- Végig igazunk volt, James - töprengett Sirius Remus szobájának asztalánál ülve.

- És akkor mi van?! - csattant fel Lily Potter. - Harrynek igaza volt: ha tudtátok, ha nem, undorító, ahogy viselkedtetek. Ezen már semmi sem változtat.

- Bármi is történt a múltban, a jelenre kell koncentrálnunk - vágott vissza Sirius. - Rowena veszélyben van. És Harry is.

- Harry? Őt sosem harapná meg! Most már nem bántaná! Éveken át utálta, mégsem tört az életére! Perselus megbízható! James, mondj már valamit!

- Szerintem Remusnak joga van tudni.

- Azok után, hogy a múltkor majdnem leleplezett minket Harry előtt? - pattant fel a székből Sirius. - Azt mégis hogy képzelte?

Ám Lily nem tudott felelni, mert kinyílt a szoba ajtaja, és belépett rajta barátjuk, Lupin. Letette könyveit egy kis asztalkára, és sóhajtva kibújt cipőiből. Felhúzta kényelmes papucsát.

- Remus!

Lupin olyan hevesen pördült meg, hogy talárja lobogott a vállain.

- Ti meg mit kerestek itt?

- Nem önszántunkból jöttünk! - dörmögte Sirius.

- Igen? Akkor el is mehettek! - rivallt rá Remus. - Semmi szükségem rád, Sirius!

- Te árultál el minket Harrynek!

- Mert már elegem van belőletek! Unom, hogy kényetekre-kedvetekre felbukkantok itt, hívatlanul, és mint valami hírnökök szállítjátok nekem a híreket, akár olyanokat is, amikről nem is lenne szabad tudnom!

- Egy szavadba kerül, és többet semmit sem tudsz meg tőlünk!

- Elég legyen! - kiáltotta Lily. - Hogy beszélhettek így egymással?! Barátok vagytok, a legeslegjobbak! Hagyjátok abba a civakodást!

- Mi romolhatott el? ‑ kérdezte halkan James. Hangja olyan panaszos volt, mint azelőtt sosem.

- Az… hogy ti nem tartoztok ide ‑ sóhajtotta Remus.

Asztalkájának szép, polírozott felületét simogatta, és annak visszatükröződő fényében saját, szomorú arcát vizsgálgatta.

- Ti már nem tartoztok az élők közé. Halottak vagytok… mind. Nagyon nehéz volt ezt akkor is beismernem magamnak, de… most még nehezebb - nézett rájuk remegő szemeivel. ‑ Hiszen nap mint nap látlak titeket, mintha mégis itt lennétek, mintha… élnétek. Amikor elveszítettelek titeket ‑ pillantott Jamesre ‑ azt kívántam, bár utánatok mehettem volna. Szenvedés azóta minden nap, amikor rátok gondolok. Minden nap meghalok egy kicsit, amióta itt vagytok…

- Remus… - lebegett oda hozzá Lily. Ha tehette, átölelte volna, de testetlen valója ezt nem engedte.

- Tényleg elmegyünk, ha ez neked ennyire fáj…

- Úgy érzem, a sorsnak célja van azzal, hogy láthatlak titeket ‑ rázta meg a fejét Lupin. ‑ Félek, csak úgy nem tűnhetnétek el. És azt nem is bírnám ki…

- Szóval szerinted…

- Valami történt. Valami, ami még szerepet szán nektek, és közelebb hozott titeket az élők világához.

- Kíváncsi vagyok, vajon Voldemort áll-e ezek mögött… bármi legyen is az…

- Nála sose tudhatod ‑ jegyezte meg James sötéten. ‑ De ha hatalmamban áll, nem fogom hagyni, hogy újra bántsa a fiamat.

Kis ideig csend telepedett a szobácskára. Remus leoldotta a talárt a válláról, és szépen összehajtva letette az egyik fotelba.

- Valamit mondani szerettetek volna nekem, azt hiszem ‑ jegyezte meg.

Sirius szemei felcsillantak.

- Igaz. Pitonról van szó.

- Már megint? Nézd, nem igazán vagyok kíváncsi a Rowenaval folytatott kapcsolatának minden részletére…

- Vámpír.

- Mi? - sandított rá Lupin úgy, mint aki nem érti egy vicc csattanóját.

- A gyerekek látták - bólintott James. - Biztosak benne, hogy rendelkezik a képességükkel.

- Most vicceltek, ugye? Dumbledore nem alkalmazná, ha…

Ám Remus elhallgatott, hiszen saját fülében is nevetségesen csengtek a szavak. Mióta tartja vissza Dumbledore-t valami olyan apróság, hogy az ember valamilyen különös kórban szenved? Ő is itt tanít, immár másodszorra, mindketten idejárhattak… Nem, Remus úgy döntött, ezen kár lenne meglepődnie.

- Történt valami, ami miatt ez kiderült?

- Állítólag felbukkant valaki, aki régen fogva tartotta a fiát.

- Merlinre, ez igaz? - hőkölt hátra barátjuk. - És mit csinált?

- Semmit. Harry és Ron visszatartották, nehogy rárontson és széttépje…

Remus a szívére tette a kezét, és kifújta a levegőt.

- Jellemző Perselusra - jegyezte meg. - Most hol van?

- Gondolom, a tömlöcökben - vonta meg a vállait Sirius. - De Rowena!

Remus fájdalmasan felnyögött.

- Mi van vele már megint?

- Hogyhogy mi van? Veszélyben az…

- Erénye? - vonta fel a szemöldökét Lupin viccelődve. - Ezért már kicsit késő aggódni, barátom. Nem gondolod?

- Ez nem vicces, jobb, ha tudod - morogta Sirius. - Mi van, ha megharapja?

- Dehogy harapja! - kelt föl lassan és lustán a kanapéról barátja, hogy egy teát főzzön magának. - Miért bántaná?

- Hát mert…

- Nem minden vámpír harap meg csak úgy mindenkit, akivel találkozik. Én se vetem rá magam az első szembejövőre…

- De hát…

- Leszokhatnál már végre a méltatlankodásról - túrt a hajába Remus kimerülten. - Tovább élnél.

Sirius sértődötten kilebegett a szobából.

- Megmondtad neki, hogy semmiképpen sem változhat vérszívóvá? - kérdezte másnap Hermione izgatottan.

- Kötve hiszem, hogy Harry rá tudna parancsolni Pitonra bármiben is - jegyezte meg Ron fintorogva.

- Nem kellett győzködni - magyarázta barátjuk. - Látszott rajta, hogy ő sem akarna vámpír lenni.

- Látszott rajta? - hőkölt hátra a lány. Olyan hangosan adta kifejezésre meglepődöttségét, hogy a folyosón sokan feléjük fordultak. - Harry! Hogy lehettél ennyire felelőtlen?

- Hagyd már, Hermione! - dorgálta párja. - Miket mondott, Harry?

- Csak… mesélt a gyerekkoráról, az apjáról, a rossz emlékeiről, meg minden. Hermione, biztos vagyok benne, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy normális maradjon.

- De hát az ösztönök…!

Ám a két fiú tiltakozó nyögése hallatán inkább feladta.

Épp megérkeztek a nagyterem ajtajához. A legtöbben már elfoglalták a helyüket az asztaloknál, és megpróbáltak tanulni, noha a viháncoló kísértetektől és a tompa zsivajtól ez nem volt valami könnyű feladat. A Griffendél asztalánál szokás szerint nagy volt a tömörülés.

Látták, hogy Colin Creevey öccse, Ginny, valamint osztálytársai körében az asztalon ül, és nagyon ügyködik valamin.

- Creeveyék mit csinálnak már megint? - horkant fel Ron. A múltkori eset után, mikor Frics irodájából kellett kimentenie őket, rosszallóan figyelte minden ténykedésüket.

Odaballagtak hát a csoportosuláshoz, és lábujjhegyre állva próbáltak átlesni a többiek válla felett.

Colin most leszállt az asztalról. Feltűrte ingének ujjait, és a nyakánál fogva leszorította az előtte heverő szalamandrát. Az kétségbeesetten kiöltötte hosszú nyelvét, és kigúvadó szemeivel menekülési útvonalakat keresett.

- Most már sikerülnie kell, Colin - bíztatta Ginny. - Én is körülbelül ugyanennyi fátyolkát tettem a főzetbe, és Neville varangya szép nagyokat büfögött tőle. Ugye? - pillantott hátra a fiúra, aki most is Trevort babusgatta.

- Mi? Ja, igen.

- Rendben, hát - határozta el magát Colin.

A szipkával felszippantott pár cseppnyit a vörösborszerű főzetéből, és az állat szájába csepegtette.

Az először csak mozdulatlanná dermedt. A fiú el is engedhette, nem futott el. Pár másodpercig nyammogott a bájitalon, nagyokat pislogva. Majd rázni kezdte a fejét, és…

- Fúj! - kiáltottak a diákok egyszerre.

A szalamandra ugyanis fogta magát, és egy szempillantás alatt kifordult, mint egy zokni. A bensőségei szanaszét fröccsentek, bordái pedig visszataszítóan ficánkoltak.

- Merlinre, Colin, te meg mit művelsz?! - borzadt el Ron.

- Ez… ez… állatkínzás! - hüppögött Lavender Parvati vállaira borulva.

- Affene! - motyogta a kísérletező bosszúsan. - És ez már a harmadik… - pillantott oldalra, ahol letakarva már két kupac nyugodott.

- Jesszusom, Colin - vigyorgott Harry. - Csak nem valami bájitaltan-háziról van szó?

- De igen… Holnap kell leadnom, de az istennek se sikerül megcsinálni! Már szinte mindent kipróbáltam.

- Akkor sem itt kellene kísérletezned! - rótta meg Hermione.

- Nem tudtam, hogy ez lesz belőle! A szalamandrák csak fogták magukat, és kifordultak. Valami mellékhatás lehet…

A nagy kacagás közepette nem vették észre, hogy Piton, fia kíséretében szintén megjelent a nagyteremben. Nem ülhetett le a tanári asztalnál, mert Pansy Parkinson odaszaladt hozzá.

- Professzor úr! Professzor úr! A griffendélesek valami gusztustalan dolgot művelnek az asztaluknál!

Piton Lamerinre nézett, aki megvonta a vállait. Remus ekkor lépett mögéjük, és a tőle megszokott, kedves hangon megkérdezte:

- Valami baj van?

A bájitalok mestere óvatosan hátrasandított. Lupin azonban teljesen ártalmatlannak tűnt. Nem tudná talán?

Volt egyfajta különleges csillogás Remus szép szemeiben, de semmi árulkodó jelet nem tapasztalt. Ezért fiához hasonlóan ő is csak megvonta a vállait, majd a Griffendél asztala felé intett. A gonoszan kuncogó mardekárosok követték őket.

Lamerin előrefutott, és felmászott az egyik padra. Harry vállaira támaszkodva nézte a gusztustalan szalamadra-tetemet.

- Helló - nézett az fel rá barátja.

- Üdv - viszonozta Lamerin mosolyogva a köszönést.

- Jobban vagy már?

- Aha - felelte az csendesen. - Tegnap jót tett, hogy aludhattam… Hallottam, jártál nálunk…

- Ühüm. Majd elmesélem - kacsintott Harry.

- Mi folyik itt? - kérdezte Piton, ahogy odaért.

A legtöbb griffendéles úgy elhallgatott, mintha eddig is némák lettek volna. Az állat maradványait azonban már nem tudták eltüntetni.

Remus felvonta a szemöldökét.

- Mi történt ezzel a szerencsétlen szalamandrával?

- Kifordult… - szabadkozott Ginny Weasley. - Csak úgy…

- Creevey itt kísérletezik! - vetette oda Monstro. - Pedig tudja, hogy…

- … tilos, tudom - sóhajtott Piton. - Mr. Creevey…

- Sajnálom - hajtotta le a fejét Colin. - Pedig nagyon igyekeztem… Ginny Weasley szerint a fátyolkával rontottam el.

- Mennyit rakott bele?

- Két kanálnyit - mutatta fal a fiú az evőeszközt. - Ahogy a receptben állt.

- Az egy kicsit nagy kanál… - mosolyodott el a professzor, és meghallotta, hogy Remus kuncog mellette. - Annak a fele is elég lesz.

A fiúnak felcsillant a szeme, és máris előkapta edénykéjét, melyben az említett hozzávalót hurcolászta. A még szűz bájitalba hintette a megfelelő mennyiséget, és megkavarta. A lé színe mintha világosodni kezdett volna.

- Igen! - lelkesedett Ginny. - Ilyen színűnek kell lennie.

- Akkor… jöjjön a szalamandra…

- Még van? - kérdezte Ron hitetlenkedve, és a tetemekre pillantott.

A zöldessárga külsejű hüllő, látva, mi történt előző fajtársaival, immár hevesen ellenkezett, mikor Dennis kivette őt a ketrecből.

- Nem is bírom nézni! - takarta el a szemeit Parvati. Anthony Goldstein azonban teljesen rá volt izgulva a kísérletre.

- Majd mi megfogjuk! - ajánlkozott Ernie Macmillan is.

A két prefektus tartotta az állatot, míg Colin beadta neki az adagot.

- Most már elengedhetitek - közölte Piton.

- Mi lesz a szalamandrával? - kíváncsiskodott Lamerin.

- Mindjárt meglátod.

Nem is kellett sokáig várniuk. Az állat ugyan csámcsogott egy kicsit, de egyszer csak kiöltötte a nyelvét, és egy jó öblöset büfögött.

A diákok kacajától lett hangos a nagyterem.

- De édes! - áradozott Ginny. - Megtarthatom, Colin? - vette az ölébe a kegyetlenül büfögő lényt. Az állatnak már a szemei is kigúvadtak az erőltetett öklendezéstől.

- Ha akarod… - felelte a fiú büszkén, és kihúzta magát. Elégedett arccal pillantott a bájitalok mesterére.

- Ígéretes - szólalt meg végül a professzor.

Ha valaki dicséretet szeretett volna hallani Pitontól, ez volt a legtöbb, amire számíthatott.

- Köszönöm, uram.

- Történt valami? - billegett oda hozzájuk Stainthorp és Honeybourne.

A kis tömeg némán nézett a két férfira.

- Áh, már látom - vigyorgott Stainthorp, amint észrevette a még két kifordult gyíktetemet. - Mindjárt segítünk rajta.

Előkapta a pálcáját, és megérintette annak végével az egyiket.

- Stimula!

Az állat szervei undorítóan mocorogni kezdtek, a csontok pedig úgy ficánkoltak, mintha fejjel lefelé álló lábak táncot járnának. Mégsem változott vissza a szalamandra.

A diákok fintorgása és nyögése jelezte, hogy nincsenek igazán megelégedve a varázslattal.

- Attól tartok, nem volt valami hatásos - jegyezte meg Remus sunyin mosolyogva.

- Persze, hogy nem. Hiszen nem bűbáj okozta ezt az állapotot, hanem bájital - mondta Piton olyan könnyedséggel, mintha jókedvűen cseverésznének. Remus egyetértően bólogatott.

Mindketten előkapták pálcájukat, és szinte együtt kántálták a megfelelő varázsigét.

- Reverso utris!

A három szalamandra egy halk pukkanás kíséretében újra felöltötte egészséges formáját. A két tanár pedig kiérdemelte a gyerekek dicsérő lelkesedését. Fölényes győzelmükben azért még vetettek egy pillantást a megsemmisült Stainthorpra. Piton különösen élvezte a helyzetet, hiszen a minisztériumi oktató eleinte komolyan csapta a szelet kedvesének.

- Ez szuper volt - jegyezte meg Ron, de megforgatta a szemeit, amikor meglátta, hogy Hermione egy kis jegyzetfüzetbe felírja a bűbáj nevét. - Te sosem változol?

- Természetesen nem - jegyezte meg a lány mosolyogva - eltette a tollat meg a noteszt. - Együnk valami gyümölcsöt. Éhen halok!