7


- Tanár úr! – förmedt rá Dalville-re kedvesen Hermione, ahogy hallótávolságba került. – Ilyenkor, itt?

- Ezt a két válasz után kutakodó ártatlan kérdést önnek is feltehetnénk, Granger kisasszony. Sőt kibővíthetem: kivel, miért?

- Ez kezd hasonlítani egy brazil szappanoperához, professzor.

- Csak vigyázzon Brazíliával. Azt hiszem, önöknek tanítottam már, hogy a kelta macska törzshelye – jegyezte meg somolyogva a férfi. Még mindig nem szokott rá a talárviselésre; úgy tűnt, meghagyták privilégiumául ezt a külföldi szokást.

- Miért tartotta olyan fontosnak megtanítani velünk ezt az anyagot? – érdeklődött kíváncsian a lány. – Nincs benne a tankönyvben. Én is csak érdekességként olvastam róla valahol.

- Kellett valami, amivel megragadhatom az osztály képzeletét – magyarázta kedélyesen Dalville. – Ha folyton csak sötét varázslatokról hallanának, a végén még megunnák az életüket, és mivel már elég nagy tudásuk lenne hozzá, akár meg is ölhetnék magukat.

- Mert a mugli módszerekkel ezt nem tudnák elérni… - kötözködött Hermione. Bressac rámeredt.
- Öngyilkosság, mugli módszerekkel?! Nahát, még soha nem hallottam róla!

- Tudom ajánlani, nagyon érdekes témakör – jegyezte meg csevegő hangon Hermione. Miután rádöbbent, hogy mit is mondott, tett egy kísérletet a jóvátételére. – Persze nem úgy gondoltam…

A tipikus, bárhová beilleszthető sablonmondat nem hagyott mély nyomokat a férfi lelkében.

- Meg akar ölni, Miss? Ejj, sosem hittem, hogy ezt is megérem. Bár az embernek ajánlott megérnie a saját halálát.
- Kivéve, ha már előbb elesik a csatamezőn – folytatta Hermione a megkezdett viccet.

Rájuk telepedett a csönd, és ő megint rádöbbent, hogy túlságosan találó volt a megjegyzése.

- Nem szándékozom elesni a háborúban – mondta végül Bressac, és most először igazán komoly volt a hangja.

- Én sem vágyom ilyesmire – sóhajtotta a lány, és lelki szemei előtt fehér maszkok jelentek meg.

- Mármint az én halálomra? Mert akkor minden elismerésem a találó bókért.

- Öhm… a sajátomra gondoltam – vallotta be Hermione zavartan.

- Ne mindig a sajátjára gondoljon! – dorgálta meg Dalville. – Másoknak is van, bármi is legyen az! És másoké olykor érdekesebb lehet, mint a sajátunk.

Felvonta a szemöldökét, és teljes lelki nyugalommal belemosolygott a lány arcába. – Nem ért egyet, Miss?

Hermione azt sem tudta, hová legyen. Még Parvatit sem látta ilyen nyíltan flörtölni soha.

Mondjuk nem is kísérte el mindenhová…

- Á, látom, most nem szalonképes. Akkor majd én beszélek – vont vállat vidáman (Viktor és az alliteráció helyett: ) a tanár. – Tudja, szinte sajnálom, hogy maga a legjobb diákom. Akkor most lenne beszédtémánk. Nem értené a kákalagok elleni védekezést, én pedig felajánlanám, hogy adok néhány különórát önnek a szakterületem terén.

- Akarja, hogy ne értsem? – kérdezte bizonytalanul Hermione, és kierőszakolt magából egy mosolyt. Dalville-nek kellemes pomádéillata volt, haja selymes barnán omlott a hátára, és úgy összességében véve egészen hollywoodi látványt nyújtott.

- Nem ütközik jellemének sajátosságaival? – érdeklődött udvariasan a tanár. – Úgy értem, maga mindig minden tud.

- Úgy gondolja? – Hermione megdöbbenve konstatálta, hogy egész eddigi életében bárki, aki bókolni akart neki, a tudásának oltárára helyezett virágot. A gondolat most először keserűséggel töltötte el. Kihívóan farkasszemet nézett a férfival.

- Határozottan. Maga a legambiciózusabb tanítványom, akit valaha is tanítottam. Nem mintha tanításra szorulna – vont vállat Dalville. – Én a magam részéről egyenesen orcátlanságnak tartom, hogy a külső adottságai mellé ráadásul még a mindentudás díját is viszi.

Tovább néztek egymás szemébe, míg végül a beállt csendet a tanár szakította meg.

- Ne nézzen már így, ez is bók volt! Jó, tudom, hogy nem csinálom valami jól, még nem gyakoroltam eleget – hazudta szemrebbenés nélkül.

- Tudja, ha én bókolni akarok valakinek – folytatta - a benső tulajdonságait veszem szemügyre, mert tapasztalataim azt mutatják, hogy a szép nők már úgyis eleget hallották, hogy szépek… nem érdekli őket a téma. De Roxfort még mindig képes engem meglepni. Ön most úgy néz rám, mintha még soha nem mondtak volna magának ilyesmit.

- Nem heti rendszerességgel, az biztos – mosolyodott el végre Hermione is, bár kissé keserűen. – Csak arra kellek, hogy a leckéjük magától megírja magát.

- Álljon neki egyenruha nélkül, civil gúnyában leckét írni, és garantálom, hogy randevút fognak kérni öntől, nem szellemi segítséget! – kacsintott Dalville. – Magam is megkérlelném, de már öreg vagyok hozzá. Félig már a sírban, ahogy már tetszett is emlékeztetni.

- De azt is mondtam, hogy nem vágyom a halálára – ment bele a játékba derűsen Hermione.

- Nem igaz, azt mondta, a sajátjára nem vágyik – emlékeztette szigorúan Bressac.

- De a magáéra igen… vagyis nem… miről is van szó? – A lány arcát a hideg ellenére is halvány pír öntötte el, feltehetően a hőmérsékletesés okozta kritikus vérellátási problémák miatt.

- Arról, hogy én gaz módon megdobtam hógolyóval, és még nem adta vissza – mentette ki Dalville. – A barátaival is így szokta játszani?
- A barátaim sose hívnak hógolyózni. Csak mennek – morogta Hermione, a szegény árva.
- Én se hívtam – somolygott a tanár. – Csak megdobtam.

- Hát nem is volt túl szimpatikus megmozdulás a részéről – állapította meg a lány.
- Nem? – döbbent meg a férfi.
- Azt hittem, meg akarnak ölni.
- És gondolja, hogy a Sötét Nagyúr minden bizonnyal hócsatával hívná ki a végső küzdelemre – vonta fel a szemöldökét Dalville.
- Semmit sem lehet kizárni – vont vállat Hermione.

- Maga paranoiás – vonta le a következtetést derűsen Bressac úr. – Jöjjön sétálni.
- A két dolog összefügg? – kötekedett Hermione.
- Igen. Én ugyanis kizárólag paranoiásokkal szoktam sétálni. Jöjjön már! Egészen lefagyott az orra.

- Mert a magáé nem – ingerkedett Hermione, de azért engedelmesen felzárkózott tanára mellé. – Egyébként mozgás közben is lefagy.

- Mert még nem találta meg a megfelelő mozgást ahhoz, hogy ne fagyjon le. – Dalville nagy szakértelemmel ontotta a szexuális utalásokat. – Ha eléri, hogy összegyűljön benne a vér, nem veszti el.

- De éppenhogy elvesztem.

- Hát… ez is egy szempont – merengett el Dalville. – Ne vigyázzon rá olyan nagyon, nem éri ám meg.

Hermione is eltűnődött a problémán, és mikor a férfi lágyan belékarolt, maga is rájött, hogy nem éri meg. Nincs is olyan nagy szüksége az ,,orrára”…