Voldemort tajtékzott a dühtől, mikor megtudta, hogy Flint és Sanders is kézre került. Mindkét halálfalója az Cruciatus-átok szakértője volt, de ők tanítgatták a többieket az összes főbenjáró átokra - már, akinek szüksége volt erre. Most már nemcsak szobájába zárkózva rombolt, hanem halálfalói előtt is robbantgatott és villámokat szórt. Egyfajta perverz vonzódás volt a részéről, hogy találkozóikat elhagyott, romos várkastélyokban vagy templomok falain belül tartsák, de az utóbbi időben minden épület megsínylette haragját.

Ezentúl már nem csak halálfalóira bízta a piszkos munkát. Ő maga is részt vett számos kegyetlenségben. McKinnonék meggyilkolását még Traversszel együtt hajtotta végre, de Bone-ékkal már saját kezűleg végzett. A két eset hatalmas felháborodást keltett a varázslótársadalomban, az újságok pedig hetekig cikkeztek a történtekről. 1978 karácsonya tehát inkább gyásszal, mint ünnepléssel telt. A babonás varázslók pedig szinte rettegve várták az új év fordulóját, attól tartottak, valamilyen különleges rémtettet fog végrehajtani gyűlölt ellenségük.

Perselus azért valamelyest mégis örömtelinek találta az ünnepeket: immár második karácsonyát tölthette együtt Sarah-val, de ezt már közös gyermekükkel együtt élhették meg. A kisfiú a kedvenc szőrméjén csücsülve szemezett a megbűvölt karácsonyfával, melyen szivárványszínű gömbök villantak fel minden másodpercben. Sarah, noha korántsem volt olyan ügyes a konyhában, mint édesanyja, egész tisztességes karácsonyi menüt készített, és még finom süteményekre is futotta az idejéből. Az időjárás is kitett magáért, és az ünnepek kedvéért finom porhóval borította be Angliát. A kis Lamerin elaludt édesanyja karjaiban, de szülei egy-egy pohár finoman gőzölgő mézborral köszöntötték az új évet...

Noha az évben szokatlanul hosszúra nyúlt a tél, a májusi hó is rég elolvadt már, mikorra a Mágiaügyi Minisztériumban olyan fejetlenség alakult ki, amilyet a „második nagy mugli háborúk” óta nem lehetett tapasztalni. Akkoriban Grindelwald okozott rengeteg gondot a varázslótársadalomnak, de Voldemortban most „méltó” utódjára leltek. A Fekete Mágia Ellenes Liga tiltakozását fejezte ki az auroroknak biztosított számos jogosítvány ellen, többek közt a főbenjáró átkok használatának engedélyezését is ellenezték. Úgy vélték, ez a szokatlanul brutális módszer varázslóhoz méltatlan eljárás, és nem tesz különbséget jó és rossz közt, bármelyik oldalon álljon is használója. Szerintük ez, és csak is ez lehet az oka annak, hogy a halálfalók támadásai, a gyilkosságok, eltérítések és eltűnések száma ennyire megszaporodott az utóbbi hónapokban. Noha a Liga is nyíltan támadta Voldemortot, úgy vélték, más módszerhez kell folyamodniuk, és be kell vonni a mugli hatóságokat is az ügybe. A Mágiaügyi Minisztérium azonban azzal érvelt, hogy a Liga nem képes ellátni azt a feladatot, aminek céljából évszázadokkal ezelőtt létrehozták, és hogy működésük csupán szimbolikus. Azért, mert képtelenek megbirkózni a szent küldetéssel, mely létezésük célja - vagyis a sötét varázslók utáni hajsza -, szorgalmazzák a mugli igazságszolgáltatás bevonását. Az ellenérv olyan mértékben felháborította a Liga rendes és tiszteletbeli tagjait, hogy tüntetőleg elhagyták azt a hatalmas tárgyalótermet, ahol a tanácskozás folyt. Hetekig húzódott a vádaskodás, egymás hibáztatása, a baglyok fokozott tevékenysége pedig még a mugliknak is feltűnt (ezért is emlegették rossz nyelvek még évekkel később is „bagoly-háborúnak” az akkori vitát).

Voldemort pedig élt a kínálkozó lehetőséggel. Míg ellenfelei viszálykodással töltötték mindennapjaikat, addig ő külföldi fekete mágusokkal próbált meg szövetséges kapcsolatokat kiépíteni, több-kevesebb sikerrel. Dolohov személyében ugyan új követőre talált - akit Karkarov szívélyesen üdvözölt a társaságban -, de nem érte el azt a sikert, amit remélt. Az észak-amerikai boszorkányközösségek és a közép- és dél-amerikai országok azonnal elzárkóztak az ajánlatai elől, mondván, ők nem akarnak részt venni az effajta összeurópai varázslókonfliktusban. A német területekről sikerült megnyernie magának néhány szélsőségesen gondolkozó mágust, ám a franciák, mikor ezt meghallották, rögtön megtagadtak minden segítséget. A délszláv területeken enélkül is elég durva állapotok uralkodtak, így az ő segítségükkel nem is számolhatott. A közel-keleti közösségek csupán gazdasági érdekeiket tartották szem előtt: akkor voltak hajlandóak szövetkezni vele, ha megígéri, hogy hatalomra kerülés esetén engedélyezni fogja a repülő szőnyegek importját a szigetországra. Ázsia legkeletibb részein pedig túl távolinak ítélték meg a problémát ahhoz, hogy foglalkozzanak vele. A Sötét Nagyurat rettenetesen felbosszantotta a világ mágusainak és boszorkányainak ily flegma hozzáállása, és reszkető dühében bosszút esküdött...

Jó ideje, hogy az a baljós ómen, melynek valóságtartalmára nem tudott garanciát szerezni, sakkban tartotta. Lassan kezdte azt hinni, csak ellenfelei találták ki az egészet. Amit azonban nem tudott: a vak jós, akitől a habókos kijelenés származott, mint később kiderült, egy nap óvatlanul sétált a skóciai partvidéken. Vakvezető-kutyája üldözőbe vett egy mogorva kertitörpét, magával rántotta a fogyatékos öregurat, aki egy öböl szakadékába zuhanva szörnyethalt. Világéletében kótyagosságáról volt híres...

Ez év nyarán azonban olyan megdönthetetlen jóslattal kellett szembesülnie, amely megerősíteni látszott az előzőt. Maga Dumbledore vette a szárnyai alá azt a látót, akinek megjelent lelki szemei előtt a jövő titka. A Minisztérium szigorúan titkosan kezelte az ügyet, a Rejtély- és Misztériumügyi főosztályon tevékenykedő Rookwood jóvoltából azonban rögtön értesült róla. Noha Augustus nem hallotta a teljes szöveget, afelől biztos volt, hogy hamarosan születni fog - vagy már meg is született - egy gyermek, aki, ha felnő, bizony véget fog vetni Voldemort rémuralmának. A Nagyúr remegett a dühtől, és megparancsolta alattvalóinak, hogy kezdjék el felkutatni azokat a gyerekeket, akik szóba jöhetnek.

Perselust rettenetesen megrémítette az események ilyetén fordulata. Kérlelte Sarah-t, hogy utazzon el, és vigye a gyermeküket Londonba, a szüleihez, de a nő nem akarta hitvesét magára hagyni...

Egy délután Sarah épp tésztát dagasztott, és halkan dudorászott közben, mikor kicsi fia sírva ébredt fel. Lisztes kezével megtörölte a homlokát, és mosolyogva a nappaliban álló kiságyhoz lépett.

- Ugyan, kicsi angyalkám, mi a baj? - cirógatta meg a kisfiú pisze orrocskáját.

Kezeit megtörölte a kötényében, és felvette a síró Lamerint.

- Sssshhht! - ringatta, de a gyermek nem akart elcsendesedni. - Sssshhht! Jól van! Jól van... - simogatta a kicsi testecskét.

Az ablakhoz sétált vele, félrehúzta egy kicsit a függönyt, és kilesett, nem jön-e már párja.

Elsápadt, mikor meglátta, hogy sötét talárba burkolózó, fáklyát szorongató alakok futottak a ház felé. Kézjelekkel intettek egymásnak, melyik oldalról közelítsék meg a viskót.

- Uramisten! - sikoltott fel.

Azonnal rátolta a reteszt az ajtóra, összehúzta a függönyöket, és egy tál vízzel eloltotta a kandallóban égő tüzet. Aztán elkezdte szidni magát: a felszálló füstcsóvát már biztos kilométerekről meglátták, nyilvánvalóan az csalogatta oda őket. Felkapta kisfiát, és afelé a csapóajtó felé kezdett szaladni, amelyiket még Perselus mutatott neki, arra az eshetőségre, ha valami veszély leselkedne rájuk. Ekkor egy hatalmas tűzgomolyag hangos csörömpöléssel betörte az ablak üvegét...

Perselus egy jókora adag friss zöldséget, gyümölcsöt és bébiételt cipelt hazafelé. Mivel épp kifogytak készleteik, a Karkarovval való találkozás után kisebb kitérőre kényszerült: az egyik közeli településen sikerült beszereznie mindent, amire szükségük volt. Több hoppanálást hajtott végre, az utolsó pont a házával szembeni dombocskára repítette. A sötét őszi estén szörnyűséges látvány tárult a szeme elé...

Háza több tízméteres lángokban állt, és vakítóan vörös és sárga fénye az egész környéket megvilágította. Az emésztő tűz a közelben elterülő tölgyfára is átragadt: az úgy égett, mint egy óriási, halálra ítélt madárijesztő. A ház felett a halálfalók iszonyatos Sötét Jegye virított.

Úgy érezte, földbe gyökerezik a lába.

- Neeem! - üvöltötte, elhajított mindent, és egy rövid hoppanálással a veranda előtt termett.

Borzalmasan meleg volt, mint valami katlanban. Neki azonban teljesen eszét vesztette a látvány. Még a hőhűtő bűbájt is elfelejtette alkalmazni. Berontott a házba az ajtón keresztül.

- Sarah! SARAH! - kiáltozta, de alig látott valamit a gyilkos lángoktól.

Az összes helyiséget bejárta, ahova csak be tudott menni, de mindenütt csak felborogatott berendezési tárgyakat talált. Holtra váltan fülelt, hátha meghallja a nő segélykérő szavait, vagy kisfiának sírását, de a lángok olyan hangosan falták a házat, hogy csak fülsiketítő recsegést-ropogást hallott. A csapóajtó felé iramodott. A hálószoba ajtajában egy keresztbe borított komódon kellett átverekednie magát. Meg is égette a kezeit, ruhája is több helyen lángra kapott.

- Sarah! - üvöltötte sírva.

Arrébb lökte a kisasztalt, ami még az útjában állt és meglátta, hogy a lejárat fedele tárva nyitva áll... a lefelé vezető létra is lángolt, ugyanúgy, ahogy minden más is a pincehelységben.

Hisztérikusan remegni kezdett a teste, a könnyei pedig megállíthatatlanul folytak a szeméből. Hiába szólítgatta élete párját, senkitől sem kapott választ.

- Ne... - nyögött elborzadva. - Ne... Sarah, kérlek, ne...

Az ablaknál két összeégett holtestet pillantott meg.

Át akart hatolni a tűzön, de azt arcába csapott, és megperzselte a haját is. Felüvöltött a testébe és lelkébe nyilalló fájdalomtól, ahogy sírva összegörnyedt a padlón.

Egy összetört tükör éles szilánkján feküdt. Megfogta hát, és elkeseredetten vagdosni kezdte vele bal kezén a Sötét Jegy bélyegét. Isten tudja, hányadszor döfte bele a gyűlölt szimbólumba a tenyérnyi szilánkot, de jobb kezéből is ömlött a vér - pusztán az üvegdarab szorongatásától.

Keservesen zokogva összegörnyedt, és várta, hogy a halál őt is magával ragadja, de ekkor a hálószoba ablakain ismeretlen alakok rontottak be. Látszólag nem fogott rajtuk sem a tűz, sem a meleg. Azonnal Perselushoz rohantak, ketten karon fogták, a harmadik egy hűtő-bűbájt hajtott végre rajta, majd kirángatták az épületből, ami pillanatok alatt összeomlott...

Perselus maga sem tudta, hogyan került a Mágiaügyi Minisztérium pincéjébe. Mikor újra kinyitotta a szemét, két erős kar csavarta hátra mindkét kezét, egy láb pedig háta közepének szegeződött. Ő térdre hullva szédelgett a hideg kőpadlón, és moccanni is alig bírt. Ruhája félig elszenesedett állapotban volt, hajából is leégett vagy tíz centi. Kezei még mindig erősen véreztek - de minden külső sérelem elviselhető lett volna, ha lelkét nem tölti ki az a mérhetetlen fájdalom, amit szeretett családjának elvesztése okozott.

Szemeiből újra kibuggyantak a könnyek, és mellkasából szörnyű hörgés tört fel.

- Újabb halálhalót fogtunk - hallotta meg maga mögül Alastor Mordon reszelős hangját. Ő tartotta hát ilyen szorosan...

Kinyitotta a szemeit.

- Egy lángoló házban találtunk rá, feltehetően egy mugli családdal végzett és ő küldte fel a sötét jelet is... Találtunk összeégett holttesteket, de sajnos azokból már semmit sem lehet megállapítani... - mondta az meg-megbicsakló hangon.

Perselus felzokogott.

- Ez az egyik tanítványa volt, igaz, Albus? - kérdezte az auror halkabban.

Az ifjú mágus rémülten felpillantott, és meglátta, hogy Dumbledore áll előtte szigorú szemekkel. A félhold alakú szemüveg mögül az igazgató hamukék szemei mélyen behatoltak Perselus lelkébe, aki szinte érezte a szánalmat a megalázó pillantás mögött. Lehajtotta a fejét és zokogni kezdett. Legnagyobb meglepetésére az öreg varázsló a fejére tette a kezét, kisimította az arcából az égett végű hajtincseket, és megpróbálta megnyugtatni.

- Köszönöm, Alastor. Kérem, vigyék a kijelölt cellába...

Perselus szemére napok óta nem jött álom - azóta, hogy az azkabani börtön egyik sarokcellájába vitték. A falnak dőlve, pislogás nélkül meredt a piciny, rácsos ablakon beszűrődő holdfényes éjszakába. Lábait felhúzta és átölelte mindkét térdét. Rég kisírta már összes könnyét, nem várt másra, csak halálos ítéletére, hogy újra szeretteivel lehessen.

Lépteket hallott a folyosóról, de még csak félre sem pillantott, hogy megnézze a vasrácsokon keresztül, kik lehetnek azok. Talárok suhogását, szabálytalanul ismétlődő, tompa koppanásokat hallott. Többen jönnek, gondolta... Vajon most kit hoznak...?

Az ő cellájának ajtajánál álltak meg. Rozsdás kulcs csikordult a zárban, majd az ajtó nyekeregve kitárult. Az idősebb Barty Kupor lépett be rajta egy fiatal, világosbarna hajú férfit maga mögött terelgetve. Dumbledore és Mordon a folyosón maradtak. Perselus rájuk sem nézett.

- Perselus Piton! - kezdte Kupor szenvtelen hangon. - Az ön ellen felhozott vádak - elővette a pergamenjét - eskütétel Voldemort és hívei mellett, garázdaság, garázdaságban való részvétel, gyilkosságban való részvétel közvetlenül és közvetetten (mérgek útján), valamint egy varázstalan család könyörtelen lemészárlása. Helyzetét súlyosbítja, hogy mindenféle vallomást megtagadott. Különös véletlen során sikerült megtalálnunk a mugli asszony vér szerinti testvérét...

Perselus felkapta a fejét, és megpillantotta az összetört Patrickot. Nyoma sem volt már a fiatal, lelkes srácnak, aki sikoltozva ugrott annakidején hazatérő nővére nyakába. A szemeiben ki nem mondott kérdések csillogtak, szobormerev arcáról azonban semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni.

- Istenem, Patrick - temette könnyes arcát a tenyerébe az ifjú varázsló, Kupor szavába vágva. Hangosan felsóhajtott.

A szigorú auror meglepetten elhallgatott.

- Azt hittem, tisztességes ember vagy - kezdte rekedt hangon a fiatalember. - Azt ígérted, vigyázni fogsz rá... Vigyázni fogsz rá, amíg csak élsz... Hogy tehetted ezt?

Perselus elétérdelt és könnyekben úszó szemekkel bocsánatért esedezve felnézett rá.

- Tudod, hogy sohasem bántottam volna őket! Inkább meghaltam volna, minthogy ártsak nekik!

- Miért nem mondtad el, hogy halál...

- ... halálfaló - segített neki Kupor.

- ... hogy halálfaló vagy?

- Ő tudta.

- Tudta, és ennek ellenére hozzád ment?

- Sarah szeretett engem! - fakadt ki Perselus elkeseredetten. - Szeretett, annak ellenére, ami és aki voltam!

Patrick szeme résnyire szűkült.

- Nekünk miért nem mondtad el?

- A szüleid különben sohasem engedték volna, hogy hozzám jöjjön feleségül...

- Valóban nem - fordult el undorodva sógora.

- Én szerettem a nővéredet! - majd felemelte a hangját, és keserűen Kupor arcába kiáltott. - Sohasem lettem volna képes megölni Sarah Sampsont és a fiamat!

Mordon szemei elkerekedtek a döbbenettől, Dumbledore ajkai pedig szólásra nyílottak.

- Már lángolt a ház, mire odaértem - mondta az őrülettől elvékonyodó hangon Perselus. - Berontottam... de nem voltak sehol - pillantott üres tekintettel a földre, pupillái azonban merevvé váltak. - Egy lélek sem volt már a házban... senki - nyüszítette szinte. - Miért nem hagyott meghalni?! - üvöltött Mordonra.

- Hogyan? - dadogta Kupor. - Abban a házban...?

- Abban a házban a nővérem lakott: az ő felesége, valamint a gyermekük, Lamerin - fejezte be szavait Patrick, majd letérdelt a koszos kőre. - Perselus, tégy vallomást! - szólt hozzá halkan, és kezét a vállára tette. - Mondd el, kik voltak még a tagjai ennek a... ennek a gyilkos gárdának... Add fel őket, és akkor a büntetésed...

- Nem... nem... - nyöszörgött sógora keservesen. - Meg akarok halni, nekem már nem kell kegyelem...

Patrick felemelkedett a földről és megvetően nézett le az utolsó ítéletét váróra.

- Ezt akarod hát? - kérdezte dühösen. - Hogy más családok ugyanígy belerokkanjanak a fájdalomba?! Azt akarod, hogy ők is így megnyomorodjanak lelkileg, mint te?! Ha segíthetsz rajtuk, kérlek, tedd meg! Te tudod, milyen szörnyű ez a fájdalom... Legalább másokat kímélj meg tőle... Önz...

- Prewették... Prewettéket akarja... - mondta halkan Perselus. - Meg a Longbottom-házaspárt... és Potteréket... nem tudom miért, de...

Ekkor hangos csörömpölés és csizmatalpak kopogása hallatszott a folyosóról.

- Uram! Dumbledore professzor, uram! - vágtatott egy titkár-külsejű, középkorú férfi a cella felé. Arca fakó volt, és iszonyatot lehetett leolvasni róla. Arcáról dühödt könnyek peregtek. - Uram... - állt meg reszkető mellkassal - A Prewett-testvérpár... Prewettéket elkapták a halálfalók... elkapták őket és... - csuklott meg a hangja - és végeztek velük, uraim! - törölte meg a szemeit. - Egy órája találtak rájuk egy erdőben, nem messze a házuktól!

Mindenki arcára kiült a rémült döbbenet.

- Gyerünk, Barty! - kiáltott Dumbledore. - Hozzák, gyerünk, jöjjenek, gyorsan!

Kupor és Patrik Perselus hóna alá nyúlt, megemelte a varázslót, aki a segítségnek köszönhetően talpra állt. Kirohantak a cellából és követték az imént érkezett hírnököt. Értesíteniük kellett a Potter- és a Longbottom-házaspárt, mielőtt még túl késő lett volna...

Vége

Utólagos megjegyzés: Patrik fiatalkori figuráját Breckin Meyer amerikai színész ihlette.