Pár perccel később a két fiú lefelé ereszkedett a koszos kürtőben.

- Most nincs Fawkes, hogy kivigyen minket. Csak errefelé tudunk kijönni. Remélem, tényleg leír a kötél az aljáig…

- Le hát - nyögte Lamerin, Harry fölött ereszkedve, ügyelve arra, ne kerüljön túl közel hozzá. Ha ráesett volna, mindketten a mélybe zuhantak volna. - Megbűvöltem. Addig nyúlik, míg szilárd talajt nem érint. És hallhattad: koppant a végére kötött kő. Áh… csak ne vágná a derekamat ennyire…!

- Mindjárt leér-…

Ám Harry lába alatt leomlott a fal málló köve, amitől a fiú kibillent egyensúlyából.

- Lamerin! - kiáltotta gyorsan. - Kapd el a pálcám! - hajította fel fegyverét, majd káromkodva a mélybe zuhant.

Lamerin rémülten kapott a feléje hajított tárgy felé, ami csak pattogott az ujjai közt. Már-már azt hitte, leejti, mikor a középső- és gyűrűsujjának végével sikerült megfognia.

- Harry! - kiáltott le ijedten. - Jól vagy?

Nem érkezett válasz, ezért gyorsan talárja zsebébe süllyesztette a fiú pálcáját, és szitkozódva tovább ereszkedett. Mikor az alagút kezdett kanyarodni és járhatóvá válni, elengedte a kötelet, és szaladni kezdett.

Egy meglehetősen tágas, ám annál mocskosabb teret pillantott meg, a közepén egy maszatos fiúval, aki kínnal teli arccal borult reszkető kezeire.

- Eltört? - térdelt oda hozzá gyorsan.

Harry először nem akarta odaadni a kezeit. Vonakodásából látszott, hogy nagyon nincs jól.

- Mutasd! - parancsolt rá barátja.

Ahogy megfogta a fiú kezeit, látta, hogy annak ellepi az arcát a hideg veríték.

- Nagyon fáj… - nyögte.

Borzalmas látvány tárult a szemei elé. Harry kezei remegtek a fájdalomtól. Mind a tíz körme letört, több ujján vérzett körömágyának finom bőre. A véraláfutások és horzsolások is kezdtek már kirajzolódni. Ahogy Lamerin óvatosan megfordította a két kezet, látta, hogy a két tenyér legalább olyan szörnyen néznek ki. Egy csomó helyen belefúródtak a kövön heverő patkánycsontok darabkái. Az ifjú Piton igyekezte kihúzni a legnagyobbakat, de látta, hogy a fiú nagyon szenved.

Harry a fogait összepréselve tűrte a rögtönzött műtétet. Lamerin észrevette, hogy barátja szája vöröslik.

- Véresek a fogaid! Nyisd ki a szád! Lehet, hogy elharaptad a nyelved, vagy megsérültek a fogaid!

Ám a száj tele volt nyállal, és vérrel, így nem látott a sérülésből semmit.

- Köpj egyet! Gyerünk, ez már nem játék!

Mikor Harry így tett, jobban szemügyre vette a szájüreget.

- Jól van… ez nem tűnik komolynak… csak egy kicsit ráharaptál a bőrre… Nem tört el semmid? Máshol nem ütötted meg magad? Lábad, gerinced, bordáid… fejed?

- Nem - nyögte Harry. - Azt próbáltam védeni a kezemmel… - mutatott újra vérző ujjbegyeire.

Lamerin nagyot sóhajtott, és magához ölelte, mint egy idősebb testvér a kisebbiket. Harry zokogva fúrta a fejét a mellkasába, és örült, hogy Ron vagy Hermione nem látják, ahogy bőg.

- A franc-…ba…

- Látod, én mondtam, hogy nem jó ötlet ez a kommandózósdi! Most hogy fogsz így visszamászni?

- Sehogy… - felelte barátja szipogva.

- Tényleg nincs más kiút?

- Van egy meredek sziklás valami, ami a szabadba visz, de…

- Remek! Akkor idehívom a seprűm, és azonnal kiviszlek! - vette át a kezdeményezést Lamerin. - Gyere!

- Várj! Ha… ha már lejöttünk, nézzünk körül!

- Biztos vagy benne?

Harry biccentett.

- Hát jó - karolt belé Lamerin, hogy lábra segítse. A fiú nyekkent egyet. - Mi fáj?

- Beba-… Szóval bevertem a könyökömet is - igyekezte magát szalonképesen kifejezni Harry.

- Miattam ne tartsd vissza magad - legyintett az ifjú Piton. - Így könnyebb elviselni a fájdalmat, tudom. És Fred meg George mellett egyébként is hozzászoktam a ronda beszédhez. Azok is olyan cifra dolgokat tudnak egymás fejéhez vágni, hogy az ember el se hiszi, hogy testvérek, vagy hogy szeretik egymást…

Harrytől csak egy rövidke, kínlódó kacajra futotta.

Ahogy bicegtek, Lamerin ide-oda pillantott a sötétben. Pálcájának hegye szerény fényt biztosított csupán.

- Az enyém megvan? Ugye nem tört el?

- Nem, semmi baja, itt van nálam… Kéred?

- Úgyse tudnám most fogni…

- Szörnyű ez a hely… teljesen más, mint amire számítottam… Egy széfre, vagy raktárhelyiségre… De nem egy egész alagútrendszerre…

- Nagyon rég jártam már itt… - motyogta Harry hunyorogva. - Akkor annyira gyorsan történt minden. Szét se néztem…

Beléptek azon az ajtón, mely az akkori események fő helyszínéhez, a kígyófejekkel szegélyezett teremhez vezetett. Lamerin megtorpant, és Harry is csak egy mély sóhaj után mert újra elindulni. Csendesen kopogtak a léptei a víztócsákkal teli kövön, míg elért ahhoz a helyhez, ahol egykor Ginny feküdt. Nem messze fekete, odaszáradt vérpacát látott - saját, kiömlő vérének nyomát. A vízben egy hatalmas csontváz feküdt.

- Itt volt? - suttogta Lamerin halkan.

Harry bólintott.

- Itt állt velünk szemben… olyan fiatalon, mint te vagy én… Lennie kell itt valaminek…

Céltalanul botorkált a sötét mélyedésekhez, benézett a kígyószobrok mögé, majd elbicegett a különböző járatokban, melyekben a baziliszkusz régen üldözte.

Barátja csak állt, megkövülten, és a szörny csontjait nézte, mögötte pedig a szörnyű arcot, melyen az egykor kimászott…

- Nem lehet… - mondta halkan, de rájött, hogy Harry esetleg nem hallhatja - nem lehet, hogy odafenn van valami? Vagy egy titkos rejtekben?

Mivel Harry nem jött vissza, odaballagott a domborműhez, és igyekezett felkapaszkodni az oldalán. Látta, hogy itt-ott megsérült a sima felület. Fent leült, és csak nézte a termet, az irányt, ahonnan jöttek.

Eltelt egy kis idő, mire Harry újra felbukkant. Először kereste a szemeivel a társát, majd végül megpillantotta a magasban.

- Mit csinálsz?

- Találtál valamit?

- Semmit… pár kitépett papírlapot, melyeket a falhoz csuszkolt a kígyó. Semmi hasznos… semmi, ami segíthetne… - suttogta keserűen.

Lamerin sokáig nem szólt.

- Tudod… itt, fenn ülve egészen más minden… Talán a valódi titkok nem ebben a kamrában vannak… Az igazi titkok a lélek kamrájában rejtőznek. Hiszen… gondolj csak bele… Egy megkeseredett varázsló, akit kitaszítanak a nézetei miatt, száműzetésre kényszerül… De sértettségében még egy utolsó lépésre szánja el magát, és megépíti ezt a kamrát… Mégis… nincs könyv vagy feljegyzés, ami azt visszaadhatná, ami a lelkében igazán lezajlott. Oda talán csak az tekinthet be, kinek sorsa ugyanolyan nyomorúságos…

Lassan lemászott a szomorkodó Harry mellé.

- Talán ezért talált benne ilyen komoly sorstársra Voldemort…

- Nem csak neki volt rossz sora… Sokan mások is szenvedtek már…

- És még fognak is, efelől nincs kétség.

- Azt hittem… valamelyest közelebb kerülünk a megoldáshoz… Voldemort legyőzéséhez, ha lejövünk ide… Úgy reméltem, hogy találunk valamit…

Lamerin fáradtan elmosolyodott.

- Nem sikerülhet mindig minden. Majd átnézem a könyvet, amit szereztél. Hátha azzal többre megyünk… - veregette meg barátja vállait, aki kissé összerezzent a beléje nyilalló fájdalomtól. - Ne haragudj! Menjünk is inkább! Még el kell látnom a sebeidet!

Harry Pitonék fürdőkádjában ücsörgött, és remegve nézte Lamerint, ahogy az egy meleg vizes lavórral közeledett. Egyedül alsónadrágja volt rajta: talán ez volt az egyetlen ruhadarabja, ami tiszta maradt az esés után. A kád fala azonban hideg volt, így ettől is lúdbőrzött a háta, nem csak a látványtól.

- Nagyon meleg? - kérdezte, mert attól tartott, Lamerin le akarja forrázni.

- Nem. De majd lassan öntöm.

Már emelte is, de látta, hogy Harry behúzza a nyakát és összekuporodik.

- Nézd… - ült le egy kicsit a kád szélére. - Nem hazudok: szerintem marhára fog fájni. De nem kezdhetek semmit a sebeiddel, míg tiszta kosz a tested. Megfürdesz, kiázol, és úgy a szálkáidat is könnyebben ki tudom majd szedni.

Harry tenyerének duzzadt bőrére meredt. A szálkák körül szinte csak úgy lüktetett a fájdalomtól.

- Kész vagy?

- Nem… - nyögte a fiú bizonytalanul, és kinyújtotta a kezeit, hogy bő víz érje őket.

Lamerin óvatosan rázúdította a vizet, ami máris sokkal kellemesebbnek tűnt. Mire végzett, Harry hosszú hajszálai jól a fülére lapultak.

- Olyan vagy, mint egy ázott kutya! - kacagott Lamerin, ahogy megengedte a csapból a vizet.

Míg barátja fürdött, ő előszedte apja fertőtlenítő és gyógyító hatású főzeteit. Némelyiknek igencsak orrfacsaró bűze volt, de ezeket is magával vitte. Szerzett tiszta kötszert is, meg egy pizsamát, amiben Harry majd lefekhet aludni. Alig végzett, mire a fiú egy törölközőbe csavarva előbotorkált.

A sebek kezelése igen nagy önfegyelmet követelt mindkettőjüktől. Harry, tőle szokatlanul, úgy nyivákolt minden érintéskor, mint egy macska, amit vízbe akarnak fojtani. Lamerinnek szinte birkóznia kellett minden egyes szálka kivételekor.

- Ne-nem! Fertőtlenítő folyadék már nem kell!

- De igen! - kergette az ifjú Piton barátját a szobában, aki futva menekült előle, és a fertőtlenítő pamacs elől.

- Majd begyógyul… a nyálamtól!

- Álmaidban!

Harry az ágyon akart keresztültrappolni, de Lamerin leterítette, lefogta, és jókora adagot öntött a tenyerére.

- Ó, hogy az a… - nyögte a bátor griffendéles legyőzötten. - Hogy törne el az apád keze! Hogy bírt ilyen csípős sz… vackot főzni?!

- Ne bántsd az apámat! - morogta Lamerin derülten, de hamar csillagokat látott, mikor Harry egyik kapálózó lába állon rúgta. - Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kisgyerek!

- Nem szeretem az orvosokat! Ahelyett, hogy csillapítanák a fájdalmat, csak növelik!

- Ha nem ellenkeznél, már rég végeztünk volna!

Még húszpercnyi kínszenvedés után Harry sértődötten ült az ágyban, állig beközözve, tiszta pizsamába bújtatva. Lamerin elégedetten szemlélte művét.

- Most pedig aludj. De ne örülj, reggel visszatérek, hogy átkössem a sebeidet.

Harry kezein csillapodott ugyan a gyulladás reggelre, de messze nem volt abban az állapotban, hogy diáktársai közé merészkedhessen. Kötéssel feltűnő lett volna, anélkül pedig a sebei tűntek volna gyanúsnak. Mindenképpen rejtve kellett maradnia szemeik elől, és erre a Piton-lakosztály volt a legalkalmasabb.

Lamerin elvállalta, hogy helyettesíti őt az összes órán, noha voltak olyanok, melyektől kifejezetten rettegett. McGalagony mindig is tiszteletre méltó asszony volt a szemében, és most is félelemmel mert csak a boszorkány elé merészkedni. A legjobban azonban azoktól az óráktól tartott, ahol ügyességével kellett kitűnni. Kviddicsedzés közben azonnal ki fog derülni, hogy soha életében nem játszott még egy futamot sem, és Remus is garantáltan észreveszi, ha helytelenek a mozdulatai víváson.

- Na jó, de mi lesz veled? Úgy értem, „Lamerinnel”.

- Hát… majd azt hazudjuk, hogy nagyon beteg vagy. Mondjuk fekvőbeteg.

- Kötéssel a kezemen? - vonta fel a szemöldökét Harry.

- Ne kukacoskodj. Úgyse jön le senki, hogy meglátogasson.

- Tiszta bolond vagy! Ha beteg lennél, mi lejönnénk hozzád!

- Elég! Így se tudom, hol áll a fejem! Te itt maradsz. Ebédre hozok kaját a nagyteremből. Addig tanuld azt a könyvet, és imádkozz, hogy délután eső miatt elmaradjon a kviddics!

Lamerin, újra Harry bőrébe bújva, gyomorszorító érzéssel kuporgott a nagyteremben, Ron mellett, a padon. Míg a többiek vidáman habzsoltak a finoman illatozó reggeliből, ő csak falatkákat csipkedett sajátjából. Kisvártatva baglyok tucatjai jelentek meg a mennyezeten. A madarak sorra potyogtatták le gazdáiknak a küldeményeket: Hermione és Ron is kaptak otthonról valamit. Hedvig, Harry gyönyörű hóbaglya azonban kissé tanácstalanul szállt le az asztal szélére, gazdájának barátai mellé. Szomorkásan Hermionéra huhogott.

- Mi a baj, Hedvig? Miért nem adod oda azt a levelet a gazdádnak? - kínálta meg a lány egy falattal a tányérjáról.

Páran Lamerin felé tekintettek, aki borzasztóan elsápadt. Hiszen a madarat nem lehet megtéveszteni! Érzi a gazdáját! Erre nem is gondoltak…!

- Himeo, Hedvig! - mondta gyorsan a ritka bagolyhívó bűbájt, amit apjától tanult.

A madár engedelmeskedett, és a karjára röppent. Izgatottan szedte le a vastag borítékot a bagoly lábáról. Marie kézírására ismert a címzésben.

- Na, öreg, nem bontod ki? - bökte meg az oldalát Ron.

Barátja nagyon nyelt. Nagyon kínosnak érezte, hogy Harry magánlevelezésébe kell bepillantania. De ha elhalasztotta volna a boríték felbontását, Ron gyanút fogott volna. Hiszen Harry mindig szinte reszket, amikor levelet kap a kedvesétől…

Feltépte hát a pecsétet, és úgy tett, mintha olvasná a sorokat. De még így, elmélázva sem kerülte el a figyelmét pár csöpögős vallomás a vágyról, az örök szerelemről, meg valamilyen elkallódott, csipkés fehérneműről, amibe azonban már nem akart mélyebben belefolyni.

Mikor ebéd felé menet megdörrent odakint az ég, kezdett visszatérni belé a remény. El is eredt az eső, ám csapattársai úgy érezték, szükségük van a gyakorlásra, hiszen ősz óta kijöttek a gyakorlatból. Lamerin azonban legalább egy csipetnyit megnyugodott: úgy döntött, majd az időre fogja a rossz teljesítményt.

Ebédkor azonban…

- Mit csinálsz? - kérdezte Ron, látva, hogy barátja egy csomó finomságot pakol egy tányérra, majd szépen bebugyolálja azt.

- Ó, hát… én… csak Lamerinnek csomagolok egy kis kaját. Tudod, ma reggelre jól megbetegedett…

- Furcsálltam is, hogy nem jött reggelizni… Menjünk együtt, látogassuk meg!

- Á-áh, nem, még elkapjátok tőle…

- Ne csináld - legyintett Ron. - Tiszta nyomasztó lehet neki, egyedül, abban a sötét lyukban…

Lamerint kicsit sértette becses otthonának lehordása, de nem tehetett mást, mint engedett a két prefektus unszolásának. Kínosan vakargatta a tarkóját, ahogy lakosztálya felé közeledtek.

Bekopogott, és az ajtóra tapasztotta a fülét, mintha várná, hogy behívják. Mikor látta, hogy Hermione furcsán néz rá, hozzátette:

- Nem nagyon bír felkelni. Csak kiált, ha be lehet menni.

A két griffendéles bólogatott, mint aki végre megértette az összefüggéseket. Beléptek hát, de Lamerin tartott attól, hogy Harry megőrizte saját kinézetét. Húzni kezdte hát az időt, és szép lassan kibújt a talárjából.

- Lamerin, mi vagyunk azok, Harry, Ron és Hermione.

Nem hallatszott válasz, csak halk szisszenés és ágyneműsusogás.

- Jobban vagy már? - folytatta a fiú fennhangon, látva, hogy Hermione és Ron is levetették felsőbb ruháikat. - Hoztunk neked finomságokat. De remélem, már nem köhögsz úgy, mint reggel!

Válaszként pár apró köhintést hallottak a szoba felől. Hermione óvatosan bekukucskált a szoba ajtaján.

- Bejöhetünk?

- Hát persze! - köszöntötte őket nyájasan Harry, hosszú, fekete hajjal és kék szemmel. - Üljetek le.

A három jövevény leült a nagy, baldachinos ágy szélére, és udvariasan kérdezgették, hogy érzi magát.

- És nézd, mit hoztunk ebédre! - nyújtotta át a tányért a lány. - Jó étvágyat!

Harry kezei már megmozdultak, de ekkor eszébe jutott, hogy csuklóig be van kötözve.

- Óh… - kezdte szabadkozva - nagyon rendes tőletek. Majd… később megeszem. Most… nem vagyok éhes…

Gyomra, hogy rácáfoljon szavaira, hatalmasat kordult.

Lamerin lehunyta a szemeit borzalmában, félve a lelepleződéstől.

- Tudjátok, nem szeretek ágyban enni… - próbálta Harry menteni, amit még lehetett. - Apa mindig kiabál velem, ha meglátja… Most, hogy nincs itt, mindig eszembe jutnak a szavai…

A mondat elérte a lánynál a kívánt hatást: összeszoruló szívvel nézett rá.

- Nagyon… egyedül érzed magad, ugye? Ha szeretnéd, máskor is lejövünk ám!

- Kedves vagy, de nem szeretném, ha ti is megbetegednétek miattam - köhintett párat fenyegetően. - De mindig szívesen látlak benneteket.

- Akkor ezt megbeszéltük - biccentett Ron. - Majd lehet, hogy mágiatörténet helyett egyszer-kétszer meglátogatlak… Binns úgysem veszi észre, hogy hiányzok…

- Na de Ron!

- Ugyan már, Hermione, én…

Míg a pár civakodott, Lamerin nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében, majd óvatosan odacsúsztatta Marie levelét a fekvő Harrynek.

Nem örülhettek azonban annak, hogy ilyen könnyen megúszták. Másnapra már a fél tanári kar tudta, hogy Piton professzor gyermeke ágynak esett. Sorra jöttek a jókívánságok és látogatások, és Harry egyre jobban félt attól, hogy valamilyen apró hiba miatt felfedezik a turpisságot. Miután a foga majdnem beletört Hagrid saját készítésű süteményébe, melyet Dareling professzorral hoztak le neki, sztrájkot hirdetett. Karba tett kézzel várta barátját.

- Elegem van! Én ezt nem bírom tovább! Már meggyógyult a kezem annyira, hogy legalább néha… Mi van veled?

Lamerin erősen köhögött, és sápadtnak nézett ki.

- Emlékszel, amit kedden az esőről mondtam… Esett is… szerintem ott szedtem össze valamit…

- De hát miért nem fújtad le az edzést? - kérdezte Harry felkelve az ágyból.

- Mert Veronica szerint mindenki kijött a gyakorlatból, és másnak úgysem kellett a pálya ilyen hülye időben…

- Úgy tűnik, lázad van… Helycsere! - adta ki a parancsot Harry.

- De még van két órád…

- Azokra majd én bemegyek. Többet segítettél, mint kellett vol-…

- Nem! A szavamat adtam! És mi nem szegjük meg az adott szót… - pillantott Lamerin oldalra, apja fotójára az éjjeliszekrényen. - Többé nem…

Harry kényszeredetten egyezett bele a további együttműködésbe. Látta ugyanis, hogy a folyamatos szerepcseréjük kimeríti mindkettejüket. Minél többet érintkeztek, annál könnyebben, jött rá Harry, fertőzik végig a fél iskolát.

Először csak a ritkán összejövő DS-társaság kezdett köhincsélni, majd azok szűkebb környezete, így lassan minden házból el-elmaradoztak a diákok az órákról. Eleinte tanáraik rosszindulatúan igazolatlan hiányzásként tekintettek a jelenségre, de mikor a két minisztériumi hölgy, valamint Remus és Rowena is megbetegedtek, valóban úgy érezték, szükségesebb elnézőnek lenni.

Harry maga, a megfázás ellenére egyre erősebbnek és határozottabbnak érezte magát. Úgy érezte, kész véghezvinni, amire napok óta készültek. Minden alkalommal hát, mikor előre eltervezett, rutinszerű módon ruhát, táskát és személyiséget cseréltek, egyre elszántabban készítette elő a terepet, hogy egyik este megkísérelje megfejteni az eltűnt Weasley-fivérek sorsát.

Egészen sokszor volt szükségük szemfülességre. Lamerin tényleg csak olyan órákon kockáztathatta meg a cserét, ahol semmi sem derülhet ki. A listáról kihúzta a bűbájtant és átváltozástant, mivel többször észrevette, hogy Hermione különös kifejezéssel mered pálcájára. Aztán közösen megfejtették a rejtélyt: a lány talán észrevette, hogy az új Harry pálcája nem igazán hasonlít a megszokottra. Lamerin meg, ha pihent, a Harrytől kapott könyvtári könyvet bújta. Nehéz olvasmánynak bizonyult, hiszen a nyelvezete is különleges volt, de mivel barátja tette a dolgát, ő is igyekezett tenni a magáét.

Noha eltelt kis idő a lopások óta, a folyosón mégis összesúgtak, ha meglátták, hogy Stainthorp milyen elszántan figyelmi Harry minden mozdulatát. Lépten-nyomon faggatta, hova tart, és miért, ami kezdte egyre jobban idegesíteni mindkettejüket. Mígnem…

- Úgy vettem észre, mostanában elég sok időt töltesz együtt Lamerinnel - szólalt meg Remus kedvesen, bár még mindig sápadtan Harry mögött, miután elmúlt Stainthorp aktuális fenyegetése.

A fiúban csak ekkor tudatosult, mennyire elhanyagolja így a többieket.

- Sajnálom, hogy nem látogattalak meg… de én is beteg voltam - grimaszolt bocsánatkérően.

- Semmi baj. Van kedved most egy teához?

- Persze!

- Remélem, azért nem valami tréfán töritek a fejeteket…

- Tréfának még a legnagyobb jóindulatnak sem lehetne nevezni… -motyogta Harry magában. - Hát úgy ismersz te engem?

Lupin szórakozottan felvonta egyik szemöldökét, és beinvitálta a fiút lakosztályába.

Előkészítette a csészéket, tejet és cukrot, majd megbökte a kannát, amiben felforrt a víz.

Harry közben a kezeit tördelve ült a fotelban. Éppen a Piton-lakosztály felé tartott, hogy Lamerin bőrébe bújva szabadabban mászkálhasson. Lamerin azonban már elindult a Griffendél-torony felé. Ha kiderül, hogy egy Harry Ronnal sakkozott, míg egy másik Remusnál teázott… Nem, annak beláthatatlan következményei lettek volna.

- Öhm… jól vagy? Minden rendben? - érdeklődött a fiú idegesen. - Láttam azt a nagy forradást a nyakadon… Nem fáj?

- Nem, nem. Kaptam egy kiváló balzsamot Bimba professzortól. Hamar begyógyulnak tőle a sebeim.

- Köszönöm - mondta Harry halkan, ahogy átvette a csészéjét. - Mi újság mostanában?

- Ezt úgy mondod, mintha nem találkoztunk volna már vagy egy hónapja - foglalt helyet Remus is, mosolyogva. - Hiányzik a társaságotok… a ti… Tonks… tudod, ő most…

Míg a férfi mesélt, Harry hunyorogva meredt feléje. A vállai fölött átsütöttek a lemenő nap sugarai, amelyek fénye bántotta kissé a szemeit. Szörnyen nyomasztotta, hogy nem lehet őszinte a férfival, akit úgy szeret és tisztel, és mégis… Szorongató érzés járta át bensőjét. Lupin a kanapé közepére ült. Nem a szélére, hogy közelebb legyen hozzá. Középen ült, mintha még más is ülne mellette…

- Egy… szarvas… és egy kutya… - jutottak eszébe Marie utolsó, különös szavai.

Lehetetlen, gondolta. Nem lehet, hogy itt ülnek, alig egy karnyújtásnyira tőle… Ezt nem szeretné… nem bírja…

Szemei elől rejtve, a két férfi, Sirius Black és James Potter valóban ott ültek a kanapén, és különösnek találták, hogy a fiú elsandít barátjuk, Remus mellett. Úgy érezték, mintha velük nézne farkasszemet. James előrehajolva ült, kezeit összekulcsolva, úgy figyelte a csészét szorongató fiút. Sirius pedig köztük lévő hihetetlen hasonlóságon tűnődött. Mintha ugyanannak az embernek egy fiatalabbik mását látná maga előtt. Annyi éve ismerte már Harryt, mégis mindig mellbe vágta a látvány.

A fiú fájdalmasan lehunyta a remegő szemeit.

- Remus, én…

- … és hamarosan csatlakozok Perselushoz.

- Mi? - kapta fel a fejét Harry azonnal.

- Most, hogy vége a teliholdnak, és nagyjából összeszedtem magam, Perselusnak szüksége lehet rám a keresés közben.

- De…! Nem mehetsz el te is! Kérlek, fontold meg!

- Dumbledore professzor már elengedett…

- Téged is ki fognak rúgni, mint Piton professzort!

- Ki mondta neked, hogy kirúgják Perselust? - hökkent meg Lupin.

- Én… csak hallottam… Honeybourne-nak erre fáj a foga! És örülne, ha egyúttal téged is kipenderíthetne! Ne csináld, kérlek!

- Majd lesz valahogy - kortyolt a teájába sejtelmesen Remus.

- Kudarc ez a nap! - dühöngött belül Harry. - Nekem… most már mennem kell… Ron és Hermione már biztos vár rám… Sajnálom… De köszönöm a teát.

- Szívesen. Gyere még el… legalább egyszer, mielőtt indulok.

- Ígérem… - sétáltak együtt az ajtóhoz.

Harry automatikusan indult is a mardekáros folyosók felé, Remus azonban köhintett.

- Azt hittem, a klubhelyiségbe mész.

A fiú úgy tett, mint aki csak szórakozottságtól tévesztette el az irányt.

- Tényleg…! Köszi, hogy szóltál!

Azzal a lépcsők felé szaladt.

Remus belépett a szobába, hogy magához vegye a talárját, majd útnak indult Dumbledore irodája felé. Megszokott tempója szerint lépdelt, de egyszer csak vitatkozásra lett figyelmes. Már épp fordult volna be az egyik sarkon, mikor meglátta, kik is vesztek össze.

- Hogy tehetted ezt velem, te szégyentelen?! Megaláztál az egész iskola előtt, Harry Potter! - rikácsolta Cho Chang, a falhoz préselve a fiút, aki szinte türelmetlenül toporzékolt.

Remus ámulattal figyelte őket. Hiszen Harrynek egészen más irányban kellene lennie… Mit keres errefelé?

- Befognád a szád? - sziszegte. - Még meghall minket valaki!

- Hadd halljanak! Tudja meg mindenki, milyen bunkó vagy! Elhívsz a bálra, aztán meg idejön a kis mugli barátnőd!

- Na és? Neked mi közöd hozzá? A bálra különben is te hívtál el engem! Már nem járunk együtt! Egyébként sem…

- Megcsókoltad! Mindenki előtt! Engem bezzeg sosem…!

- Mert sosem hagytad! Szerinted mertem volna? Marie egészen más lány! Nem olyan, mint te! Nem ilyen…

- Milyen? Ki vele! Milyen vagyok! Talán nem felelek meg a nagy Harry Potter mércéjének!

- Hagyd ezt a hülyeséget!! Elegem van az állandó hisztizésedből! Nekünk már semmi közünk egymáshoz! Szállj le…

- Most meg ezek a lopások is! Hogy tehettél ilyet? Most mindenki mutogat rám, meg összesúgnak mögöttem, hogy egy ilyennel jártam!

Harry türelme a végét járta.

- Na és akkor mi van! Ha égőnek tartod, akkor mit veszekedsz itt még mindig velem? Engedj, dolgom van!

- Helyes! Ne is lássalak többet, te gyökér!

- Gyökér? ÉN?! Hülye ripacs!

- MIT MONDTÁL?

- Maguk meg mit üvöltöznek itt? - nyitott ki az egyik ajtón McGalagony, Flitwick professzor társaságában. Mindketten rosszallóan nézték a két diákot.

- Húsz pont, mindkét háztól a rendbontásért - mondta a bűbájtan tanár, aki különösen megrendült. Diákjaira általában sosem volt panasz.

Cho szó nélkül elviharzott a klubhelyiségük felé, Harry pedig vergődött még egy cseppet dühösen. Talárja beleakadt az egyik páncélba, és nagy a csapkodás közepette magával rántotta. A fémszobor éktelen csörömpöléssel zuhant darabjaira.

Harry szó nélkül tovaiszkolt, félt, hogy a két professzor megint kijön. Remus nem várta meg, míg McGalagony újra kidugja a fejét, és Harry után eredt. Észrevétlenül követte fiút, egészen…

- De hiszen ez Perselus lakosztálya! - torpant meg, mikor meglátta, hogy Harry csak úgy besétál. - Menjetek utána! - parancsolt rá Siriusra és Jamesre.

- Nem lehet. A lakrészt bűbáj védi. Azon még mi se jutunk keresztül… - felelte James.

- De…!

- Vissza! - intett Sirius, amikor újra kinyílt az ajtó, és Lamerin robogott ki rajta.

- Utána!

Mindhárman követték a lobogóan hosszú hajú fiút, egészen egy kieső folyosóig, ott azonban eltűnt a szemük elől. Nem tudhatták: Harry, Lamerin külsejével bevetette magát a Szükség Szobájába.

- Hova lett? - tétlenkedett Remus a folyosón.

A két kísértet csak vonogatta a vállát. Hamarosan azonban léptekre lettek figyelmesek. Remus hegyezte a fülét, vajon melyik irányból fog felbukkanni az érkező. Leesett az álla, mikor megpillantotta Lamerint felérni a lépcsőn, amelyen ők pillanatokkal korábban érkeztek.

A fiú is megtorpant, ahogy meglátta. Messziről látszott róla, hogy zavarban van a férfi jelenléte miatt.

- R-remus, üdv - köszönt rá, mosolyt kényszerítve az arcára.

- H-hát te meg mit keresel itt? - bukott ki a kérdés Lupinból.

- Öh… én… hát… csak fel akartam menni az asztronómia-toronyba. Olyan szép a naplemente, onnan biztos jól látni - hazudta Lamerin.

- De az nem is erre van.

- T-tényleg? Nem tudtam… most mennék oda először…

Az ifjú Piton sejtette, hogy Remus nem véletlenül áll a Szükség Szobájának bejárata előtt. Elcsalni… valahogy…

- Meg tudnád mutatni, merre van?

- Természetesen - nyögte a professzor, nekiindulva. Vetett azonban egy szigorú pillantást hátrafelé, ami ott marasztalta két barátjának szellemét.

- Én már nem értek semmit… Előttünk járt! Hogy kerülhetett mögénk?

- Fogalmam sincs! Lily! - kiáltotta James, hitvesét szólítva.

A nő átdugta a fejét az egyik falon, amitől a két férfi rémülten hátrahőkölt.

- Igen?

- Muszáj így megijesztened minket? - rivallt ár Sirius.

- El is mehetek ám…

- Ne! Ne, várj… Eredj Remus nyomába, és nézd meg, hová kísérte azt a Piton-fiút! Aztán pedig kövesd a kölyköt!

- Miért?

- Valami itt nincs rendben… Ő és Harry… valamin munkálkodnak. Érzem.

- Én mindig is tudtam, hogy zseniális kölykünk van. Ha még az apját is képes az orránál fogva vezetni… - mondta a nő vigyorogva, majd tovaröppent.

Mielőtt James megszólalhatott volna döbbenetében, Sirius mogorván megjegyezte:

- Látod, ezért nem nősültem én meg soha.

Letelepedtek a földre, és csak bámészkodtak. Egy idő után azonban igencsak unták a strázsálást.

- Szerintem már rég elment.

- Kicsoda?

- Hát, Lamerin.

- Láthattad, Remus kísérte el.

- De én arról beszéltem, akit követtünk.

- Abból a fiúból csak egy van!

- Akkor hogyan magyarázod, amit lá-…

Távoli talársuhogásra lettek figyelmesek. Felpattantak a helyükről, hogy rögtön kivetni tudják, bárki legyen is az. Kiábrándultan esett be a hátuk, mikor látták, hogy csak Remus az.

- Na? - kérdezte a férfi zilálva. - Valami gyanús?

- Néma csend és hullaszag.

James sértődötten feléje pillantott.

- Jó, ez most ízléstelen volt - ismerte el Sirius. - Ne haragudj…

Lupin kezdett kételkedni abban, hogy a két legmegfelelőbb személyre bízta az őrködést.

- Odafigyeltetek egyáltalán, vagy csak a földön fetrengtetek?

- Én nem tudok fetrengeni - könyökölt neki a falnak James. A kő azonban nem tartotta meg: belecsusszant, mint forró kés a vajba. Mulatságosan festett, ahogy a feneke kilógott - mintha a felsőtestét beleépítették volna a kastély falába.

- Mondtam én, hogy inkább szamárrá kellett volna változnia - jegyezte meg Sirius fitymálóan.

Remus horkantott egyet, fáradtan mulatva két barátján.

- Meg vagyok én áldva veletek…

Ám ekkor megjelent velük szemben egy ajtó.

- Hé, Ágas, csináld még egyszer! - intett gyorsan Sirius.

- Mit?

- Hajolj bele a falba!

- Biztos nem attól jelent meg az ajtó!

Ám a zár már kattant is, és egy nyúzott képű Lamerin lépett ki rajta.

James és Sirius meglepetésében felkiáltott, Remus egyszerűen csak eltátotta a száját. Ahogy a fiú megpillantotta őket, benne is meghűlt a vér.

- La-La-… - dadogta Lupin. - Lamerin!

- Remus, n-nahát! - vigyorgott a fiú kissé rémülten.

- Te meg hol voltál?

- Öhm… vécén - vonta meg a vállait Harry. - Hát te? Mit keresel itt?

- Mi… én csak erre jártam… - rázta meg a fejét Remus. Teljesen össze volt zavarodva.

- Akkor… viszlát… - hagyta ott őket Harry, megindulva a mardekáros folyosók felé.

Úgy érezte, nem kockáztathatja meg ilyen körülmények közt a Griffendél-tornyot. Ha követnék, biztos gyanút fognának.

Remus, teljesen megfeledkezve arról, hogy az igazgatóhoz volt hivatalos, kidülledő szemekkel ballagott vissza szobája felé.

- Hogy lehetséges ez? Én magam kísértem fel a toronyba! Biztos, hogy figyeltetek?

A két szellem bólintott. Az egyik lépcsőfordulónál a feléjük lebegő Lilybe ütköztek.

- Azt hiszem, kísértetet láttam! - újságolta. - A fiú! Kétszer ment be az ajtón, pedig egyszer sem jött ki onnan!

A három férfi jelentőségteljesen összenézett.

- Hol a fenében voltál? - fakadt ki Harry, látva, hogy Lamerin ott ücsörög az ágya szélén. - Nem azt beszéltük meg, hogy ma este csináljuk?

- Tudom! De Remus elkapott!

- Micsoda? - szédült meg barátja.

- Mikor a Szükség Szobája felé mentem, ott várt! Mit kereshetett ott?

Harry homlokán azonban megszaporodtak a ráncok.

- Mikor én kijöttem, még mindig ott volt… - mondta síri hangon. - Elvesztünk…

- Szerinted… sejt valamit?

- Szerintem tud mindent.

- Akkor… most mihez kezdjünk?

- Holnap megcsináljuk! Nem húzhatjuk tovább! Minél többet várunk, annál nagyobb az esélye, hogy még többen rájönnek! A mai nap is katasztrofális volt! Holnap! Holnap este!

Másnap Harry ment be az órákra, nehogy Lamerin idegességében elárulja magát. Kerülte azonban Remust, aki már rá is nagyon csúnyán nézett.

- Mi baja veled? - súgta oda Ron ebéd közben. - Jó, a múlt héten pocsék voltál nála, víváson, de ez még nem ok arra…

- Nem tudom… - morogta Harry, miközben szedett magának egy kis párolt zöldséget. - Te Ron - tette le hirtelen a kanalat, ahogy felvillant az agyában egy ötlet. - Mint legeslegjobb barátom a világom: tégy meg nekem egy szívességet ma este!

Harry sorra gyújtotta a hófehér gyertyákat a Szükség Szobájában. Megvilágították a csupasz falakat körben, illetve a kis asztalt, fehér kendővel, melyen dolgozni kívánt. Ott már lobogott a sok apró gyertya.

Lamerin sebesen nyitott be az ajtón.

- Megvagy? Nem kapott el? - kérdezte Harry rögtön.

- De nem ám! - vigyorgott rá az ifjú Piton. - Képzelem, hogy átkozhatja most Ront meg a kérdéseit!

- Ezért sokkal jövünk neki.

- Ezt bízd rám. Bőséges jutalomban részesül, amiért elterelte Remus figyelmét.

- De kiöltöztél…

- Ahogy te is - nézett végig Lamerin az elegáns talárba bújt Harryn. - Biztos, hogy pont őt szeretnéd? - vette kézbe az asztalkára helyezett fényképet egy borzasztóan kócos hajú tinédzser fiúról.

Barátja szomorkásan bólintott.

- Róla legalább biztosan tudjuk, hogy halott…

- Milyen jó illatú minden… - sóhajtotta Lamerin, ahogy a citromfű, levendula és mesétfű illata kellemesen összekeveredett az orrában. - Itt leszek melletted. De neked kell őt megidézned…

- Kicsit félek - vallotta be Harry.

- Ha minden jól megy, hamarosan látni fogod őt…

Harry letérdelt hát a kisasztal elé, és vetett egy utolsó pillantást az ellopott „Bájolás és megidészés”-re. Kívülről tudta a bűbájt, mégis, mintha ez erőt adott volna neki.

Véremnek vére, szeretet szelleme,

Járja át lelked e sötét termet.

Jöjj el hozzánk lentről s odafentről,

Amint megszólal e hívó csengő.

Először egészen halkan skandálta a kis igét, mintha nem merne szembenézni azzal, amit megidézhet vele. Az utolsó sor végén mindig megcsörrent ujjai közt az a parányi csengő, amit Frics macskájának nyakörvéről csentek el.

Lamerin nem messze térdelt tőle, ám elég távol, hogy ne zavarhassa. Úgy érezte, ez sokkal békésebb bűbáj, mint amit az ő jelenlétében próbáltak meg elvégezni. Az annyira erőszakos és félelmetes volt…

Hirtelen fellobbantak a gyertyalángok, amitől mindketten megijedtek. Harry elejtette a csengőt, ami messzire elgurult a földön. Leült a sarkára, és érezte, hogy kibuggyan egy könnycsepp a szemén.

Édesapja alakja emelkedett ki a lángokból…