"Én is akarom..."

Piton az év végére visszakerült a katedrára, amit pályafutása alatt először örömmel üdvözöltek diákjai. Honeybourne professzor, akit különösen borongós hangulatingadozásai szeszélyes oktatóvá tettek az elmúlt hetekben, igencsak megkeserítette a mindennapjaikat. A férfi, kinek a minisztériumhoz fűződő szoros, megfigyelői szerepe Harry számára már régóta világos volt, ingerülten tanított végig minden helyettesítő órát, amit Piton helyett vállalt. A gyerekek sejtették, hogy sem ő, sem a hivatal nem volt boldog a sok, feketemágia-ellenes bűbájban jártas tanerő és diák láttán - így csak megerősödött gyanújuk, melyet Umbridge keltett bennük: Dumbledore valóban ütőképes, fiatal sereget nevelgetett a keblén.

Honeybourne csaknem olyan igazságtalan volt velük az órákon, mint Piton egykor, ami miatt év végi jegyeik igencsak rossz irányba hajlottak. Maga Hemione is azon kesergett, hogy a férfi jelenlegi értékelése szerint teljesítménye alig üti meg a „várakozáson felüli” értéket, holott eddig minden évben sikerült kiválóra vizsgáznia. Annyit sopánkodott ezen, hogy Ron szabályosan kerülni kezdte: az ő aggodalma arra csatangolt, hogyan úszhatná meg a bukást.

Mind Pitonban reménykedtek hát, így Harry a vizsgák előtti hétvégén úgy döntött, utána jár, mi lehet még mindig a férfivel.

Míg a legtöbben seprűt vagy pokrócot szorongatva rohantak ki a kastélyból, ő egyre mélyebbre hatolt a sötétségben. A Mardekár folyosói még így, nyáron is elképesztően hűvösek voltak. A réseken csak úgy süvített a hideg levegő, Harry pedig érezte, hogy ez bántja a fülét. Megdörzsölte fülcimpáit, majd sietősebbre fogta lépteit.

Végcéljához érkezve bekopogott Piton lakosztályának ajtaján, ám semmilyen választ nem kapott, így kopogott még egyszer, majd hozzásimult az ajtóhoz. Fülét a tölgy érdes felületére tapasztotta, és lélegzetvisszafojtva hallgatózott.

Másodpercekig semmi sem történt. Érezte, hogy a szíve egyre zaklatottabban kezd dobogni. Most már tényleg kezdett aggódni, hogy valami történt a bájitalok mesterével. Karján felállt a szőr annak még a gondolatára is, hogy esetleg holtan kell találniuk a professzort. Vérbe fagyva, felakasztva, fennakadó szemekkel…

Megborzongott, és gyorsan becsukta a szemeit, mert szörnyűek voltak a képek. Nem, nem tehetett magával semmit… az képtelenség…

Hirtelen kinyílt előtte az ajtó, hangos csikorgással. Annyira elmélázott, hogy el is vesztette az egyensúlyát, és majdnem orra esett. A professzor kapta el a vállait. Harry felnézett rá.

Arcán szokatlan gyengédség tükröződött, fakó mosoly és enyhe, barackvirágszínű arcpír. Kedvesen csillogtak a szemei, hosszú kezeivel finoman tartotta őt még mindig.

Mi történhetett? Hiszen… most törték össze a szívét, elvileg megalázottnak és megtaposottnak kellene éreznie magát. Bezárkózott, és nem is hallatott magáról! Szemmel láthatóan fogyott is… De miért mosolyog?

- Pr-professzor… - nyögte végül.

- Jól vagy? - kérdezte az. Szemei olyan barátságosan ragyogtak, akár Hagridnak.

Harry szaggatottan bólintott, és kicsit elszégyellte magát az ügyetlenségért.

- Én… nem zavarok? Bejöhetek?

A férfi jobban kitárta az ajtót, igenlése jeléül.

- Persze.

Az előszobaként szolgáló folyosók a nappali helyiségbe vezették őket. Harry megköszörülte a torkát.

- Lamerin?

- Alszik.

- Ó. Hát…

- Kérsz valamit?

A fiú nem felelt, csak meglepetten megállt.

- Milyen angol vagy te, mondd? - kérdezte Piton vigyorogva. - Gondterhelt időkben az ember mindig a teához nyúl… Szeszélyes szokás… de kétségkívül hasznos. Kérsz? - fordult hátra.

Harry elmosolyodott.

- Igen. Köszönöm.

A tanár pillantása kissé oldotta a görcsöt a gyomrában, és érezte, hogy a lelke is megnyugszik a szavai hallatán.

- Ülj csak le - intett a professzor hosszú ujjaival az egyik bordó kárpitos, kényelmes szék felé.

Harry letette a szék túloldalára a táskáját, megigazgatta talárját, és igyekezett nem túl sután leülni.

- Tudom, miért jöttél - mondta sejtelmes hangon Piton. Miközben pálcájának intésére felforrt a kanna vize, vállai felett hátrapillantott.

Tanítványa igazán vámpírosnak találta most minden mozzanatát. Kecsesnek, kifinomultnak és titokzatosnak. Még ilyen megtiport állapotban is meg tudta őrizni aranyvérének nemes eleganciáját. Harry azt kívánta, bár neki is ilyen könnyedsége lehetne egyszer.

- És nem kellett volna.

- Mit? - rázta meg a fejét Harry kissé értetlenül.

- Idejönnöd, hogy bocsánatot kérj - lebegtette elé, egy asztalra Piton a tálcát. Az ezüst készlet csörrenés nélkül landolt. A kanna önállósította magát, és már töltött is mindkét csészébe. A finom tea illata rögtön bódult állapotba kergette Harryt, mint valami afrodiziákum. Forró gőze izzadtságcseppeket csalt bőrére, látása egészen elhomályosodott a kellemes érzéstől.

- Igazából… nem nagyon tudtam, mit kellene mondanom - sóhajtotta végül, de nem tudta levenni a szemeit a lebegő cukortartóról és a tejesedényről, melyek ízesíteni próbálták italát.

Piton lusta mosollyal kortyolt bele a teába, kígyószerű tekintetével bűvölve a fiút. Harry egyszerűen nem tudta elűzni a gondolatot az elméjéből, hogy italukban van valami: nyugtató vagy kábító hatású szer… Mindegy, hörpintett belőle egy kortyot felelőtlenül. Bármi jól esett neki akkor, ami elterelte gondolatait a problémákról. Vajon Piton is így őrizte meg elméjének nyugodt józanságát?

A tea illata lassan kezdte megtölteni az egész helyiséget. Csipkebogyó, hibiszkusz és citrom ízének fantasztikus keveredését érezte Harry az ajkain, de még legalább ugyanennyi ismeretlen aromát szimatolt a levegőben. Piton körvonalai hol elmosódtak előtte, hol kitisztultak, ám mégis úgy vélte, érzékei talán most a legélesebbek.

- Mi van benne? - kérdezte a gyönyörtől elfúló hangon.

A bájitalok mestere hamiskás mosollyal felelt.

- Azt most ne firtasd…

- Gondoltam, hogy valami tiltott dolog… Megnyugtat… - hunyta le a szemeit Harry.

Piton kíváncsian figyelte őt, és elégedett volt a fiú reakciójával. Nem akart mást, csak nyugalmat maga körül.

- Bármi történt is… - folytatta Harry -, én nem akarom, hogy ön haragudjon rám. Elvégre… Sirius mégiscsak a keresztapám…

- Nem haragszom rád. De azt sem akarom, hogy emiatt ne beszélj többet… vele.

- De hát…! - csapta le a fiú a csészét.

Piton felszisszent, mert attól félt, összetörik a szépséges edényke.

- Bocsánat… De… hogy lehet ilyen nyugodt?

- Egyszer talán te is megérted majd, hogy nem lehet mindent gyermeki hevességgel elintézni. A felnőttek… másképp rendezik az ilyesmit egymás közt… - felelte Piton, bár igencsak letörten szemezett a szőnyeg rojtjaival.

- Azt hittem, végre rendben lesz… Hogy nem lesz több civakodás. Hálásnak kellene lennie - motyogta Harry, Siriusra gondolva. - Bellatrix nélkül…

- Fáj, hogy ezt kell mondanom - hajolt előre Piton a székben -, de a keresztapád hálátlan volt eddig is, és úgy tűnik, az marad ezután is. Ezen már… nem lehet változtatni…

Tanítványa letörten meredt maga elé.

- Nem… szomorú? - kérdezte végül halkan.

- Nincsenek szavak arra a fájdalomra, ami a szívemben jelenleg tombol - vallotta be a férfi, remegő szemekkel.

Harry gyomrába visszatért az a kellemetlen szorítás, ami napok óta kínozta.

- Emlékszel, mikor arról meséltem neked, miért nem hagytam, hogy apám vámpírrá tegyen?

A fiú némán bólintott.

- A hallhatatlanok örök szenvedésen mennek keresztül. Hány és hány csapáson megy keresztül az emberi lélek az élete során? Megszámlálhatatlanul sokon. Az anyámon láttam, mily nehéz egy idő után elviselni a fájdalmat… Nem lennék képes együtt élni a családomat ért szerencsétlenségekkel évszázadokon keresztül. Abba… csak még jobban belekeseredne az ember… - hallgatott el egy kicsit. - Most… ugyanígy érzek… Ha örökké kellene élnem, összeroppannék a történtek súlya alatt. De így, hogy tudom, hogy egyszer úgyis vége szakad mindennek…

Elhallgatott, mert látta, hogy Harry szemei fátyolossá váltak. Nem igazán szerette volna a fiút sírni látni. Valahogy ezt még mindig kényelmetlennek érezte.

Harry azonban inkább tűnt kábának, mint olyasvalakinek, aki bármelyik pillanatban könnyekben törne ki.

- Elfáradtál, ugye?

A fiú bólogatott, és lassan hátradőlt a székben. Piton letette saját csészéjét, és odalépett hozzá. Tőle is elvette a teát - még épp időben: az majdnem a ruháira ömlött. Betakarta Harryt egy meleg pokróccal, és hagyta, hogy elszenderedjen.

Lamerin nagyokat ásítva, teljesen tiszta fejjel botorkált elő a szobájából.

- Apa?

Nem kapott választ, de motoszkálást sem hallott a férfi szobájából, így bátran benyitott.

Csendben pattogó tüzet talált a kandallóban. A kicsi dohányzóasztal két oldalán álló székekből kezeket látott lelógni.

Lassan odasompolygott hozzájuk, és látta, hogy az egyikben Harry alszik jó mélyen, a másikban apja.

A professzor jobb keze leért a földre, ahogy szokatlanul hanyag pózban elnyomta az álom. Szépséges csészéje kiborulva pihent a szőnyegen. Álmában volt mégis valami nyugodt, hiszen az arca most csak békét sugárzott. Fia, amióta újra összekerültek, még sosem látta olyannak, mint a napokban. Mintha teljesen kicserélték volna. Gyöngéd volt és kedves, pedig mind tudták, hogy belülről emészti a fájdalom. Sejtette azonban, hogy a szerelem elvesztése visszaterelte apja figyelmét elsődleges kötelességeire: egy szem fiának szeretetére és nevelésére.

Letérdelt hát a szék bal oldalára, és onnan figyelte, ahogy békésen szuszog. Volt, hogy apja vigyázta az ő álmát ugyanígy. Mintha még mindig kisbaba lenne, ült felette oltalmazón. Tudta azonban, hogy most neki van szüksége odafigyelésre.

Bármennyire is szerette volna hagyni, fel kellett ébresztenie. Kézfejével óvatosan megsimogatta az arcát. A professzor megmozdította a fejét, a másik oldalra fordította, és lassan kinyíltak a szemei. Elmosolyodott, ahogy megpillantotta a csemetéjét.

- Hála az égnek… - suttogta az. - Amikor így talállak, mindig attól félek, hogy megmérgezted magad…

Piton fáradtan mosolygott egyet, és összeborzolta fia kobakján az ében hajszálakat.

- Lassan vacsoraidő van… Gondoltam, jobb, ha felébresztelek…

- Jól tetted… - dőlt előre a férfi, és kissé megrázta zavaros fejét. - Fel kellene már hagynom ezzel…

- Harrynek is adtál? - kérdezte fia vigyorogva.

- Öt percen belül kidőlt tőle…

Lamerin csak kuncogott.

- Majd megedződik…

- Mától fogva többet nem iszunk.

- Tegnap is ezt mondtad.

- Nem, ma komolyan is gondolom!

- Azt megnézem…

- Ez nem vicces. Nem szabad rászoknunk… Keltsd fel Harryt!

Fia engedelmeskedett, és óvatosan megbökdöste az alvó vállát.

- Mi… csoda… Hol vagyok?

- Kicsit kába vagy… - jegyezte meg barátja. - De mindjárt jobban leszel. Nyisd ki a szemed.

- Lame…rin… - nyögte Harry. - Mi történt?

- Bealudtatok apával…

Harry az asztal túloldalára lesett, honnan Piton intett egyet.

- A teától? Hát ez tök jó…

A két Piton mulatva horkantott egyet.

- Kérek még!

- Majd adok én nektek! - állt fel Piton szigorúan a székéből. - Amit mondtam, megmondtam. Mától többet egy pohárral sem! És most kelj fel, Harry…

- … és járj! - viccelődött Lamerin.

- Csak menjünk vacsorázni, rendben?

Hármasban csoszogtak felfelé a Mardekár folyosóiról a földszint felé. Harry szokatlanul ébernek és aktívnak tűnt. Hevességével a professzor agyára ment, akinek még mindig zúgott a feje. A tea számlájára írta a viselkedését.

- Ó, ó, muszáj kimennem! - nyüszítette a fiú, ahogy elhaladtak egy fiúvécé előtt. - Jössz? - kérdezte Lamerintől.

Az megvonta a vállait, és kissé bizonytalanul, de követte.

Piton sóhajtva dőlt a falnak, mint valami diák. Talárját most fel sem vette. Az öltözéke már e nélkül is előkelő volt. Újra visszaszokott ugyan a fekete ruhákra, de ingjeinek szépséges gombjai, illetve felöltőjének gyönyörű hímzései egészen nemesi külsőt kölcsönöztek neki. Emellett a nagy palástszerű talár nélkül sokkal fiatalabbnak is tűnt.

Ahogy lehajtott fejjel a padló egyenetlen kockaköveit bámulta, előrehullottak hosszú hajszálai. Már nem volt szüksége James Potter hajhosszabbító átkára: a fekete szálak már maguktól is vállon alul értek. A félhosszú tincseket, melyek zavaróan az arcába lógtak volna szabadon hagyva, hátul egy aranyló csattal fogta össze. Gyermeke ajándéka volt, ezért különösen becses volt számára a kis ékszer.

Kopogó cipők visszhangzását hallotta a szomszédos folyosóról. Lustán oldalra fordította a fejét. Arckifejezése nem változott, talán csak a szeme szűkült össze egy kicsit jobban, mikor meglátta, hogy Sirius és Rowena léptek elő a falak rejtekéből. A nő megszeppent, amikor meglátta, Sirius azonban inkább csodálkozó arcot vágott.

- Mit csinálsz itt? - kérdezte értetlenkedve. Úgy tűnt számára, hogy a professzor csak úgy, indíték nélkül támasztja a falat.

- Sorban állok - felelte az, rájuk sem nézve.

Sirius ekkor vette észre a vécé ajtaját.

- A tanároknak külön mosdójuk van.

- De tájékozott vagy… - sóhajtotta Piton, látványosan unatkozva.

- Harryt nem láttad?

- Csak nem vesztetted el?

- Beszélnünk kell! Elég ebből a…

Ekkor azonban kinyílt a mosdó ajtaja, és a két vidám kölyök, vizes kezeiket rázogatva léptek ki rajta.

- És Dudley ott állt tök pucéran! - mesélte éppen Harry, ám elhallgatott, mikor meglátta, ki áll előtte. Arcáról eltűnt a jókedv. - Mit csinálsz itt? Az ilyen fontos vendégeknek, mint amilyen te vagy - vetett egy lesújtó pillantást Dareling professzorra - külön vécéjük van.

- Hagyd ezt abba! - ragadta meg Sirius dühösen a karját. - Ne légy gyerekes!

- Még gyerek vagyok!

Ám a férfi ujjai jó erősen rákulcsolódtak a karjára. Erőszakkal vonszolta arrébb.

- Eressz el! Ez fáj!

Kétségbeesett pillantást vetett Pitonék felé, de azok megkövülten álltak, és nézték őket. Lamerin kérlelve pillantott fel apjára, de az megrázta a fejét.

- Ez FÁJ! - üvöltötte Harry.

- Sirius! - kiáltotta elképedve Remus a folyosó végéről, ahogy meglátta őket dulakodni. - Mit művelsz?!

Odaszaladt hozzájuk, és kimenekítette a fiút a dühös Black karjaiból. Harry úgy bújt hozzá, mint aki fél, de még küldött Sirius felé egy gonosz vigyort.

- Egyedül fogsz maradni… Ha így viselkedsz velem, az utolsó barátodat is elveszíted… Mindezt a mocskos hálátlanságod miatt!

- Perselus, te meg miért nem szedted szét őket? - rivallt rájuk Lupin.

- Nem akarok ebbe beleavatkozni. Nem szokásom elszakítani embereket egymástól…

Úgy nézte Blacket, mintha le akarná szúrni a szemeivel. Mindenki, aki a folyosón tartózkodott, értette a célzást.

Remus megrázta a fejét, majd Harryhez fordult.

- Jól vagy? - simogatta meg az arcát.

Harry próbált ugyan fölényes maradni, nehogy Sirius gyengének képzelje, de a kemény szorítástól bizony előbukkant egy-két könnycsepp a szemeiből.

- Mutasd… - tűrte fel Remus a talárt a karján. Ám ő maga is felszisszent, mikor meglátta az öt piros csíkot a fiú bőrén.

- Fáj… - játszott rá Harry.

- Elhiszem…

Sirius arca egészen bűnbánó lett, ahogy meglátta, mit tett.

- Harry, én… nem akartam…

- Gyere, elkísérlek Madame Pomfreyhoz, tesz rá neked valami borogatást. Ami pedig téged illet, Sirius: ha még egyszer meglátom, hogy így viselkedsz Harryvel, megyek az igazgatóhoz. Nem gondoltam volna… ennyi év után… Hogy így mernél bánni James gyermekével…

- Nem akartam neki fájdalmat okozni! De egyszerűen nem hallgat rám!

- Mégis mit képzelsz? Hogy ezek után még parancsolgathatsz nekem?! - csattant fel Harry. - Nem azért segítettünk a bűbájban, hogy utána így viselkedj! - mutatott Rowenara.

- Harry - szólt rá Perselus. - Hagyd ezt, kérlek. Ehhez… semmi közöd…

A hangja fájdalmas volt, és Harry tudta, hogy igaza van. Semmit sem használ, ha beleavatkozik a felnőttek dolgába. Mindannyiuk számára kínos ügy volt ez, nem akarta, hogy még kellemetlenebbül érezzék magukat. Ettől függetlenül úgy hitte, nem képes megbocsátani Siriusnak…

Megadta magát, és lehajtott fejjel bólintott.

- Jól van - simogatta meg a hátát Remus. - Menjünk…

- Azért… kajálni majd jössz? - kérdezte Lamerin reménykedve, ahogy ők is megindultak a nagyterem felé.

- Persze. Találkozunk az asztalnál…