés: Én ezt a történetet konkrét emberekkel képzeltem el. Úgy értem, hogy a fő karaktereket mind igazi színészek alakítják. A valamelyest saját vagy kisajátított szereplők nevének első említéséhez éppen ezért linket helyezek el, ahol találtok róluk pár képet, hogy el tudjátok képzelni, én milyennek képzeltem Őket; Nem tudom megmondani, hogy pontosan mikor játszódik a történet, ezt rátok bízom; A mű címére Sade márki: Justine avagy az erény meghurcoltatása c. írása ihletett. Hogy miért? Mert 1. Végül is illik a novellámra ez a cím 2. Sade és Süskind szerintem büszkék lennének rám; Köszönet a lektorálásért Morgan Le Faynek, és ez úton szeretnék még egyszer bocsánatot kérni Tőle ezért az írásért! És ha már itt tartunk: Előre is elnézést kérek mindenkitől, akit ez a novella rosszul érint!

Meghurcoltatás

Hűvös szél fújt át a házak között Roxmortsban, ezzel jelezte a tél, hogy hamarosan elérkezik. A falu lakói szívesebben töltötték az idejüket otthon, a boltokban, vagy egy forró tea mellett valamelyik étteremben.

Ilyen ábrándos képek kergetőztek a fejében annak az idősödő férfinak is, aki benyitott a Három seprűbe és rögtön a pult felé vette az útját. Csapzott haja és rongyos viselete miatt sokan megnézték, ahogyan az utcára néző hatalmas ablak mellett ülő két elegáns nő is. Éppen csak egy fintort eresztettek meg a férfi felé, - aki azonban ebből semmit nem vett észre - majd folytatták a beszélgetést.

- Hol is tartottunk? - keverte meg a teáját homlokát ráncolva a sötétebb hajú fiatal hölgy.

(//gportal.hu/portal/vorosesfekete/image/gallery/1133286509.jpg)

- A tegnap estédnél. - felelte kacéran mosolyogva a barátnője.

- Ó, igen… Mit is mondhatnék? Pazar volt… - viszonozta a pillantást felszegett fejjel és belekortyolt az italba.

- Ne csináld már, Lorelin, halljuk a részleteket! - hajolt közelebb a szőke hajú nő.

- Áh, azok nem tűrnek nyomdafestéket… - kérette magát tovább.

- Lorelin, ne játssz az idegeimmel, gyerünk!

- Nos… Egész éjjel szeretkeztünk. - kezdett neki végre - Még most is nehezemre esik ülni.

A két nő hangosan felnevetett, néhányan összevont szemöldökkel néztek feléjük.

- Irigyellek…

- Egy álom az ágyban. De azt nem bírom elviselni, mikor elkezd nyavalyogni a hülye háza miatt. - húzta el a száját Lorelin.

- Jah, igen, ezt már mondtad, hogy ki vagy akadva ettől. És még mindig csinálja?

- Folyamatosan. Hogy az Ő házát így elnyomják, meg a diákjait úgy kirekesztik… Mindig ezt hallgatom. Kezd idegesíteni. - fintorgott tovább a mélybarna hajú, igen csinos nő.

- Valamit valamiért. Mondjuk én még ezt elviselném azért, hogy éjjelente aztán ilyesmikben legyen részem.

- Én is ezt teszem, láthatod. Pedig ezer olyan dolgot művel, amitől ki vagyok borulva.

- Mint például?

- Amikor nekiáll valami nyomorult bájitalt csinálni, nem lehet hozzászólni. Ha mégis meg merem tenni… Először csak morog, aztán kiakad. A múltkor is leüvöltötte a fejemet. Hogy Ő megmondta világosan, hogy ne zavarjam munka közben, és mit képzelek én magamról?!... Ch…

Kate együtt érzően figyelte barátnője arcát, bár mindezek ellenére is szívesen lett volna a helyében. Ebben a pillanatban pedig éppen nagyon sajnálta magát, amiért neki nincsen férje, Lorelinnak pedig egy ilyen szexisten jutott. Akinek persze, hogy vannak hibái. Rendben, alapjában véve nem is egy kedves természetű ember, sőt, egyáltalán nem az, de legalább van. És soha nem hagyja kielégítetlenül a feleségét.

Pár perc múlva aztán Kate ráeszmélt, hogy csak mered a semmibe és elmerül az önsajnálatban, úgyhogy pislogott néhányat és elterelte szépen a témát.

A barátnők úgy egy óra múlva léptek ki a Három seprűből. Kate elindult hazafelé a tágas roxmortsi lakásába, míg Lorelin a Roxfort ódon kastélya felé vette az irányt.

- Szervusz édesem! - köszönt rá a nő az irodába lépve férjére, aki az asztalánál ült fekete karosszékében néhány irat fölé görnyedve. Egy pillanatra felnézett, végigmérte Lorelint, majd folytatta a munkát.

A nő elfintorodott és levágta a kabátját a legközelebbi székre.

- Látom, sok a dolgod. - jegyezte meg némi gúnnyal a hangjában, miközben a hosszú fekete hajú férfi arcát figyelte, aki válaszra sem méltatva körmölt tovább, pennáját néha a tintába mártva.

A nő legyintett egyet és ledobta magát az egyik karosszékbe. Eszébe jutott, amit Kate-tel beszéltek nem is olyan rég. Aztán mérlegelni kezdte, megéri-e ez neki. Nem először tette már ezt. Sokszor esett gondolkodóba azzal kapcsolatban, hogy jó-e neki ez a házasság. Aztán mindent összevetve arra jutott, hogy igen. Végül is a férje a Roxfort tanára, aki ennél fogva jól keres, az ágyban utolérhetetlen és nem valami bőbeszédű, így nincs is Vele sok baj.

Elmélkedése után aztán gyönyörködni kezdett a férfiban és egyre jobban megkívánta. Az azonban egyre csak írt és írt.

- Perselus… - szólt végül csábosan Lorelin és csípőjét ringatva az asztalhoz sétált.

- Hm? - dünnyögte az elfoglalt professzor fel sem nézve munkájából.

- Akarlak… - suttogta a nő érzékien, miközben az asztalra támaszkodott és közelebb hajolt.

A Professzor csak tekintetét emelte a nőre, arca kifejezéstelen volt. A papírmunka kellős közepén járt és nem akarta félbehagyni. Lorelin beharapta alsóajkát és kajánul mosolyogva férje mellé sétált, majd letérdelt. Perselus felvonta az egyik szemöldökét. Felesége mélyen a szemébe nézve végigsimított combján, míg a férfiasságához nem ért. A Professzor ekkor lehunyta szemét egy hosszú pillanatra. A nő nem volt hajlandó tovább várni. Kigombolta a férfi nadrágját és lassan a szájába vette annak immáron merevedő vesszejét. Perselus nem tiltakozott. Beletúrt a nő hajába és hagyta magát. Letette a pennát. Úgy gondolta, jár ennyi pihenés.

Lorelin élvezkedve kényeztette férjét. Teljesen tűzbe jött a férfi kéjes szuszogásától és férfiasságának forró lüktetésétől. Néhány perc múlva Perselus a karfába kapaszkodott, ahogy Lorelin szájába élvezett. A nő mosolyogva tisztogatta le a férfit, majd felállt és szenvedélyesen megcsókolta. A Professzor néhány hosszú pillanatig aztán Lorelin szemeit fürkészte, majd visszafordult íróasztalához és ismét kézbe vette a pennát. Felesége kissé csalódottan vette magához kabátját, majd az ajtóhoz sétált.

- Este jövök. - szólt még visszanézve.

Férje bólintott az előtte heverő pergamennek és részéről elintézettnek tekintette a társalgást. Lorelin sóhajtott egyet és halkan távozott.

A fák lassan elhullatták összes levelüket és itt volt az ideje, hogy a varázs- és a mugli világ képviselői egyaránt elővegyék téli ruháikat. A Roxfort diákjai is nyakuk köré fonhatták végre a házukat fémjelző földig érő sálakat.

Lorelin kiváltképpen élvezte a tél beköszöntét…

- Jaj, olyan hideg van, nekem meg nincs egy meleg göncöm sem, amit felvehetnék. - panaszolta férjének egyik reggel az ágyban ülve, jobban felhúzva a takarót meztelen testén.

- Vegyél magadnak! - vetette oda a férfi, miközben magára kanyarította sötétzöld köntösét.

A nőnek több se kellett. Elégedetten elmosolyodott és ezzel az egy mondattal engedélyezettnek tekintette, hogy férje pénzén ruhákat vásároljon magának. Még aznap felkereste az Abszol út legnívósabb ruhaboltjait, az összes nála lévő pénzt elköltötte. Abból a néhány megmaradt knútból pedig megjutalmazta magát egy forró csokoládéval.

Néhány nap múlva azonban megbetegedett, legalábbis ezt hitte. Folyton rosszul volt, émelygett. Azt gondolta, talán valamilyen front lehet az oka. Esetleg a hirtelen beállt fagyos tél. Elment hát a Szent Mungóba és a kivizsgálását kérte. Az eredményekért másnap ment el és ahogy megtudta azokat, majdnem elájult.

- Gyermeket vár, hölgyem. - közölte Vele a gyógyító.

Lorelinnak muszáj volt leülnie. Furcsa érzések kavarogtak benne. Nem volt felkészülve a gyermekre, bár tény, hogy férjével semmilyen óvintézkedést nem tettek annak érdekében, hogy elkerüljék ezt.

Ahogy kisétált a kórházból, majd hoppanált Roxmortsba, egyre csak emésztette a hallottakat. Végül arra jutott, hogy örül neki. Kivehet szabadságot a parfümboltban, ahol dolgozik, és ha megszült, akkor sem kell visszamennie jó ideig. Ráadásul lehet, hogy így a férje is talán kicsit többet foglalkozik majd vele. Szóval összességében elégedett volt a helyzettel. Hiszen akart Ő gyereket, de nem gondolta volna, hogy ilyen hamar teherbe is esik. Bár olykor már elcsodálkozott rajta, hogy ilyen szexuális élet mellett hogyan nem lett állapotos még. Azonban, ami késik, nem múlik ugyebár.

- Nagyon jó hírem van! - pattant fel a székéből Lorelin, mikor férje belépett közös roxmortsi lakásuk ajtaján. A Professzor nem szólt semmit, csak levette ujjatlan kesztyűjét, sálját és kabátját, majd közelebb sétált érdeklődve nézve feleségét.

- Kisbabánk lesz… - szólt izgatottan a nő és kezeit férje mellkasára helyezte.

Perselus arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, pedig Lorelin próbálta.

- Mit szólsz hozzá, drágám? - simogatta meg a férfi arcát türelmetlenül.

- Ez jó. - felelte végül Perselus teljesen színtelenül.

- Örülhetnél jobban is. - lépett hátrébb a nő felháborodásának hangot adva.

- Mit vársz? Rohanjak ki az utcára és kezdjek el üvöltözni, hogy: „Apa leszek!”? - kérdezte a Professzor cinikusan egy fintor közepette.

- Hihetetlen vagy. - rázta meg a fejét Lorelin elképedve.

- Ismerhetnél már… - szólt Perselus, majd ellépett a nő mellett és helyet foglalt a kandallónál.

Lorelin pedig csak állt ott és figyelte férjét. Persze, tudta Ő, hogy nem az az ember, aki kimutatja az érzelmeit, ám azért ennél nagyobb lelkesedést várt volna.

Nem telt el úgy nap, hogy Lorelin ne foglalkozott volna valamilyen módon a terhesség kérdésével. Vagy szakkönyveket olvasgatott, vagy elbeszélgetett családos barátnőivel. Néha be is számolt mindezekről Perselusnak, aki figyelmesen végighallgatta Őt és olykor bólogatott. Nem tett fel kérdéseket és nem fűzött hozzá semmit, csak bólogatott. A nőnek ez sem tetszett és egyre többet panaszkodott Kate-nek, aki azonban még mindig csak arra tudott gondolni, mennyire irigyli barátnőjét, főleg hogy már gyereket is vár a Professzortól. Ezt persze neki nem hangoztatta már, csak hallgatta a sopánkodást.

Egy novemberi estén a házaspár egy hangulatos kis roxmortsi étteremben vacsorázott. Lorelin éppen a hasát simogatta, amin azonban még nem látszott, hogy a nő állapotos.

Az ételre vártak. Perselus egyszerre felállt és az egyik pincérhez sétált. Diskuráltak egy keveset, majd a férfi visszatért az asztalhoz.

- Megsürgettem kicsit. - felelte a Professzor a nő ki nem ejtett kérdésére. Lorelin csak bólintott és a vacsorájuk hamarosan már az asztalon volt. Jóízűen falatoztak, a nőnek pedig egyfolytában az járt a fejében, hogy két ember helyett eszik.

Miután elfogyasztották a finom ételeket még egy órát az étteremben töltöttek. Iszogattak és beszélgettek. Perselus édes pezsgőt kortyolgatott, míg Lorelin facsart narancslevet, ami sokkal jobban ízlett neki, mint bármelyik másik, amit előtte valaha ivott.

A nő elégedett volt. Boldognak és kiegyensúlyozottnak érezte magát. Azonban még aznap éjjel megtörtént az, ami felborította ezt az idilli állapotot…

Hajnalban iszonyatos görcsökre ébredt. Kirohant a mosdóba. Azt hitte, egyszerűen csak hánynia kell, ami teljesen természetes egy terhes nőnél. Ám itt nem erről volt szó. Nem tudta, mit tehetne.

Férje is felébredt, megigazította magán zsákszínű hálóingjét, majd a mosdó ajtajához sétált.

- Rosszul vagy?  - kérdezte végigmérve a nőt.

Lorelin reszketett. Mind a fájdalomtól, mind pedig attól, hogy nem értette, mi történik Vele. Egyszerre aztán megszűntek a görcsök, majd valami nedveset érzett a lábai között. Lenézett, és egy vértócsa terült el alatta. Elvetélt. Elkerekedett szemekkel és remegő tagokkal állt. Férje odalépett hozzá és átölelte. Lorelin nem bírta felfogni, mi történt, csak azt érezte, hogy ez nem jó. Hogy ennek nem így kéne lennie. Férjébe kapaszkodott, mert úgy érezte, máskülönben összeesik.

Perselus lehúzta feleségéről a véres hálóinget, vizet engedett neki és a kádba ültette. Feltakarította a tócsát, és eltűntette a halott magzatot. Lorelin egy órán át ült a forró vízben. A Professzor hozott neki teát, amit lassan elkortyolgatott. Jól esett neki, hogy a férfi így törődik Vele.

Amint a nő összeszedte magát valamelyest, elmentek a Szent Mungóba, ahol Lorelint ellátták és adtak neki néhány bájitalt. Perselus a váróban ülte végig mindezt, majd együtt visszatértek a Roxfortba.

Az elkövetkező napokat Lorelin különösen élte meg. Olykor még vérzett egy keveset, azonban nagyobb fájdalmai már nem voltak. Nem sírt, de valahogy nem is tért vissza az élete a rendes kerékvágásba. Néha a férjét figyelte, hogy rá vajon hogyan hatott ez az egész. Semmit nem vett észre. Perselus olyan volt, mint bármikor máskor. Aztán ahogy végiggondolta, rájött, hogy végül is rajta sem látszik különösebben, hogy bármi történt volna. Csak Kate-nek mesélte el, mi történt, aki életében először tényleg sajnálta Őt. Véget ért az irigykedés.

Úgy másfél hét kellet és Lorelin folytatta az életét. Tovább lépett. Nem gondolt a gyerekre, ez volt az egyetlen megoldás.

Próbálta mindig elfoglalni magát valahogyan. Ez általában sikerült is. Azonban december egyik legzordabb napján hirtelen nem talált semmiféle elfoglaltságot. Ugyan tudta, hogy férje egy házvezetői értekezlete van, - említette neki előző este - mégis az iskola felé vette útját.

Besétált a férfi irodájába és nézelődött egy kicsit. Éppen megállt egy állati szerv preparátuma előtt, mikor a belső szobából hangokat vélt hallani. Úgy gondolta, ennek utána jár. Benyitott a Professzor hálószobájába.

- Perselus? - szólította meg férjét szemöldök ráncolva, bár nem látta sehol.

Tekintetével egy darabig a helyiséget pásztázta, majd szemei megakadtak az ágyon, ami úgy nézett ki, mintha egy gyereksereg ugrált volna rajta. A mosdó ajtaja felé kapta a fejét, szemei elkerekedtek…

Egy fiatal férfi sétált ki rajta vizesen, dereka körül egy szál törölközővel.

(//gportal.hu/portal/vorosesfekete/image/gallery/1133286580.jpg)

- Maga meg kicsoda? - kérdezte a nő kicsit sem barátságosan, végigmérve a jó kiállású idegent.

- Ezt én is kérdezhetném magától. - felelte a férfi teljes nyugalommal, szinte kedvesen.

- Mit keres a férjem szobájában? - faggatta tovább Lorelin.

- Oh… - bólintott az egyik kezével a törölközőjét tartó férfi. - A férje…

- Igen, a férjem. Perselus Piton. - erősítette meg a nő.

A fiatal férfi nem szólt semmit, csak figyelte Lorelint, aki ettől kissé zavarba jött. Nem tudta, mi mást mondhatna még. Hogyan faggassa tovább a férfit? Úgy tűnt, nem hajlandó beszélni. Kihasználva a nagy csendet, Ő is végig járatta tekintetét az előtte állón. A tény az, hogy volt rajta mit nézni. Egy magas, sudár, igen megnyerő arcú, vörös hajú férfi állt előtte. Csodálta egy darabig, persze ennek semmilyen jelét nem mutatta, majd folytatta, amit elkezdett.

- Nos? Megtudhatnám, ki maga és mi jogon tartózkodik itt?

- Perselus szeretője vagyok. - felelte a fiatal férfi szilárd, kissé komor vonásokkal, ekkor nézve először igazán a nő szemébe.

Lorelin úgy érezte, ott helyben szörnyet hal. Torka teljesen összeszorult és szíve hevesen dobogott. Magában azt ismételgette, hogy az idegen nyilvánvalóan hazudik, a bolondját járatja Vele. Pedig a körülmények egyáltalán nem erre utaltak.

- Ne szórakozzon velem! - csattant fel végül.

- Kérdezze meg a férjét! - szólt a férfi komolyan, szemöldökét összehúzva, majd az egyik karosszékhez sétált, amire a ruhái voltak ledobálva, a nő észre sem vette azokat eddig. Lorelin reflexszerűen kapta el a tekintetét, mikor az idegen a szemérmességnek egy aprócska jelét sem mutatva lerántotta magáról a törölközőt, majd szaporán öltözködni kezdett.

- Meg… meg is fogom, elhiheti! - szólt végül határozottságot próbálván színlelni.

Aztán csak állt ott és várta, hogy a férfi elhordja magát végre. Néhány perc múlva ez meg is történt. A fiatal férfi könnyű léptekkel sétált ki a nő mellett, út közben végigmérte, majd elkapta róla tekintetét és már ott sem volt.

Mikor Lorelin egyedül maradt, egy sikítás szakadt ki belőle. Még mindig ismételgette magában, hogy nyilván egy szó sem igaz az előbb elhangzottakból. Leült a kandalló mellé és előre-hátra dülöngélve a lángokba meredt. Most már nem volt más dolga, mint várni a férjét.

- Hát Te? - vonta össze a szemöldökét a belépő Professzor bő egy óra múlva.

- Talán baj, hogy előbb jöttem? - pattant fel a nő ültéből, láthatóan idegesen.

- Nem. - felelte Perselus szemrebbenés nélkül.

- Mit keresett itt ez a fiatal férfi? - lendítette meg Lorelin a kezét a mosdó felé.

- Kiről beszélsz? - lépett közelebb a Professzor.

- Arról a vörös hajú férfiról, aki meztelenül flangált itt. - türelmetlenkedett a nő.

Perselus csak felvonta egyik szemöldökét.

- Azt állította, hogy a szeretőd! - emelte meg a hangját Lorelin, mikor még dühösebb lett férje arcát látva, amelyről azt lehetett leolvasni, hogy elmebetegnek nézi a feleségét.

A Professzor hosszú pillanatokig csak némán állt és kifejezéstelenül nézte a nőt, majd nyugodtan szólt:

- Így van.

- Mi? - vinnyogta a nő elképedve.

- Charlie Weasley a szeretőm. - bólintott még mindig teljesen higgadtan, ezzel csak még jobban felbosszantva feleségét.

- De… de… Perselus! Ez nem lehet igaz… - hebegte Lorelin hitetlenül fürkészve a férfit.

- Pedig az. Most viszont nekem dolgom van. - vetette oda a Professzor a sápadt és nagyokat pislogó nőnek, majd hátat fordított neki és elhagyta a hálószobát.

Lorelin meg sem bírt mozdulni hosszú percekig, majd megragadott egy üres lombikot és a falhoz vágta. Egyre csak azt hajtogatta, immár fennhangon, hogy: Ez nem lehet igaz. Ilyen nincsen. Ez velem nem történhet meg. - Csak áltatta magát, ám jól tudta, mennyire téved.

Legnagyobb megrökönyödésére férje másnap úgy tett, mintha mi sem történt volna. A lakásukba lépvén üdvözölte a nőt, levette kabátját és a könyvespolchoz sétált egy kötetet keresve. Lorelin hitetlenül rázta csupán a fejét.

- Nem akarsz mondani valamit? - kérdezte végül közelebb lépve.

- Mire gondolsz? - szólt Perselus egy pillantásra sem méltatva feleségét.

- Ne kérdezz vissza folyamatosan! - üvöltött rá a nő.

A Professzor csak ekkor emelte rá a tekintetét, ám Lorelin azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Megfagyott benne a vér, egy lépést hátrált.

- Mi ez a hangnem? - sziszegte a férfi dühtől eltorzult arccal.

- Én csak… - kezdett neki egészen halkan a magyarázkodásnak a nő.

- Te csak? Te csak gondold meg százszor mielőtt így szólsz hozzám… - ezeket a szavakat kiejtvén már csupán egy lépés választotta el feleségétől, aki hátával a falhoz simult. Hatalmasat nyelt és le sem vette szemeit a férfiról.

- Világos? - támaszkodott a falnak a nő két oldalán. Egészen közel hajolt a Professzor Lorelinhoz, akinek csak néhány reszkető bólintásra tellett.

Perselus ellökte magát a faltól és visszatért a könyvespolchoz. A nő aznap már nem is szólt a férjéhez.

Másnap megtette, viszont gondosan ügyelt rá, hogy erről a bizonyos szeretőről egy szót se ejtsen. Napokon át ment ez így. Lorelin pedig csak találgatni tudott, hogyan alakulnak a dolgaik. Néha úgy tűnt neki, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt. Esténként valóban befurakodott agyába a törölközőben álldogáló férfi képe. Ilyenkor általában zihálva ébredt.

Teljes felüdülést jelentett neki, mikor elmesélhette Katenek ezt a szörnyűséget, bár már maga sem tudta eldönteni, mi belőle a valóság. Barátnője elképedve hallgatta Őt, ezt soha nem gondolta volna.

 És nyilván azt sem, amiről Lorelin egy hét múlva számolt be neki, amikor könnyes szemmel, sápadtan és csapzottan tört be a Három seprűbe, hasonlatosan ahhoz a szánalmas férfihoz, aki néhány hete nyitott be a kis vendéglőbe.

- Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? - rogyott le a megtört nő a szemközti székbe és zokogásban tört ki.

- Mi történt? - hajolt közelebb Kate és nyugtatóan megsimogatta barátnőjét.

Lorelin síró hangon kezdett neki a történetnek:

- Elmentem Perselushoz az utolsó órája után. Bekopogtam, de nem válaszolt, úgyhogy benyitottam. Azt hittem, elhányom magam… - tartott néhány másodperc szünetet, amíg sírdogált egy kicsit, és folytatta - Ott kefélte azt a srácot. Az ágyában szeretkeztek. Bevágtam az ajtót és elrohantam onnan. Annyira undorító volt és olyan-olyan megalázó…

- Nem lehet, hogy rosszul láttad? - próbált valamiféle reménysugarat megcsillantani Kate.

- Hogy rosszul láttam? A srác anyaszült meztelenül feküdt az ágyon, Perselus meg kefélte és rajta sem volt egy szál ruha sem. - zokogta Lorelin.

- Merlin… - adott hangot elképedésének Kate és azon törte a fejét, mivel vigasztalja meg barátnőjét, vagy úgy egyáltalán mit mondjon neki.

- Szerintem észre sem vettek. Túlságosan lefoglalta őket ez a borzalom, amit műveltek. - bőgött tovább Lorelin.

Kate néhány percig csak figyelte síró barátnőjét és a vállát simogatta, azt gondolta, ez a legjobb megoldás. Végül Lorelin szipogva emelte rá a tekintetét:

- Elválok.

- Mi? - kerekedett el a szőke hajú nő szeme. Persze, a körülményeket tekintve ez volt a legkézenfekvőbb és legáltalánosabb megoldás, de eddig nem is gondolt ilyesmire.

- Elválok Tőle. Nem fog velem szórakozni. Nem fog engem tönkre tenni. Különben is… Házasságtörést követett el. Kiforgatom mindenéből. Rohadjon meg ott, ahol van! - fakadt ki Lorelin a végletekig eltökélten.

Nem sokat tétovázott, már másnap a bírósághoz fordult az ügyben, majd férjével is tudatta mindezt.

- Elválok Tőled. - jelentette ki az irodába lépve.

- Mi van? - vonta össze a szemöldökét a férfi az asztalánál ülve.

- Már el is mentem a bíróságra. Rátok nyitottam a minap. Mivel Te csaltál meg engem, így Te jársz majd rosszabbul. Kegyetlenül megszívod, Piton. - támaszkodott a Professzor asztalára két kezével a nő, akinek a szíve a gyűlölettől égett.

- Ne feledd, hogy Téged is így hívnak! - szegte föl a fejét Perselus és felemelkedett ültéből.

- Már nem sokáig. - felelte Lorelin diadalittasan és az ajtóhoz sétált.

- A gyerekünket is így hívták volna… - folytatta a Professzor jeges nyugalommal.

A nő mozdulatlanná dermedt, kezét a kilincsen nyugtatta. Már jó ideje nem gondolt a kisbabára, akit elveszített. Ez a mondat úgy érte, mintha egy kést szúrtak volna a szívébe, és megforgatták volna. Könnyes szemmel fordult vissza.

- Te szemét… - hangja elcsuklott.

- Szóval ezt gondolod rólam?

Perselus lassan vonult közelebb a dühödt és szomorú nőhöz.

- Igen, ezt. - bólintott Lorelin végig a férfi szemébe nézve.

- Kíváncsi vagyok, mit gondolsz majd rólam akkor, ha elmondom, miért ízlett annyira az a narancslé, amit a vetélésed előtt ittál az étteremben…

Perselus arcán gonosz, önelégült mosoly jelent meg. Lorelin még csak félig fogta fel, amit a férfi mondott, már nyúlt is a kilincs után, az ajtó azonban nem nyílt. Többször megrántotta, mind hiába. Mikor rájött, hogy semmi értelme ezzel próbálkoznia, lendületből a férfinak ment és ott ütötte, ahol érte.

- Te szörnyeteg! - üvöltötte kétségbeesve.

A Professzor megragadta a két csuklóját és erőteljesen megszorította, a nő térdre rogyott fájdalmasan nyögve.

- Takarodj innen, Te ribanc! - sziszegte Perselus lenézve Lorelinra, majd hirtelen elengedte.

A nő kirontott az ajtón, nem ütközött semmiféle akadályba. Rohant, ahogy csak a lába bírta. Végül a kastély falának támaszkodva lerogyott a hóba. Zihálva zokogott a földön ülve és átkozta a napot, amikor megismerte ezt a szörnyű embert.

- Megölte a gyerekünket… Ez megölte a gyerekünket… - kántálta Lorelin előre-hátra dülöngélve egy székben Kate lakásában.

Barátnője csak bólogatott és nagyon megértően nézett. Nem igazán tudta, mi mást tehetne. Már jó ideje fogalma sem volt, mióta így felgyorsultak az események Lorelin körül és nem éppen a legjobb irányba.

Néhány nap múlva a házaspár már a bíróság előtt állt. Lorelin csak néhány kósza pillantást vetett férjére, aki felszegett fejjel figyelte a Wizengamot tagjait.

Kezdetét vette a tárgyalás. A Tanács elnökének személyében egy idősebb, zömök varázsló ismertette a körülményeket, felolvasta a benyújtott kérelmet, - amely tartalmazta a házasságtörés vádját is - majd megadta a szót a feleknek.

Lorelin a benyújtott iratra hivatkozott, és csak is annak szavait ismételte. Mikor befejezte, a Professzoron volt a sor, aki minden vádat tagadott.

- És mivel tudja bizonyítani az igazát? - tette fel a kérdést egy rideg pillantású hölgy.

- Mivel tudja bárki bizonyítani, hogy nem mondok igazat?

A tagok összesúgtak erre a merész, ámbár kétség kívül jogos visszakérdezésre.

- Hölgyem? - fordult az idős férfi Lorelinhoz.

- Hát… - a nő gondolkodóba esett és rájött, hogy semmilyen tárgyi bizonyíték nincs a kezében, még csak egy tanú sem. Végül kibökte, ami az eszébe jutott. - Vizsgálják meg! Kell, hogy legyen valamilyen nyoma annak, hogy… hogy…

- Szodómiára céloz? - vonta össze a szemöldökét egy ezüst hajú tanácstag.

- Igen, pontosan. - bólintott Lorelin és egy elégedett mosolyt eresztett meg Perselus felé, aki azonban egy pillantásra sem méltatta.

Még aznap orvosi vizsgálatnak vetették alá a Professzort, aki kénytelen-kelletlen vállalta mindezt. Megállapították, hogy nincsen nyoma szodómiának.

- Micsoda? Az nem lehet! - kelt ki magából Lorelin a következő tárgyalás alkalmával értesülve az eredményről.

- Pedig így van, hölgyem. Ezen nincs mit vitatkozni. - rázta meg a fejét az idős férfi.

- Akkor vizsgálják meg Charles Weasleyt! Ő a szeretője! - hadakozott tovább a nő.

- Charles Weasley? Arthur Weasley fia? - vonta össze a szemöldökét egy a tanács átlag életkorához képest fiatal nő.

- Biztos… Nem tudom, ki az apja. - felelte Lorelin nyersen.

- Hölgyem, én személyesen ismerem a fiatalembert és tudom róla, hogy homoszexuális. Így nem hiszem, hogy bármit is bizonyítana, ha a vizsgálat eredménye pozitív lenne. - szólt az imént kérdező boszorkány teljesen nyugodtan, kicsit mosolyogva.

- De… de… akkor mégis, mivel bizonyíthatnám? - nézett végig a tanácson Lorelin elkeseredve. Perselus kifejezéstelen arccal figyelte Őt.

- Végső esetekben a Veritaserum a megoldás, de a jelen körülmények között úgy vélem, erre nincsen szükség. - tekintette ezzel lezártnak a témát az idős varázsló.

- Nincsen szükség? Megcsalt! És ha ez nem elég, a gyermekünket is megölte. Ezt csak az után tudtam meg, hogy beadtam a kérelmet. Elvetéltem és Ő csinálta. Megcsalt egy férfival és meggyilkolta a kisbabámat, maga meg azt mondja, nincsen rá szükség?  - csattant fel Lorelin hitetlenül a férje felé mutogatva.

- Hölgyem, Perselus Piton professzor egy köztiszteletben álló személy, hiszen nemcsak a Roxfort Szakiskola egyik tanára, hanem a Mardekár ház feje is. Nem bölcs dolog egy ilyen embert rágalmazni.

Lorelin elsápadt és az ájulás környékezte. Nem hittek neki és semmi nem volt a birtokában, amivel rá tudott volna cáfolni bármire is. Most, hogy visszagondolt, mikor ellátták a kórházban a vetélés után, azt mondták, a magzat túl gyenge volt. Nem találtak tehát semmi olyat, ami másra utalt volna. Ez a borzalmas ember tökéletesen megtervezett mindent…

- Alávethetem magam a Veritaserummal történő vallatásnak, ha szükséges. - adta meg a kegyelemdöfést Perselus a Wizengamothoz intézve szavait.

- Nem szükséges, Professzor úr! - emelte a magasba a kezét a Tanács elnöke. - Ha mihamarább megegyeznek a vagyon elosztásában, úgy elnézzük Önnek ezt a felesleges időhúzást és a vádaskodást, hölgyem.

Lorelin nyitogatta a száját, hogy szóljon valamit, mindhiába. Nem tudta és nem is akarta elhinni ezt az egészet.

- Uram! - szólította meg Perselus az elnököt.

- Parancsoljon! - fordult az hozzá nyájasan.

- Csak, hogy mihamarább lezárjuk az ügyet: a közös lakásunk és a Gringotts Bankban lévő vagyonunk fele Ms Nervusé lehet. - ajánlotta fel a Professzor kifejezéstelenül sandítva a nőre, aki elképedésében már nem tudott magával mit kezdeni.

- Milyen kegyes. Elfogadja ezt, Ms Nervus? - az elnök hangjával szinte parancsolt és megsúgta a nőnek, hogy nem számíthat semmi jóra, ha nemet mond.

- Elfogadom… - felelte halkan Lorelin.

Kimondták a válást, és ki-ki mehetett a maga dolgára. Az immár egyedülálló nő üveges tekintettel sétált ki a folyosóra. A Professzor pár lépéssel beérte, s emelt fővel vetette oda dörömbölő baritonján:

- Minden jót!

Majd suhant tovább. Lorelinból kitört a sírás, bár pontosan nem tudta megmondani, miért. Abban a pillanatban szinte semmit nem tudott. Már régen nem szerette a férfit, sőt, egyenesen gyűlölte. Azonban az, hogy még elégtételt sem vehetett a sérelmekért, hogy megalázták, hogy átverték, hogy elvették Tőle a gyermekét… mindez olyan szomorúsággal töltötte el, hogy úgy érezte, a sírás nem is könnyít rajta.

Néhány hét múlva már egy minisztériumi varázslóval sétálgatott Roxmorts havas utcáin, aki közvetlenül a miniszternek dolgozott és ennél fogva eléggé jómódú volt. Betértek az egyik elegáns ruhaszalonba és válogatni kezdtek. A megnyerő külsejű férfi a drága talárokat nézegette, míg Lorelin néhány csizmánál töltött el hosszabb időt.

Aztán megszólalt a kis harang az üzlet ajtaján és Perselus lépett be rajta, ám koránt sem egyedül... Charlie követte belé karolva. A nő le is ejtette a kezéből az egyik lila lábbelit, ahogy meglátta őket. A két férfi nem vette észre. Egy bordó inget nézegettek, Charlie különösen lelkesen.

- Parancsolnak? - lépett oda hozzájuk az eladó.

- Egyelőre csak nézelődünk, köszönjük. - bólintott Charlie mosolyogva, majd Perselusra nézett, aki éppen két ujja közé fogta az ing alját, hogy megállapítsa, megfelelő anyagból készült-e. - Nos, Professzor?

- Szép… - fejtette ki Perselus álláspontját a ruhadarabbal kapcsolatban.

- Nagyon jól néz ki. Szerintem megveszem majd. Spórolok egy kicsit. - vetett még egy utolsó pillantást Charlie a kiszemelt ingre.

Perselus biccentett az eladónak, kinyitotta a fiatal férfi előtt az ajtót, az rámosolygott és kisétált az üzletből, majd odakint ismét belékarolt.

Lorelin dühében elszakított egy idő közben a kezébe keveredett blúzt, majd szitkozódva ballagott az eladóhoz, hogy kifizesse a kárt. Szétvetetette a düh. Titkon reménykedett benne, hogy ex-férje megbánta, amit Vele művelt és le merte volna fogadni, hogy már régen szakított azzal a kis hímringyóval. Erre tessék! Szerelmesen andalognak Roxmorts utcáin…

Eljött a karácsony, amit Lorelin a családjával töltött és kicsit megfeledkezett élete szörnyű alakulásáról. Persze akaratlanul is eszébe jutott néha, hogy mit csinálhat hajdani férje.

Amíg a nő a nagyasztalnál ült a családi vacsorát fogyasztva szülei házában, addig Perselus karosszékéből áhítattal nézte a fa tövében üldögélő Charliet, aki mikor kibontotta az egyik sötétzöld csomagot, és előhúzta belőle azt a bizonyos bordó inget, azonnal lekapta magáról az édesanyja által kötött barna garbót és felvette a Professzor ajándékát, ami meg kell hagyni, remekül állt rajta. A vörös hajú fiatal férfi felpattant a földről, kedveséhez rohant, lehajolt hozzá és magához ölelte.

Perselus pedig arra gondolt, hogy nem érdekli semmi. Az sem, hogy miket tett és az sem, mit szól ehhez a kapcsolathoz bárki. Életében először végre igazán boldognak érezte magát… Charliet ölelve.