Délben Sarah tüntetőleg nem ment le enni, Perselus pedig, akármennyire is éhes volt, kitartott mellette. Délután, mikor édesanyja kopogott, nem volt hajlandó ajtót nyitni neki, de mikor öccse jött egy kis harapni valóval, beengedték a fiút.

- Ugye... nem zavarok... vagy ilyesmi...?

- Nem, dehogy, gyere csak be.

- Hoztam egy kis sütit, meg teát... gondoltam, biztos éhesek vagytok, ha már nem ebédeltetek...

- Hát... i-

- Egyáltalán nem - vágta rá Sarah. Perselusnak azonban megkordult a gyomra.

- S-sajnálom - mondta szégyenkezve.

- Te jó ég, miért nem szóltál, hogy éhes vagy? - sápadt el a lány.

- Az a lényeg, hogy most már van mit enni - terelte másra a szót a mágus.

- Olyan jó újra látni téged, Sarah - kezdte rövidebb hallgatás után Patrick.

- A rendőrség már mindenütt keresett téged... azt hittük, meghaltál...

- Ha Perselus nem lett volna, biztos meghaltam volna.

- Nézd - fordult a vőlegényhez a fiú - én sajnálom hogy a szüleink így kiborultak... tudod, mi még sohasem... szóval el sem tudtuk képzelni, hogy varázslók tényleg vannak...

- Megértem - felelte kurtán Perselus.

- És mondd... tudsz is valami mutatványt?

- Mutatványt? - ráncolta az a homlokát.

- Mutass valamit! Varázsolj valamit! - lelkendezett a fiú.

Perselus megvonta a vállát, elővette a varázspálcáját, majd a teáscsészére irányította. Halkan mormolt valami bűbájt, amitől a víz rotyogni kezdett. Patrick ámulattal nézte, Sarah-t pedig sikerült valamelyest jobb kedvre deríteni.

- És... tulajdonképpen mit csinálsz? Úgy értem, mivel foglalkozol?

- Bájitalokkal - felelte a varázsló. Úgy érezte, rontaná az esélyeit, ha az egész halálfalós dologba beavatná Sampsonékat.

- Szerelmi bájitalokkal is?

Ezt már Perselus sem tudta megállni nevetés nélkül.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy szükséged lenne egyre?

- N-nem, nem! - tiltakozott Patrik hevesen. - Csak... úgy kérdeztem... Egyébként... őszintén, mert ez fontos... szóval, milyen varázsló vagy? Jó, vagy gonosz?

- Azt hiszem, inkább gonosz...

- Nem is igaz, nem vagy gonosz - bújt hozzá Sarah. - Eddig nem csináltál semmi gonoszat...

- Ezután se nagyon szeretnék...

- Mondd, Patrick, nagyon mérgesek még? - bökött a lány lefelé, a szüleikre utalva.

- Hogy? Áh, dehogy! Csak nagyon szomorúak... Nem szeretnék, ha haragudnál rájuk.

- És az esküvő? Mit mondanak? Ellenzik még? Mert ha igen, az sem fog megakadályozni abban, hogy férjhez menjek Perselushoz, ezt jobb, ha tudják!

- Harcias kis menyasszony, mi? - kacsintott Patrick. - Nem, Sarah, szerintem már sínen van az ügy. Szóval tényleg komolyan gondoljátok? Ez annyira szuper! - lelkendezett. - És... hol fogtok lakni?

- Hát... otthon, nem? - pillantott Perselus menyasszonyára.

- Nálad - bólintott az.

- És az messze van?

- Nem annyira...

- Én csak nem akarlak még egyszer így elveszíteni...

- Jaj, Patrick - ölelte meg Sarah az öccsét -, én mindig veled leszek, tudod jól...

A vacsora rémült és szigorú pillantásokkal és hallgatással kezdődött. Perselus igyekezett jó benyomást keltve táplálkozni, és a szülőknek be kellett ismerniük, hogy varázslói mivoltán kívül semmi kivetnivalót nem tudnak találni a férfiben.

Miután mindenki befejezte az evést, a mágus váratlanul megszólalt.

- Nézzék, ez a mai nap nem úgy sikerült, ahogy terveztem. És tartottam tőle, hogy így fognak reagálni a hírre, hogy varázsló vagyok. El tudom képzelni, hogy ezt nehéz lehet elfogadni. De ha én képes voltam legyőzni a legtöbb előítéletemet a varázstalanokkal szemben, akkor önök miért nem hajlandóak erre? Én szeretem a lányukat, szeretem Sarah-t olyannak, amilyen. Szeretni és gondoskodni akarok róla, amíg csak élek. Nem mindegy hát, hogy varázsló vagyok-e, vagy sem?

Anyósjelöltje szemeiben újra megjelentek a könnyek - de ezúttal a szeretet könnyei. Megfogta a férfi kezét, és mosolyogva bólintott. Minden szempár az apára szegeződött, aki bajusza alatt zavartan hümmögött, majd kezet nyújtott Perselusnak. Az mosolyogva ragadta meg a békejobbot.

- Remélem, nem veszed zokon ezt a kis csetepatét... - hunyorgott kicsit szégyenkezve.

- Felejtsük el.

- Jaj, olyan boldog vagyok! - ölelte meg lányát Mrs. Sampson.

Az este további része zavartalanul telt. Az immár rendbe hozott nappaliban beszélgettek és megittak egy-két pohár finom bort az ifjú pár egészségére.

Órákkal később Perselus fáradtan hanyatlott az ágyra.

- Ez volt életem legszörnyűbb napja - nyögte. - Igen, kétségkívül ez volt az.

- Fáradt vagy, ugye?

- Igen....

- Talán egy kis zuhany jót tenne... - kezdte csábosan a lány.

- Zuhany? Várj, erről azt hiszem tanultunk...

- Gyere! - rántotta magával a fürdőszoba felé kedvesét.

Hevesen csókolózni kezdtek. Kibújtatták egymást a ruhákból és a kellemes vízpermet alatt forrón szeretkeztek, amíg szemükre ólomsúllyal nem nehezedett az álom, és nyugovóra nem tértek...

Az esküvő körül nem volt komolyabb felhajtás. Az ifjú pár külön kérte a lány szüleit, hogy tartsák titokban a dolgot, mert az veszélyt hozhat mindannyiukra. Erre a muglik védelme miatt is szükség volt. A Mágiaügyi Minisztériumból sorra jöttek a baljós információk, miszerint Kupor engedélyt adott arra, hogy a Sötét Oldallal kapcsolatban állókat akár tárgyalás nélkül is a tömlöcbe vethessék. Két halálfalót megkínoztak az üldözők, az egyikük bele is halt a Cruciatus-átok utóhatásaiba. Egy másik nem akarta hagyni, hogy elkapják, ezért az aurorok halálos átkot bocsátottak rá. Ketten pedig újfent bíróság elé kerültek.

A Nagyúr dühöngött, haragja pedig rettegéssel töltötte el híveinek szívét. Egyre többször kellett gyülekezési helyet változtatniuk, mert üldözőik folyton a nyomukra bukkantak. A varázslóvilágban egyre nőtt a pánik és a félelem, amit a két oldal szembenállása okozott, és ez Perselus és Sarah életére is erősen kihatott. Úgy érezték, mintha felgyorsult volna velük az idő...

Senkinek sem árulták el a titokban kötött frigyet, mert féltek, hogy ezzel Sarah bajba kerülhet. A nő a varázslók világában megszokott boszorkány-ruhákat hordott, hogy még ezzel se lógjon ki a sorból. Kevesebb időt tölthettek együtt, mint korábban, a külön töltött percek pedig mindkét részről aggodalommal teltek. Perselusnak akarva-akaratlanul, de részt kellett vennie a halálfalók legkülönbözőbb kegyetlenkedéseinek. Az újonnan beavatott Ewerilon különösen kitűnt a mugli-gyűlöletével, és rendszeren érkeztek beszámolók arról, hogy mugli falvakban igazi vérengzéseket vitt véghez. Malfoyék is előszeretettel játszadoztak a muglikkal: foglyul ejtették őket, és lebegtetve dobálóztak velük, mintha valamilyen szórakoztató mugli sportot űznének. Mások, mint például Lestrange-ék, inkább a sárvérű varázslók után indítottak hajtóvadászatot.

Perselus minden alkalommal, amikor egy lángoló házat látott, felette a Sötét Jeggyel, amit néha ő küldött fel az égre, megborzongott. Maszkját levéve bámulta a felszálló pernyét, az egekig nyújtózó lángokat, és szenvtelenül hallgatta a bentiek sikoltozását. Igen, két ember van, akire ő is könnyű szívvel rágyújtaná a házat: Black és Potter. Hallotta, hogy Potter végül csak összekötötte az életét Lily Evas-szel. Kisebb csoda, gondolta. Most mindhárman auror-képzésen vesznek részt. Gyerekként is gyűlölték egymást, felnőtt korukra azonban végleg esküdt ellenségekké váltak. Perselus utálkozva gondolt vissza arcukra, és néha azt kívánta, bárcsak ők lennének az égő házak valamelyikében...

- Hát megint el kell menned? - kérdezte Sarah egy alkalommal.

- Sajnálom - ölelte át suttogva Perselus.

- Kérlek, nagyon vigyázz magadra! Nem tudnám elviselni, ha valami bajod esne! És... - csuklott meg a hangja, arcán pedig szokatlan pír jelent meg - szükségem van rád! - remegtek meg a szemei boldogan. - Szükségünk van rád! - tette a hasára a kezét.

Odakint a szörnyű februári ítéletidő tombolt, de a házban Perselus úgy érezte, megállt vele a világ. Zavartan tátogott, mosolygó feleségét látva.

- Gyermeket várok - mondta a nő végül.

Csodálatos boldogság öntötte el mindkettejük szívét. A mágus először érezte, hogy könnyek csorognak le az arcán, de nem a fájdalomtól, hanem az örömtől.

- Merlinre! - suttogta remegve. - Ez biztos?

- Egészen biztos.

- Ülj le! - kísérte gyorsan egy székhez.

- Még nem látszik annyira... Jaj, Perselus, hát el tudod ezt hinni? Már csak pár hónap és...!

Hitvese eléje térdelt, és védelmezőn átölelte. Most már egyáltalán nem volt kedve elmenni otthonról...

- Egy jó ideje nem látunk olyan sűrűn a „látogatásaink” alkalmával, Perselus - jegyezte meg Lucius epésen. Mindig „látogatásnak” hívta, ha a halálfalók csoportos vadászatra mentek, hogy feldúlják az egyébként békésen, ám mostanában rettegésben élő varázslók otthonát.

- Van, aki nem szereti bemocskolni a kezét, Malfoy. Én inkább az elegáns utat választom - mutatott fel egy méreggel teli fiolát, melyből épp akkor nyújtott át egy jókora üvegnyit Avery-nek.

- Barátom - veregette meg a vállát a szőke -, már azt hittem, inadba szállt a bátorságod...

- Akkor rosszul hitted, Malfoy. A hűséget nem csak esztelen gyilkolászással lehet kifejezni - mondta sejtelmesen.

- A Nagyúr roppant elégedett a főzeteiddel, és hálája nem marad el - vigyorgott gonoszan Avery. Malfoytól csak egy horkantásra futotta. - Most pedig induljatok! Legyen a kör teljes!

A hideg raktárhelyiségben sorra hoppanáltak a halálfalók. Némelyek ruhája csupa fehér volt a kint tomboló hóvihar miatt.

Voldemort most minden eleganciát mellőzve bevágtatott a kör közepébe, és szemmel láthatóan majd szétvette a düh.

- Híveim! Most értesültem róla, McSwearth-éket a múlt héten brutális kegyetlenséggel ejtették foglyul. Amelia később, a kihallgatások alkalmával bele is halt a sérüléseibe. Hitvese most az Azkabanban raboskodik!

Sokan felhördültek a hír hallatán, Perselus is összerezzent. Amelia McSwearth mardekáros osztálytársa volt, míg Roxfortban tanult. A férje idősebb volt nála jó tíz évvel, és jómódú aranyvérű családból származott.

- Ők életüket és szabadágukat adták értünk! Egy olyan szent eszméért, melyet nélkülük kell mostantól folytatnunk!

Lelkes csatakiáltások, dühödt, bosszúszomjas morgások hallatszottak a fekete csuklyás alakoktól.

- Áldozatuk nem marad megtorlatlanul! De mielőtt még azt hinnétek, hogy ma csak rossz hírekkel szolgálok - mondta gyilkos mosollyal a Nagyúr - tévednetek kell.

Mögötte megjelent egy alacsonyabb alak, tetőtől talpig feketében, arcán a halálfalók porcelánmaszkjával.

- Úgy tudtam, nem volt újabb beavatás egy ideje - suttogta oda Perselus Karkarovnak. - Lemaradtam valamiről, Igor?

- Ó, valóban nem volt szertartás. Ezt az alakot még sohasem láttam.

- Új szövetségest üdvözölhetek a köreinkben! - villant elégedetten Voldemort vörös szeme. - Olyan szövetségest, melyről elleneink még csak nem is sejtenék, hogy kapcsolatban áll velünk!

Perselus akaratlanul is megborzongott...

Az új, titokzatos szövetségesről továbbra sem derült ki semmi, noha hónapokon keresztül folyamatosan jelen volt az összes gyűlésen, amit a Nagyúr összehívott. Maszkja és csuklyája sohasem került le a fejéről, így még találgatni sem lehetett, ki ő valójában. Noha, mikor nagyritkán beszélt, Perselus ismerősnek vélte a hangját. Akaratlanul is ellenszenvet ébresztett benne, áruló volta pedig egyenesen undorral töltötte el, függetlenül attól, hogy az ő oldalukon állt.

Azonban nem sok ideje maradt töprengeni a dolgon. Születendő gyermeke szinte minden idejét lefoglalta. Sampsonék teljesen odavoltak az örömhírtől, Patrick pedig egyszerűen nem tudott betelni a gondolattal, hogy nagybácsi lesz. Mindenféle gyerekholmit összevásároltak, hogy a kisbaba egy tökéletes kis világba érkezzen majd. A hálószoba is kisebb átalakításon esett át. Az ágy mellé került a kiságy, melyben a gyermek fog aludni, mindenféle mugli és mágikus kütyüvel, aminek a felét biztos nem is fogja szeretni. Perselus kipaterolta a felesleges és koszosabb bájitalos üvegeket, a könyveit is inkább a nappaliba hordta, hogy a baba holmija tökéletesen elférjen. A lakás úgy ragyogott, mint még soha, ami első pillantásra kicsit szokatlan volt, de végülis örömteli pillanatokat előlegezett meg.

A szülés előtti napokban mindketten roppant szétszórtak és feszültek voltak, nem találták a helyüket. Borzalmasan új volt az egész állapot, ami beköszönteni készült az életükben. Fiatal házasok voltak, és a tudat, hogy hamarosan gyerekük lesz, az öröm mellett rettegéssel is eltöltötte őket. Hiszen annyi mindent hallottak már a gyermeknevelés nehézségeiről. De nem csak emiatt aggódtak. A varázslók világában uralkodó káosz sötét árnyat vetett az ott élőkre, és nehezen lehetett boldog percekre találni. Mindenki fenyegetve érezte magát a másik oldal jelenléte miatt, így Perselus is folyton attól rettegett, hogy kis családjának valami baja eshet.

A mugli kórház, ahol Sarah a gyereket megszülte, legalább ilyen viszolygással töltötte el. Először hevesen ellenezte, hogy azok a hentes varázstalan orvosok terhes feleségének akárcsak a közelébe menjenek, de mindenki igyekezett megnyugtatni őt, hogy nem lesz semmi baj, nincs miért aggódnia. A kisfiú végül egészségesen jött a világra, és a büszke anyuka is gond nélkül átvészelte a szülés fáradalmait. A gyermek édesanyja kék szemeit örökölte, és pár fekete hajszállal látta meg a napvilágot. A kórházban eltöltött napok alatt Perselust alig lehetett elmozdítani mellőle. Sikerült megőrizni a hidegvérét, de belül majd szétvetette a büszkeség, amikor csak a szépséges csecsemőre pillantott. Meghatódva nézte, ahogy alszik, nem tudta megállni, hogy ne nevessen, mikor szoptatásnál felszínre került a csöppség mohósága, de a megváltást az jelentette számára, ha a kezében tarthatta. Az apaság csodálatos érzése megmagyarázhatatlan boldogsággal töltötte el őt. Sohasem képzelte volna, hogy egyszer lesz alkalma ilyesmit átélni.

A kisfiú roppant nyugodt kisbaba volt, sohasem csapott nagy sivalkodást. Azt viszont nem szerette, ha elvitték az anyja mellől: ilyenkor keservesen felsírt, fiatal szüleinek pedig majd megszakadt a szíve a bánattól.

Idővel azonban ezt a kis akadályt is kiküszöbölték, hiszen hazamehettek a kórházból. Amíg Sarah erőre kapott, a szülők londoni házában laktak, utána pedig hazaköltöztek Perselus otthonába. A szülők szomorú szívvel engedték el őket, de végülis beleegyeztek.

- Na, kicsi Lamerin - simogatta meg anyja a gyermek arcocskáját, miközben a baba a kiságyból szemezett velük -, most nem vagy álmos? Ha a karomban ringatom, rögtön elszenderedik, de ha leteszem, azonnal felpattannak a szemei. Nagyon rafinált egy csöppség - mosolygott.

A fiú ujjacskáival megszorította Perselus mutatóujját. Az szélesen elvigyorodott.

- Milyen pici a keze - motyogta gyönyörködve.

- Ki tudja, lehet, hogy egyszer még varázspálcát fog szorongatni - ugratta a nő.

- Sose lehet tudni...

- Tényleg, hogy derül ki, hogy egy gyermek képes varázsolni?

- A játékaiból meg a kisebb varázslataiból ez biztos kiderül egy idő után... de sok gyermek csak akkor jön rá, milyen képességek birtokában van, amikor megkapja a levelét az iskolából.

- Ez hány éves korukban történik?

- Tíz-tizenegy éves korban.

Lamerin közben másik kezével a kiságy széleihez rögzített mágikus függők után kapott. Amint megérintett egy-egy lelógó gömböcskét, az eldurrant és úgy tett, mintha ezernyi apró csillagot szórna. Gügyörészve fejezte ki tetszését, újabb mosolyt csalva szülei arcára.

- Hát, azért a vonzódása a varázsvilághoz már most megmutatkozik - kuncogott Sarah. - A büszke apuka majd szépen megtanítja mindenre, igaz?

- A büszke apuka akkor is büszke lenne az ő drága kisfiára, ha az nem lenne varázsló - vigyorodott el Perselus.

- Na, most hol van az a szép szál szőke legényke? - vigyorgott Perselus Karkarovra.

A másik értette a célzást: az ifjú Barty Kupor megint nem tudott megjelenni, valószínűleg az apja vigyázó szemei miatt.

- Még mindig nem értem, miért nem gyanakodik... a gyerek egyértelműen lehet besúgó...

- Elfelejted - szusszant Piton, óvatosan körbepillantva, nem hallják-e beszélgetésüket -, mekkora becsben tartja a kölyköt...

- Ezt nem nehéz nem észrevenni... - morgott Karkarov. - Dehogy mindezt azért, mert gyerekkorában ő is az apja miatt szenvedett...

- Még csak meg sem kérdőjelezi a hitelét - sóhajtott a mellette álló fekete hajú. - Pedig az apja az, aki sorra ontja a vérünket és tizedeli meg a sorainkat...

- Lucius! - biccentett vidáman Igor a közeledő szőke férfira, aki két marcona követőjével, Crakkal és Monstroval átcsörtetett egy sírhanton. - Milyen zilált vagy ma - jegyezte meg gúnyosan.

- Gondterhelt időket élünk... - törölte meg izzadó homlokát. - Úgy hallottam, a Nagyúr borzalmasan fontos információkhoz jutott, melyek nagyon aggasztják...

- A Nagyúr aggódik valami miatt? - kérdezte Perselus rosszat sejtve. - Ilyesmi még sohasem fordult elő...

- Hát most pedig megtörtént... Én személy szerint nem bízom az információ hitelességében, de ő rengeteg társunkat ráállította a dologra, csak hogy megbizonyosodjon felőle... Nagyon rossz érzésem van, Perselus! Mi van, ha valami baljóslatú ómen az? - suttogta.

Piton azonban csak hunyorgott, és érezte, hogy a szívét hideg rémület önti el. Egy ómen...

- Az lehetetlen! - fakadt ki Karkarov, remegő kezeit azonban a talárja bő ujja alá rejtette. - Egy ómen, amely... megjövendölné a vesztünket? - folytatta rekedten.

- A Nagyúr minden idők leghatalmasabb mágusa - húzta ki magát Crak, látszólag büszkén arra, hogy végre mondott valami értelmeset is.

- Senki és semmi sem győzheti le - tette hozzá Monstro.

- Bármi legyen is - nézett rájuk megrovón Malfoy -, Urunkat nagyon kikészítette. A hozzá közel állók azt suttogták, hogy napok óta él bezárkózva a szobájába, dühöng és szitkozódik, Dumbledore nevét kiabálva - borzongott meg -, máskor pedig... máskor pedig teljes sötétségben és csöndben kuporog visszavonultan... Még sohasem látták ilyennek! Azt mondom, ez már önmagában nem jó jel!

Hirtelen kivágódott a kápolna ajtaja, és Voldemort szinte kivágtatott rajta.

- Hűséges halálfalóim! - rántotta maga után éjsötét talárját. - Megint összegyűltünk hát!

Perselus a Nagyúr arcát figyelte. Őrült elszántságot lehetett leolvasni róla...

- Ifjú társunk nem lehet velünk - pillantott Barty helyére - apja zsarnokoskodása miatt. Átérezzük szenvedéseit! Bellatrix Lestrange, hol vagy, hű szolgálóm? - nézett körbe. A nő bicegve eléje járult és leborult előtte. - Bella, hadd gratuláljak parádés szökésetekhez férjuraddal! Hogy vannak a sérülései?

- Szégyelli, hogy nem lehet most itt előtted, Nagyuram, de még ahhoz sincs ereje, hogy betegágyából felkeljen - felelt csillogó szemekkel a nő.

- Gyógyuljon hát, a hű alattvaló! - mondta színpadiasan emelkedett hangon Voldemort. - Tetteitekkel példát mutattok minden társatoknak!

- Nonszensz - morgott magában mérgesen Perselus. - Amióta ezek az őrültek idekerültek, csak ömlik a vér, a Nagyúr meg lassan mindenkitől azt várja el, hogy véres kezű mészáros legyen! Bezzeg régen még másért küzdöttünk, magasabb célokért, nem az ilyen alantas, gyilkos ösztönök miatt...

- Ne feledkezzetek meg a feladatotokról, halálfalók, amit rátok bíztam! - folytatta vezetőjük. - Meg kell tudnunk... Meg kell tudnunk, igaz-e a hír, a jóslat, mely bukásunkat jövendöli!

Többen is felsikoltottak, a legtöbben pedig térdre esve jajveszékelni kezdtek e szavak hallatán. Perselus elborzadt, és azonnal kicsi fia és szerető felesége jutott eszébe.

- Ilyesmi nem történhet meg, Nagyuram! - fohászkodott hozzá Bellatrix.

- Találjátok meg azt, akitől e jóslat származik, és hozzátok elém!

- Valami baj van? - kérdezte Sarah, kezében Lamerinnel, mikor Perselus megjelent a nappaliban.

- Rossz hírek... - felelte az gondterhelten. - Egy jóslat - ült le és a kezébe temette az arcát.

- Milyen jóslat?

- Valaki megjövendölte a bukásunkat!

Sarah arca megenyhült.

- De hát... az ilyen jóslatokat nem szabad komolyan venni - próbált lelket ölteni férjébe. - Csak handabanda az egész...

Perselus rásandított.

- A varázslók világában minden jóslat hatalmas erővel bír... Lehet, hogy a varázstalanok nem hisznek az ilyesmiben, de nálunk minden jóslat valóra szokott válni.

Odalépett a nőhöz, és átölelte. Megsimogatta a gyermek kócos kis fejét, és homlokon csókolta.

- Nem hagyom, hogy bármi bajotok essen...

Lamerin szépen növekedett, és a boldogság, amit a házba hozott, vigaszt nyújtott aggodalmaskodó szülei számára. Naphosszat csak játszadoztak, nevetgéltek, amikor csak lehetett. A fürdetés ugyan mindig külön hadművelet volt, mert a fiú eleinte rettegett a vizes kádtól. Később, mikor már ülve tudott pancsolni, sokkal felszabadultabban szórakozott azzal a sok játékkal, ami a vízben úszkált. Perselus szokásához híven mindig hatalmas buborékokat varázsolt neki a varázspálcájával, melyeket a csöppség csillogó szemekkel bámult. A csapkodás, viháncolás és buborékfelhő mindig azt eredményezte, hogy a fél szoba víz alá került. A két rosszcsont ekkor mindig kiérdemelte Sarah rosszalló pillantását.

Az etetés legalább ilyen embert próbáló feladat volt. Amíg anyatejen élt, viszonylag könnyű volt a fiú kedvében járni. Mikor azonban elérkezett a bébiételek időszaka, megmakacsolta magát. Mindig csak egyfajta ételt volt hajlandó enni, a többinél visított és a fejét rázta. Jó ideig eltartott, míg kikísérletezték, mit szeret. Szülei felkerekedtek hát, hogy jól bevásároljanak a megfelelő fajtából, de legközelebb már ez sem ízlett neki. Huncut fintort vágott, és az asztalon illatozó sült csirke felé nyújtogatta kis kezeit. Perselus és Sarah elkacagták magukat, hiszen Lamerinnek mindig sikerült lóvá tennie őket.

A baba imádta, ha a szabadban lehet a szüleivel. Nyáron és még a meleg őszi napokon is órákon át viháncoltak a ház melletti kis réten a nagy tölgyfa árnyékában. Amíg Sarah mindenféle szögből fényképeket készített róluk, addig a két „fiú” jól elszórakoztatta egymást. A nő a mágikus szerkezetet még Perselus padlásán találta, mikor annyit takarítottak a lakásban a baba miatt. Azóta szinte szenvedélyévé vált, hogy a kis családot különböző pillanatokban megörökítse vele. Most is a kamerába pillantva figyelte, vajon a pokrócon ülő Lamerin és a mellette hasaló Perselus vajon benne lesznek-e teljesen a képben.

A kisfiú előtt fehér szőrgombócra hasonlító kisnyulak szaladgáltak. Perselus csuklásbűbájjal megbűvölte az egyiket. Szerencsétlen jószág minden csuklás alkalmával szappanbuborékokat eregetett, és a színét változtatgatta. Zöld alapon piros pöttyöstől kezdve citromsárgáig mindenféle színt képes volt felölteni. Lamerin érdeklődve figyelte, Sarah pedig úgy kacagott, hogy hanyatt vágódott a fűben. A gyermek felemelte a nyuszit, kicsit esetlenül tartva kis kezeiben, és várta, hogy mit fog csinálni. A jámbor állat azonban lelapuló fülekkel és lassan mozgó orrocskával szemezett vele, és meg se mert nyikkanni. Szeretetteljesen magához ölelte, így az összenyomódó állatot Perselusnak kellett kiszabadítania a biztos halálból.

A mágus egyszerűen imádta a kisfiát. Azokat a pillanatokat szerette a legjobban, mikor fülledt délutánonként a gyermek a mellkasán fekve pihengetett. A kanapén vagy hálószobai ágyon feküdt kigombolt inggel, a kisbaba pedig a szíve felett szuszogott. A világ leggyönyörűbb pillanatának érezte az ilyen alkalmakat, és nem ritkán elérzékenyült. Óvatosan cirógatta Lamerin arcocskáját, kis kezét, kócos haját....

Egyik este a hálószobai kandalló előtti szőrmén ültek és játszadoztak. Lamerin kockákkal és labdákkal igyekezett lekötni a figyelmét, Perselus pedig atlétára vetkőzve figyelte az ügyködését.

- Biztos, ne segítsek? - kérdezte nejétől, aki épp tiszta ágyneműt húzott.

- Nem kell - hallatszott valahonnan a párnák mögül. Perselus csak annyit látott, hogy mindenfelé pihék és tollak szállnak. - Mindjárt kész vagyok....

Pár pihe épp előttük szállt le. Lamerin rögtön odakapott az egyikhez, és érdeklődve szemlélte. Perselus is megfogott egyet, majd megcsiklandozta vele fiát. A gyermek édesen kacagva dőlt el, és hagyta, hogy apja ölbe vegye, és meghintáztassa egy kicsit.

- Végeztem - huppant le melléjük Sarah egy szál fehér ingben. A haja tele volt madártollal.

Perselus nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. Kollektív csiklandozásba kezdtek és jót viháncoltak a puha szőrmén...