5


Teltek-múltak a napok, és Dalville befolyása nem változott. Talán az okozta, hogy még nem múlt el egészen a nyár; talán a szűk egyenruhák és a bőségesen folydogáló hormonok; de az is lehet, hogy csupán az, hogy nem volt vetélytársa a tanári karban – az idegen és meglepő jelenségeknek kijáró figyelemmel és a szép férfi tanárok jussával, vágyódó lánytekintetekkel jutalmazták fáradozásait a tudományok és az oktatás terén.

Binns, Flitwick és Hagrid ugyebár nehézkesen vehette volna föl vele a versenyt, nem szólván arról a tényről, hogy Roxfort fiúlakosságának nagy része is inkább választotta volna őt szerelmi célokra McGalagony ellenében.

Modora ennek ellenére nem volt negédes – a nekik kijáró távolságtartó tisztelettel bánt a tanulókkal, és nagy ritkán, ha megérintette a kezüket, a piruló érintettel ellentétben ő nem gondolt semmi helytelenre.

Visszatérve Hermionéra: a reggelik voltak a legrosszabbak. Ron már csak azért is vádolgatta a Dalville-lal folyó (valójában nem létező) afférokért, mert kezdett féltékeny lenni. Jó szokásához híven ezt nem nagyon vallotta be.
Harry ideges és ingerlékeny volt, és betegségére az egyetlen gyógyír: Hermionét idegesíteni és felingerelni.
Ginny meg egyszerűen csak unatkozott.

- Óóó, aláírná a házimat? – nyávogta egy nagyon is Weasley-szerű hang hősnőnk balján, éppen mikor Dalville belépett a terembe, és egykedvű intésére felkászálódtak a padokból.

- A tieden egy szép B lesz aláírásul – morogta vissza Hermione, és már csak azért is reménykedett, hogy tényleg így legyen.

- B, mint Mr Bűbájos? – suttogta vissza rosszmájúan Ron; Dalville megállt az osztállyal szemben, és pillantása néhány másodpercre megállapodott a fiún.
Zöld szeméből némi derű és még több lelkesség sugárzott. Már tudott angolul, és úgy tűnt, ezek után a világon semmi nem tudja elkedvetleníteni.

- Miss Patil – sóhajtott fel, mikor elkezdte napi járőrözését a teremben. Sosem tudott nyugton maradni; mindig töltött pár percet az asztalon, de a kötelezőnek tűnő ücsörgés letudása után minden alkalommal újabb hadjáratba kezdett.

A megszólított arcán átsuhant egy ravaszkás mosoly, majd átadta helyét valami szimpatikusabbnak szánt mimikai egységnek.

- Hogyan űzne el egy kelta macskát? - Dalville hangja puhán, dorombolóan hangzott, mint maga a téma.

- Sicc – duruzsolta a lány, és olyan képet vágott, mint aki két perc hat másodperc múlva ráveti magát a tanárra.

- Nagyon jó. Persze a válasz helytelen… Ezen kívül?

Végignézett az osztályon; a vadul jelentkező Hermione és a körülötte lévő űr tökéletes csendélet volt.

- Potter?

Harry kis híján felhorkant. Ezt még nem is vették! Sőt, még nem is hallott soha ilyen állatról.

Pedig ezek szerint létezik, főleg mivel Hermione mindent tudni látszik róla.

- Nem tudom, tanár úr – mondta, és hanyag mozdulattal kisimította maga előtt a pergament. Jegyzetelésre kész.

- Úgy tűnik, mindannyian áldozatul esnének neki. Nem a legmeghatóbb mártírhalál, igazán dolgozhatnának egy kicsit, hogy szebb véget érjenek. – Megcsóválta a fejét, és hanyag mosollyal hozzátette: - Bár nem is a legkellemetlenebb.

- Mr Thomas, lövése sincs, milyen halált fog halni? – folytatta somolyogva, és ismét helyet foglalt a tanári asztalon.

- Nem igazán – vont vállat Dean, és vigyorogva Seamusra kacsintott. – Hülyén halnék meg.

- Ez esetben a megállapítás helytálló, Thomas – mosolyodott el Dalville is. - Nem bánom, enyém a kényelmes feladat, hogy beszámolhassak róla önöknek: a kelta macska meglesi magányos áldozatát, vagy kiválasztja a nyájban, s követi, amíg magában nem találja – mikor végre eljön ez a perc, fajtája legszebb példányává változva párosodásra készteti kiszemeltjét, s az a rítus közben menthetetlenül rabjává válik. Akár emberrel is képes ezt megtenni: megvan a képessége rá, hogy a mi alakunkat is felvegye.

- A Macska szexuálisan kimeríti áldozatát, s mikor már tökéletesen tehetetlennek találja, orvul elharapja a torkát, és ott helyben el is fogyasztja a szerencsétlent. Arról nem szól a fáma, hogy saját alakjában eszi-e meg, vagy lakmározás előtt visszaváltozik önmagává – még senki nem számolt be róla, és kutatásra méltatlannak nyilvánították ezt az apróságot.

Dean felemelte a kezét. – Akkor lehet, hogy engem egy gyönyörű nő képében zabálna fel?
- Vagy egy gyönyörű férfiében – vont vállat hanyag mozdulattal Dalville. Néhány gyerek csúfondárosan elnevette magát, míg Seamus csak huncutul elmosolyodott.

– Állítólag azt is megérzik, kihez vonzódik kiszemeltjük. Ne feledjük, varázslényről van szó: még az is lehet, hogy egy ismerős személy külsejét ölti magára, akihez vonzódsz. Legilimencia, megérzés, ki tudja: ez az ő titkuk.



Ez az óra a későbbi hetekben számos viccelődő megjegyzés alapját képezte. Dean Thomas például napokig úgy tett, mintha rettegne Ginnytől, Ron pedig több alkalommal is figyelmeztette Hermionét, hogy vigyázzon, ha sötétedés után sétálgatva Dalville váratlanul útját állja, ki tudja, miféle lény rejtőzködik az álca alatt.

És mikor Dalville egy rosszul sikerült dolgozat kiosztása után ránézett Parvatira, és ártatlanul elejtette azt a megjegyzést, hogy ,,Ne nézzen rám így, Miss Patil, nem harapok”, csak ő nem értette, miért tört ki a nevetés mindkét oldalon.