Egy véres szombat

- Parkinson! - rikkantotta Ginny kormos arccal. - Ne a kicsiket bántsd, te gyáva féreg!

Rászegezte a pálcáját.

- Petrificus totalus!

Pansy félreugrott az átok elől, de az, ahogy szélvészként tovarobogott mellette, ledöntötte a lábáról. Szitkozódva tápászkodott fel, mert az esés következtében lehorzsolta mindkét tenyerét. Homok és apró kavicsok meredtek elő vérző tenyeréből. Ahogy megfogta vele pálcáját, és visszakiáltott egy átkot, könnyek buggyantak elő a szemeiből, úgy fájtak sebei.

Eközben Neville igyekezte a kisgyerekeket kimenekíteni a küzdelem középpontjából. Luna integetett feléje, merre terelje őket. Egy hátsó udvarban álló, földbe vezető pinceajtó fölött állt. Úgy vélte, oda nem terjedhet át a tűz, és nem is keresné őket senki. A gyerekek szaladtak: volt köztük ifjú roxfortos diák, akit a kíváncsiság és a pánik kihajtott a kastélyból, de a legtöbben mégis a falubeliek gyermekei közül kerültek ki. Luna, ahogy mind eltűntek a lefelé vezető lépcsőn, rájuk csapta a nehéz faajtót, és letakarta bejáratot egy ponyvával. Biccentett Neville felé, és visszavetették magukat a küzdelembe.

Perselus ledobta a válláról az iskolai, fekete talárját, és rögtön letérdelt, a pálcáját egy halálfalóra szegezve. A csuklyás alaknak füstölögni kezdett az arca, és levedlette maszkját, mintha az marná a bőrét. Kidülledő szemekkel meredt támadójára. A viharvert külsejű férfi undorodva nézte.

- Rabastan Lestrange…! - suttogta Piton.

Egymásra emelték a pálcáikat, de ekkor valaki megragadta hátulról Rabastan talárjának csuklyáját, és félrelökte.

- Ő az enyém!

- De Rodolphus…!

- Hol van a hitvesem?! - mennydörögte az Piton felé. - Te áruló kutya!

Perselus azonban nem vesztegette az idejét beszélgetésre: az átka már elő is szökkent pálcája végéből, de Lestrange kivédte.

- Megfizetsz mindazért, amit ellenünk tettél! Ha nem én öllek meg, hát majd a Nagyúr! Cruci-!

- Incendio! - kiáltotta Rowena mögöttük. Rodolphus talárja azonnal kigyulladt, amitől az csapkodni és sikoltozni kezdett.

- Oltsd el! - rimánkodott fivérének. Megragadta a kezeit és szinte könyörgött a kíntól. Magától nem tudta eloltani a lángokat, hiszen pálcája is nyomban tüzet fogott.

Rabastan azonban tétovázott, úgy meghűlt benne a vér a szörnyűség láttán. Addig teketóriázott, míg az ő ruháira is átterjedt a tűz. Együtt jajveszékeltek, ahogy valami vízforrást próbáltak keresni. A tér közepén álló szökőkútban azonban még nem bugyogott víz, hiszen a falubeliek attól féltek, hogy jön egy újabb fagy, ami tönkretenné a vezetékeket. Rodolphus így az egyik kút felé rohant, és amerre csak ment, minden fej megfordult utána. Kevesen láttak eddigi életük során lángoló alakokat futkározni.

Rodolphus megragadta a kereket, és elkezdte vele felfelé húzni a vízzel teli vödröt. De a talár ujjáról a tűz a kötélre is átfutott, így az hamar elszakadt. A vödör visszapottyant a vízbe.

- Nem! - kiáltotta az ingerülten.

Remegve mászott felé a peremre és fejjel előre beleugrott. Rabastan, akit már szintén eléggé kínoztak a lángnyelvek, nem tudott utána ugrani, hiszen akkor mindketten nagyon megütötték volna magukat. Így elrohant az egyik párhuzamos utcába, ahol szintén állt egy ugyanilyen kút. Ő már nem is próbálkozott a vödörrel. Egyenesen belevetette magát.

Rowena odaszaladt kedveséhez, akivel egy féltő ölelés után szinte derülten nézték a két alakot.

- Merlinre, ez mennyire szánalmas…! - sóhajtotta a nő.

- Ügyes voltál - dicsérte meg Perselus, megszorítva a csuklóját. - Légy óvatos! - csókolta meg a homlokát.

Nem látták, ki küldte az átkot, de valami nagy erővel csapódott be mellettük. Mindketten ösztönösen behúzták a nyakukat, hogy elkerülje a fejüket a szertepattanó törmelék. Perselus lerántotta a nőt a földre, és guggolva kiáltotta vissza az átkot:

- Exumai!

Az egyik felborult szekér mögül egy sötét alak ívesen repülve vetődött hátra, ahogy elkapta a bűbáj.

- Leghűségesebb szolgám - kezdte valaki hangos, sziszegő hangon a közelükben, amitől Piton megremegett - most itt kúszik a mocsokban… Dumbledore lábainál… HOL VAGY, PERSELUS?!

Piton érezte, hogy a bőrén felizzik a Sötét Jegy, szinte görcsbe rántva az egész karját.

- Szaladj! - rivallt rá kedvesére, aki úgy tűnt, tétovázik.

- Nem!

- Azt mondtam, menekülj! - állt fel Perselus, jókorát taszítva a nőn, aki ettől bukdácsolva legurult egy útszéli árokba.

Ám mielőtt még a pajzsként szolgáló bűbájt megidézhette volna, kiejtette a kezéből a pálcáját, mert minden izma rángatózni kezdett a Nagyúr kínzó átkától.

Voldemort maga is ott mozgott a párbajozók közt, és a roxfortos diákok, amikor észrevették, holtsápadtan menekültek fedezékbe. Még a nevét sem merték kiejteni, vagy papírra vetni. Így mikor annak hús-vér valójával találták magukat szemben, csontjaik mélyére hatolt a félelem.

A feketemágus kimérten ballagott a reszkető Perselus felé, akit elhagyott az ereje és térdre esett előtte. Pálcáját még mindig feléje tartotta, meg sem szakítva az átkot. Hosszú ujjai előbukkantak a talárja alól, megérintve Piton arcának szép vonalait - ahogy ifjúkorában. Perselus kínjában lehunyta a szemeit, és fogait is összeszorította. Nem akart gyengének tűnni egykori ura előtt; nem akarta megadni neki azt az örömöt, hogy fájdalmat okoz neki. A férfi hirtelen megragadta a nyakát, ami már meglepte.

- Tudhatnád, hogy nem tűröm az árulást! Pedig milyen gyümölcsöző volt a kap-…

- Stupor! - kiáltotta egy fiú a háta mögül. Kisvártatva egy kígyó üvöltött fel fájdalmasan.

Voldemort megpördült, tartva egykori szolgájának nyakát, hogy lássa, mi történt.

Harry állt vele szemben, kivont pálcával, kígyója pedig a földön feküdt, megmeredve.

- Nagini! - sziszegte. - STIMULA!

A kígyó teste megremegett, majd mintha újra életre kelt volna. Voldemort mások számára sziszegő hangon parancsot adott az állatnak, és Harry, mivel értett e nyelven, hirtelen rémült arcot vágott, mintha menekülőre akarná fogni a dolgot. A nagyúr elmosolyodott, és ahogy útjára engedte a kígyót, visszafordult szenvedő áldozatához.

Perselus reszkető kezei a csuklójára fonódtak.

- Hogy mersz megérinteni! Te mocskos félvérbarát ár-…!

Ám egy újabb, állatias sikoly hallatszott a háta mögül, majd vér és húsdarabok csapódtak a hátának. Dühösen fordult meg újra, és elborzadt a látványtól.

Harry darabokra robbantotta a kígyót, és esze ágában sem volt elfutni. Egyetlen célja a színleléssel az volt, hogy Voldemort újra hátat fordítson neki.

- NAGINI! - üvöltötte a döglött kígyó láttán.

A feketemágus a nyakánál fogva felrántotta Pitont, majd egy gyors átokkal le is rendezte kettejük összecsapását, hogy a fiúra koncentrálhasson.

- Ne! - kiáltotta Harry rémülten.

A professzor lassan esett hátrafelé, hosszú, fekete hajszálai csak úgy lobogtak esés közben. Mozdulatlanul terült el a földön, széttárt karokkal.

- Perselus! - rikkantotta Flitwick professzor, látva kollégája összeesését.

- Pers-

Ám Lamerin kiáltotta a leghangosabban:

- Apa! Ne!

Ügyet sem vetve párbajellenfelére apja felé kezdett szaladni, ám valaki elkapta a karját, és egy farönknek hajította.

- Soha… SOHA NE FORDÍTS HÁTAT EGY PÁRBAJBA-…!

Ám egy halk, alattomosan suttogó hang ütötte meg a fülüket, Hestia Jones pedig, aki a fiú karját szorította, erőtlenül, csodálkozó arccal rogyott térdre. Sérülés nem látszott rajta, Lamerin mégis tudta, hogy már kiszállt belőle az élet.

- Miss Jones… - nyögte rekedten, rettenetes bűntudatot érezve.

Remegve rogyott le a fa tövébe, könnyei pedig megállíthatatlanul törtek elő a szemeiből.

Remus szintén szemtanúja volt a közjátéknak, és mivel nem tudott kétfelé szakadni, a bajba kerülő Harry felé fordult.

- Harry! - kiáltotta, ám a háta közepén eltalálta egy átok, amitől háromméternyit repült előre.

Nyögve fordult meg, hogy lássa, ki került mögéje.

A sötét taláros, alacsony, görnyedt hátú alakot vakon is felismerte volna, csupán a hangjáról.

- Peter! - üvöltötte kikelve magából.

Azonnal talpra szökkent, de még ki sem ejtette ellenátkát, Pettigrew máris ráküldte a lefegyverző bűbájt.

- Incarcerous! - folytatta Peter.

Az átoknak köszönhetően Remus egy fának csapódott, testét pedig mágikus kötelek láncoltál hozzá.

- Lám, ennyi év után…

- Hogy mered idetolni a képed, Peter?! Takarodj innen!

- Bevallom, szívélyesebb fogadtatásra számítottam, azok után, amennyi időt itt töltöttünk… együtt… James, Sirius… te és…

- Hallgass! Hallgass, te korcs áruló!

- Milyen goromba - ült ki megvetés Pettigrew arcára. - Nem is vártam tőled mást. Ugyanolyan vagy, mint ők…

Hirtelen simulékonnyá és undokká vált a hangja.

- Hallottam mi történt derék Siriusunkkal…

Remus szemei megteltek tömény undorral. Senki sem látta még ilyen arckifejezéssel…

- Úgy sajnálom, hogy nem lehettem ott… - folytatta Peter, aki szintén észrevette a változást, és örömmel vette sikerét. - Gondolom, meggyászolta-…

- HALLGASS!

A mágus felvonta a szemöldökét.

- Szóval így állunk. Nos, nem hagysz nekem más választást… Argentum! - intett Remus kötelékei felé.

A kötél, mely Remust a nyakánál tartotta, mintha ezüsttel átszőtt fonállá változott volna, gyötörve a szerencsétlen férfit. Lupin hevesen lélegezni kezdett, majd, mikor már nem bírta visszatartani, keservesen felordított.

Féregfark némán, gonosz szemekkel meredt rá, egykori kebelbarátjára. Fehéren világító ezüstkezéről lehúzta a kesztyűt. Lupin tekintetében nem volt félelem: csak gyűlölni tudta az előtte álló férfit, mindenért, amit ellene és szerettei ellen tett.

- És ím - mondta Peter - veled együtt meghal az utolsó bolond Tekergő, aki Dumbledore mellett áll. Én maradok egyedül…

- Te már rég nem vagy Tekergő, Peter!

Pettigrew gyorsan Lupin torkához kapott, ezüstös kezével jól megszorítva azt.

Remus üvöltött a szörnyű kíntól, ami egyszeriben a testét marcangolta. Egy vérfarkasnak halálos az ezüst mindenfajta érintése.

- Elhallgass! - suttogta Féregfark villogó szemekkel. - Elhallgass, te korcs!

Majd elengedte.

- Mindig is gyűlöltelek - folytatta Peter ridegen. - Undorodtam tőled, mocsokba való félvér! Még hogy a te kedvedért váljunk animágusokká! Hogy a derék Remusnak könnyebb legyen!

Eléje köpött, a hamuba.

- Ennyit sem érsz a szememben!

Formátlan, fénylő ujjaival mintha cirógatni akarta volna Lupin arcát és nyakát. Remus bőre már így is vöröslött ott, ahol az ezüstös kötél hozzáért. Pirosodott, húzódni kezdett, mint valami égési sérülés, fojtogatva őt, nehézzé téve minden levegővételt.

- Szenvedj csak! Nem leszek kegyes hozzád… Rohadj el, míg az élet ki nem száll belőled…

Meglepetésére, egykori barátja gúnyosan horkantott egyet.

- Együtt fogunk mi rohadni a pokolban!

Fennakadó szemekkel egy bűbájt kántált. Szavaira remegni kezdtek ujjai, majd lassan karmos tappancsokká változtak.

- Mi…?! - szédült meg Peter.

Remus metamorfózisa azonban nem állt meg. Fején, nyakán és mellkasán a szőr megnőtt, feketévé vált, akár az éjszaka, arca megnyúlt, és elővillantak hatalmas szemfogai. Hatalmasat hörgött, ahogy vállon harapta Pettigrewt. Az úgy ordított, mint akit nyúznak, és igyekezte ellökni magától a félig ember, félig farkas alakú támadót. De Lupin addigra már jól belemélyesztette a fogait húsába. Ereje azonban elhagyta, és újra teljesen férfivé változott.

Féregfark szédülten botladozott arrébb. Kidülledő szemekkel igyekezte szorítani friss sebét, melyből csak úgy bugyogott elő a vére, ugyanakkor remegve nézte ezüstös kezét. Ahol a fém rendes karjához csatlakozott, a bőr vörösödni kezdett, visszataszítóan összehúzódott, olyan torzzá téve az egész testrészt, hogy undorodott ránézni. Megmagyarázhatatlan fájdalmat érzett, de nem tudta, honnan ered. Összes sejtjében, szívében, lelkében ott lüktetett… mintha a vérében valami kínzó méreg keringene…

Felnézett az égre, de sehol sem látott teliholdat. Noha mindent hamu, füst és tűz borított, nappal volt. Nem értette hát, hogyan volt képes Remus átváltozni. Ám hamar felfogta, ami vele történt. A harapás révén ő is vérfarkassá vált… de egyik testrésze színezüstből volt. Összerogytak a lábai, és tágra nyitott szemekkel elterült a földön. Remegni, vonaglani kezdett, mint akinek valamilyen rohama van. Vergődött, míg korcs testében élet pulzált, majd lassan kihunyt áruló életének fénye…

- Ron! - kiáltotta Hermione, mikor meglátta, hogy Pettigrew már nincs útban. - Segíts Lupin professzornak!

Harry büszke lehetett volna egykori DS-tanítványaira, ha van alkalma végignézni, milyen hősiesen helyt álltak ellenfeleikkel szemben. Köszönhetően az alapos felkészülésnek, és az előző évi szorgalmas gyakorlásnak, mindegyikük fel volt fegyverkezve a leghatásosabb védekező és lefegyverző bűbájjal. Míg Potter saját, ám annál komolyabb ellenfelével volt elfoglalva, addig Hermione és Neville figyeltek mindenkire. A fiú különösen tehetségesnek mutatkozott, hiszen a nyáron végig Harry könyveiből tanult. Nyoma sem volt már a szerencsétlen és félénk, kövérkés fiúnak. Apjához méltó tartással és bátorsággal bombázta ellenségeit mindenféle átokkal.

Míg Parvati és Lavender erőteljes patrónsokkal próbálták távol tartani a körülöttük úszó, fenyegető dementorokat, addig a többiek az ellenállókkal szálltak szembe.

- Padma, segíts! Egyedül nem bírjuk! - nyögte Parvati kétségbeesetten.

A falubelieket megdöbbentette a gyerekek összetartása és bátorsága. Látva, hogy a tizennégy-tizenhat évesek mily vakmerően szállnak szembe még a felnőttekkel, a halálfalókkal, maguk is előmerészkedtek rejtekhelyeikről, beszállva a küzdelembe.

- Ginny! - sikkantotta Luna, mikor látta, hogy barátnőjét eltalálja egy sárga fénnyel repülő átok.

A lány homlokát elborította a vér, orrán és száján is ömleni kezdett. Ginny szó nélkül gurult le az árokba. Neville, miután egy bénító átkot küldött egy szemtelen, ám még ifjú halálfalóra, riadtan körbepillantott társain. Be kellett látnia azonban, hogy mindegyikük túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy Ginny után menjen, és megnézze, él-e még. Seamust már így is falhoz csapta egy taszító bűbáj, mikor Hannah után eredt, hiszen a lányt egy házba kergette egy sötét boszorkány. Ernie szintén kifacsart pózban hevert, és messziről is látni lehetett, hogy a füléből vér csordogál.

- Dean! - kiáltotta, mikor látta, hogy a fiú egy póklábakat varázsló átokkal egy időre lerázta magáról Crackot. - DEAN!

- Mi van? - kérdezte az, széttárva a karjait.

- Dean, menj és nézd meg Ginnyt, mert…!

Ám a fiút oldalról telibe kapta egy Rictusempra, ami méterekkel arrébb sodorta.

- DEAN! - sikoltotta Hermione is, aki szintén szeretett volna már megszabadulni a buta Millicenttől, de az olyan buta átkokkal zavarta meg folyton, hogy nem tudott másra koncentrálni. Mikor sikerült eltüntetnie a hevesen csivitelő madarait és kígyóit, melyek mindenkinek útjában voltak, hangosan elkiáltotta magát:

- Add fel, Millicent! És akkor nem esik bántódásod!

- Ne fölényeskedj, Granger!

- Hogyan merészelnek ilyen nyíltan ellenünk fordulni? - üvöltötte dühösen Anthony Goldstein. - Ezt nem hiszem el!

- Elment az eszük! - felelte Susan Bones, nem messze tőle. - Justin, vigyázz!

- Dennis! Azonnal gyere vissza! - rivallt rá öccsére Colin, aki a házakban próbálta eloltani a tüzet, mikor látta, hogy két sötét, taláros alak puszta kedvtelésből porrá robbantja a romokat. Szinte mindegyik ház felett ott lebegett már a Sötét Jel. A fiút azonban észrevették, mikor a nyomukba eredt, és együttes erővel harcképtelenné tették. - DENNIS! - ordította Colin, hiszen a fiú csontjainak roppanása még messziről is tisztán kivehető volt.

Hermione volt az, aki legelőször szabadult (miután gúzsba kötötte a tiltakozó Millicentet), és odasietett a kisfiúhoz. Eszméletlen volt, de még élt.

- Dumbledore professzor! - nyögte kétségbeesetten, a délután folyamán először. Annyi volt az elesett és sérült, hogy már ő sem győzte idegekkel. - Hát sosem lesz vége…?

Mivel nem látta az igazgatót sehol a hatalmas füstben és koromban, idegesen keresett valami felnőttet a szemeivel. Látta, hogy egy hosszú, vörös hajú férfi arrafelé siet, merre Ginnyt vetette az átok, de ő se ért oda saját lábain. Hermione tudta, hogy az egyik idősebb Weasley-fivért szintén eltalálta valamit.

- Jaj, egek… - suttogta. - Ron!

Könnybe lábadtak szemei, ahogy megpillantotta Lamerint és Dareling professzort, akik még mindig épnek és egészségesnek néztek ki - noha mindkettejüket igencsak megviselte az ütközet. Hol vannak a felnőttek? Hol vannak az aurorok? Az nem lehet, hogy már mind elestek…!

Egy emeletes ház egész oromzata szakadt le attól az átoktól, amit Voldemort Harry felé küldött. A fiú egy pillanatra megsüketült a rettenetes robbanás hangjától, mely a háta mögül jött. Összekuporodva várta, hogy a súlyos gerendákból és üvegszilánkokból álló törmelék tovaszálljon, majd újra felegyenesedett.

- Miben reménykedsz még, te ostoba? - kérdezte Voldemort kacagva. - Hol van most Dumbledore, hogy segítsen neked?

Harry szerette volna visszaordítani neki, hogy nem szorul igazgatójuk segítségére, de tudta, hogy azzal csak táplálná Voldemort haragját.

- Bízik bennem, hogy egyedül is boldogulok! Olyasmi ez, melyet maga sosem érezhetett!

- Nevetséges - sziszegte a nagyúr - ez a szánalmas ragaszkodás! Sosem győzhetsz le engem! Még az ő oly hatalmas bizalmával sem!

- Ha meg kell halnom, büszke leszek rá! Más nem számít! Stupor!

Voldemort könnyedén hárította a számára nevetséges bűbájt, ám egy főnix dalára mindketten felkapták a fejüket. A madár szájában egy ezüstös kard csüngött, mely vöröses fénnyel ragyogott.

- Invito kard! - kiáltotta Voldemort, míg Harry arra várt, hogy Fawkes odarepüljön feléje.

A fiú meg is rémült, mikor a bűbáj, akár valami lánc, megfékezte a madarat repülés közben. Az állat küzdött teljes erejéből, ez azonban mégsem volt elég. A kard kitépődött csőréből, és egyenesen Voldemort bal kezében landolt.

- Ez volna hát a nagy fegyver? - kacagott Voldemort, ahogy a kezében megcsillant Griffendél Godrik kardja. Vörös szemeivel fitymálóan végigmérte, majd dölyfösen, undorodva visszanézett ellenfelére. - A nagy kard, amitől azt remélted, hogy majd megmenti azt a mocskos kis életed? Bolond!

Dementorként suhant a fa felé, ahol Ron küszködött a szenvedő Lupin kötelékeivel, tudva, hogy milyen fontos személy mindkettő gyűlölt ellenfele számára. Ó, igen, a forrásaiból mindenről értesült…

Harry arcára kiült a borzalom. Ha szalad, ha ugrik, nem ér oda időben, hogy megvédje Ront és apja barátját. Voldemort személyesen akar végezni velük. Még pálcával felfegyverkezve is halálos fenyegetést jelentett, nemhogy most, mikor még Griffendél kardját is megkaparintotta. Godrik házának egykori és jelenlegi prefektusát saját kardjával akarná ledöfni? Na és Lupin? Akinél szintén megjelent a kard egyszer régen? Nem… ez nem végződhet így… Látta lelki szemei előtt, ahogy a kard felszántja Ron bőrét, iszonyatos vágást ejtve rajta, majd utána Lupinhoz fordul…

Ron egyszerűen nem tudta leszaggatni a Remust tartó köteleket, még bűbájjal sem. Ahogy Voldemort közeledett feléjük, hátra-hátrapillantott, mennyi ideje van még a próbálkozásra. Egy idő után azonban a jeges félelem, amit a nagyúr láttán érzett, mozdulatlanná dermesztette. Feleslegesnek látszott védekezésre emelni a pálcáját. Ha ő is pálcával támadt volna, még akkor se lett volna semmi értelme. Most egyszerűen le fogja kaszabolni…

Harry mellkasa zilált, ahogy üvöltözött, és feléjük szaladt. Maszatos arcán most még könnyek is végigfutottak, de hiába próbálta elhessegeti onnan barátját. Az nem hagyta volna magára Lupint, kiszolgáltatva ellenségüknek.

- Nem akarom ezt… - nyöszörögte Harry kétségbeesetten. - Ott akarok lenni… ott kell lennem, hogy megvédhessem… Védelmezni akarom őket… mindig…

Összegörnyedt, és lehajtotta a fejét. Nem lett volna képes végignézni. Ám ekkor valami egészen különös dolog történt.

Légiesen könnyűnek érezte, mint aki eggyé válik a levegővel, és egy finom fuvallattal tovaröppen. Egy pillanatra megszédült, mert nem is érezte a lábát a talajon. Mikor azonban újra kinyitotta a szemeit, Voldemort már feléje tartott.

- Mi…?

- Harry! - hallotta saját háta mögül. Ron döbbenten nézett rá. - Hogy kerülsz ide?

Ott állt a fa, Lupin és Ron együttese, valamint a közeledő Voldemort közt. Arra a helyre nézett, ahol eddig állt.

- Hogyan…? Ide-… idehoppanáltam? - motyogta rémült szemekkel.

- Harry! - kiáltotta Ron, mert Voldemort már előttük magasodott.

Mintha lelassult volna velük az idő, úgy néztek farkasszemet. A két, borzasztó vörös szem, és a smaragdzöld szempár… Úgy tűnt, a nagyúr is meglepődött, hogy Harryt ott találta. Ám vékony, ajaktalan szája diadalittas mosolyra húzódott.

- Ahogy akarod! Velük együtt te is itt pusztulsz!

Karja, melyben a fegyvert tartotta, magasról sújtott le, és hegye végigszántotta Harry mellkasát. A fiú ordított a fájdalomtól, és térdre esett.

- Harry! - nyögte Remus. - Menekülj, kérlek!

De ekkor a kard érdekesen ragyogni kezdett. Vörös fény vette körül újra, akár az első alkalommal, hogy megjelent Harrynek. Voldemort keze remegni kezdett, mintha a fegyver forró lenne, és sütné a tenyerét.

- Mi ez? - kiáltotta, ahogy elejtette. - Miért…?

Ám Harry már fel is kapta a földről, és feléje döfött. Botor dolog lett volna azt hinni, hogy leszúrhatja vele. A nagyúr félrelépett, így Harry elszáguldott mellette, elhasalva öt méterrel arrébb. Gonosz hangon nevette ki a gyerekes próbálkozást, ám hoppanálnia kellett, mert a fiú suhintott egyet feléje, és a támadás mintha bűbájként röppent volna feléje.

Ron lebukott, a vörös nyaláb pedig elmetszette Remus köteleit. A férfi eszméletlenül roskadt a földre.

Harry kocsonyaként remegve tápászkodott fel, és azonnal kézbe kapta pálcáját is. Ruhája a mellkasán ketté volt szakadva, és cafatokban lógott rajta. A kard vágást ejtett ugyan rajta, de szerencséjére nem volt mély. Apró csíkokban folyt sötétvörös vére a csípője felé.

A sebesülései, a kosz, korom és füst, ami a levegőben terjengett, valamint a borzasztó moraj, a mindenfelé röpködő átkok és bűbájok, keveredve a haldoklók hörgésével rettenetes fájdalomként csapódott le a lelkében. Amerre csak nézett, szenvedést és pusztulást látott; rengetegen feküdtek a földön, eszméletlenül, vagy élettelenül, sokan pedig könyörögtek, hogy végre segítsen nekik valaki.

A Weasley-ikrek mozdulatlanul feküdtek ott, ahol a bűbájok eltalálták őket; Ginny is arccal a földnek hevert az egyik töltésnél. Véres keze még mindig a pálcát szorongatta. Iskolatársai is vagy fedezékbe menekülve védekeztek, vagy hősiesen küzdöttek a halálfalókkal, ám bele se mert gondolni, történt-e valamelyikükkel valami végzetes…

Roxmorts lángokban állt, szinte mindegyik házikóra átterjedt már a tűz. A lakók vagy menekültek a fosztogatók és dementorok elől, vagy mozdulatlanul feküdtek a földön. Sokan végső elkeseredettségükben pálcát ragadtak, és maguk is szembeszálltak a támadókkal, ezzel is valamelyest segítve a Rend tagjait, akik igencsak megszenvedték az ütközetet.

A két legidősebb Weasley-fivér is igencsak szörnyűséges állapotban volt. Bill a földön feküdt, köhögve és hörögve a szájából előtörő vértől, míg Charlie ülve próbált hátrébb húzódni egy dementor elől. Nem bírt ráállni a lábaira, így tehetetlenül húzta őket maga után.

Emmeline Vance az egykori földút szélén ült, és egész testében remegett. Mellkasán, bal vállán és felkarján hatalmas égési sérülés húzódott. Úgy tűnt, nincs is teljesen magánál: sokkos állapotban dülöngélt, és próbálta csillapítani fájó testrészeinek remegését, de csak egyre sápadtabb lett.

Perselus fiának karjába omolva nyugodott, szürke arccal, melyről lerítt a fájdalom. Lamerin sírva ölelte őt. Rowena nem messze tőlük párbajozott egy görnyedt hátú, csimbókos hajú nővel, de idegesen figyelte őket, aggódva, mi lehet kedvesével.

Hagrid valamelyest könnyebb helyzetben volt: ő puszta, fizikai erejével képes volt ledönteni támadóit. Úgy tűnt, Kingsley is jó állapotban van még. Kitartóan küzdött ellenfelével, akinek az arcára egyre jobban kiült a pánik, és látszott, hogy menekülő utat keres a szemeivel. Mordon csak úgy szórta az átkokat mindenre, ami megmozdult, így nem ritkán a falubelieknek is menekülniük kellett előle. Elphias Doge könyörtelenül üldözte a dementorokat, amik még mindig borzalmas fenyegetésként lebegtek a fejük felett.

Harry a szemeivel Voldemortot kereste - a saját párját. Nekik egymással kell megvívniuk, tudta ezt. Látta, hogy az légyként pöccinti félre legjobb barátait, DS-es társait különböző bűbájokkal. Arra sem méltatta őket, hogy valamilyen főbenjáró átkot küldjön rájuk: már abban is kedvét lelte, hogy így megalázhatta őket.

Ezt látva, Harry nem akart tovább tétlenkedni.

- Voldemort! - kiáltotta a nevét, amire szinte mindenki felfigyelt. Mivel a varázslók társadalmában csak kevesen merték kimondani a nevét, rögtön feltűnt, ha valaki ezt a szót használta. Társai, még Dumbledore is feléje nézett, lejjebb eresztve pálcáját, mellyel az imént kötözött meg egy újabb halálfalót.

A nagyúr arcán elégedett mosoly jelent meg.

- Még csak el sem futsz. Bátrabb, mint előzőleg.

Ezt hallva a diákok rémülten összenéztek.

- Nézz hát szembe a végzeteddel! - suhintott a pálcájával.

Ám Harry gyorsan egy zagyváló átkot küldött rá, nehogy bármilyen bűbájt is el tudjon végezni. Tudta jól, hogy semmi értelme, ha pálcáik újra összecsapnak. Ugyanaz történne, mint két éve, visszatértekor: a két egyforma magvú pálca összekapcsolódna, megjelennének a fehér gyöngyök, melyek köztük úsznak a levegőben… És megint nem lenne megoldás, nem dőlne el végre ez a sok éve tartó küzdelem.

A tény, hogy egy ilyen bizarr bűbájjal fékezték meg őt, roppant felbőszítette Voldemortot. Remegett a keze az idegességtől, a szemei pedig parázsként izzottak. Oldalra nézett, és intett halálfalóinak, hogy szüntesse már meg valaki az átok hatását, hiszen még egy ellenátkot sem tudott kinyögni. Azok nyomban odaszaladtak hozzá, hogy segítsenek neki.

Harry lenézett bal kezére, melyben Godrik kardját szorongatta, majd felemelte másikat, Voldemort pálcája felé suhintva vele.

- Scipio Sectilis! - kiáltotta.

A feketemágus elfordult az éppen odaszaladó, zilált halálfalótól, és megkövülten nézte, ahogy a pálca sárgán világítani kezd, és önállósítva magát, a levegőbe emelkedik. Utána kapott, de az nem hagyta, hogy újra birtokba vegyék. Úgy tűnt, hatott a varázslat, bár Harry nem is reménykedett benne, hogy ilyen könnyen megy majd. Ellenfele pálcája pulzálni kezdett, jelezve, hogy várja a végzetét. Készen állt arra, hogy a fiú kettészelje.

- Bocsáss meg, Fawkes! - suttogta. - Scipio Scissum!

Azzal meglendítette a kardot, melynek vörös suhintása tovareppent a pálca felé, és a közepén egy ferde vágást ejtett.

- Ne! - kiáltotta Voldemort, amikor a pálca, immár fény nélkül, a földre hullott. - Te…! - hörögte, gyilkos tekintetét ellenfelére emelve. - Te…! Ezért meglakolsz!

Kikapta halálfalója kezéből a pálcát, félrelökve a férfit, és Harryre szegezte.

A fiú most, hogy e komoly lépést maga mögött tudhatta, nem érezte magát kellemesebben. Eddig legalább valamennyire biztonságban volt. Hiszen Voldemort párbajban nem győzhette le a pálcáik rokonsága miatt. Most azonban, hogy a férfi szerzett magának egy másikat, az övétől független darabot, megint nyitottá vált a küzdelem. Abban reménykedni pedig, hogy az új fegyver nem teljesen Voldemortnak való - mivel, Olivander úr szerint, a pálca választja a hordozóját és nem fordítva - hiú ábránd lett volna.

- Ardoris pereptum! - kiáltotta a feketemágus. - Tűz, pusztíts!

Hatalmas lángnyelvek csaptak Harry felé. Az arca elé emelte a kezeit, hogy védje magát, de a karja még így is megégett. Lenyelte a hányingert, amit a fájdalom keltett benne, noha érezte, hogy teste egyre nehezebben tűri a bántalmazást és a vég nélküli igénybevételt. Remegve ölelte magához az égett testrészt, fakó arcáról lerítt, hogy megoldást keres.

- G-Glaius! - nyögte, hogy eloltsa a tüzet, ami körülötte, és talárja szélén táncolt. A lángok jéggé fagyva dőltek el, és törtek szilánkokra. - La-Lamina! - szórt volna pengeszerű, metsző fájdalmat okozó igét Voldemortra, de az egyszerűen visszaverte őket, rá irányítva.

- Contra Lamina!

Harry először felordított, de a harmadik-negyedik vágásnál, mely felhasította a bőrét, már nem volt ereje kiabálni. Nyögve összecsuklott, és kevés kellett volna ahhoz, hogy eldőljön.

- Harry!

- Harry! - kiáltották sokan hátulról, és mellőle, meglehetősen rémülten.

- Védekezz! - kiáltotta Neville, hatalmasat taszítva aktuális ellenfelén, Monstrón.

A fiú felemelte a fejét, és látta, hogy Voldemort ajkai megnyílnak, hogy újabb átkot kiáltsanak. Reszketve emelte pálcáját, és, jöjjön bármi is, elsuttogott egy „Protego!”-t.

Még éppen idejében cselekedett, különben a feléje röppenő „Obstructo!” kegyetlenül eltalálta volna.

Egy pillanatig Harry azt kívánta, bár ne is ő lenne a kiválasztott. Bár Neville lenne az. Hiszen most is olyan jól boldogul… Rájött, milyen borzasztóan önző gondolat is volt ez. Neville-nek ezernyi más szenvedésen kellett keresztülmennie, nem kívánhatja neki még ezt is. Nem, ezt személyesen kell elintéznie… Neki, magának…

Nyöszörögve tápászkodott fel.

- Ennyire telik, Potter? Te lennél a híres kiválasztott? - harsant Voldemort gúnyos kacaja.

A diákok nem értették igazán, mire céloz.

- A kiválasztott, aki legyőz engem? EGY GYEREK? Már azt kell hinnem, tévedtem, mikor azon az éjjelen megjelöltem a homlokodat! Komédiába illő lenne, ha feleslegesen kellett volna megölnöm a drága szüleidet.

Harry úgy érezte, a szíve kettéhasad. Hogy mer ilyen kegyetlenül tréfálkozni halott szüleiről? Szakadt ruhájának szélével megtörölte maszatos arcát és könnyes szemét, hogy tisztábban lásson.

- Rictusempra! - kiáltotta váratlanul.

A bűbáj lökött ugyan valamennyit ellenfelén, de az jól megvetette a lábát, így nem terült el.

- Igen, gyerünk, Potter, még! Hadd lássam, mire vagy képes, mielőtt megöllek! Stupor!

Harry látványosat bukfencezett, és elejtette a pálcáját.

- Invito pálc…

Ám a fiú gyorsan a fegyverért kapott, mielőtt az Voldemort tenyerébe röppenhetett volna. Hason kúszva kiáltotta rá az újabb átkot.

- Petrificus totalus!

A mágus azonban a roxmortsi tér közepén álló szökőkút fedezékébe vetődött a sóbálványátok elől. A szobor mögül, alattomosan szórta az átkot. Harry még sosem hallotta, ezért meglepetésként érte a hatása.

- Strangulo!

A fiú a nyakánál fogva a levegőbe emelkedett: hosszú lábai félméternyire a föld felett kalimpáltak. A láthatatlan kezek úgy szorították a torkát, hogy azt hitte, bármelyik pillanatban elroppanhatnak a csigolyái. Borzalmasan gyötörte a levegő hiánya.

- Harry! - sikoltotta Parvati.

Oldalra pillantott, ahol Dumbledore a sarokba szorította az egyik halálfalót. Az igazgató mintha megérezte volna, hogy figyelik, feléje fordult, és szinte azonnal meglengette a pálcáját.

- Finite incantatem! - kiáltotta mély, dörmögő hangján, és tanítványa a földre pottyant. 

Többen is felsóhajtottak, amikor látták, hogy Harry még magánál van, nem fulladt meg. A fiú mégis úgy érezte, nem bírja tovább. Semmi értelme nem volt dobálózni az újabbnál újabb átkokkal: ő egyre csak gyengült mindegyiktől, ugyanakkor ellenfeléről ez nem volt elmondható. Véget kell vetni mindennek… most… hogy…

Nagy nehezen feltápászkodott, és jó erősen fogva pálcáját, felnézett az égre. Kételkedett abban, hogy sikerülhet. Ilyen kis erővel… kisebb csoda lenne…

Halkan, sóhajtva kezdett bele az ige kántálásába. Máris kirajzolódott körülötte a földön egy zöld fényű karika, a rúnák nyelvén íródott szöveggel a peremén, alulról világítva meg meggyötört, de elszánt arcát. A szemei hasonlóan ragyogtak.

- Mi ez? - lepődött meg Voldemort.

- Igézet, Nagyuram! - borult eléje egyik követője, a kezeit tördelve. - Kérlek, meneküljünk!

- Csak nem képzeled, hogy megfutamodok egy látványos kis bűbáj miatt?! - förmedt rá vezére. - Takarodj a szemem elől, te gyáva! - rúgott bele hatalmasat.

Draco megkövülten nézte, hogy bánik az általa eddig úgy tisztelt nagyúr a követőjével. Pedig az csak figyelmeztetni akarta, hogy ez a varázslat akár veszélyes is lehet…

Egy kéz erősen megragadta a csuklóját, és hátrarántotta. Hermione térdelt a földön, leszorítva őt is, míg egy védőpajzsot varázsolt kettejük elé. Draco olyannyira belefeledkezett az eseményekbe, hogy észre sem vette, hogy egy kóbor átok éppen feléje szalad. Ki akarta tépni a kezét, de a lány ingerülten rárivallt.

- Maradj veszteg! Ez nagyot fog szólni!

Közben Voldemort tovább lökdöste menekülni próbáló talpnyalóit, némelyekre még átkot is bocsátott. Ez Harry hasznára vált, hisz’ összeszedhette az erejét, minden mást kizárva az elméjéből. Egyre többet fordultak feléje, abbahagyva a fárasztó küzdelmet, mert elképzelni sem tudták, mi következhet. Maga Dumbledore is meredten nézte a fiút, aki lassan kezdte érezni, hogy átjárja az erő… Az erő, mely fél éve egyszer már előtört belőle.

Ahogy újra Voldemortra pillantott, hirtelenjében nagyon idősnek és érettnek tűnt. Felnőttnek, egyenlő ellenfélnek… És ez megdöbbentette a feketemágust.

- Nem fogsz legyőzni! Ne is reménykedj!

Harry arcán szánalom jelent meg a gonosztevő láttán, és ez roppant feldühítette. Céltalanul, átkok egész sorát lőtte ki feléje.

- Protego! - kiáltotta Lamerin, Harry mellett állva. Barátja hálásan pillantott feléje.

Az átkok mind lepattantak a védőbűbájnak köszönhetően.

- Hogy merészeltek beavatkozni?! - üvöltötte a nagyúr.

Látva, hogy vezetőjük létszámfölénnyel találta szemben magát, a leghűségesebb halálfalók újra mellé álltak, kivont pálcával. Számtalan átok és ellenátok csattant, és Harry egyszer csak azt vette észre, hogy még talpon maradt barátai mind mellette vagy mögötte állnak.

- Ezek csak gyerekek! Végezni velük!

- Tarts ki! - kiáltotta Neville.

Harry pálcájára pillantott, mely erősen fénylett a kezében, és szinte lüktetett benne az erő. Kinyújtotta hát Voldemort felé, és éles hangon kiáltotta:

- Dilapido confectum!

A nagyúr szinte földbe gyökerezett lábakkal fogadta az átkot, és egyetlen szerencséje az volt, hogy követői harsogva kiabálták körülötte a „Protego!”-kat. Feleszmélt, és ő is védekezni próbált, de érezte, hogy ez túlontúl erős bűbáj. A mellette álló halálfalókat sorra kilőtték, így lassan egyedül maradt a tőle már csak egy méternyire tomboló tüzes szélvésszel szemben.

- Nem! - kiáltotta, ismeretlen nyelven idegen bűbájt mormolva, hogy védelmezze magát. - Nem győzhetsz le!

Ekkor Neville, óvatosan rálépve Harry bűvkörére, egy szokatlanul erős támadóátkot küldött feléje. A fiú szőke hajszálai csak úgy lobogtak, mintha alulról valami ventilátor fújná. Osztálytársai mind őt nézték, és végre Voldemort is rájött.

- Te vagy a másik! - kiáltotta hörögve.

Ám elhagyta ereje, így Harry átka megsemmisítő csapást mért rá. Ordított a fájdalomtól, a teste csak úgy füstölgött, mintha a pokol tüzén égne.

Harry teste összerándult. Nem tudta meghatározni, melyik ponton, de úgy érezte, mintha egy régi kórság lassan felemésztődne a testében, és szűnni kezdene egy másfél évtizedes szenvedés.

Az átok kimerítette, így mikor elfogyott az ereje, az is tovaszállt. Voldemort megtépázva állt, majd hörögve, véresen eldőlt. Reménykedve a sikerben, Harry feléje pillantott, ám elakadt a lélegzete, mikor meglátta, hogy a feketemágusnak mozognak az ujjai. A rémült halálhalók a hóna alá nyúltak, és menekülőre fogták a dolgot. Mit sem törődve a méltósággal, rángatva arrébb húzták vezetőjük testét.

- Ne! - lendült előre Harry.

Lamerin elkapta a derekánál fogva, hogy visszatartsa, de kiverekedte magát a kezeiből.

- Ne! Nem vihetitek el! - kiáltotta kétségbeesetten. - Akkor minden hiábavaló volt…

Az egyik szemfüles alak, hogy segítse társai menekülését, és kínzó átkot küldött az utánuk eredő Harryre.

- Crucio!

- Ne!

A lányok sikoltozni kezdtek mögötte, míg a fiú vonaglott a kíntól, a többiek azonban taszító átkokkal lefegyverezték a támadót, így a bűbáj is megszűnt. Harry hasra esve elterült a földön.

Akik még bírtak szaladni, a menekülők után eredtek, de azok hamar eltűntek egy rögtönzött zsupszkulcs segítségével.

Nem maradt hátra utánuk semmi, csak a pusztítás, amit végeztek. Az emberek lassan kezdtek magukhoz térni rémületükből, felsegítve egymást, és elkezdték vizsgálni a sérülteket. Maga Dumbledore is intézkedett. Minden ki alá, aki a földön ült vagy feküdt, hordágyat varázsolt, illetve útnak indította főnixmadarát, hogy azonnal hozzon segítséget, gyógyítókat a Szent Mungóból.

Harry azonban ott maradt a földön, és barátai már kezdtek félni, hogy baj van. A fiú végül megmozdult.

Megsemmisülten próbált felkelni, de térdelésnél tovább nem bírta magát feltornázni. Mellkasából sírás és köhögés szakadt fel. A vállai csak úgy remegtek a zokogástól. Véres kezeivel belemarkolt a fekete hamuba, amin eddig feküdt, és tehetetlenül szorongatta. Hangosan csuklott az elkeseredéstől, nagyokat szipogva.

- Megtettem… mindent… - dadogta, mint valami sírógörcsös kisgyermek. - Itt voltam és… megtettem mindent… a-ami hatalmamban állt, de… de… Mégsem használt!

Hatalmasat köhögött, mert az ő tüdejét is borzalmasan irritálta a korom, ami a levegőben terjengett. A faluban még mindig nem sikerült eloltani a tüzet.

- Mind… itt voltunk… és együtt harcol-harcoltunk… de még így se…! Nem… tudtuk legyőzni…! Sosem fogjuk tudni… legyőzni… Ez a sok ember… - pillantott oldalra könnyes szemekkel - mind… értelmetlenül halt meg…

A felnőttek, akik még erejüknél voltak, szánakozva nézték. Sokukat elöntötte a szégyenérzet. Egy tizenhat éves diáktól várták a csodát. A csodát, melyre csak ő képes. Azt várták, hogy félretegye a lelkiismeretét, lelkének ártatlanságát és tisztaságát, és öljön meg valakit, mikor erre a felnőttek nagy része sem képes. Most, hogy ott kúszott a porban, zokogva, annyira gyermeknek tűnt még…

Ron megtörölte a szemeit, és még keserűen nézett Lupinra, akit azóta szorongatott a karjaiban, amióta az megszabadult a kötelektől. A férfi vállára hajtotta a fejét, és csendben ő is sírni kezdett.

Hermione, Draco mellett ülve a tenyerébe temette arcát. A szőke fiú üresen nézte őt, a többieket, a jajveszékelő falusiakat, akik szeretteik mellett siránkoztak. Sohasem látott még ekkora pusztítást, soha nem érzett még… ilyen hatalmas fájdalmat.

Lamerin kábán totyogott az apja felé, mikor megpillantotta az ikreket. Tehetetlenül rogyott le melléjük, úgy meredve maga elé, mint akinek kiszakították a szívét a helyéről. A fiúk körül négy-hat halálfaló is feküdhetett. Ugyanaz történt tehát. Ugyanaz, mint nagybátyjaikkal. Prewették is hősiesen haltak meg…

- Jaj, srácok… - nyögte Lamerin erőtlenül. - Ne hagyjatok itt ti is…!

Ráborult a két tetemre, mire egy éles „Jaj!” jött valahonnan alulról. Rögtön felpattant, hogy megnézze, mi történt.

- Merlinre! Éltek? - kiáltotta reménykedve. - Istenem, éltek…! - tért vissza a boldogság a szívébe, mikor látta, hogy mindkét fiú, noha gyengén is, de még lélegzik. - Igazgató úr! - kiáltotta rögtön. - Kérem, segítsen!

Charlie, bicegve ugyan, de összeszedte Ginnyt az árokból, megtörölgetve a lány sáros, vizes arcát. Úgy fogta, mint valami törékeny babát, nehogy még komolyabb baja legyen.

- Életben van, Bill… - súgta oda fivérének, aki vérben-izzadtságban fürödve hevert mellette.

Harry mindezek ellenére tovább sírt. Neville odalépett mögé, letérdelt hozzá, és megérintette a vállát. A fiú felnézett, és egy bíztató arccal szembesült.

- Semmi baj, Harry.

Megsimogatta barátja koszos, törmelékkel teli fekete haját, és mosolyogva felpillantott az igazgatóra, aki megjelent a másik oldalukon. Harry is követte a szemeivel.

- Dumbledore professzor - nyögte lefelé görbülő ajkakkal. Imbolyogva talpra állt.

- Jól van, fiam. Sírj csak…

Harry átölelte az öreg mágus derekát, és folytatta a bőgést.

A füstös levegő és tűz okozta korom közepette egy halovány, patrónusszerű ködfolt gomolygott. Megnyúlt, mint valami torz tojás, majd sebesen pörögni kezdett, emberi alakot formálva. Előbb a lábak és karok, majd az ezeket összekötő törzs és a fej formálódott ki belőle. Az alak előbb sejtelmesen homályos volt, majd halvány színei megerősödtek, és kirajzolódtak Sirius Black végső körvonalai…