Az álom

- Miért, Hermione? Személyre szóló „feketemágus-detektor”! Ennél jobb dolog nem is történhetett volna Harryvel!

- Ron, ne légy tuskó! Már mondtam…

De nem fejezhette be a mondatot, mert léptek kopogására lettek figyelmesek. Mindketten az igazgató irodájából lefelé vezető lépcsőre szegezték a szemeiket.

A koppanások teljesen egyenetlenek voltak: hol lassabban, hogy gyorsabban követték egymást, néhol teljesen elhaltak - mintha gazdáik meg-megtorpantak volna. A körkörös, csigalépcsős folyosó masszív kőfalai mindenképpen felerősítették őket, így olykor-olykor azt lehetett volna hinni, hogy egy barlang mennyezetéről csepegő, méretes vízcseppek keltik a zajt. Teljesen lehetetlen volt tehát megállapítani, hányan közelednek, és hányan maradtak még az igazgató irodájában.

Nagy sokára Marie alakja bukkant fel a lépcső alján. Nagyon sápadt és beesett volt az arca, világos szemei teli voltak előtörni készülő könnyekkel. Az egész tartása, esetlenül lógó kezei arról árulkodtak, hogy elég nehezen sikerült feldolgoznia a történteket.

Harry hasonlóképpen nyomottnak tűnt, mikor megjelent mögötte. Végig a padló köveit bámulta, és a kezeit tördelte, mintha erősen morfondírozna valamin.

A sort Draco zárta, de a tőle megszokott, zárkózott arckifejezés miatt szinte felesleges volt azt találgatni, mi járhat a fejében.

- Harry! - lépett közelebb Lupin. - Mit mondott Dumbledore?

A fiú válaszára a két Piton és Rowena is roppant kíváncsi volt, de Harry gépiesen Draco felé fordult.

- Beszélnünk kell…

- Tudom - bólintott az, szokatlanul őszinte vonásokkal amúgy szép arcán.

Szó nélkül megindultak az egyik belső udvar felé, egy csodálkozó társaságot hagyva maguk mögött.

A tanárok és barátai zavartan pislogtak. Ahogy eltűntek az egyik fordulóban, Ronban megérett az elhatározás.

- Jól van hát! Jössz, Hermione?

- Hova? - kérdezte az meglepetten.

- Hát utánuk! Mi van, ha egymásnak esnek? Mi lesz, ha párbajozni akarnak?

Mindenki összerezzent az összecsapásnak már a gondolatától is.

- Én megyek, és megnézem, mit terveznek! Nem hagyom, hogy az a disznóképű Malfoy kárt tegyen benne! Már elnézést… - kért bocsánatot a tanároktól az iménti sértés miatt. Azok egymásra mosolyogtak. Rowena bólintott.

- Rendben. Én magammal viszem Marie-t - ajánlotta -, ti pedig menjetek a gyerekekkel. Nehogy tényleg valami baj legyen.

- Én nem fogok lopakodni meg leskelődni! - fortyant fel Perselus.

Sirius megforgatta a szemeit.

- Azt nem is kell - próbálta puhítani Remus. - Csak legyünk a közelben, ha történik valami.

Lamerin kézen fogta apját, és a két elsiető prefektus után húzta. A professzor tiltakozva felnyögött, de követte a többieket.

Harry és Draco némán ballagtak egymás mellett. A szőke fiú a talpuk alatt ropogó havat nézte. Egy hevesebb fuvallat csapta meg mindkettejüket, hópelyheket fújva hajszálaik közé. Draco megborzongott, és összébb húzta magán a talárt.

Harry is jobban elmerült a sárga-vörös, griffendéles sálban. A szél kegyetlenül átfújt a pulóverei alatt.

Megálltak az oszlopokkal szegélyezett udvar közepén, ahol melegebb napokon egy szökőkút bugyogott. Most a vízköpő megdermedve állt: a máskor tenyeréből előtörő forrás vize áttetsző jégcsapként csüngött ujjain. A gyerekek általában le szokták törni, ha meglátják, de ez most olyan szépségesen fagyott meg, hogy senkinek sem volt szíve megrongálni.

Harry már igazgatta a talárját, hogy leüljön a kút szélére, de meglátta a peremre hullott, tíz centiméter vastag havat, és inkább meggondolta magát. Sóhajtott egyet, és végül megszólalt.

- El fogod mondani neki, ugye?

Draco pillantása mindent elárult.

- El fogod mondani neki, hogy kvibli a kedvesem, nem igaz?

- Nem tudom, mit vártál - felelte végül a szőke. - Vagy én, vagy más, de valaki biztos informálta volna.

Elfordult, és ajkainak szegletében mintha egy apró mosoly jelent volna meg.

- Szép, dicsőséges tett - jegyezte meg Harry keserűen. Tekintetével át tudta volna döfni Draco hátát. Majd lágyabb, csalóka hangra váltott. - Láttad már őt?

Malfoy sebesen megpördült, és szinte rémülten nézett rá.

- Néztél már a szemeibe? - folytatta Harry ugyanolyan hangon, amitől még saját maga is libabőrös lett.

A mardekáros igyekezte összeszedni széteső büszkeségét, és újra elfordult. A kezei ökölbe szorultak.

- Szóval nem - válaszolta meg a kérdést Harry magától. Jól ismerte osztálytársa jelzéseit. Újból előtört belőle az irigység. - Sejthettem volna.

Mikor meglátta Malfoy vicsorgását, védekezően felemelte a kezeit.

- Én a helyedben addig örülnék…

- Még szerencse, hogy nem vagy a helyemben!

- Arra számítasz talán, hogy majd nagyon fennkölt és méltóságteljes jelenet lesz?

A szőke fiú megtorpant, pedig mintha már indult volna.

- Ne is reménykedj - hallatszottak Harry sötét szavai. Draco szemei megteltek kíváncsisággal; így talán még sohasem tekintett riválisára. - Nem lesz benne semmi magasztos… Hogyan is lehetne? - szusszantott egyet bosszúsan. - Mindenki a porban kúszik előtte… Még az apád is - kockáztatta meg.

Ám Draco nem tett semmit.

- Te nem ismersz alázatot? - kérdezett vissza undorodva.

- Megér ennyit a nemes aranyvéred? - próbálkozott Harry őszintén. - Megéri, hogy előtte fetrengsz a mocsokban?

A szívére tette a kezét.

- Apádnál csak ritkán láttam méltóságteljesebben viselkedő férfit - vallotta be. - De még ő is csak térdre borulva mer Voldemort elé kerülni. Talán élvezitek, hogy így megaláz titeket? Élvezed, hogy egy nálad alacsonyabb rangú, mocskosabb vérű félember parancsolgat nektek?

Draco egyre inkább úgy érezte, hogy nem tud mit felelni. Mindig lett volna valami ellenvetése, de Harry szavai folyton megcáfolták, amit igaznak vélt.

- Mindenki retteg tőle. Erre a legegyszerűbb hatalmat építeni, hát nem érted? - lendült bele Harry, mert érezte, hogy ha most sikerül Draco érzelmeire hatni, akkor talán még nincs veszve a fiú. - Veletek ugyanúgy bánik, mint azokkal, akiket üldöztet!

- Megjutalmaz minket!

- Mivel? Egy kígyós koponyával?

Draco lehunyta a szemeit. Ki akarta zárni az elméjéből a vérlázító szavakat.

- Noha nincs ember, akit innen - pillantott az iskola falaira Harry - nálad jobban utálnék… nem kívánom neked azt a gyomorszorító érzést, amit a jelenlétében szoktam tapasztalni.

- Hát ez igazán rendes tőled! - csattant fel Draco. - Nem kérek a szánalmadból! - sziszegte. - És nem vagyok kíváncsi Dumbledore szavaira sem!

Harry arrébb rúgott egy kisebb kupac havat.

- Dumbledore-nak ehhez semmi köze… - mondta érdekes hangon. Még Malfoy is észrevette benne a keserűséget… és titkon örült ennek. - Már nem is tehet semmit.

A szőke mardekáros végigmérte őt.

- Ez már csak kettőnk harca. Voldemorté és az enyém.

- A helyedben félnék.

- Szerencséd, hogy nem vagy a helyemben - vigyorodott el fáradtan Harry.

Draco is mosolyogva fújta ki a levegőt. Cinikus fintorral meredt a vízköpőre.

- Piton is veletek van, ugye? - kérdezte váratlanul. Mivel Harry nem felelt, hozzátette. - Láttam, amit láttam. Nem lett semmi baja, pedig két kezével fogta a lányt.

Harry úgy érezte, ezen már nincs mit titkolni, így bólintott.

- Tudhattam volna. Ezért bánik így veled mostanában… Engem pedig megvet… - folytatta undorodva. - Megvet, mikor ő és az apám évek óta ismerik egymást…

- Emlékszel még arra a sérült fiúra - vágott közbe Harry hirtelen -, akin a nyáron a főbenjáró átkok egyikét gyakoroltad?

Malfoy elsápadt.

- Honnan… tudsz te erről?

- Én voltam az a fiú - vallotta be riválisa könnyedén.

- MIVAN? - kiáltotta Draco döbbenten.

- Tudtam, hogy követnek a halálfalók, így megváltoztattam a külsőmet. Ezért nem ismertek fel. Pechemre… olyasvalakinek a kinézetét öltöttem magamra, akit szintén kerestek. Sovány fiú… hosszú, fekete haj… csillogóan kék szemek… Hármat találhatsz, ki volt az a fiú, Draco - fejezte be Harry, gúnyosan megnyomva a mardekáros fiú keresztnevét.

- Piton professzor fia… - motyogta az bizonytalanul, ahogy az információtöredékek egy egésszé álltak össze előtte, akár egy kirakó darabkái.

- Kicsit morcos volt, mikor kiderült, hogy a halálfalók, saját hálátlan társai rabolták el a kisfiát és ölték meg a feleségét. És mikor kiderült, hogy az apádnak is köze lehetett a dologhoz, nos… kicsit elborult az agya. A helyedben örülnék, hogy „csak” megvet…

Draco megsemmisülten rogyott le a szökőkút szélére, nem is törődve azzal, hogy az egész feneke vizes lesz. Harry azért lesöpörte a havat, és ráült a sáljára, nehogy felfázzon.

- Súlyos, mi? Ha egyvalakivel megtörtént, hogy elárulták a saját társai, mi a garancia, hogy mással nem történik meg? Mi a biztosíték arra, hogy téged nem fognak cserbenhagyni?

- Te… te csak ne bomlaszd itt a morálunkat! - förmedt rá Draco. Szavai azonban roppant mulatságosnak tűntek. Sem ő, sem Harry nem bírták megállni nevetés nélkül.

- Sose hittem volna, hogy egyszer ilyen kedélyesen elbeszélgethetünk egymással… - jegyezte meg a griffendéles. - Úgy tűnik, ez az év tele van meglepetésekkel.

- Ne értsd félre a helyzetet - figyelmeztette Malfoy. Majd motyogva hozzátette. - Mindig is fura volt, honnan lett Piton professzornak hirtelen ekkora gyereke…

- Na igen…

- De miért tartotta titokban? - folytatta a hangos elmélkedést a szőke.

- Szerinted?

- Elvett… egy sárvérűt?! - sápadt el Draco.

- Egy muglit - pontosított Harry.

Malfoy arcán fancsali fintor jelent meg. Így szokott nézni Hermionera is.

- Nincs abban semmi rossz… - tette keresztbe a lábait Harry, mert kezdett fázni. - Bár ti is megértenétek vére…

- Akkor ezért vagy… vele… - célzott a mardekáros a francia lányra. - Nem félsz, hogy… hogy miatta kihalhat a véred?

- Pontosan mire gondolsz? - vonta össze a szemöldökét a másik.

- Egy kviblitől vagy egy muglitól kisebb eséllyel születhet varázsló gyermeked.

Harry először pislogott párat, majd szívből felkacagott.

- Te jó ég, Draco! Ki a fene gondol még ilyesmire?!

Ám Malfoy halálos komolysággal nézett vissza rá, noha igencsak ostobának érezte magát, amiért Potter kinevette.

- Látszik, hogy nem vagy aranyvérű. Mi törődünk az ilyesmivel is.

- Draco - csuklott egyet Harry jókedvében, és kitörölt egy könnycseppet a szeméből. - Még gyerekek vagyunk. Mit foglalkozol te ilyen korban a nősüléssel? Ráérsz erre, ha már kikerültünk a Roxfortból… Na és emiatt utálni a nem-aranyvérűeket! - csapott a homlokára.

- Hiszen miattuk hígult fel a varázslók vére ennyire! Csakis ők tehetnek arról, hogy ennyi kvibli szaladgál közöttünk!

- Na és Frics? Amikor csak teheted, bemártasz minket nála. Ő is kvibli…

Malfoy szeretett volna mondani valamit, de inkább mosolyogva megrázta nedvesedő, szőke hajszálait. Felállt, és leporolta a talárját. Kényelmetlenül állapította meg, hogy a fenekén teljesen átázott, és egy nagy, alma formájú folt keletkezett. Kínosan eltakarta a kezeivel a problémás részt.

- Már csak egy kérdés - kezdte egészen más kifejezéssel, mint amit eddig megszoktak tőle. - Miért mentetted meg az életemet odabenn? Honnan tudtad, hogy…?

- Engem is ugyanaz a bűbáj védett Voldemorttól - jegyezte meg Harry, újra komoran. - Marie-nál csak egy kicsit más a helyzet. Most, hogy kiderült, nem egyszerű baleset végzett a szüleivel…

Hatalmasat sóhajtott. Vajon ugyanúgy érzi magát kedvese, mint ő hat éve, mikor megtudta Hagridtól az igazságot?

- Az anyja biztosan nem tudta, ki ellen kell megidéznie a bűbájt. Talán többen támadtak rájuk… Nem tudni. Ösztönösen idézhette meg a bűbájt, mindenki ellen irányítva, aki fekete mágiát használ. Dumbledore szerint muglira nem lehet ilyen erejű varázslatot bocsátani, így Marie valószínűleg bírt boszorkányi képességekkel… az elején. De a bűbáj talán elnyomta… kioltotta ezeket… Ezért nem figyeltek fel rá. Le volt árnyékolva… Azért ismertem fel a bűbájt, mert Mógussal ugyanez történt. Először mintha elszenesedett volna a teste, majd szétmállott…

- Akkor? Miért akadályoztad meg? Itt lett volna a nagy alkalom, hogy megszabadulhass tőlem - villant kihívóan Draco szeme.

- Halt meg már valaki miattad?

Malfoyt váratlanul érte a kérdés. Csak értetlenül tátogott.

- Akkor nem is tudhatod, milyen érzés… - kapta félre a tekintetét Harry. - Tizenegy éves gyerekként nehéz volt szembesülni azzal, hogy a szüleim miattam haltak meg… Aztán a puszta érintésemtől porrá válik az egyik tanárom… Cedricet megölik, csak mert véletlenül velem együtt került Voldemort szemei elé. Végül… a keresztapám is az életét veszti a forrófejűségem miatt… Nem, el sem tudod képzelni, milyen érzés ezzel együtt élni. Nem kívánom ezt még neked sem, nemhogy a kedvesemnek.

Sokáig vizslatták egymás arcát. Nem szóltak, csak a másik reakcióit figyelték. Végül Draco volt az, aki félbeszakította a szem-párbajt. Oldalra kellett pillantania, mert Pansy Parkinson a távolban meglengette a kezét.

- Dracooo? Jössz? Lassan indulnak a szekerek!

Malfoy újra Harryre nézett. Az lassan feltápászkodott.

- A helyedben jól átgondolnám, amiről most beszélgettünk.

- Inkább hagyjuk, hogy ki kinek a helyében mit tenne - legyintett Draco szórakozottan, és az égre emelte a tekintetét.

- Rendben - vigyorodott el Harry. - Minden… jót - mondta bátortalanul. Furának tűnt bármilyen üdvözlés, amit Malfoynak szánt.

Draco csak biccentett, majd Pansy felé indult. Egyszer azért még hátrafordult.

- Gratulálok a nyári esethez. Parádés szökés volt…

Harry hümmögve, óvatosan mosolyogva indult vissza a kastélyba.

Míg Marie csendben itta egyébként finom teáját, Ron kifakadt.

- Harry! Nevetve cseverésztél Malfoyjal! Komolyan nem tudok kiigazodni rajtad mostanában! Először Piton professzor! Elnézést, professzor… - szabadkozott, Perselus felé pillantva. - De senki sem hitte volna, hogy ön és Harry egyszer még jóban lesznek…

Piton csak megvonta a vállát, és legyintett, fia viszont a kuncogástól nem tudta tovább inni az italát. Remus és Rowena is összemosolyogtak. Gilles és Jules azonban nem tudta, min kell nevetni.

- Most meg Malfoy! Legközelebb mi lesz? Tudjukkivel mész sörözni a Szárnyas Vadkanba?!

Erre már harsány kacagás tört ki a tanári szobában.

- Azt azért nem - jegyezte meg Harry inkább sötéten.

Kedveséhez fordult, aki némán nézte a csészéjét. Megfogta a kezeit, mire a lány ránézett. Harry nem szólt semmit: igyekezett a tekintetével beszélni. Marie ajkai megremegtek, majd a szemeiből elkezdtek potyogni a könnyek. Letette a csészét, és gyorsan áthuppant párja ölébe, aki hosszú karjaival igyekezte nem túl esetlenül átkarolni.

A többiek részvétteljesen meredtek rájuk. Remusnak összeszorult a szíve. Azon kezdett gondolkozni, vajon a kicsi Harry annakidején hogyan fogadta az igazságot. Ezt még sohasem kérdezte Hagridtól…

- Vegyetek süteményt - tolt eléjük egy tálat Rowena, hogy oldja a kínos feszültséget. - Nem hinném, hogy volt alkalmatok reggelizni.

A gyerekek bólogatva markolták fel az étvágygerjesztő, csokoládés sütiket. Harry halkan magyarázott valamit Marie-nak, hogy ettől majd jobban lesz. A lány, ahogy beleharapott az elsőbe, döbbent arcot vágott. Máris érezte a csokoládé jótékony, lélek-melengető hatását. Kissé szelídebben bújt oda kedveséhez.

Tompa moraj, kopogás és csoszogás hallatszott odakintről, így szinte mind az ajtó felé fordultak. Dumbledore lépett be, őt Rémszem és Tonks követte.

Piton elsápadt a vén auror láttán, és megborzongott, Remus azonban jókedvűen pattant fel a helyéről.

- Tonks!

Kézen fogva vezette a kanapéhoz. A piros hajú boszorkány mosolyogva integetett a gyerekeknek. Piton csak felvonta a szemöldökét.

- Tonks, tök jó ma a hajad! - jegyezte meg Lamerin. - Egyszer én is kipróbálok valami brutális színt.

Perselus őszinte rémülettel nézett csemetéjére, amitől mindenki kacagni kezdett. Még Marie is félretette búskomorságát.

- Ülj csak le, Alastor - kínálta hellyel Mordont Dumbledore.

A két francia kissé viszolyogva nézte Rémszem sebesüléseit, de legjobban a falábán döbbentek meg.

- Milyen nagyszerű is találkozni külföldi kollégákkal - biccentett feléjük Mordon.

Piton érezte, hogy már a hangjától is feláll a szőr a karján.

- Ezeket a sérüléseket… munka közben szerezte? - érdeklődött Gilles óvatosan.

- Mindet! - vágta rá Rémszem büszkén. - Ez a sors vár minden tisztességesen dolgozó aurorra.

Ahogy az igazgatóval tovahaladtak, Jules látványosan megborzongott. Mindenki azt hitte, a szakma rémségei ijesztették meg.

- Ilyen csúnya leszek? - suttogta elborzadva öccsének.

A többiek azt se tudták, hova rejtsék vigyorgó arcukat.

- Jaj, de sötét! - motyogta Perselus a fiának.

Egy pillanatra talán mind elfeledték a délelőtti, zavaros eseményeket…

- Szóval ez a szobátok? - nézett körbe Marie a griffendéles fiúszobában.

- Aha - biccentett Ron, aki hanyagul levetette magát az ágyra. - Most csak mi vagyunk ketten. Neville, Seamus és Dean hazamentek a szünetre.

- Nagyon üres így a klubhelyiség is… - jegyezte meg Hermione, az ajtófélfának támaszkodva. - Rajtunk kívül csak két hetedéves lány maradt itt…

Harry úgy rohangált fel-alá a szobában, mint valami mérgezett egér. Semmit sem talált. Másnapra igyekezte összeszedni a ruháit, de hol egy fél pár zokni hiányzott, hol egy alsónadrág. Derékig elmerülve turkált a ládájában.

- Biztos ne segítsek?

- Hagyd csak, megvagyok… - nyögte a fiú mosolyogva. - Mehetünk.

- Hát… akkor viszlát holnap… - oldalazott ki a szobából Marie, szendén vigyorogva, párja pedig követte.

Hermione nézte egy ideig, ahogy eltűnnek a lépcső alján, majd kérdőn Ronra meredt. Az szándékosan kerülte a tekintetét, és úgy bámulta Neville függönyének zsinórját, mintha azon valami roppant érdekes néznivaló lenne. A lány hirtelen zavarba jött.

- Öhm… hát… akkor… szia, Ron… - próbált kihátrálni a szobából, de olyan ügyetlen volt, hogy majdnem felbukott a küszöbben. Szégyenkezve takarta el az arcát, úgy sietett vissza a lányok hálószobájába.

Harry egy apró lökésre ébredt. Kábán nyitotta ki a szemeit, de egyelőre így is ugyanolyan sötét volt, mintha behunyta volna őket. Megdörzsölte hát halántékát, és nyögve könyökölt fel.

Végignézett magán. Mellkasáig be volt takarva, a tűz továbbra is pattogott a kandallóban, senki a szobában rajtuk kívül… Nem értette, mire ébredt, míg Marie a kezével újból meg nem bökte a vállát.

A lány izgatottan forgolódott, és kivehetetlen szavakat motyogott. Harry hamar rájött, hogy kedvesének rémálma lehet. Felült, és azon tanakodott, felébressze-e, vagy hagyja, hogy a lány maga oldja meg az álombeli konfliktust. Marie azonban egyre hevesebben kezdte dobálni magát, és tisztán érthetően suttogta, hogy „Ne!”.

Harry összevonta a szemöldökét, és közelebb hajolt. Megsimogatta a lány homlokát, remélve, hogy az majd segít. Meglepve tapasztalta, hogy Marie bőre igencsak forró, mintha egész teste lázban égne. Hajszálai hozzátapadtak az izzadtságcseppektől nedves arcához. Közelebb húzódott hozzá.

- Ez már nem játék, Marie, ébredj fel… - mondta halkan.

Kézfejével simogatta a lány arcát, de az görcsösen elfordult tőle. A kezeivel idegesen kapálózni kezdett. Harry nem győzte félrelökni őket.

- Mi van veled? - kérdezte immár hangosabban. - Marie! Én vagyok, ébredj fel. Nincs semmi baj, csak rosszat álmodtál…

Feltérdelt, és föléje hajolt, ám Marie egyre erőszakosabbá vált. Úgy vonaglott, hogy összegyűrte maga alatt a lepedőt, és mindenféle közeledést elutasított. Újra meg újra kitért Harry kezei elől, nem ritkán jó nagyot taszítva rajtuk. A fiú igyekezte szavaival megnyugtatni, de semmi változást nem tapasztalt. Megpróbálta leszorítani a két veszélyesen csapkodó kart, de a lány akkorát rúgott rajta, hogy az ágy végének támlájához vágódott.

- Mi a f…? - kiáltotta ingerülten. - Marie! - lenyelt egy goromba szitkot, és négykézláb újra a lányhoz mászott. - Most már elég legyen, a szentségit neki!

Máris megbánta, hogy kiabált, mert kedvese sikoltozni kezdett. Úgy tűnt, bármilyen kétségbeesetten is próbálkozik, nem képes felébredni. Harry csak nagy erőfeszítések árán tudott a közelébe férkőzni, de még így is úgy kellett vele birkóznia, mintha meg akarná erőszakolni. Hiába szólongatta, nem használt.

- Marie! - rázta meg teljes erejéből.

Ám megrémült a kétségbeesett hörgéstől, és fetrengéstől, amit válaszként kapott. Eszébe jutott…

Egy éve neki is borzalmas rémálmai voltak. Nem is akárki jóvoltából…

- Draco… Máris elárulta volna…?!

Azonnal a pálcájáért kapott, mely ott nyugodott az ágy melletti éjjeliszekrényen. Bal kezével összefogta a lány karjait, a másikkal pedig már suhintott is.

- Legillemens!

Egyszer használta eddig a legillemenciát szándékosan, akkor is csak haragjának kivetítéseként. Így kissé bizonytalan volt, mikor tudatosult benne, hogy már behatolt a lány elméjébe.

Úgy érezte magát, mint egy gubóból kikelő rovar. Kinyitotta a szemeit, elengedte felhúzott lábait, melyeket eddig átkarolva tartott. Furcsállt mindent, ami körülvette. Az első meglepő körülmény az volt, hogy friss szellőt tapasztalt. A fuvallat kellemesen cikázott hajszálai közt, finoman simogatva a bőrét, noha lábujjai kicsit fáztak. Ekkor vette észre, hogy tulajdonképpen mezítláb van, bár testét idegenszerű, kék pizsama fedi. Különösnek tűnt számára, hiszen testi valója meztelenül feküdt az ágyban, és ilyen színű hálóruhája sem volt sosem.

Rájött azonban, hogy nincs ideje ilyen apróságokra pazarolni a figyelmét. Gyorsan körbenézett, de bele is szédült a látványba. Lebegett ugyanis, ráadásul ugyanolyan észbontó magasságban, mint korábban, saját álmában. A szíve kihagyott egy pillanatra. Nem félt ugyan a mélységtől: hozzászokott kviddicsezés közben. Most mégis meg kellett nyugtatnia zakatoló szívét, hogy minden valószínűség szerint nem fog lezuhanni.

Izgatottan körbepillantott, immár óvatosabban. Egy éjszakai tájat látott, és nem talált benne semmi különöset. Alatta egy szürke autósztráda betonútja kanyargott, itt-ott hidakon átvezetve. Város se közel, se távol nem volt, csak a táj gyönyörű lankái. A hidak mentén sziklák törték meg a fű nagy, zöld szőnyegét, de egyszerűen pompázatosnak tűntek ezek is.

Harry egyszerűen nem tapasztalt életet a természeten kívül. Az út is üres volt, sehol egy autó, vagy…

Az egyik pillanatban fékcsikorgásra lett figyelmes. Arrafelé kapta a fejét, és látta, hogy egy fehér autó száguld az éjszakában. Körülötte apró pontok keringtek, és mintha még kacagást is lehetett volna hallani. Jó messzire jártak tőle, így kisé tehetetlennek érezte magát. Szeretett volna odaúszni a levegőben, hogy lássa, pontosan mi is történik. Evezni kezdett a kezeivel, noha meglehetősen nevetségesnek érezte a próbálkozást. Hirtelen mintha egy fél métert előrecsusszant volna. Kipróbálta újra, csak a haladásra koncentrálva, és megint sikerült. Testéhez szorította hát karjait, és az események felé kezdett száguldani.

Ahogy közeledett, egyre hangosabbá vált a nevetés, és szinte kivehetővé váltak a repülő pontocskák is. Fekete csuhás, emberszerű alakok voltak, pálcát szorongatva, és színes szikrákat lövöldözve az immár nyilvánvalóan előlük menekülő autóra.

Harry ujjai összeszorultak, de pálcáját hiába kereste: nem volt markában. Nem tudta, így mire lesz majd képes, ám úgy tűnt, minél jobban igyekszik, egyre gyorsabban peregtek az események, tőle függetlenül. A hajszolt kocsi ide-oda csapódott, ahogy megpróbálta kikerülni a bűbájokat. Többször is végigcsuszkolta a szalagkorlátot, az oldala is behorpadt. Harry, hogy közeledett, mintha kétségbeesett sikoltozást is hallani vélt volna. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, az autó hatalmasat fékezett: a sofőr félrerántotta a kormányt, így a kocsi hosszan farolva beleszaladt az egyik szakadékba. Nem látta ugyan, de hallotta, ahogy szétzúzódik a lenti sziklákon, majd egy sárgás-vörös fénycsóva jelezte, hogy fel is robbant.

Harry azt hitte, megáll benne az ütő. Nem tudta mire vélni, amit látott. Semmiként sem érintette őt, mégis borsózott a háta a tragédia láttán. Nem elmélkedhetett azonban sokat, mert újabb motorzúgásra lett figyelmes. A távolban, ahonnan az előző autó is jött, egy újabb, fehér kocsi robogott feléje, újabb fekete pontocskákkal körülvéve.

- De hát… - rázta meg a fejét értetlenül.

Minden majdnem ugyanúgy történt, ahogy az előbb, leszámítva azt, hogy a csuklyás üldözők most az ablakokat betörve turkáltak a kocsiban, zaklatva a benn ülőket. A jármű most nem is lassítva szakította át a korlátot, és pottyant a mélybe, mint az előző.

Mikor harmadszorra is felbúgott a motor és a duda hangja, Harry gyanakodni kezdett.

- Ez… nem valóság… - döbbent rá.

Sebesen kutakodni kezdett az égen. Kereste az egésznek a forrását…

Egy halovány rózsaszín, pántos, nyári ruhácskába bújt, világos hajú lányka lebegett sok-sok méterrel fölötte. Szoknyájának szép szalagjai úgy lengedeztek a szélben, mintha megannyi kígyó feje táncolna valamilyen kígyóbűvölő zenéjére. Hosszú tincsei is békésen lebegtek. Ugyanúgy össze volt kuporodva, ahogy Harry, mikor megjelent az álomban.

- Marie… - nyújtotta ki feléje a kezét a fiú.

Meglepetésére azonban ajkai némán mozogtak. A torkához kapott, rémülten, mintha betegnek érezné magát, de egy hangot sem bírt elővarázsolni. Újra a lányra pillantott, aki még mindig lehunyt szemekkel aludt fölötte. Újra a repülésre koncentrálva odalibben hozzá. Kíváncsian körözött körülötte, minden oldalról megvizsgálva, de semmi különöset nem tapasztalt rajta. Azon kívül, hogy a lány szeme sebesen mozgott a szemhéjai alatt. Ujjai görcsösen ölelték lábait, és a homlokán verejtékcseppek jelentek meg.

Sokadszorra szólalt meg a fehér autó keserves dudaszava. Harry újra meg újra végignézte az ugyanúgy halállal végződő balesetet, míg végre rájött.

Amit látott, a lány félelmeinek kivetülése volt. Aznap kellett szembesülnie azzal, hogy a szülei gyilkosság áldozatai voltak, és hogy ő is csak véletlenül úszhatta meg a balesetet. Elméje különböző módon próbálta meg feldolgozni a keserű információt, fura és bizarr jelenetekké kovácsolva a vélt emlékfoszlányokat.

Harry azonban tudta, hogy a látott képek több okból sem felelhetnek meg a valóságnak. Ha a lány túlélte szüleit, akkor a család fehér autója (ha valóban ilyen színe volt) nem zuhanhatott egy szakadékba, és nem robbanhatott fel, hiszen akkor mind ott haltak volna meg. Ismerte kedvese testét: sehol sem talált rajta égésnyomokat, vagy komoly műtéti beavatkozásra utaló hegeket. Így szinte biztos volt benne, hogy a tragédiának másképp kellett lejátszódni. Másrészt túlzásnak találta a maguktól repkedő támadókat is. A külsejük alapján halálfalóknak tűnő emberek elnagyolt formája is csak arra engedett következtetni, hogy a lány megpróbálta elképzelni az igazán gonosz mágusokat, és valahogy egy ilyen torz kép alakult ki róluk. Senki sem képes magától repülni, seprű szükséges hozzá, ám ez mintha kimaradt volna a folyton ismétlődő álomból. A lány tehát szörnyűbbnél szörnyűbb képekkel kínozta magát, hogy agya fel tudja dolgozni a szülők halálának valós eseményeit.

Nem hibáztatta azonban. Kisgyerekként sokszor, mikor szeretetnek és törődésnek híján volt, megpróbálta elképzelni, milyen is lehetett az az autóbaleset, melyben a saját szülei meghaltak, míg ő egy karcolással a homlokán túlélte. Sosem sikerült igazán megértenie, és szinte megkönnyebbülésként hatott, mikor rájött az igazságra.

Újra Marie felé fordult, immár szánalommal az arcán. Megfogta a lány kezeit, és kibontotta a kis testet a szorításból. Nem tudott beszélni hozzá, így egyszerűen csak megcsókolta.

- Ébredj fel… - koncentrált az elméjére. - Ébredj fel, kedvesem…

Ijedt sóhaj szakította félbe csókjaikat. A lány sápadtan riadt fel kómaszerű állapotából.

- Harry! - formálták ajkai, de ő sem tudott megszólalni. Rémülten kapta a szája elé kezeit, és a kétségbeesés kiült az arcára. - Nem tudok beszélni! - gondolta.

- Nem baj… - rázta meg a fejét Harry meglepetten. - Hallom, amit gondolsz…

Csak remélni tudta, hogy a lány is ugyanígy érzékeli szavait.

- Marie… Fel kell ébredned! Amit itt látsz, az nem a valóság… Csak megpróbálod elképzelni, hogyan történhetett… de mindez hamis. Rá kell jönnöd, különben sohasem lesz vége, és sosem fogsz tudni felébredni!

A lány bólintott, majd átölelte a nyakát. Azt hitték, ettől majd mindketten magukhoz térnek, ám a táj hirtelen megváltozott. Sebes szél kapott a hajukba. Megrémültek, és jó szorosan egymáshoz bújtak.

Mikor újra ki merték nyitni a szemeiket, egy hatalmas város felett lebegtek. Egy sötét színű folyó két partján emelkedett, egy szinte teljesen sík vidéken. Alacsony épületei voltak, egyedül a fekete füstöt pöfékelő gyárkémények tűntek ki magasságukkal, és…

- De hiszen ez az Eiffel-torony! - engedte el Marie Harryt. Érezte, hogy a félelme elszállt; helyét pedig átvette a kíváncsiság. Tudni akarta, miként kerültek oda, ahol most vannak.

Harry, mivel soha nem járt még Párizsban, csak megvonta a vállát. A tornyot természetesen ismerte képekről és a tévéből, de élőben még sohasem látta. Tényleg lélegzetelállító volt.

- Mi folyik itt? - kérdezte Marie, sokkal éberebben. - Miért vagyunk itt?

- Fogalmam sincs… Azt hittem, fel fogsz ébredni…

- Hogy kerültél egyáltalán az álmomba?

- Bűbájjal… Mindegy - legyintett Harry. - Ami fontos, hogy kikerüljünk innen… Hogy jutottunk Párizsba? Mi közünk ehhez a helyhez?

Úgy érezte, valami húzza őket a torony felé. Ahogy lebegtek, lepillantott. Az utcákon sok-sok embert látott, dekorált tereket és házakat, felvonulásokat, sátrakat és cirkuszokat. Mikor meglátta, hogy a legtöbben biciklin vagy lovas kocsin közlekednek, kérdőn kedvesére pillantott.

- Szóval te sem látsz autókat… - jegyezte meg a lány.

- Egyet sem…

- És nézd meg ezeket a gyárakat… Biztos vagyok benne, hogy manapság egy üzem sem füstölhet ilyen erősen… Szerinted... visszamentünk az időben?

Harry, ha nem tapasztalta volna az időutazást korábban, cinikusan fogadta volna a kérdést, ám így inkább gyanakodva töprengett el. Lázasan kutatott az emlékei közt, ami kettejüket ehhez a városhoz köthette volna.

Időközben megérkeztek a torony erkélyéhez, ahová lift vitte fel a látogatókat. Csupasz talpuk furamód nem érintette a padlót. Szellemnek érezték magukat, és a bámészkodók is így viselkedtek velük: senki sem vette észre a két idegent. Harry hirtelen feleszmélt.

- Keress valaki ismerőst!

- Mivan?!

- Egy… vérrokonod… - jutottak eszébe Piton szavai. Nyári beszélgetésüknek azóta nem is tulajdonított jelentőséget. - Talán köztük lehet…

- Harry, lenéznél egy pillanatra? - mutatott le a lány, áthajolva a korláton.

Odalent egy kisebb tömeg csődült össze, és mind a felvonóra vártak.

- Semmi esély arra, hogy ekkora csődületben ráismerjek bárkire is… akivel egyébként sosem találkozhattam!

- A szemetekről meg lehet ismerni titeket!

- Mondieu, Harry! - csattant fel a lány. - Semmi értelme! Nem látnak, és nem hallanak minket!

Kedvesének el kellett ismernie, hogy igaza van.

- A századforduló környékén lehetünk… - merengett a fiú.

- Keressünk valami röplapot vagy újságot - pattant fel a korlát szélére Marie, és kitárt karokkal a mélybe vetette magát.

- Várj! - kiáltott utána Harry, de rájött, hogy nem zúzhatja magát halálra, így utána ugrott.

Egymást előzgetve, egyre vidámabban kerülgették az embereket, míg végül egy cirkusz kézzel festett plakátja előtt lefékeztek.

- Igazad volt… - mutatott Marie a dátumra. - Kíváncsi vagyunk, mi a célja ez-…

Ám a heves szél újra feltámadt, időben és térben újra arrébb sodorva őket.

- Ne engedd el a kezem! - suttogta Harry, jól megszorítva a lány ujjait.

- Jesszusom! - sikkantotta a lány, mikor megpillantotta az alattuk elterülő, végtelennek tűnő óceánt. Meg is kapaszkodott a fiú karjában.

- Egy hajó…- állapították meg, de már szippantotta is őket oda feléje valamiféle láthatatlan erő.

Keresztülcikáztak a fedélzeten, meg-megállva egy-egy pillanatra a korlátnak támaszkodó utasok orra előtt. Míg Harry tovaszökkent, Marie megállapodott egy félhosszú, barna hajú fiatal nő előtt, aki egyedül utazott. Kíváncsian fürkészte az arcát és szemeit, és meghökkent, mikor a sajátjához hasonló tekintettel találkozott.

- Harry… - suttogta először halkan. - Harry! Megtaláltam! Szerintem ő az!

A fiú visszafordult feléjük, de az utas megindult a lépcsők felé.

- Ő is… olyan, mint én… - mutatott felé Marie. Fellépett a korlátra, majd kecsesen lehuppant a túloldalon, mint valami tündér.

Harry körbejárta a nőt, bosszankodva azon, hogy az mindig arrébb megy: így nem tudta igazán szemügyre venni.

- Mi ez az egész?! - sopánkodott Marie unottan.

Ám mindketten összerezzentek, mert a következő környezet, ahová kerültek, már egy sokkal nagyobb, sokkal későbbi hajó fedélzete volt.

Rémülten ölelték egymást, mert megijedtek, hogy a nagy tömeg agyontapossa őket. Ám újra rá kellett ébredniük, hogy még mindig csak az álomban vannak.

Harry az emberek öltözékéből megállapította, hogy ez megint más kor lehet.

- Szerinted… miért kerülünk új meg új helyekre? - bújt mellkasához a lány. - Talán… meghaltunk?

A fiú óvatosan mosolyogva nézett le rá. Megsimogatta a haját, és megvonta a vállait.

- Olyanok vagyunk, mint… valami szellemek… Itt mászkálunk közöttük… Ez olyan szörnyű…

Sebesen repkedtek a képek és helyszínek, és már arra sem volt idejük, hogy egyik-másik helyen felocsúdjanak. A beszédhangok, szirénák és tülkök, dudák és a természet zajai is mind összekeveredtek.

Harry lehunyta a szemeit. Belülről őt is kezdte dermeszteni a félelem. Miért nem érzett magában erőt ahhoz, hogy megszakítsa az elmék közötti kapcsolatot? Igaz, nem szívesen hagyta volna magára a lányt, de tanári segítséggel biztos fel tudták volna ébreszteni… Bárcsak velük lett volna Piton… vagy… Dumbledore…

Be kellett vallania magának, hogy most, hosszú idő után, igazán szüksége lett volna az igazgatóra.

- Harry - súgta a fülébe nevét a lány. - Nyisd ki a szemed egy picit!

A fiú engedelmeskedett.

- Nézd!

Valami roppant díszes kastélyban lehettek. A falakat festmények borították, aranyló csillárok lógtak alá a tükrös mennyezetről. Este volt, mert sötét volt odakinn: látták a tiszta eget a padlótól mennyezetig érő üvegablakokon. Egy szépséges bálterem ajtajában álltak, és a középen éppen menüettet táncoló férfiakat és nőket nézték. Hatalmas ruháikban ugyan nehéznek tűnt mozgásuk, de mindenképpen volt bennük valami finomság. Parókáik, legyezőik, masnijaik, fénylő drágaköveik mind arról árulkodtak, hogy nemesekről van szó. Fenségesen is mozogtak, tisztelettudó viselkedésük is előkelő származásukra utalt. Kellően hangos barokk muzsika szólt a zenekar felől, a karmester finoman ütötte az ütemet.

Volt valami nyomasztó a zenében. Harry úgy érezte, hogy ez… most más. Más, mint az eddig látottak.

Ösztöneit igazolta, hogy az őket általában elrepítő fuvallat most egy seregnyi más alakot varázsolt ide. A falakon és mennyezeteken keresztül számtalan szellemalakú pár érkezett a táncparkettre, és csatlakozott a már mulatókhoz. Gyöngyházszínű fényükkel kitűntek az élők közül. Meglepetésükre néhányan még integettek is feléjük. Az ajtó két szárnyánál is megjelent két szolgáló külsejű alak, akik beljebb tessékelték a két fiatalt.

Harry látta Marie arcán a keserűséget. A lány a szívére tette a kezét. Ő is érezte. Akárcsak ő maga…

Az utolsó előtti repülés egy napsütötte temetőbe vitte őket. A kicsi, szürke falú templom kertjében csak kevés kereszt állt, azok is tisztes távolságban egymástól, némelyek még el is lettek kerítve. Szép volt az egész. Harry egész életében csak olyan temetőkben fordult meg, amelyek mindig nyomasztóan hatottak rá. Ám itt állva, a frissen nyíló, mezei virágok és zöld fű közt, ezeken a szép lankákon… Olyan meghitt érzés volt. Ez valóban békés nyugalom lehet…

Fekete és vörös taláros alakokat pillantottak meg az egyik sír előtt. Összesen négyen voltak. A nap pont a vállaik felett sütött, így arcukat nehéz volt kivenni.

Harry kedvesére pillantott. Az sóhajtott egyet, majd kézen fogva, egyforma léptekkel megindultak feléjük. Gyomorszorító érzés volt, mert Harry félt attól, amit esetleg a sírköven láthat majd. Ám minden gondolatát elfelejtette, mikor meglátta, hogy még egy alak, egy ötödik térdel a figyelt sírhely előtt. Hosszú, sötét haját és fekete talárját kegyetlenül cibálta a szél, mint ahogy lelkét marcangolhatta a fájdalom. Harry ráismert benne Siriusra.

- Hogy… lehet ez? - nyelt egyet, remélve, hogy ezzel visszatarthatja könnyeit.

Sirius szomorú vonásokkal, térdelt a földön, egyre csak a szürke keresztet nézve. Kezeiben pár szál, hófehér virágot szorongatott, melyeket aztán a virágtartókba tett. Nem sírt: így tűnt, már nem képes rá.

Harry továbbra sem akart hinni a szemeinek. Megint a múltban lennének?

Ekkorra már a másik négy gyászoló arca is kivehetővé vált. Perselus és Rowena, Remus és Tonks hasonlóan fájdalmas arccal meredtek Blackre és a sírkőre. Mindkét pár kézen fogva állt, mintha attól félnének, hogy a szél elszakítja őket egymástól. Idősebbnek tűntek…

A gyerekek félve kerülték meg a sírt, és megrendültek, mikor meglátták a belevésett betűket.

Kettős sír volt, egy párnak szánták.