Öt évvel korábban…

Hermione Granger csak rohant és rohant. Ki Roxfortból, minél messzebb. A Tiltott Rengetegbe tartott, az ágak a hajába téptek, ruháját szaggatták, de nem törődött vele. Úgy futott, mintha az élete múlna rajta.

Talán így is volt. Légszomjjal küzdve, hosszú órák múlva rogyott le egy fa tövébe. Annyi ereje volt csak, hogy előrebukjon, mielőtt kiadta a vacsoráját. Percekig öklendezett, míg úgy érezte, remegő gyomrából már nem jön semmi. Kézfejével megtörölte a száját, majd a fa törzséhez simult. Mellkasa kapkodva emelkedett és süllyedt, agyában borzasztóbbnál borzasztóbb képek kergették egymást, testét kiverte a veríték és remegett – mintha fázna valamilyen láthatatlan hidegségtől, amely beborította.

Meghaltak a szülei. Meghaltak a szülei. MEGHALTAK A SZÜLEI! Szíve őrülten vert, és újra öklendezni kezdett.

- Meg akarok halni – dőlt el, és átkarolta magát. Vacogva ringatózott az avaron előre-hátra, előre-hátra. Könnyei csak ekkor kezdtek csordogálni, most adta át magát úgy igazán a letargiának. Most mégis mihez kezdjen? Nincs senkije, egyedül áll a világban. Egy világban, amely nem fogadja el, egy világban, amely kitaszítottként kezeli. Egy világban, amely úgysem érti meg.

Lassan sírta álomba magát.

- Miért sírsz? – kérdezte meg a hatalmas bükkfa, miközben lombos ágait védelmezően köré fonta, hogy meg ne fázzon a hűvös éjszakában.

- Mindenkit elvesztettem, aki fontos – válaszolta remegve Hermione.

- Ha tudnád, én hány halált néztem végig – vonta meg képzeletbeli vállát az ősöreg fa, miközben a tavalyi kisnyulakra gondolt. – Idővel hozzászokik az ember. Megvédek mindenkit, akit tudok, de a sorsát senki sem kerülheti el. Az élet után természetes az elmúlás.

- De olyan hirtelen mentek el! Olyan fiatalok voltak!

- Kinek sok idő jut, kinek kevés. Az élet nem igazságos. Látod, én évtizedek óta itt növekszem, azzal, hogy ilyen hatalmas lettem, elpusztítottam sok másik csemetét. Árnyékom elnyomta az aljnövényzetet. Gonosz vagyok? Aligha hinném. Idővel más növények kerestek oltalmat árnyékomban, leveleim között madarak fészkelnek, egy odúmban mókuscsalád lakik. Egyesek meghalnak, míg mások élhetnek, ez az élet rendje.

- Nem vigasztaltál meg – rázta a fejét Hermione. – Jobban járt volna mindenki, ha én halok meg, a szüleim pedig tovább élnek. Ők jobb emberek, jobb tetteket hajtottak végre életük során. Sokan nélkülözik őket, én nem hiányoznék senkinek.

- Lehet, de ez ok a halálra? Mert azért jöttél ide, ugye? Ide, az erdő mélyére? Abban reménykedsz, halálra fagysz álmodban vagy felfal egy vadállat. De el kell keserítselek – ilyenkor már aligha fagy éjjelente, ne felejtsd el, hogy május van. Csak a kimerültségtől vacogsz.

Hermione elgondolkodott, és be kellett látnia, hogy a fának igaza van. Ő tényleg – ha önkéntelenül is -, a halált keresi. De tényleg meg akar halni? Ez lenne a végső megoldás?

- Jó lenne sohasem felébredni – mondta végül, és a testét melegítő faágakra nézett. Bár belülről fázott, mégis kellemes volt az ágak nyújtotta fészekmeleg. Furcsa volt látnia, ahogy a fa védelmezi. Az ágak mintha cirógatták volna – pont úgy, ahogy ő szokta Csámpást simogatni, mikor a tűz előtt üldögél, és gondolkozik az élet nehézségein.

CSÁMPÁS?!

- Nos, ahogy látom, talán elhamarkodtad az előbbi kijelentést – susogta a fa.

- Honnan veszed? – förmedt rá Hermione, és dacosan félresöpört néhány ágat. A korábbi kellemes meleg máris elillant, a képzelt hideg azonnal utat talált magának a csontjaiig.

- A macskádat hiányolod, rá gondoltál. Ha meg akarnál halni, nem törődnél vele, kit hagysz magad után. Azt hitted, nincs már senkid, de az a szegény jószág csak a te gondoskodásodból él.

- Csámpás? – nevetett fel keserűen Hermione, de közben nem tiltakozott, mikor a fa újra körbevonta meleg lombjával. – Nála önállóbb macska aligha létezik. Könnyen meglenne nélkülem, nem halna éhen.

- Gondolod? – A fa hangjában annyi szemrehányás volt, hogy Hermione szíve összeszorult macskájára gondolva. – És szerinted ez az egész csak az etetésről szól? Te vagy a gazdája, az egyetlen, akire hallgat, akinek szeretetet ad és akitől szeretetet kap. Függtök egymástól, te is tudod, nem bírná ki az elvesztésedet. Kérdés, te kibírnád, hogy neki rossz legyen a haláloddal? Mert ha igen, tényleg nem tart vissza semmi. Ez esetben segítségül felajánlom egy vastagabb ágamat.

Hermione kérdőn nézett a két göcsörtre, amelyek a fa szemeinek látszottak. Nem értette a célzást, így a fa pontosított.

- Tudod, ha öngyilkos akarnál lenni. Egy gyengébb ág könnyen letörhet, de neked felajánlhatok egy jó vastagot, az kibírná a kapálózásodat.

Hermione elborzadva nézett a fa szemeibe.

- Ha most arra gondolsz, nem vagyok normális, nézz mélyen magadba – ajánlotta a bükkfa. - Ez mégiscsak a te álmod. De elborzaszt a dolog, ugye? Most képzeld el, ha nem törik el rögtön a nyakcsigolyád, és hosszú percekig rángatózol, míg…

- Elég legyen! – ordított fel a lány. – Hagyd ezt abba! Nem akarok belegondolni a részletekbe!

- Pedig jobban tennéd. Könnyen eldönthetsz egy ilyen fontos dolgot, ha közben nem gondolsz a következményekre. Nem zavar, hogy a macskád éhen hal, de ha mégse, a szeretethiányban pusztul el. Piton professzor – igen, ne nézz így, jó hogy ismerem a történeteteket, itt az erdőben is terjednek a pletykák – megmérgezné dühében a fél Griffendél házat, ha ilyet tennél vele. Aztán itt van a hullád… Ne, mondtam már, hogy ne nézz így, nem hatsz meg… Jobban tetszene, ha holttestnek hívnálak? Felejtsd el! Képzeld el, hogy napokig, esetleg hetekig lógsz itt, mire megtalál valaki. Talán már oszlani kezdesz, bűzlesz, és a szagra idejön egy kíváncsi diákcsapat. Megtalál valami kis elsős, te pedig elrontod az egész életét…

- Messze futottam, órákig meg sem álltam. Nem találna meg senki.

- Ahhoz képest igen közel vagy a kastélyhoz. Innen látom, hogy már keresnek. Talán, ha egyenesen a sűrűbe futsz és nem össze-vissza, messzebb jutsz.

A lány nem tudta, mit gondoljon. Tényleg meg akar halni? Tényleg nem zavarná, mit hagy maga után? Tényleg egy bükkfával beszélget?

Vékony hangú nyávogás ütötte meg messziről a fülét.

- Nos, kit látnak szemeim – susogta a fa, Hermione szerint enyhe kárörömmel a hangjában. – Csámpás, személyesen?

- Nyau…

A macska Hermione mellé somfordált, és óvatosan megnyalta az arcát. A lány elhúzódott, de aztán mégis hagyta, hogy az állat hozzá dörzsölőzködjön. Végül kinyújtotta a meleg lomb alól karját, és megsimogatta az állat hátát.

- Ne hagyj el – mondta hízelegve a macska. – Miért vagy ennyire meglepődve? Persze, hogy beszélek. De nem én változtam meg, hanem te. Adsz nekem tejet? Éhes vagyok!

- Tessék? – Hermione nem értett semmit.

- Éhes vagyok! – nyávogta a macska panaszosan.

- Nem, előtte. Mi van velem?

- Éppen egy fával és egy macskával beszélgetsz. Szerinted van erre logikus magyarázat?

- Hogyne, az, hogy megőrültem a sokktól.

- Igen, könnyen meglehet – szólt közbe a bükkfa. – Én sem vagyok már normális, hisz mégiscsak évtizedek óta ácsorgok itt. Csak azért növök, hogy változatosabb kilátást élvezhessek. De örülök, hogy találkoztunk és beszélgettünk. De most már ébredj fel, hív az új élet. Ne felejtsd, mától különleges vagy, keresd a jeleket!

Hermione érezte, ahogy valami nedves végigszánt az arcán. Prüszkölni kezdett, ahogy a macskaszőr megcsiklandozta az orrát.

Kábultan ült fel, és rögtön körülnézett. Hajnal volt, és a Tiltott Rengetegben feküdt. Láthatóan átaludta az egész éjszakát, és csak azért nem fázott meg a harmatos avaron, mert alvás előtt körbebugyolálta magát lombos ágakkal.

Megrázta a fejét, mintha attól tisztábban tudna gondolkodni. Biztos volt benne, hogy nem gyűjtött faágat alvás előtt. Nem is aludni akart – egyszerűen meg akart halni. Aztán volt egy furcsa álma egy beszélő bükkfával és Csámpással, aki szintén emberi nyelven szólt hozzá.

- Tényleg megőrültem – mondta ki hangosan, miközben feltápászkodott, és piszkos ruhájáról kicsit leveregette a rátapadt port és leveleket. Feje felett a bükkfa – mintha egyetértene – lengedezni kezdett, orra előtt ingatva lecsüngő, félig letört, korhadt ágait. Hermione tekintete egy vastag, vízszintes ágra esett, pont optimális magasságban. Biztos volt benne, hogy a fa kihívóan felé mutogatja. – Tényleg megőrültem – ismételte meg, mire Csámpás a lábához dörzsölőzködött. – Ha megőrültem, már nincs mitől tartanom – vont vállat, és elindult egy irányba, ami – remélte – minél messzebb visz Roxforttól.

Ahogy kitisztult a tudata, újra eszébe ötlött az előző nap minden keserűsége. Újra elöntötte a fájdalom, amit tegnap érzett, amikor az erdőbe rohant. Szülei halálával egyedül maradt, és ha mégsem öli meg magát, akkor teljesen új életet kell kezdenie. Egy életet, amelyben ő irányítja a sorsát, ahol nem az alapján ítélik meg, ki volt, kik voltak a szülei, hogy ő az okos, a kivételes Hermione Granger, aki egyszer egy éjszakára összegabalyodott a rettegett Perselus Pitonnal, szerencsétlenségbe sodorva ezzel szüleit és saját magát. Nem azzal volt baja, hogy kitaszították – volt ideje hozzászokni a gondolathoz a hónapok során -, hanem hogy olyan emberek ítélik el, ítélik meg, akik nem különbek nála. Nem akarta újra érezni a magányt és a kétségbeesést, nem akart érezni egyáltalán semmit sem.

Így visszagondolva nem bánta, hogy ilyen csapásokat mért rá a sors – szülei halálát kivéve -, érezte, hogy ezáltal csak erősebbé és keményebbé vált. Azt sem bánta, hogy lehetősége volt közelebbről is megismerkedni Perselus Pitonnal – most már teljesen át tudta érezni, miért vált azzá a férfi, aki. Neki is meg kell találnia a módját, hogy olyan emberré váljon, aki megbékélt önmagával, a sorsával, akit nem a környezete irányít, hanem ő irányítja a sorsát. Egy megbánás és megfelelni akarás nélküli életre vágyott. Az, hogy láthatóan az éjjel eszét vesztette, jó kezdetnek tűnt számára.

Tudta, hogy az őrültektől félnek az emberek, mert néha akkor is kimondják az igazságot, amikor kellemetlen hallani. Nos, ezentúl ő is úgy él, ahogy neki tetszik. Tesz a világra – aki nem fél semmitől, az előtt nincsenek akadályok. Megtalálja a módját, hogyan éljen, hogyan éljen túl mindent – így, vagy úgy.

Kétnapnyi séta után lakott településhez ért. Macskáját a karjában vitte, ruhája szinte leszakadt róla, hajába akár egy madárfészek is kerülhetett volna, de a madaraknak is volt ízlésük. Az egyik ház szárogatójáról lopott magának új ruhát, majd továbbment. Amikor valaki az útjába került, keresztülnézett rajta, így nem foglalkoztak vele.

Késő este egy férfi ragadta meg és durván magához vonta.

- Mi van, kislány, eltévedtél? – kérdezte, és szájából erős alkoholszag áradt Hermione arcába. Ő csak fintorgott válaszul, amivel feldühítette a részeget. – Nem tetszem neked? – Arcát a lányéhoz dörzsölte, durva borostája felsebezte bőrét. Piton mindig megborotválkozott – jutott eszébe, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Nem emlékezhet Pitonra, neki is búcsút mondott örökre.

- Ezért meghalsz – sziszegte a férfi arcába, majd durván félrelökte. Hátra se nézve ment tovább. Akkor még nem is sejtette, milyen igazat mondott.

Vagy egy év is eltelt, mire végérvényesen elhitte, tényleg történt vele valami azon az éjszakán, az erdőben. Akár megőrült, akár nem, megváltozott az élete. A legtöbb dolog, amit jósolt, valósággá vált. Természetesen nem állt neki azonnal jövendőt mondani – eszébe se jutott. Különböző alkalmi munkákat vállalt, hogy ennivalót vehessen, de ha nem talált pénzkereseti lehetőséget, egy idő után a lopástól sem riadt vissza. Persze nem lopott sokat, így nem kellett a hatóságoktól tartania – senki sem jelentette fel.

Aztán egy este nem volt hol aludnia – ez nem is lett volna kivételes eset, de aznap éjszakára erős fagyot vártak, ő pedig már hetek óta pálca nélkül bolyongott egy baleset miatt, így csak mugli módszerekkel tudott védekezni a hideg ellen. Egy kihallgatott beszélgetés nyomán becsengetett egy elegáns házba, és jósnőnek adta ki magát. Tudta, hogy az éjszaka egy gyermek születése várható, és a szülők szeretnék valakivel megjósoltatni a kicsi sorsát. A hideg és az éhség nyomására könnyen kiadta magát jósnőnek – már rég túl volt azon, hogy Trelawney foglalkozása felett utálkozzon.

A házban kicsit gyanakodva fogadták – szakadt ruhája, mosatlan haja nem volt túl bizalomgerjesztő -, de a kíváncsiság erősebb volt. Hermione először kiadós vacsorát kért, majd aludt néhány órát, mielőtt hajlandó lett volna a jövendőmondásra.

Tudta, a jóslás nagy része színjáték és a kellékek felvonultatása. Mivel üveggömbje nem volt, teafűből jósolt. Maga lepődött meg a legjobban, hogy mikor színpadiasan a csészébe meredt, a teafű mozogni kezdett. Pislogni is elfelejtett, míg a folyamat meg nem állt – a végeredmény egy csecsemő volt, amely száját óriásira tátotta, mint aki keservesen sír.

Meghökkent arcát nem tudta jól leplezni, így azonnal faggatni kezdték.

- Mit lát? – faggatta a jövendőbeli apa.

Hermione becsukta a szemét és megrázta a fejét. Jóllakott volt és kialudta magát – nem foghatta a látványt az éhség vagy álmosság rovására. Amikor óvatosan kinyitotta a szemét, a csecsemő még ugyanott volt, de még keservesebben sírt, majd feje kékülni kezdett, végül – perceknek tűnő küzdelem után - nem mozdult többet.

- Mit lát? – rázta meg dühösen az apa a vállát, elszakítva a tekintetét a csészétől és benne a csecsemőtől.

- Megfullad. A nyakára csavarodik a köldökzsinór – suttogta Hermione, és felugrott, hátradöntve a nehéz széket, amin eddig ült.

- Tessék? – nyúlt utána a férfi, és elkapta, mielőtt a földre zuhant volna. – Beszéljen hangosabban, az istenért! – rázta meg. – Egy szavát sem értem, a gyermekem pedig bármely pillanatban megszülethet!

- Hosszú élete lesz, orvos lesz a fiából – nézett fel fakó szemekkel Hermione. – Sohasem hoz szégyent a szüleire, kedves lányt vesz feleségül, két gyermekük lesz. Lesz egy nagy családi házuk Londonban, mire betölti a harmincadik évét – hazudta szemrebbenés nélkül. Már sikerült megnyugodnia.

- És az iskolában mi lesz vele?

- Nem lesz jó tanuló egészen tizennégy éves koráig. Akkor dönti el, hogy orvos szeretne lenni, ezért nekilát keményen tanulni. – Nem akart csak pozitívumokat mondani, nehogy túl gyanús legyen. – Testnevelésből felmentése lesz, sohasem sportolhat semmit, ez bántani fogja. Tanítsa meg sakkozni, azt élvezni fogja!

- Köszönöm! – szorította meg a boldog leendő-apuka a kezét, és az egyik szekrényből erszényt vett elő. Megszámolatlanul rakta a pénzt Hermione kezébe, aki réveteg tekintettel a zsebébe gyűrte.

- Mennem kell – suttogta.

- Nem várja meg a reggelt? – lepődött meg a férfi. – Még sötét van odakinn és hideg.

- Sajnálom, mennem kell. – Hermione szinte kimenekült a házból, vissza se nézve.

Másnap reggel mégis ott ólálkodott a környéken. Nem tudta kiverni a fejéből a csecsemő képét, meg akart bizonyosodni arról, hogy csak a képzelete játszott vele durva játékot az éjjel. Amikor órákkal később a zokogó családtagok megjelentek a ház előtt, a földre roskadt. Ő is zokogni kezdett, pedig szülei halála óta nem tett ilyet. Úgy érezte, miatta történt mindez, ha ő nem néz bele a teafűbe, a csecsemő boldogan élhetne.

Ezután az eset után direkt kereste a lehetőséget, hogy jósolhasson. Meg akart bizonyosodni arról, hogy véletlen volt az egész. Először próbált szerencsét, házasságot, gyermekáldást, jó termést jósolni, de semmi ilyen nem történt. Rá kellett döbbennie, ő csak negatív dolgokat jövendöl sikerrel. Mikor ráeszmélt, hogy sokan ezért még fizetnek is neki, teljesen összezavarodott. Nem értette, mi történik vele, de nemsokára már ebből élt meg. Megtanulta – ha nem is könnyen -, hogyan zárja ki az érzéseket az életéből.

Még sok idő eltelt, míg Hermione Grangerből Madam Granger lett, a sátras, vándorló boszorkány, de ideje aztán rengeteg volt. Később Törökországban telepedett le, és, ahogy vesszük, boldog volt, amíg Perselus Piton egy nap be nem toppant hozzá.

A látogatás után lassan végre rádöbbent – mindent nem foghat az őrültségre. Ha még pár évig így él, teljesen elveszíti emberi mivoltát, ha meg nem tette máris. Nem tudta, bánnia kéne-e ezt vagy sem, hisz ő döntött az ilyen élet mellett, de aztán látott egy álmot. Egy álmot – olyan emberekről, akik valaha sokat jelentettek neki -, és ez feleslegessé tette a további töprengést.

Szíve már nem volt a régi, de azt kellett tapasztalnia, még így is megrázza a jóslat. Itt az ideje, hogy tegyen valamit – legalább saját szemével kell látnia, hogyan szalad a vesztébe az új generáció, ha már mást úgysem tehet!

Azt hitte, sohasem tér vissza Roxfortba, de odaszólította a Sors. A Sors, amely most – úgy tűnt – igazságot szolgáltat régi sérelmeiért. Hogy arányosan-e, arról már régóta nem tudott volna elfogulatlanul nyilatkozni – régi élete olyannyira a múlt ködébe veszett, hogy nem is emlékezett arra, mi volt azelőtt, hogy megkérgesedett volna a szíve.

Piton biztos volt benne, hogy Hermione jelentkezik az állásra, de egész nyáron át hiába várt. Mivel valahol megértette a nő bujkálási szándékát, senkinek sem említette, hogy megtalálta. Még Minervának sem, aki az utóbbi időben furcsán viselkedett – Piton meg volt győződve, hogy nem citrompor az, amit esténként szív. Mivel maga sem vetette meg a jobbféle vajsört és a legális drogokat, nem ítélte el a nőt, inkább születésnapjára meglepte egy egzotikusabb fajtájú citromporral.

Egy héttel tanévkezdet előtt Minerva a Szárnyas Vadkanba sietett, ahol találkozója volt egy jelölttel, aki Trelawney helyére pályázott. Piton nem volt rest, és követte, hogy ismételten kihallgathassa az interjút. Az előzőn, jó pár éve is érdekes információkat tudott meg. Csak remélni merte, hogy egy imposztor pályázik a jóslástan tanári helyre, akit Minerva könnyűszerrel elhajt. Nem adta fel a reményt, hogy Hermione visszatérjen a Roxfortba.

A fülét már rég nem kellett az ajtóra tapasztania ahhoz, hogy hallgatózni tudjon. Amióta a Weasley ikrek kifejlesztették és a piacra dobták a telefület, mindig azt használta, és bevált.

- Üdvözlöm – hallotta a jelentkező rekedtes hangját. Úgy hallatszott, mint aki rengeteget dohányzik, vagy teljesen berekedt.

- Maga jelentkezne az állásra? Fel kell hívnom a figyelmét, hogy a Roxfort nagy hírű és elismert szakiskola. Csak a legjobbak nyerhetnek felvételt, és a megboldogult Albus Dumbledore emlékére…

- Minden Halloweenkor citromport szívnak – vágott a szavába a jelölt. Piton gúnyosan elmosolyodott hangvételre, ami McGalagonyba fagyasztotta a szót. – Nézze, asszonyom, magának szüksége van rám. Ha nem veszem át a jóslástan tanítását, a diákok sohasem fedezik fel a saját belső szemüket. De nem is ez a lényeg – emelte fel még jobban a hangját, mint aki megunta a saját betanult reklám-szövegét. Hangszíne elváltozott, Piton szinte látta maga előtt, ahogy az ismeretlen szemei fennakadnak, és úgy folytatja a beszédet - ami egyre jobban hasonlított egy jóslásra. – Néhány év múlva a hírhedt évfolyam gyermekei fognak a Roxfortba járni, káoszt és pusztulást hozva a kastélyra és lakóira! Ön pedig hiába hasonlít majd évről évre egyre jobban Albus Dumbledore-ra, ez csak a külső jegyekben mutatkozik meg! Belülről mindig is az a kislány marad, aki reménytelenül vágyik a szeretetre és megbecsülésre. Hiába halott Voldemort, ha itt jő az új veszély! – A jósnő hangja visszatért üzleti csengésűre: - Gondolja, hogy boldogulni fog nélkülem? Maga sem lesz már fiatalabb, kedves asszonyom!

Piton elfojtott zokogást hallott, és úgy döntött, ideje közbelépni. Belépett a helyiségbe, és megdöbbenve látta, ahogy a Roxfort rettegett igazgatónője pityereg, mint egy kislány. Vele szemben Hermione állt, karba font kézzel, és közönyös arckifejezéssel nézte volt tanárát.

- Mit csinálsz? – förmedt rá Piton, és a zokogó nőt eltámogatta egy székig.

- Elmondom, milyen jövő vár rá és a világra. Mi mást várhatna el egy jósnőtől?

- Miss Granger? – lepődött meg annyira Minerva, hogy abbahagyta a pityergést. – Maga az?

- Igen – bólintott a kérdezett. – Nos, megkapom az állást?

Aznap este Hermione ott üldögélt Piton kanapéján, kezében egy kávéscsészével.

- Miért döntöttél úgy, hogy mégis eljössz? Nem jött be az új cégér, hogy „Lépjen be Madam Granger varázssátrába?” – kérdezte Piton. El sem akarta hinni, hogy izzad a tenyere a beszélgetés alatt.

- Volt egy álmom. Szükség van itt rám, hogy a jövő ne ismételhesse meg magát – közölte a nő. Szolidabban nézett ki, mint a nyár elején Isztambulban, de régi, kislányos bája örökre a múltba veszett. Arca öreg volt, mint aki zord körülmények között élt, haja és ruhája ápoltabb volt, de látszott, hogy napi két percnél több időt nem hajlandó szépségápolásra és öltözködésre fordítani.

- Volt egy olyan jóslatod, mint Trelawneynek? – dőlt előre érdeklődve Piton. – Új Sötét Nagyúr van születőben? Meg kell akadályoznunk valami szörnyűséget?

- Az új Sötét Nagyúrra már nem kell figyelmet fordítanunk, ezt te már megoldottad. Én másra gondoltam – mosolygott Hermione, és letette a kávéscsészét. – Most megyek.

- Várj, még nem is beszélgettünk! – ellenkezett Piton.

- Talán, mert nem akarok – mondta a nő.

- Én viszont akarok. Öt éve félbehagytunk valamit, amiről beszélnünk kell. Nem mondom, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk, de azért beszélhetnénk róla.       

- Már nem az vagyok, akinek ismersz – ingatta a fejét Hermione.

- Annál jobb. Én sem az vagyok, akinek gondolsz.

- Ezek szerint nem te ölted meg a barátodat? – Hermione félrehajtotta a fejét, úgy szemlélte Piton arcát, amin nyomot hagyott az elmúlt öt év.

- Brunót? De, természetesen én öltem meg – vont vállat Piton. – Hisz ezt már korábban megbeszéltük. Nem sokáig élvezhette a sok pénz előnyeit.

- Köszönöm – bólintott Hermione. – De most már tényleg megyek. Holnap korán kelek, még sok dolgom van tanévkezdésig. Reggelinél találkozunk. Jó éjt!

Piton másnap megdöbbenve vette észre, hogy Hagrid hajdani kunyhója helyén az éjszaka alatt valaki egy sátrat húzott fel. Újabb modell volt, mint amit Isztambulban látott, de nagyban hasonlított rá. A szél ezen is apró fémlapokkal játszadozott, amelyek csilingelő hangjukkal vonták magukra a figyelmet.

A férfi – nem tehetett róla – felnevetett a látványra. Az unalmas éveknek immár vége! Visszatért Hermione Granger, és a sátrával egy kis izgalmat hozott az ódon kastély falai közé… azaz inkább a kertjébe.

Hirtelen érezte, Hermione pont olyan, mint ő. Jobban, mint valaha. Talán szüksége volt erre a távol töltött öt évre, hogy végleg levetkőzze mindazt, ami még a régi életéhez köti. Most keserű, ronda, szinte nincs is szíve, nincs tekintettel a többi emberre, pont, mint ő. Ezt a nőt neki találták ki. Ha öt évig türelmes volt, most már nem bánja, ha még beletelik egy kis időbe, míg megtalálják újra a közös nevezőt. Mert igyekezni fog, hogy megtalálják – ha pedig mégsem sikerül, akkor éli tovább úgy az életét, ahogy eddig. Nem nagy változás – igazából csak jól járhat. Esetleg a diákoknak lesz rossz: úgy tűnik, újabb rém költözött a Roxfort falai közé. Majd alkalomadtán mesél egy-két fogást a nőnek, hogy teheti jobban tönkre a kis nebulók életét pár tanári mesterfogással. Nagyon úgy tűnik, hogy fogékony lenne rá.

- Nem költözöl be a kastélyba? – kérdezte este, vacsoránál a kolléganőjétől.

- Nyugalom, Perselus, nyugalom. Egyszer mindennek eljön az ideje – mosolygott rá Hermione, és Piton most végre teljes bizonyossággal tudta: van még esélye arra, hogy visszahozzon valamit a régi időkből. A türelem csak a diákokkal nem erőssége. Hermione Granger útja hozzá vezet, nem számít, milyen kanyargós és hosszú az az ösvény. Ő ott várja a végén. Végszükség esetén majd ő is felhúz egy sátrat Grangeré mellett. A gondolatra elmosolyodott – elképzelte a döbbent tekinteteket -, majd belevágott egy sült húsba.

A mellette levő széken Hermione Granger is elmosolyodott – hogy is tudta nélkülözni évekig ezt a férfit? Még mindig lenne mit tanulnia tőle. De – idővel – majd kialakul magától minden.

Következő fejezet: Epilógus