eserű boldogság

Harry úgy érezte, madarat lehetne vele fogatni. Pitont hamar ráncba szedte az iskola javasasszonya, köszönhetően a férfi erősebb fizikumának. Remus ugyan kicsit több ápolásra szorult, tekintve, hogy farkaskórban szenvedett, de alapvetően egyikük sem leledzett sokáig a betegágyban. Örömteli volt hősies tettük elismerése is: míg Remus szerénykedve, addig Perselus inkább faarccal vette át az ezüst Merlin-díjat - a tanulók legalábbis ezt látták a Reggeli Próféta másnapi számában.

Ron és Hermione sejtették, hogy savanyú a szőlő Piton számára, hiszen ő már három éve a díj birtokosa lehetne, ha annakidején nem segítenek megszökni Siriusnak. És most, a sors fura fintorának köszönhetően megint a Black-családdal kapcsolható össze a díj megszerzése. Harry kiállt a férfi mellett, kijelentve, hogy ez már biztos nem lehet véletlen, és hogy úgy tűnik, a díj eleve neki volt ítéltetve. Mindez azonban nem változtatott közös véleményükön: mely szerint mindkét férfi megérdemli, amit kapott.

Szerencsésnek volt mondható, ahogy a sajtó velük foglalkozott, mert így kevesebb figyelem kísérte a három kiszabadított fogoly felépülését, illetve azokét, akik ténylegesen a kórházba szállították őket. Nem egyedül a két roxfortos tanár érdeme volt megmenekülésük: a Rend is kivette a részét a menekítésükből. Kínos lett volna, ha valamely zugfirkász kérdezősködni kezdett volna, miként kerültek a Weasley-fivérek és Fleur Delacour a közismert Szent Mungó kórházba, miközben a két kitüntetett minden erejével Lestrange Roxfortba történő szállítását intézte. A három jó barát azonban sejtette, hogy igazgatójuk időben elkendőzte a sikamlós részleteket, hogy a Rend tevékenysége az utca varázslója és boszorkánya előtt legalább még egy kicsit titokban maradhasson.

Bellatrix továbbra is a gyűlölt kastély cellájának vendégszeretetét volt kénytelen élvezni, hiszen nem találtak olyan fegyházat, ami megfelelően szökésbiztos lett volna. Büntetéséről és sorsáról semmi sem szivárgott ki, csupán annyi, hogy ismét a Wizengamot fogja tárgyalni ügyét. Ennek időpontja azonban szigorúan titkos volt, mert a tagok attól tartottak, hogy a Halálfalók esetleg mozgósítják magukat, csapást intéznek a tárgyalás napján, és kiszabadítják a foglyot. Roxfortban a lehető legnagyobb őrizet vette körül: huszonnégy órás felügyelet, egy őr állandóan a cellájában tartózkodott - fegyvertelenül, nehogy Bella megkaparintson egy pálcát -, másik öt pedig a rácsokon, kívül felhatalmazva arra, hogy akár a főbenjáró átkokat is végrehajtsák, ha kritikus rendbontást rendezne a nő. Céljuk az életének megóvása volt, hiszen az információk, melyekkel szolgálhatott, hasznosak voltak mindenki számára. Mindenét elvették hát, amivel kárt tehetett volna magában. Senki sem látogathatta meg, csak Dumbledore kíséretében. E különlegesen óvatos bánásmód miatt hamar prominens fogollyá vált.

Tulajdonképpen senki sem sejtette, mit tervez vele az igazgató, de mikor megbeszélésre került sor, és Dumbledore az irodájába hívatta a két professzort, valamint a Rend iskolában tevékenykedő tagjait, Harry is be szándékozott surranni. Mivel részletesen tárgyalták a fogolytartás körülményeit, Mrs. Weasley, George, Bill is bemehetett, és Ronnak is sikerült beszivárognia, miután eleget könyörgött édesanyjának. Dumbledore szemet hunyt a dolog felett, hiszen mégiscsak bátyjairól volt szó, de Ginnyt már nem volt hajlandó beengedni. Az adott napon tehát Ron és Harry is ott sorakozott a többiekkel, Hermione pedig szinte irigykedve grimaszolt mellettük. Piton azonban, mikor meglátta Pottert, megengedett magának egy gonosz kis vigyort, és elhessegette a fiút. Harry kiemelte inge alól a nyakláncot és rajta a medált, hogy emlékeztesse a férfit: azt pont tőle kapta a pályaudvaron.

- Sajnos a beavatási szertartáson nem estél át, így nem jöhetsz be. Az csak jelképes…

Harrynek az arcára fagyott a mosoly.

- Ne már.

Remusra pillantott, aki kedvese, Tonks kezét fogta. A fiatal nő egészen kivirulva gyönyörködött párjában.

- Remus, ez igaz?

Perselus pillantása, melyet Lupin felé küldött, nagyon komisz volt, amiből Harry sejtette, hogy nem sok valóságtartalma lehet az iménti állításnak. Remus azonban cinkosan megrántotta a vállait, és rámosolygott.

- Sajnálom, Harry - szabadkozott Ron, aki remélte, hogy barátja bejuthat.

A fiú azonban nem jött el mentőöv nélkül. Megbökte Hermione oldalát a könyökével, és a folyosó vége felé terelte, azt színlelve, hogy szomorkodva távozik. De amint befordultak a lánnyal, benyúlt a táskájába, és előkotorta apja köpönyegét. Mindketten alábújtak, és nesztelenül visszasompolyogtak, arra számítva, hogy a tömeggel együtt beférnek az ajtón. Bill be is csukta az iroda ajtaját, a két settenkedő pedig elhelyezkedett Mrs. Weasley mögött - hiszen Harry tudta, hogy Dumbledore átlát a lepel könnyed anyagán. A nő azonban nem várt mozdulatot tett hátrafelé, mellyel rálépett Hermione lábára. A lány majdnem felsikkantott, de Harry még idejében befogta a száját. Mrs. Weasley viszont meghallotta a nyikkanást, és kalimpálva félreugrott rémületében. A nagy heveskedésben a két rejtőzködő hanyatt esett, és derékig lecsúszott róluk a lepel.

- Most megbuktál volna a „lopakodás és rejtőzködés” vizsgán - kuncogott Tonks.

- Harry, te sose adod fel? - kérdezte Dumbledore szerény meglepődéssel a hangjában.

Hermione borzalmasan szégyellte magát, amiért lebuktak, Harry azonban igyekezett úgy feltápászkodni, hogy összekaparjon valamit méltóságából.

- Láthatja… - motyogta zavartan.

- Meg kell kérjelek arra, hogy elhagyd az irodámat.

- Ez nem igazságos! Miért lehet itt mindeni, csak én nem? Sirius a keresztapám volt! Tudnom kell, mit terveznek ezzel a nővel…!

- Majd egy másik alkalommal.

- Ron úgyis el fogja mondani!

- Nem, ha megkérem, hogy tartsa titokban. És most, Harry, ha továbbra is ellenszegülsz a kérésemnek, kénytelen leszek pontot levonni a…

- Gyere, menjünk… - ráncigálta Hermione a talárját.

Ám Harry ott állt még pár pillanatig, mélységes haraggal eltelve, és a legtöbben egyenesen iszonyodtak a tekintetétől. Nem is igyekezte véka alá rejteni ellenszenvét. Csak idővel figyeltek fel öklének remegésére, majd arra a pár darab, csillogó fémdarabra, mely a szőnyegre hullott. A szép főnix-medál összetörve hevert a lábaiknál. Rowena a szája elé kapta a kezét, úgy megdöbbent. Harry, hogy nyomatékot adjon mélységes megvetésének, melyet kizárása gyújtott benne, még rá is taposott, majd szó nélkül elhagyta a helyiséget.

- Értesz ahhoz, hogyan sokkold a népet - ült le melléjük a vacsorán Ron.

- Ron, kérlek… - próbálta csendre inteni kedvese.

Harry nem szólt, csendben táplálkozott.

- Dumbledore tényleg megesketett, hogy még ne mondjak el nektek semmit - folytatta barátjuk, mert úgy érezte, ő is kiveheti a részét barátja haragjából. - Azt mondta, neked majd külön el fogja mondani, amit szeretne… képzelheted, hogy sárgultunk mind az irigységtől.

- Ron, ne légy nevetséges - szólalt meg végre Harry. - Inkább… fogd be, jó?

- Csak jót akar neked. De nem akarja, hogy megint meggondolatlanul filozofálgass olyan dolgokon, melyekre még nem értél meg lelkileg. A magánakciókról nem is beszélve…

- Pont ő az, aki erre rákényszerít erre, ha nem vetted volna észre… - morogta barátja. - Ezzel a viselkedéssel…

- Piton is nagyon zabos volt… hiszen ő adta neked azt a medált… Nem lett volna szabad így megszentségtelenítened a jelképüket…

- Tőlem aztán oda tehetik a medált, ahova akarják! - csattant fel Harry. - Pont annyit tudtam meg ma délután, mint amennyit kellett. Ha ők így, akkor én is így.

Kortyolt egyet a poharából és felállt.

- Nem kell, hogy az egész hülye Rendje a hátam mögött álljon. Egyikük sem fogja a pálcámat tartani, mikor azt Voldemortra szegezem. Amit tudnom kell, majd kiderítem magam. A saját módszereimmel. Szívesen megnézném a képüket, ha az ő hozzáállásuk miatt Voldemort esetleg kinyiffant. Akkor aztán majd titkolózhatnak maguknak…

- Harry, ne is mondj ilyet! - tiltakozott Hermione.

- Lezártam a vitát - szögezte le Harry, azzal faképnél hagyta őket.

- Miért van ilyen szörnyű természete? - nyögte a lány tanácstalanul.

- Tinikorban van ez így - szólalt meg mögöttük egy ismerős hang.

George és Lamerin érkeztek meg éppen. Leültek melléjük, és kiszedték a tányérra adagjaikat.

Harry a kijárat felé csörtetet. Mivel Ron most bukkant fel, sejtette, hogy a megbeszélés többi résztvevője szintén mostanában fog megjelenni, hogy vacsorázhasson - és semmi kedve sem volt találkozni velük. Balszerencséjére éppen Piton ért le a lépcsőn, Rowenaval és Remusszal.

- Mi volt ez a minősíthetetlen viselkedés odafenn? - kérdezte nem kis éllel a hangjában.

Harry felvonta a szemöldökét, de mielőtt még bármi gorombaság kiszaladhatott volna a száján, valaki a vezetéknevén szólította.

- Potter!

Mind a hang irányába néztek, és látták, hogy Draco Malfoy áll a nagyterem bejáratánál.

- Majd… beszélnünk kell…

Harry újra a válaszát váró tanáraira pillantott, majd szó nélkül ott hagyta őket, és követte Dracot, vissza a nagyterembe. Egészen új érzés lett úrrá rajta, ahogy a mardekáros mögött ballagott. Csak úgy pulzált benne a feszültség, amikor csak hátrapillantott tanáraira, így a legtöbb, amit Draco iránt érezhetett, az csiklandozó közöny volt.

- Hova megyünk? - kérdezte dünnyögve.

- Az asztalomhoz.

- A te asztalod? Talán megvetted? - kérdezte Harry szarkasztikusan.

- Nem várhatod el, hogy én a Griffendélnek még csak a közelébe is menjek…! A terem közepén meg nincs kedvem megállni.

- Várjunk csak, te azt hiszed, hogy leteszem magam egy mardekáros székre? Nagy tévedésben vagy…

- Tőlem állhatsz is - vetette oda a szőke fiú, és elegánsan helyet foglalt.

Harry a sarkán hintázott. Nem, neki sem volt kedve ácsorogni, míg Malfoy kinyögi, mi a baja.

Mivel nemcsak a terem, de a Mardekár asztala is meglehetősen foghíjas volt - köszönhetően a viszonylag kései órának -, úgy vélte, nem sok baja adódhat abból, ha egy ideig az ellenfél asztalánál időzik. Barátai és támogatói legnagyobb meglepetésére felült hát annak szélére, unottan lóbálva a lábait, miközben várt.

Draco előtt megjelent egy nagy tányérnyi étel, melyhez az hozzá is látott.

- Szóval… mi van?

- Várj, hadd egyem meg…

- Nem érek rá egész nap… Különben is úgy eszel, mint egy disznó, szóval olyan mindegy, hogy beszélsz-e közben, vagy sem.

Draco lenyelte a sértést, és félredobta a kendőt, mellyel nadrágját törölgette, amit egy nagy csepp szósz tett foltossá.

- Hát rendben. Gondolom, sejted, kiről akarok veled beszélni.

- Halvány gőzöm sincs…

- Lestrange-ről, nagyokos.

Harry vágott egy csodálkozó grimaszt.

- Csak nem félsz, hogy ellened vall?

- Nem, anyám miatt aggódok.

- Óh, igen, a viráglelkű Narcissa - tettette Harry a meglepődést. - Van is miért félnie.

Draco nagyot sóhajtva igyekezte kordában tartani az indulatait.

- Félretennéd a megjegyzéseidet? Nem ezért hívtalak… Ha ez a némber vall, az anyámnak lőttek. Elveszik a vagyonunkat is, engem meg árvaházba dugnak…

- … ha nem csuknak le vele együtt - tette hozzá Harry okoskodó hangon.

- És tudod, mit jelent az?

- Tudod, megdöbbent, hogy a családod vagyona miatt jobban aggódsz, mint mások testi épségéért. Kissé… önző… Hatalmas tragédia lenne, ha a Malfoy-családról megint kiderülne, hogy mégsem szeretett miniszterünk oldalán állnak… Draco, nem is tudom, mit remélsz. Csak a hülye nem látja, hova húz az egész famíliád.

- Nem tudod, mikor lesz a nő kihallgatása?

- Ó - vigyorodott el Harry diadalittasan. - Szóval erre megy ki játék.

- Csak fel akarok készülni… lélekben.

- Hát persze - ugrott le a másik az asztal széléről. - Nézd… bármennyire is fáj kimondanom, szerintem az az átkozott nőszemély előbb harapná le a saját nyelvét, mint hogy bárkit is bemártson. Nem véletlenül ülte le azt a tizennégy évet az Azkabanban. Azt hittem, nincs szükséged rám ahhoz, hogy ezt kitaláld…

Draco nem felelt, mérlegelte a hallottakat. Harry kiélvezte a pillanatot, és körbenézett a nagyteremben, hiszen kíváncsi volt, mardekáros perspektívából milyen a világ. Érdekesnek tűnt, főleg, hogy szinte mindenki szájtátva figyelte őket. Ron a padon térdelve, összevont szemöldökkel meresztgette a szemeit, maga a tanári kar is meglepve fújdogálta a kitett levest.

- Hja, igen, még valami - eszmélt fel Harry. - Már el akartalak kapni a kviddicspálya beosztása miatt.

Beletúrt az oldalán csüngő táskába, és előhalászta azt a határidőnaplót, melyet Hermionetól kapott karácsonyra. Fellapozta február végénél.

- A Hollóhát és a Hugrabug már elég sok időpontot lefoglalt, de előbb a mindenki számára biztosított lehetőségeket szabad csak felélni, utána igényelhetnek extra edzésidőt. Tehát, ami maradt, azon kell nekünk osztozni…

- Mi szabad még? - kortyolt Draco egy nagyot a míves pohárból.

- Holnap este hét…

- Akkor már nem is látni semmit! Vihetitek…

Harry kipipálta magának az időpontot.

- Huszonkettedike fél hattól hétig?

- Miért csak ilyen késői időpontokat akarsz ránk sózni?

- Ha holnap nekünk kell este edzenünk, akkor huszonkettedikén megérdemeljük a négytől fél hatig tartó edzést. Mi is szeretnénk látni valamit.

Draco elhúzta a száját, majd intett, hogy benne van.

- Pénteken van két korai időpontunk is: fél háromtól négyig, és négytől fél hatig…

- Um - intett a mardekáros előbb teli szájjal, majd lenyelte az épp rágott falatot. - Az első nem jó: az egyik hajtónk háromra jár Madame Pomfreyhoz.

- Minek?

- Hosszú történet - legyintett a szőke fiú. - A seprűjéről valaki levette a párnázó bűbájt, és úgy feltörte a nyele mindenét, hogy tele lett kelésekkel…

- Az… kínos - fintorgott Harry, majd halkan kuncogni kezdett. - Akkor lehet a miénk az első időpont? Titeket beírtalak négyre…

- Szombaton meccs, gondolom, aznap nem szabad a pálya.

- Nem, csak vasárnap, de akkor egész nap.

- Akkor mi majd megyünk délelőtt, ti meg délután…

Harry megvonta a vállait, és örült, hogy legalább aznap sokáig aludhatnak majd.

- A hétfői és keddi délután teljesen szabad, azon akár meg is osztozhatnánk…

- Kérem a keddet.

- De kedden dolgozatot írunk McGalagonynál!

- Pont azért. Tanulni akarok rá hétfőn - felelte Draco gonosz vigyorral.

Harry bosszúsan megforgatta a szemeit. A szerda és csütörtök délután teljesen foglalt volt, aminek egyáltalán nem örült. Ha a Hugrabug és a Hollóhát kijátszották magukat a hétvégén, miért nem szorult beléjük annyi jóindulat, hogy a két soron következő csapatot is hagyják békében edzeni?

- Egy időpont maradt péntekre…

- … ami természetesen nekünk jár.

- Ma is ti edzettetek.

- Ez van.

- Nem, abból nem engedek - tette el Harry a naplót. - Gyerünk! Kő-papír-olló!

- Mi van?

- Háromra! Egy… kettő…

És Harry veszített. Kényszeredetten írta hát be a Mardekárt péntek délutánra, és azon morfondírozott, hogy hétfő lesz az utolsó edzésre használható napjuk - ami nem volt éppen szerencsés, tekintve, hogy a meccs, melyen egymás ellen fognak játszani, csak szombatra esik. Úgy gondolta, egyeztet a csapatával, hogy pénteken reggeli előtt megfelelne-e majd nekik - de úgy gondolta, ezt nem kötelessége Draco Malfoy orrára kötni.

- Akkor jövő hét szombaton…

- Csak meg ne futamodjatok…

- Ne számíts rá. Lealázunk titeket.

- Na persze… - intett a mardekáros, ahogy Harry az ajtó felé csatangolt.

Harryt rettenetesen bántotta, ahogy Dumbledore viselkedett vele. Ron szavai ellenére az igazgató mégsem hivatta őt az irodájába, ami csak erősítette benne a hitet, hogy az idő mágus továbbra sem akarja beavatni a terveibe, csupán az eldöntött tényeket közli majd vele. Ez persze cseppet sem volt ínyére: bármit is tervezett Dumbledore, annak köze lehetett Siriushoz, és így közvetetten Harryhez is. Ha pedig a tervezésben nem vehet részt, miért kelljen a parancsnak engedelmeskednie?

Bellatrix, az a szörnyű nő… Folyton ott motoszkált a fejében a kínzó gondolat, mi is az ő szerepe a tervben. Naponta, amikor ideje engedte, többször is elment az előtt a lépcsőforduló előtt, mely a cellasorhoz, így a nő cellájához is vezetett. Nem mert lelépni egy lépcsőfokot sem, mert félt, hogy elragadná az indulat, és meg sem állna a nőig, kárt téve annak őrzőiben.

Kedve lett volna újból kínzó átkot küldeni rá, de most, annak alapján, amit érzett, biztos volt abban, hogy a nő nem úszná meg pár karcolással.

Nem sok ideje volt azonban ilyen dolgokon morfondírozni, hiszen házi feladatokkal is bővel el voltak látva, és ha nem esszéket kellett fogalmaznia, akkor a kviddicspályán volt jelenése. A csapat kissé elkényelmesedettnek bizonyult, aminek talán a téli szünet lehetett az oka. Otthon senki sem foglalkozott igazából a testmozgással, csak élvezték a kandalló nyújtotta meleget, és a finomságokat. Ez meg is látszott némelyikükön: Veronica Morgenstern például naponta siránkozott, hogy mennyit hízott édesanyja karácsonyi süteményei miatt. Ron, mikor ráunt a lány nyavalygására, elég gorombán odaszólt neki, hogy tényleg látszik rajta a súlyfelesleg, és hogy a seprűje majd kettétörik alatta meccs közben. Vera úgy megharagudott, hogy egy hétig nem beszélt vele.

A két terelőjük, Andrew és Jack továbbra sem mutattak hatalmas előrelépést, már ami a teljesítményüket illeti, de Harry nem is nagyon bízott már semmiben. Néha kikukkantott az első évesek repüléstani órájára, hogy lássa, vannak-e köztük olyanok, akiket jövőre ajánlatos megkörnyékezni, de egy-kettő kivételével mind túl szeleburdinak és hevesnek bizonyultak ahhoz, hogy fényes kviddicskarrier álljon előttük - és a jelenlegi problémán úgysem segíthettek.

A pálya felett lebegve töprengett az esélyeikről, az alatta játszókat figyelve. A cikesz már régóta szabadon kószált, ő azonban csak meredt maga elé, üresen és tanácstalanul. Vera épp a kvaffot szorongató Ginnyt akadályozta; elég ügyesen, hiszen a lány csak tétován lebegett a seprűjével, és idegesen kereste csapattársát, Wilburt, akit azonban Ron zavart intenzíven. Így se passzolni, se gólt dobni nem tudott. Andrew az egyik gurkót kémlelte, ugyanis elütötte a tanári lelátó felé, és az nem igazán igyekezett visszakanyarodni. Jack pedig…

- Jack! - kiáltott rá Harry mérgesen. - Mi van, félrehúz a kezed? Ne csak bal felé üsd azt a nyamvadt gurkót! Az ellenfél jobb oldalról is jöhet!

- Tudom, de ez a hülye cikesz mindig bezavar! Teljesen rám tapadt! - kalimpált dühösen a másik terelő. A kis aranylabda ott lebegett a válla felett, és gyors szárnycsapásaival csiklandozta a fülét. - Biztos megbűvölte valaki…

Az ujjaival próbálta meg elhajtani, de Harry rászólt.

- Ez szabályellenes, nem érhetsz hozzá a cikeszhez! Még akkor sem, ha zavar a repülésben! Előfordulhat a meccsen is, hogy akadályozni próbál, jobb, ha felkészülsz rá! Ron!

Barátja abbahagyta Will nyaggatását, és feléje pillantott.

- Igen?

- Jó ez, amit Verával játszotok, meccsen is el lehetne sütni! De ügyeljetek arra, hogy a karikák ne maradjanak teljesen őrizetlenül!

Közelebb röppent a kis társasághoz.

- Akár tovább is fejleszthetjük, egy amolyan kis trükkös megmozdulássá, amivel meglephetjük a Mardekárt.

- Meglepni? - nézett le, a pálya szélére Ginny. - Pansy Parkinson ott áll a távcsövével. Az első dolga lesz, hogy beszámoljon a csapatuknak a taktikánkról.

- Na és szerinted mit látott? - vonta fel Harry a szemöldökét. - Hogy mindenki csak kínlódik. A két terelő úgy hajtja azokat a gurkókat, akár a holdkórosok, a hajtók meg se passzolni, se gólt dobni nem tudnak… és még a karikákra sem vigyáz senki. Draco nem annyira ostoba, mint amilyennek kinéz, de kötve hiszem, hogy ebből bármilyen taktikát le tud majd szűrni.

A csapat tagjai összenéztek, és kissé érezték, hogy helyénvaló volt a fejmosás.

- Noha jók a hajtóink, testileg fejletlenebbek, mint a Mardekár felsőbb évesei. Hetedévesek, izmosak és erősek, ami visszavesz ugyan a mozgékonyságukból, de annál erősebbet ütnek és rúgnak. A lehetőségeink tehát eléggé korlátozottak, így muszáj élni mindennel, amiben felülmúlhatjuk őket. Lányok - pillantott Verára és Ginnyre -, kicsik vagytok, könnyen és gyorsan tudtok repülni, még ha ők Nimbuszokon ülnek is. Nem, Vera, nem vagy kövér - tette hozzá, mikor látta a lány lefelé görbülő, szomorú ajkait.

Vera küldött egy győztes grimaszt Ron felé.

- Will - folytatta Harry -, te sem vagy akkora behemót, mint Crak vagy Monstró. Könnyen ki tudsz csusszanni a kezük közül.

- Na és a gurkók? Ha a hajtókat magunk mögött hagytuk, ezek még mindig keresztbe tehetnek…

- Hát igen, a két terelőnknek nagyon össze kellene kapnia magát, hogy főként mi birtokolhassuk a két labdát. Ez intenzív repülést igényel, ami megterhelheti a szervezetet és az izmaitokat, de szükséges, hogy kihasználjunk minden alkalmat az előnyszerzésre. Gyerünk, tíz kör a stadion körül, hogy szokjátok a kiképzést!
Andrew és Jack kényszeredetten lódultak neki, és kezdtek el körözni felettük.

- Ami pedig ezt a taktikaszerű valamit illeti - szólalt meg fogójuk újra. - Tényleg elmés húzás, de összehangolt mozgást igényel. A Mardekár mozgáskultúrája erősen megsínyli Monstróék jelenlétét, emiatt nem hiszem, hogy éreznék egymás segítésének fontosságát. Álljatok másképpen egymásoz! Will, sokan örülnének a helyedben, hogy két ilyen csinos lánnyal repülhetnének együtt, ráadásul ilyen szorosan! Mutasd meg nekik, hogy van miért irigykedniük! Ron, Ginny, ti testvérek vagytok, ezért sokkal közelebb álltok egymáshoz - de ez látszódjon is rajtatok. Ron, Ginny is ember, világos? Vera, neked meg ajánlom, hogy sürgősen békülj ki Ronnal, különben mehettek mindketten büntetőkörre.

A két méregzsák összenézett, és, ha nem is szívből jövően, de kezet rázott egymással.

- Helyes! Az előbb fentről néztem, amit csináltatok, és tényleg jónak tűnt… De csak bizonyos esetekben alkalmazható, hiszen Ron nem hagyhatja el a büntetőt… Legalábbis nem ajánlatos.

- Ez világos. Tehát csak akkor lenne jó, ha valaki direkt rám repül.

- Nem rád repülnek, hanem a karikákra - vigyorgott Ginny.

- Úgy értettem - morogta Ron.

- Nos, igen. Más helyzetben nem is érdemes próbálkozni vele. Ha egynél van a kvaff, és mondjuk egy másik hajtó jön, hogy passzolhasson, előnybe kerülhetünk, ha meglepetésszerűen két-két emberünk letámadja őket.

- De az kockázatos, hiszen a karika őrző nélkül marad, ha felbukkan a harmadik hajtó, és átveszi a labdát.

- És egy idő után át is láthatják az egészet.

- Ezért mondom, hogy tulajdonképpen kevés alkalmunk lesz a bevetésére. Talán egy, maximum két alkalom - de ezek legyenek pont olyanok, amikor égető szükségünk van a meglepetés erejére. A harmadik hajtót tulajdonképpen a fiúknak - mutatott fel Harry a még mindig köröző terelőkre - kellene lefoglalni.

Hangosat sóhajtott.

- Várom az ötleteket, amivel motiválhatnánk őket. Bármilyen illegális tippre vevő vagyok…

Vera és Ginny közelebb intették őt, Willt és Ront, hogy megsúgjanak nekik valamit…