Író: Einon Drakonas
Penna kézbevétele és letétele: 2003 ősze
Jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Harry Potter - tagadáshoz.
Figyelmeztetés: Piton-éltető írás
Megjegyzés: Ez a legeslegelső fanfictionöm. Valódiból így utólag bevallva: csak egy próbálkozás volt és olyan is lett…

Harryék elkeseredetten ballagtak lefele a lépcsőn. Ron fájón sóhajtott:
- Dupla bájitaltan a mardekárosokkal! - mormolta kétségbeesetten.
- Ma nagyon érdekes anyagot veszünk. Aszfodéloszhoz fogunk...
- Jajj, ne is keseríts, Hermione! Legalább élvezzük ki az utolsó pár boldog percet, amíg nem kell ostoba gazokat beledobálni abba a hülye edénybe. - Ron egyre jobban kikelt
magából.
- Ezek nagyon fontos dolgok és nagyon sok hasznod származik
majd belőle, ha...
- Jó! Figyelj!? Inkább beszélgessünk másról!
Harry jobbnak látta egy szót sem szólni. Ron az elmúlt időben jobban gyűlölte Pitont, mint bármikor. Ugyanis a professzor olyanokért vont le 10 pontokat a Griffendéltől, hogy Ő éppen csak megkérdezte Hermionétől az aznapi dátumot.
- Ma is lesz edzésed, Harry? - váltott témát Ron.
- Ühüm. - szólt Harry bőbeszédűen.
Leértek a pincébe. A legtöbb osztálytársuk már ott volt.
- Már megint itt! - mondta Ron ingerülten, majd ledobta magát a helyére és magában duzzogott egy darabig. Nem sokkal később Piton szokás szerint majdnem kitörte az ajtót, ahogy a terembe lépett. Ugyan mindig ezt csinálta, de Harryt az összes alkalommal a szívinfarktus közelébe kergette. Maga mellé nézett, ahol Ron foglalt helyet. Barátja a kezét
morzsolgatta, mintha a pofonra készítené fel tenyerét, melyet a tanárnak szán. Piton kiadta a feladatot, majd lassan és megfontoltan járt-kelt a padok között arra várva, mikor szúr el valamit az egyik griffendéles. Neville nem is vesztegette az időt. Nem telt bele pár perc és az üstjében már vészjóslóan fortyogott is annak tartalma. Mikor a professzor meglátta ezt, határozott léptekkel kezdett el a rémült fiú felé közeledni, aki ettől majdnem hanyatt vágódott a székével.
- Longbottom! Elmondaná, mi a… - Piton elharapta a mondat végét és helyesbített, nyilván valami olyat akart mondani, amiről jól tudta, hogy baja származhat belőle -… fészkes fenét művelt? – fejezte be ingerülten, közben Neville asztalára támaszkodva.
- Ne-ne-ne-nem tudom… - mondta a fiú holtra vált arccal. Osztálytársai őszinte sajnálattal néztek rá.
- Mit szúrt el már megint? Ahogy így elnézem, Longbottom, ha nem oldja meg a helyzetet, de sürgősen, akkor az égbe repíti ezt a termet és megöl mindnyájunkat. Ezt akarja?
- Ne-ne-nem, tanár úr! – Neville már félig az asztal alá csúszott és mintha pár könnycsepp is a szemébe szökött volna annak hallatán, hogy esetleg árthat a társainak.
Piton egy laza mozdulattal fölmarkolt egy keveset az asztalon heverő egyik növénymorzsalékból és beleszórta az üstbe, amitől a főzet visszanyerte biztatóbb külsejét. Neville alighogy fellélegzett, a professzor máris közkincsé tette kedvenc mondatát:
- 20 pont a Griffendéltől!
Harry egy hirtelen mozdulatot tett Ron felé, aki pár centire fölemelkedett a székről és szemében egy ádáz fény csillant, amivel szinte táncra hívta a tanárt. Piton persze észrevette a fiú dühét és így szólt:
- Van valami gondja, Weasley? – Harry Ron karjára tette a kezét, jelezve “Ne kockáztass!”. Hatott a fizikai tanács. Ron újra elhelyezkedett a széken és kimérten felelt:
- Semmi gond, professzor úr! – azért még mindig rezgett a léc, hiszen a lángoló szemű és hasonló hajú fiú szemei a válasz közben is szikrákat szórtak. Hermione olyan izgatottan figyelte az eseményeket, hogy közben alsó ajkát harapdálta. Piton szerencsére elsiklott a furcsa hangnemű mondat mellett és tovább járkált a padok közt. Kis idő múlva irányt változtatott, az asztala mögé sétált és elkezdte lapozgatni az azon lévő könyvet. Harry szórakozottan nézte Őt, ugyanis bájitalát most hagynia kellett forrni. A professzor arca aztán hirtelen megváltozott. Mintha megijedt volna. Egyszerre meggörnyedt és az asztalra támaszkodott, erre már mindenki felfigyelt. Harry a tanár jobb kezét nézte, amit úgy mozgatott, mintha legalábbis az életébe próbálna megkapaszkodni. Malfoy fölpattant a székéről és rémülten így szólt:
- Professzor! Hívjunk segítséget?
Piton görcsösen merev kezével intett egyet, jelezve, hogy arra nincsen szüksége. Feje úgy előrehajolt, hogy egész haja az arcában volt. Hangot nem adott magából, de hirtelen felnézett és Harry észrevette, hogy nyitogatja a száját, mintha szólni akarna, de nem tudna. Kissé fölegyenesedett és tett pár lépést, majd az asztala mellett térdre rogyott és a bútor szélébe kapaszkodott. Draco nem volt hajlandó tovább várni és kirohant az osztályteremből, de előtte odavetette a szenvedő tanárnak:
- Hívom Madam Pomfrey-t!
Piton erre már nem reagált. Nem igazán ezzel volt elfoglalta. Úgy tűnt, az életéért küzd. Még Ron arcán is a féltés tükröződött. Mindenki aggódva nézte. Harry szörnyen érezte magát, hogy olyan tehetetlenül áll ott. Egyszerre a professzor testéből kiszökött a merevség, ekkor fájón felnyögött, arcán megkönnyebbülés futott át, majd karjával fölhúzta magát és bár nem olyan szilárdan, de újra két lábon állt a földön. Madam Pomfrey szinte kitörte az ajtót, olyan lendülettel lépett be a terembe.
- Professzor! Mi történt magával? Jöjjön, üljön le! – a javasasszony támogatóan megfogta a tanár karját. Harry azt várta, hogy Piton kirántja magát segítője féltő kezei közül, hogy Ő nem kér a sajnálatból, de nem ez történt. Készséges volt és engedelmeskedett, ahogy az egy jó beteghez illik. Fáradtan lerogyott a székre. Madam Pomfrey faggatni kezdte:
- Draco azt mondta, hogy Önnek rohama van. Mit érzett pontosan?
A professzor a “roham” szó hallatán egy dühös pillantást vetett Malfoyra, de válaszolt a kérdésre:
- Hirtelen kínzó fájdalom jött rám… hasonlatos a Cruciatus hatásához.
- Miért? Ön átélte valaha azt az átkot, professzor? – kérdezte az iskolaorvos igencsak meglepetten és hitetlenkedve.
- Igen… - Piton nyelt egyet, de úgy, mintha a torka össze lenne szűkülve - … nem is egyszer.
Madam Pomfrey ez után a kijelentés után úgy nézett a tanárra, mintha az éppen haldokolna, majd félve folytatta a vallatást:
- Na de ki tette ezt magával?
- A rohadt halálfalók... – a professzor ekkor olyan undorral fürkészte az asztalt, mintha az tele lenne tekergőző férgekkel.
- De miért tették ezt? – kérdezte a javasasszony fokozódó együttérzéssel és izgalommal.
- Mert elárultam Őket.- magyarázta Piton az asztalnak- Valaha én is halálfaló voltam, de aztán megelégeltem a szánalmas viselkedésüket, az állandó parancsolgatást és az ostoba eszméiket. Átálltam a jó oldalra és megegyeztem a Mágiaügyi Minisztériummal, miszerint ha kémkedek nekik és a kezükre játszok néhány fekete mágust, akkor… elnézik viselt dolgaimat. – a professzor arcára olyan kifejezés ült, amit Harry még soha nem látott rajta… a megbánásé. – Jó néhány gyűlés volt, amelyen fölkerült a nevem az árulók listájára, ugyanis vészesen sokan kerültek akkortájt Azkabanba. Minden alkalommal kivallattak az átok segítségével, de én tagadtam.
Piton csak pár másodperc multán nézett a tátott szájjal álló Madam Pomfrey szemébe, várva a reakciót. De a doktornő hűen hivatásához csakis a betegséggel törődött.
- Így már egészen érthető. Ugyan még soha nem kezeltem olyan embert, aki ilyen sokszor élte át a Cruciatus átkot, de olvastam róla, hogy az ilyen személyeknél jelentkeznek tünetek évekkel később. El kell, hogy keserítsem, de lehet, hogy nem ez volt az utolsó roham. Ez ellen nem igazán tudok mit tenni, sajnálom… - Madam Pomfrey szakszerűen és tagoltan beszélt, de látszott rajta, hogy némiképp megrendítik a hallottak.
- Rendben, túlélem valahogy… - mondta Piton olyan nyugodtan, mintha éppen csak egy tüsszentésen lenne túl. A javasasszony biccentett egyet, jelezvén elvégezte dolgát és menne. A professzor viszonozta a mozdulatot. Egy darabig még némán ült a székében és nem igazán lehetett kivenni, mire gondolhat éppen, majd kis idő múlva így szólt:
- Hol is tartottunk?
Az óra szépen megszokottan folytatódott tovább, de a diákok nem igazán a főztjükkel voltak elfoglalva, annál is inkább Piton professzorral, akit most valahogy egész másképp láttak. Jól tudták, milyen a Cruciatus átok, hiszen Rémszem Mordon megmutatta nekik azon a pókon és Ők már attól is nagyon megrémültek. De tanáruk itt van és ettől a rohamtól eltekintve semmi komoly baja nincsen.
- Azért ez nem semmi. Irtó erős Piton. Lelkileg, meg mindenhogy! Én tutira belehaltam volna… - a folyosón haladva a Griffendél torony felé Ron most valahogy más hangnemben beszélt a professzorról. Nem lenézően és gyűlölködve, hanem elismerően. – Jó, néha télleg elég igazságtalan, meg ilyenek, de azért elég bátor dolog így kiállni a jó oldalért és elárulni a halálfalókat és valósággal szembeköpni a Sötét Nagyurat.
- Ezt én sem fogalmazhattam volna meg jobban! – mondta Hermione kissé megkönnyebbülten, ugyanis borzalmasan megijedt, amikor tanáruk összegörnyedt. Most azért felszabadultabb volt, de látszott rajta, hogy még mindig kicsit nyomasztja a dolog.
Másnapra már az egész iskolát körüljárta a hír Piton professzor hősi tetteiről és önfeláldozásáról egy jó ügy érdekében. Persze a bájitalok mestere modorában és tanítási módszereiben mit sem változott, de így mégis másképpen ültek be a diákok a tanár óráira és ezentúl a professzorra - bármit is tett - inkább tisztelettel néztek, mintsem haraggal.