9


- Albus Dumbledore a világ legnagyobb varázslója volt! – csattant fel Hermione.

- Legalábbis maguknál – vont vállat a férfi. – Minden kontinensen van egy világ-legnagyobb. A legutóbb például azt hallottam, Denis Williams a legjobb krikettjátékos a világon – holott Andalúziában már rég megdöntötték a rekordját!

- Európában vagyunk – magyarázta Hermione. – Ez az érvelés akkor sem lenne helytálló, ha az lenne. Dumbledore a legnagyobb varázsló volt, és ha csak kontinensre koncentrálva nézzük, akkor is, Franciaország is Európában van. Tehát maguknál is ő volt a legnagyobb.

- Maguk alapítottak egy kontinenset! A Yorkshire-pudingjukkal meg a jobb oldali vezetőülésükkel! Nálunk Sade márki a legnagyobb… - Arca egy pillanatra fanatikus áhítatot tükrözött, majd gyorsan visszavedlett érdeklődővé.

- Kisasszony… - kezdte bocsánatkérően -, mondja el, mit akart elmondani az előbb. Harry ki van borulva.

- Igen, igen – bólogatott gondterhelten a lány. – Azt hiszem, megint magát hibáztatja.

- Engem? De hiszen én… - A férfi arca egy pillanatra őszinte rémületet tükrözött. - Vagy úgy! Önmagát! – Megkönnyebbülten nézett Hermionéra, és várta a kommentárt.

- Hát igen – felelte szárazon Hermione. – Ez afféle szokás lett nála.

- Némi terápiával le lehetne szoktatni róla – ajánlotta készségesen a tanár. – Tegyen a keze ügyébe törékeny cuccokat, és mikor Harry véletlen leveri, mondja el, hogy a maga hibája volt. Ilyesmit vett, és ráadásul elszórta mások útjában, rémes… Higgye el, egy idő után elhiszi majd a fiú, hogy rajta kívül mások is képesek hibázni.

Hermione a homlokát ráncolta. – Érdekes ötlet… - mormogta maga elé. – Gondolja, hogy beválik?

- Másképp miért ajánlottam volna? Csak hogy használjam valamire a szám? – mosolygott gyanúsan a férfi. Igen, egy picit oldalra húzta a szája jobb szélét, és igen, kissé hamiskásan csillogott a szeme, és igen, közben Hermione sálját nézte, hogy miért domborodik előrébb egy kis darabon – de biztosan csak azt ellenőrizte, jól meg van-e kötve, nehogy megfázzon a lány.

Hermione, mintha csak megérezte volna, hogy nézik – arról nem is beszélve, hogy látta -, fázósan összébb húzta magán a kabátot, aztán egy varázslatos (nem Imperio) pillanat szülte ötlet hatására kigombolta és levette.

Dalville-t olyan hirtelen érte ez a támadás, hogy megkínálta a lányt teával, holott eddig nem adott neki semmit egy eléje tolt üres bögrén kívül.

Talán úgy ítélte, Miss Granger most már megéri a belé fektetett anyagot és energiát… Mindenesetre kitöltött neki egy pohár borsmenta teát, nem egészen oda nézve, amit éppen csinált.

Hermione érdeklődve figyelte, ahogy a férfi rosszul leplezett izgalommal fürkészi őt, és közben egy teljesen más funkció épp teatöltögetésre használja látszólag külön életet élő jobb kezét.
A lány már épp elkezdett volna egy mosógép-programra asszociálni, és várta a finom, meleg folyadék váratlan kilöttyenését, ami tudvalevőleg csak tea lehet.

Ám az elmaradt. Dalville, ha tökéletesnek épp nem nevezhető mozdulatokkal is, de kitöltötte és elé tolta az italt, majd elégedetten hátra dőlt a fotelében, és felsóhajtott.

- Értesítsen, ha Harry állapota rosszabbodik, kisasszony – suttogta álmosan. – Nem venném a lelkemre, ha valamelyik diákom elemészteni magát holmi…

- Holmi? – vágott közbe feldúltan Hermione. – Dumbledore meggyilkolása nem holmi apróság!

- Úgy! Tehát meggyilkolták – csillant fel a másik szeme. Azután a férfi elkomorodott. – Tudja ezt bizonyítani?

- Persze! Perselus Piton tette! Harry látta! – csattant fel a lány.

Dalville elgondolkozva malmozott az ujjaival. Majd csikicsukizott, malmot adott magának, és tűnődve megszólalt:

- Ezért van ilyen érzelmi nyomás alatt az a szegény gyerek. Volt már az iskolai pszichológusnál?

Hermione egy pillanatig döbbenten meredt rá; aztán rájött, hogy nem viccel. Tényleg ezt tartja fontosabbnak.

- Nem – kezdte olyan lassan, mintha egy degenerálthoz beszélne -, nem volt iskolapszichológusnál. Nálunk nincs olyan.

- Micsoda?! – pattant fel a francia, és nekiállt fel-alá sétálni a szobában. – Hogyhogy nincs olyan? És ezt nevezik maguk európai körülményeknek?!

Hermione elgondolkodott. Talán nem is hülyeség, amit az ürge állít. Lehet, hogy ez lenne a megoldás Harry problémáira?

Ki tudja. Nem tudod-ki.

- Én… nem tehetek róla, uram – suttogta bűntudatosan, és közben mindvégig szemmel tartotta a szédítő irammal ide-oda mászkáló tanárt, mikor kezd el szirénázni. – Hát persze, hogy nem tehetsz róla – vágta rá az, és egy űzött vad pillantását vetette a karosszékére. – Ahh… Inkább leülök.

- Pedig a séta jót tesz – elmélkedett Hermione. – Segíti a tüdőbe áramló oxigén bejutását, frissíti a vérköröket, erősíti a lábizmokat, kisebb az infark…

- Khmm. – Dalville mosolyogva figyelte. – Mit akar ezzel mondani, Miss Granger? Jó, ha izmosabb lesz a lábam?

- Öhm… - Hermione eltűnődött, az évek során felfalt szótárak vajon miért kiabálnak ki belőle időnként segítségért.

- Tudta egyébként, hogy a negyven év feletti férfiak valóban nagyon hajlamosak a szívinfarktusra? Főleg szeretkezés közben, persze. De ugye nem gondolja komolyan, hogy engem félteni kell?

- Ááááá – ingatta a fejét vadul a lány, mert furcsa kis lángocska gyúlt Dalville szemében. – Biztosan nem…

- Hát persze, hogy nem – düllesztette ki a mellét a francia. – Na igen… Látta már a tanári kart? Kivel kapjak én itt infarktust, most mondja meg?... – tette hozzá elszomorodva.