13

- Mit mondjak? Reménytelen. – Hermione kifújta az arcából a haját, és kihívóan meredt a táblára. – Lehetetlen.

- Soha ne mondd, hogy soha – válaszolta Bressac. – Hm. Nem is mondtad. NOS... Márpedig rá kéne venned. Most, hogy előadtad ezt a dolgot, egészen felajzott ez az egész. Aú! – Az orrához kapott, és csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Asszem... qui... Entschuldigung.

Azzal a szertárba irányozta magát, nem törődve Hermione megütközött pillantásával.

- Sofort, sofort! – hallotta még a lány Dalville elhaló kiáltását az ajtó felől. Ám kisvártatva ismét megjelent a nagy Ő, egy megkönnyebbült mosollyal egyetemben. (A vállán hozta be.)

- Akadozik ez a vacak... – motyogta szinte magának. – Pedig még hetekig működnie kéne, megújítás nélkül – magyarázta most már Hermione felé.

Hermione fejében lassan összeálltak a képletek.

- A nyelvtudás bűbáj? – kérdezte kíváncsian (megnyilatkozása nonverbális jellemzőinek ismertetésétől most eltekintünk, úgymint rázta a fejét, felvonta a szemöldökét, megnedvesítette az ajkát, kerekre tárta a szemét és társai...).

- Így is lehet mondani. Ez a nagy csalás, igen. Amivel együtt kell élnem, és így nem is lehetek igazán önmagam. Egészen átformál. Mit akartál mondani? – fordult hozzá kijózanodva Bressac, és szerencsére abbahagyta a motyogást.

Hermione elraktározta magában az információt, és felült a padra.

- Tehát... – kezdte tapintatosan. – Ön szerint ez jót tenne Harrynek?

- Mit jót! Kitűnőt! – bólogatott lelkesen a francia. – Biztos vagyok benne!

- És ért hozzá? Elnézést kérek a kérdésért, de ez – ugyebár – szakembert feltételez.

Bressac elkomorodott. – Ne aggódjon, kisasszony. Én, a magam részéről, maximalista ember vagyok. Mindenkiből kisajtolom a legjobbat, így természetesen magamból is. – Itt Hermione enyhén elpirult... – Tehát mire a barátja eldönti, van-e szüksége pszichológusra, én már képzett leszek. Addig is – mosolyodott el – beszerzem a szükséges szakkönyveket...

A lány csak bólintott, és inkább nem képzelte el Bressacot munka közben. Mondd el, mit érzel... Hoppá.

Abbahagyta a fantáziálást, kipislogta a rózsaszín ködöt a szeméből, és nekiállt fixírozni a teáscsészéjét. Ezúttal melanzs-, kókusz-, és rózsagyökér-kivonatból készült keveréket ittak, mézzel, hibiszkusszal és pár cseppnyi tejjel elegyítve, ahogy Bressac még beszélgetésük elején elmagyarázta. A hozzáöntött egyetlen kanálnyi konyak felélénkíti az érzékeket, és jobban kihozza a melanzs zamatát, ami kellemesen vegyül a kókusz adta ízzel, az egész pedig remek kontrasztot alkot a rózsareszelék kesernyésségével... Vagy valami ilyesmi. Hermione nem volt otthon a teakészítésben, ilyesmit nem tanultak bájitaltanon, hobbikeresésre pedig nem pazarolta az értékes idejét.

Bressac felállt, és a kancsót is odahozta a tanári asztalhoz, ami mellett ültek. Határozott mozdulattal – bár nem éppen finomkodva – odaállította kettejük közé, majd hagyta, hogy közéjük ússzon a csend.

Azonban mivel a csend még nem tanult meg teában úszni, Hermione rövidesen megszólalt.

- Talán az ön problémáival is kezdeni kéne valamit, uram.

Bressac ledermedt, és szinte szégyenkezve, lassan emelte tekintetét diákjára. – Hm... – Más hangot nem adott ki, ez a furcsa bugyborékolás pedig nem tetszett az úszásképtelen csendnek, így Hermione újfent belebeszélt:

- A nyelvbűbájra célzok. – Bressac megkönnyebbülten kiengedte a levegőt. - Nem tudja – folytatta a lány -, hogyan lehetne úgy megújítani, hogy ne menjen el újra? Mi történik, ha épp tanórán történik ez? Nem tart attól, hogy a... mardekáros diákok kinevetik?

Na igen. A mardekárosok. Dalville Bressac arcára tűnődő, szomorkás kifejezés ült ki. A mardekárosok nem szerették. Pedig nem volt pártatlan, dehogy... Pottert talán túl sokat kérdezgette, ha tudott, ha nem... Pontot viszont nem adott érte, sőt: nem adott soha senkinek, és nem is vont le soha. A Mardekártól sem. De a baj az, hogy az imázsa miatt egyszerűen nem tudták elfogadni. Egyszerűen nem volt elég... rettegett.

Hermione követhette a gondolatmenetét, mert hirtelen megszólalt. – Sajnálom, ha nem találta meg velük a közös hangot.

Bressac megrezzent, és egy pillanatra – egy egészen kicsire – dühösnek tűnt. Tett egy hirtelen mozdulatot, de csupán a csészéjét fogta a kezébe, erősen köré fűzte az ujjait, és láthatóan könyörtelenül szorította. Aztán az idegességet fáradtság, mélabú és egykedvűség váltotta fel – végül halvány mosollyal nézett Hermionéra. – Hagyjuk, Miss Granger – rázta meg a fejét. – Én igazán... én nem tettem meg mindent ennek érdekében. Az én hibám. - Lehajtotta a fejét.

Hermione először meghökkent, majd ellágyult, végül, miután több halmazállapot-változáson is keresztülment, bátorítóan megragadta tanára vállát. A mozdulat hirtelen jöhetett, mert Bressac megrándult – a csészéje kis híján az ölében landolt. Hermione azonban nem érte be ezzel, szenvedélyesen megpaskolta Bressac vállát, mintegy támogatását jelezve ezzel: a csésze továbbra is ingatag maradt, a férfi azonban erősen tartotta. Túl erősen.

Hermionénak végre szemet szúrt a csésze állapota, és már épp bocsánatot kért volna a rángatásért, mikor észrevette, hogy egy csepp tea sem veszett kárba. Először elcsodálkozott, és örömmel nézett le Bressac kezére. De rövid idő múlva a kíváncsiság kerekedett felül, és ő újra próbálkozott: vajon meddig bírja a férfi? Kileste a megfelelő beszédfordulatot, amikor Bressac épp rosszkedvűen elhúzza a száját – és ismét vállon ragadta, lelkesen ígérgette, hogy ő majd segít a beilleszkedésben, elmondja, melyik diáknak mi a gyöngéje, mit vár tőle a Mardekár... Fogalma sem volt mindezekről, de azt tudta, hogy muszáj kipróbálnia, mit csinál Bressac, ha forró tea löttyen az ölébe.

Bressac viszonylagos hidegvérrel tűrte a helyzetet, és egyszerűen nem lehetett kirázni a csészét a kezéből. Még csak ki sem lötykölődött semmi. Mikor már nagyon forró volt a helyzet, egyszerűen csak letette az asztalra, de még eközben sem sikerült elvesztegetnie egy cseppet sem. Hermione elhűlve bámulta kísérlete eredményét. Milyen ügyes! Micsoda biztos fogás! De már késő volt, mennie kellett megfőzni Harryt. Még egy folyékony dolog...

*

Hermione jobbnak látta nem kommentálni azt, amit tanárától hallott, emellett úgy határozott, inkább egy javított verziót ad elő barátjának. Na persze... ,,Ha szükséged van egy kis beszélgetésre, csak szólj”... ez se volt jobb, és még őszerinte is kompromittálóan hangzott. Mert mit akarhatna egy olyan diák, mint Harry, professzor Bressactól?

Hacsak nem azt, amit Pansy, Parvati, Lavender, Seamus, és feltételezhetően még Dean is akar.

Nem, nem! Ő bízott Harryben. Harry sosem ingott meg, pedig egy évig még Gilderoy is tanította őket.

Ha jobban belegondolt, Lochart professzor azért jobban nézett ki, mint Bressac, viszont utóbbi sokkal vonzóbban viselkedett. Róla el tudta volna képzelni, hogy...

Áh. Még ilyet. Fuj. Rossz Hermione! Meg kéne kérdeznie Dobbytól, mit ajánl ilyen esetekre.

A büntetés fogalma és Bressac képe valahogy összekapcsolódott, és Hermionénak jó időbe telt, míg végre gondolatban elrakodta a bilincseket, és újra az eredeti témának szentelte figyelmét. Harry...

-...beszélnünk kell.

Harry nem látszott rémültnek, pedig várható lett volna. Ja... ő nem tud a segédeszközökről. Ja... nincsenek.

- Megyek – mosolygott fel rá. Ugyanis ült. És mosolygott. Jesszus, ennek de jót tett Piton halála! Mintha kifényezték volna.

Hermione finom felvezetést húzott.

- Bressac professzor szerint egy csöppet zaklatott vagy. Bármikor kedved támadna beszélgetni Piton haláláról – ami láthatóan nagyon feldúlt téged -, örömmel lát. És ha akarod, szerez hallucinogén teákat is, a trauma feldolgozását segítendő.

- Ez is egy olyan fogd-meg-a-semmit meghívás, vagy komolyan gondolja? – kérdezte gyanakodva Harry, miközben valami kényszercselekvéssel foglalta el magát, asszem Ronnal sakkozott. (Mellékes.)

- Halál komolyan – válaszolta Hermione, és úgy is gondolta, egészen addig a pillanatig, amíg a halál szó hatására Harry arcán ismét meg nem jelent egy hatalmas vigyor. – Ezt nem hiszem el! – fakadt ki Hermione. – Még te sem utálhatod ennyire Pitont! Tűnés, menj már, beszélj vele! Tűnés! – kiabálta, mintha neki magának is jól jönne egy pszichológusi kéz, majd megtörten az elmenekülő Harry karosszékébe roskadt.