Változások

Harry sietősen rontott be a második emeleti fiú WC-be. Már az ajtóban a cipzárját babrálta, hogy mire a piszoár elé kerül, „harcra kész” legyen. Ebéd közben csordultig itta magát töklével. Bájitaltanon azonban végig úgy kellett kavargatnia a főzetet, hogy minden negyedik kutyulás után egy kanálnyi löttyöt magasról vissza kellett csorgatni a kondérba. Már akkor gyilkos volt minden csöpp, mely az üstbe hullott, kegyetlenül kínozva őt, aki majdnem összepisilte magát. Alig várta, hogy szabadulhasson, és hogy magáévá tehesse az egyik WC-kagylót.

Nyögve botladozott talárjában, ahogy remegő kezekkel a cipzárját rángatta. Tényleg az utolsó előtti pillanatban ért oda. Hangosan nyögve engedte el magát, térdei rendesen megrogytak a kellemes kiürüléstől.

A szomszéd fülkékből vigyorogva kukucskáltak ki a fiúk: kíváncsiak voltak, ki élvezi ennyire a pisilést.

A közvetlenül mellette lévő fülkéből azonban rémült kiáltozás, sikoltozás és tompa puffanás hallatszott. Az elválasztófal felé csapott egy gyanús színű vízsugár, Harry pedig kajánul elvigyorodott. A harmadikos, hollóhátas fiúcska hullasápadtan, félig összepisilt talárban rohant ki a WC-ből. Harry begombolta a nadrágját, és átkukkantott a fülkébe.

Megcsóválta a fejét.

- Myrtle… - látta meg a szellem fejét a kagylóban.

- Vigyázz, mert még leharapom! – búgta a kísértet kaján hangon.

- Nagyon romlott lettél mostanában. Mi történt veled?

- Ma már a kísértetek sem ugyanazok – sóhajtott a lány. – A minap például láttam, hogy Hóborc a Véres Báró szeme láttára feldöntött egy egész sor páncélt az ötödik emeleten, és büntetlenül elillant.

Harry rosszallóan ciccegett.

- Pont nektek, régi erkölcsök ismerőinek kellene példát mutatni a mai ifjúságnak – mondta színpadias hangon, vigyorogva.

- Dumbledore professzor is mindig ezt mondja – vonta meg a vállait Myrtle, majd visszamerült a lefolyóba.

Remus hatalmasat ásított. Szája elé tette a kezét, miközben nyújtózott, és meglepetten állapította meg, hogy kézfejét nagy szőrös paca borítja. Szelíden mosolygott az elért sikeren.

- Látom, jól haladsz a tanulással – vigyorgott James, aki az ágya mellett állt párjával, Lilyvel.

- Egész jól megy. Sirius?

- Azt hiszem, a tóba ölte magát.

Remus inkább Lilyre sandított. Nem igazán értette, hogyan fojthatná meg magát valaki, aki már amúgyis halott.

- Kicsit… ki van borulva, azt hiszem – vonta meg a vállait Lily.

- Miért? Történt valami?

- Egész sokminden történt! Perselus megcsókolta Rowenat!

- Na-nahát – pislogott nagyokat Lupin. – Akkor így már érthető…

- Nem szólsz semmit?

- Mit kellene szólnom, Ágas? Nem akarom, hogy a fiad megint nehezteljen rám, amiért beleszólok Rowena és Perselus magánügyeibe.

Látta, hogy James szóra nyitja a száját, de meggondolta magát. Úgy vélte, barátjának igaza lehet.

- Harry tudja már?

- Igen, látta őket…

- És ki volt akadva?

- Egyáltalán nem. Szinte örült neki – felelte Lily.

- Akkor ezen sértődött be Sirius?

- Úgy tűnik…

- James, fogalmad sincs róla, hogy érezhet. Szerintem inkább az a helyzet – fordult a nő Lupinhoz -, hogy ő maga sincs tisztában az érzéseivel. Nem tudja, mit érez Rowena iránt, vagy hogy érez-e egyáltalán valamit… És talán félti őt egy újabb csalódástól.

- Csalódás?

- Természetesen. Hiszen benne csalódnia kellett. Fél, hogy Perselus is csak fájdalmat fog neki okozni…

- Szerintem Sirius túl sokat foglalkozik ezzel az egésszel – jelentette ki Remus. – Rég nem érzett ő már semmit Rowena iránt. Az elmúlt 2 évben egy szót sem ejtett róla, míg újra fel nem bukkant. Ez már csak amolyan rágódás azon, mi lett volna, ha… Rowena felnőtt nő, és tud vigyázni magára. És magától is el tudja dönteni, mibe mer belevágni, és mibe nem…

- Megyek Grahamhez! Megyek az én drágámhoz! – vetette magát Ginny sikoltozva Harry nyakába.

- Mi? Hogy?

- Gyere! – vonszolta az a fiút a klubhelyiség egyik sarkába.

Mikor leültek a félhomályban, folytatta.

- Grahamnél tölthetem a karácsonyi szünetet! Hát nem óriási? – nézett Harryre lelkesedést várva.

- És a szüleid? Beleegyeztek?

- Ez hosszú – intette türelemre a lány. – Már szervezem egy ideje. Úgy kezdődött, hogy… - hallgatott el egy pillanatra, mert két másodikos lány elment mellettük. – Szóval. Anya kapott egy levelet Graham édesanyjától, hogy nagyon szeretnék, ha újra meglátogathatnám őket. Mivel a nyáron olyan jó kislány voltam – húzta ki magát, sejtelmesen mosolyogva, és Harry sem tudta megállni kuncogás nélkül. – És azt ajánlotta, legyen ez a karácsonyi szünet, mert akkora Graham is hazamehet a suliból. Aztán anya írt nekem, hogy mit szólok hozzá. Én még aznap visszaküldtem a baglyot, hogy benne vagyok, ő pedig megírta nekik. Szóval minden sínen van! – bokszolt izgatottan a levegőbe.

- Szuper. Szóval akkor itt hagysz karácsonyra?

Ginny két tenyere közé fogta Harry arcát, és puszit adott a homlokára.

- Elleszel te nélkülem is – kacsintott.

- Helyes, helyes! – intett a pálcájával Flitwick professzor. – Mindenki gyertyái égnek? Egy sem aludt el? Kicsit huzatos ma ez a terem… Helyes! Most pedig koncentráljatok arra a bizonyos személyre, akit a bájoló bűbájjal szebbé akartok tenni. És ne feledjétek: semmi pálca!

Ron fintorogva hunyta le a szemeit. Elég nehéz volt bárkire is koncentrálnia, hiszen folyton az aznap este elmaradó kviddicsedzés járt a fejében. Még egy újabb este, amit a Mardekár miatt kell kihagyniuk. Azt sem értette igazán, miért engedi Harry annyiszor, hogy a Hollóhát is az ő idejükben gyakoroljon. Lassan már csak ennek a két háznak a csapata edzett, kiszorítva a másik kettőt a pályáról. Azzal tisztában volt, hogy nekik, közelgő mérkőzésük miatt különösen szükséges volt a tréning, de igazságtalannak tartotta, hogy Harry ezt szó nélkül tűri.

Mindenesetre most oda kellett figyelnie, hiszen az aznapi rituálé bűbájtanon már jegyre ment. Kiürítette az elméjét, legalábbis megpróbálta, és igyekezett Hermione arcát felidézni maga előtt. Persze, néha sunyin oldalra sandított, csak hogy biztosra menjen.

- Ne várjuk, hogy rögtön az első sor elkántálása után történik valami. Ismételgessük türelmesen, ahogy eddig is.

Harry kihúzta magát, és asztalkája fölé magasodott. Rózsaszín gyertyája vidáman égett. Elmosolyodott a szépen táncoló lángocska láttán.

Hány és hány hasonló bűbájt hajtott végre azóta, hogy védelmet bocsátott szeretteire! Hol egyenként, hol csoportosan, de újra meg újra megáldotta őket a Szükség szobájának titkos rejtekében, az ezernyi lángnyelv gyűrűjében. Örömöt és bátorságot Ginnyre, szerelmet két legjobb barátjára, egészséget Remusra… Még a Dursley-família is részesült a védelméből. Bezzeg, ha tudták volna, hogy egy varázsige vigyáz rájuk, lépteiket követve, menten kifordultak volna önmagukból.

Ilyen szorgalmas gyakorlás mellett nem volt csoda, hogy minden bűbájtan órán kiválóan teljesített, és Hermione mellett Flitwick professzor kedvenc diákjává avanzsált. Majdnem mindig elsőként érzett rá az új igékre, és sikerült őket teljesen végrehajtania. Csoporttársai ámulattal figyelték erejét, és nem ritkán hozzá fordultak tanácsot kérni.

Annyira nyugodt volt, mint maszek-áldásaikor szokott lenni. Tudta, hogy ez egy jóval könnyebb bűbáj azoknál, amiket használni szokott. Semmi gond nem lehet. Érezte, hogy képes akár több emberre is kibocsátania a szépítő igét. Míg a többiek halkan motyogták vagy unottan kántálták a sorokat, ő erőt gyűjtött.

Mintha távoli csilingelést, édesdeden csengő muzsikát hallott volna a füleiben.

- Csak higgy abban, hogy szebbé teheted őket…

Kívánta, hogy Marie-ra is gondolhasson. Szerette volna, ha a lány is érzi, mennyire hiányzik neki, és hogy legszívesebben minden lépését saját maga vigyázná. De félt, hogy a bűbáj olyankor érné a lányt, mikor az társnőivel együtt van. Mind megrémültek volna biztos, sőt, ismerve a lány nevelőit, talán vallásos hisztériát is keltett volna vele. Így gondolatban dobott egy csókot a szépséges lánynak, és elméje tovasiklott a kiszemelt személyek felé.

- Akkor minden sikerülhet…

A finom csengés hangosabb lett. Mintha egy réges-régi zenélő dobozból áradt volna az andalító muzsika. Teljesen a hatalmába kerítette, mint egy szenvedélyes tánc. És érezte, hogy ezáltal sokkal könnyebb koncentrálnia.

- Ha hiszel benne, minden sikerülhet…

Az ég felé emelte arcát. Lezáródott pilláin keresztül nem láthatta, hogy Flitwick professzor meredten figyeli.

- Holdsugár, napfény, kapjon hátára a szél… - kezdte az igét Harry, és szinte már érezte is a gyöngéd szellőt, mely átjárta ruháit, és a fülébe suttogott. – Szárnyaljon a fényed feléje, undok irigyeinek szemére!

Elmosolyodott, mert máris érezte, hogy ereje felröppen testéből, azok felé áramolva, akiket megcélzott vele.

- … napfény, kapjon hátára a szél, szárnyaljon… - sóhajtott, mert szinte örvénylett a teste.

Fülében a morajlás egyre erősebb lett. Hirtelen felvillantak előtte szerettei képei, gyors egymásutánban. Ugyanígy villant fel fénylő kör mindegyik körül a padlón, ott, ahol éppen álltak. Dareling professzor a tanáriban álldogált szomorúan, az ablaknál, szelíden pislogva Piton felé, mikor zöld, mágikus kör ragyogott fel a lábainál. A finom szellő meglebegtette pehelykönnyű anyagból szőtt ruháit. Meglepetten nézte a fura fényt, mely leginkább egy narancskarikára hasonlított. Piton pár pillanatig némán töprengett, majd fél oldalra billentett a fejét, és ráismert a formára. Ginny úgy megijedt a fuvallattól, hogy sikoltozni kezdett. A mellette álló unikornis és csikója nyerítve menekültek el a közeléből. Úgy megrettentek, hogy Hagridnak alig sikerült őket visszaterelnie. Édesanyja épp a haját fésültette megbűvölt hajkeféjével, mikor a bűbáj érte. Ahogy szépítkező asztalának piciny tükrébe pillantott, felcsillanó szemmel méregette magát, mint aki eddig észre nem vett bájt fedezett fel saját arcán. Hermionet teljesen kizökkentette a koncentrációból a testét átjáró kellemes bizsergés, és majdnem leborította a gyertyáit az asztalkájáról. Ronnak felderült az arca, mert azt hitte, végre ügyesebbnek bizonyult a többieknél, és célba ért az ő igéje. Mikor azonban meglátta, hogy a lány alatt világító zöld kör ugyanolyan, mint a Harry íriszéből sugárzó, meleg fény, roppant csalódott lett.

Harry szemei ragyogtak még pár másodpercig, majd elhalt fényük. Flitwick professzor egészen előrehajolt asztalán, mikor felfigyelt a jelenségre. Osztálytársai is szájtátva lesték, mint valami nyolcadik csodát.

Ő maga úgy élte meg a kiadott feladatot, mint valami mesés extázist. A teste izzadtságban fürdött, a szíve hevesen vert, és szaporán kapkodta a levegőt. Kipirult arca boldogságról és gyönyörről árulkodott. Elégedett, mégis szerénykedő mosoly kúszott ajkaira, és kócos haját igazgatva igyekezett meglapulni a kíváncsi tekintetek elől.

- Gyerünk, mindenki koncentráljon a saját feladatára! – feddte meg őket a professzor. A kurzus naplójába feljegyzett valamit, folyamatosan Harryt figyelve, majd lassan a többi diákhoz fordult. Figyelte az ő munkájukat is, de hamar rájött, hogy még egyikük, talán még Hermione sem érzett rá a varázslástan eme ágára úgy, mint a Potter-fiú.

Harry azonban nem csak bűbájtanból sziporkázott. McGalagony óráin és kurzusain is remekül szerepelt, Hermione bosszússágára. Nem rosszindulatból irigykedett rá: egyszerűen csak szokatlan volt számára, hogy nem ő bizonyult mindenben a legjobbnak. Míg azonban ő azért falta a könyveket, mert kötelességének érezte, hogy mindent megtanuljon, addig Harry élvezte mindazt, amit csináltak. Nevetve lóbálta lajhárméretű karjait, közvetlen padtársai pedig a padra borulva kacagtak. Haja és szemei színét olyan természetességgel tudta változtatni, hogy akár fordász-mágusnak is elmehetett volna. A lány meg is osztotta szokatlan panaszát Hagriddal, aki délután egy teára invitálta Harryt.

- Nem fair, amit mondasz, Hagrid – kortyolt egyet a fiú az italából. – Nem azért vagyok jó az órákon, hogy lekörözzem Hermionet. Nagyon szemét dolog, hogy ezt gondolja rólam… - mondta halkabban, és kicsit csalódottan. – Attól, hogy eddig könnyedén ő volt a legjobb mindenből, még nem kellene bevágnia a bunkót, csak mert esetleg nekem is megy valami. Jó, hogy nem már visszafogom magam!

- Lázonghatsz, Harry, de azt gondolja, hogy csak villogsz a tudásoddal. Azzal, hogy…

- Hogy én? Villogok? És ezt még ő mondja?! – csattant fel Harry. A kupáját az asztal lapjához csapta. Agyar ijedten mordult egyet. – Hermione éveken keresztül évfolyamelső olt, minden tanár kis kedvence. Mindig ő jelentkezett. És még én vágok fel a tudásommal?

- Nos, Harry…

- Nem, Hagrid, sajnálom! Nem fogok meghúzódni az utolsó padban, csak hogy ő újra a reflektorfénybe kerülhessen. Értsd meg – tette a szívére a kezét -, nem tehetem! Végre olyan dolgokat tanulunk, amiket értek, szeretek, és amelyekből tényleg úgy érzem, hogy különösebb erőlködés nélkül végre jó vagyok! Végre nem Hermione kész házi feladatait kell lemásolnom! Nem hasra ütéssel kell megírnom a jóslástant! Mert értem! És életemben először kezdem élvezni! Hát nem érted, Hagrid? Eddig nyűg volt minden feladat. De most változtam. Talán kezdem megtalálni a helyem mindkét világban! Itt is, és a muglik közt is. És ez jó! Miért… miért nem érti meg ezt Hermione is?

- Legutóbb miattad kaptak rossz jegyet bűbájtanon. Tudod, mikor fordult elő ilyesmi utoljára Hermioneval? – kérdezte szokatlan hangsúllyal Hagrid.

- Nem én tehetek róla, hogy nem tudtak koncentrálni.

- Megzavarta őket a varázslatod. De nem is ez a baj. Túlteljesítetted Flitwick professzor kérését. Azért sértődtek meg, már ha lehet ezt így nevezni, hogy kiderült: Hermionen kívül másik három emberen is elvégezted a bűbájt. Ez nagyon úgy tűnik nekem, hogy fitogtattad a hatalmadat.

- Na és! Azért voltam képes rá, mert gyakoroltam, és mert ennél sokkal erősebb bűbájokat is elvégeztem már!

Harry elhallgatott. Rájött, hogy most elkotyogott valamit.

- Mindegy – legyintett gyorsan, hogy elhessegesse az óriás arcáról a gyanakvó pillantást. – Hagrid, nem vagyunk már gyerekek! Kinőttünk abból a korból, amikor még ő volt az ész, én a bátorság, Ron meg a humor… Ha felnövünk, erősnek kell lennünk, hogy együtt harcolhassunk egy közös célért. Nagyon sajnálom, hogy Hermione ellenfelet lát bennem. De ha így van, hát tanuljon többet, hogy megelőzzön. Én a helyében biztos ezt tenném… Kihívásként élném meg.

- Hermione nem akar versengeni veled.

- Akkor fogadja is el, hogy nem lehet mindenben ő a legjobb – morogta Harry, mert már kezdte elveszíteni a türelmét. – Szép kislány, okos kislány, a tanárok kedvence, prefektuska…

Hagrid felvonta bozontos szemöldökét, és sokatmondóan a fiúra sandított.

- Hát még mindig amiatt marcangolod magad, hogy nem lettél prefektus?

Harrynek elakadt a szava. Egy pillanatig zavartan kapkodta a tekintetét a kunyhóban. Idegesen igazgatni kezdte a talárját, amit Agyar teljesen összenyálazott.

- Szóval igen – értelmezte Hagrid a jeleket.

- Én sokkal jobban megérdemeltem volna, mint mondjuk Ron!

- Ne irigyeld ezt Rontól. Egy igaz barát nem tesz ilyet – mondta csendesen az óriás.

- Beletörődtem, hogy Dumbledore nem tartott erre alkalmasnak. Mert nem bízott bennem. Annak ellenére, amiket átéltem, és hogy annyi éven át bizonyítottam a hűségemet. Ez felért egy hátbaszúrással.

- És te töretlenül próbálod bebizonyítani, hogy mennyire helytelenül cselekedett.

- Igen.

- Senki sem tévedhetetlen, Harry. Akkor kerülsz majd igazán a többiek fölé, ha belátod a hibáidat.

A fiú azonban csak mérgesen markolászta a térdén a nadrágot. Miért oktatja ki még Hagrid is? Hát miért olyan nehéz megértenie?

Évek óta bárkinek szívesen odaajándékozta volna a sebhelyet a homlokáról, az átélt borzalmakat gyermekkorából, a kiválasztottságot, az ezzel járó folyamatos felelősséget; azt, hogy mindenki folyton erre figyelmezteti. Végre most, hogy idősebb, és kicsit érettebb fejjel látja a dolgokat, kezdi felfogni ennek a jelentőségét, kezdi érezni, mit is kell cselekedni, és erre mindenki menőzésnek fogja fel az igyekezetét. Ez aztán hálás magatartás.

- Azt hiszem, jobb, ha megyek, Hagrid – állt fel végül. – Nem akarom, hogy te is besértődj rám.

Az ajtóhoz sétált, de mielőtt kilépett volna, még megfordult.

- Tudod, azt hittem, legalább te meg fogsz érteni. Rajtad keresztül kerültem bele ebbe a világba, te karoltál fel. Minden kalandban benne voltunk, újra meg újra kijöttünk hozzád. Még az öcséddel is foglalkoztunk. Nem a mi hibánk, hogy elszabadult és megszökött… Bármi történt is, te hittél nekem és mellettem álltál. Másodikban, negyedikben, mikor szinte mindenki ellenem fordult… Nem értem, most mi változott.

- Talán te változtál túl gyorsan, Harry – sóhajtott Remus, akihez a fiú Hagrid után menekült. – És ez annyira szokatlan a többieknek.

- Mondd… - kezdte Harry – mikor ti idejártatok… apával és Siriusszal… Köztetek volt ilyen rivalizálás? Hiszen te olyan jó tanuló voltál! Mégis mindenki azt mondja, hogy apa meg Sirius voltak mindenben a legjobbak. És apa lett évfolyamelső. Ti nem haragudtatok egymásra?

- Nem – mosolyodott el Remus. – Hiszen együtt tanultunk a sikerért.

- De akkor ez nálunk miért nem működik? – fakadt ki Harry.

- Várj…

- Ez nem igazságos!

- Várj – ült le vele szembe Remus, vigyorogva. Megfogta a fiú idegesen remegő kezeit. Mélyen a szemébe nézve folytatta. – Türelmesnek kell lenned. Örülnötök kell egymás sikereinek. De ha te nem díjazod az ő eredményeiket, legyen az kviddics, tanóra, vagy egyszerű prefektusi teendő, addig ne várd, hogy leboruljanak nagyságod előtt.

Harry leeresztett, akár egy léggömb.

- Én utálok várni… türelmesnek lenni.

- Tudom, hogy ez ebben a korban nehéz – intette magához a fiút. Az a karjai alá bújt, és merengve hintázgatott, a tapétával szemezve. – Mind nagyon hülyék és makacsok vagytok, és ilyenkor még a legapróbb butaság miatt is képesek vagytok haragudni egymásra… Egyszer ez is el fog múlni.

Harry csak hümmögött, ahogy magába szívta a nyugtató szavakat. A férfi halk kuncogása volt az, amire felfigyelt.

- Olyan boldog vagy az utóbbi napokban – sandított fel rá. – Történt valami?

- Nemsokára jön Tonks.

- Ez mindent megmagyaráz – vigyorgott Harry kajánul. Majd hirtelen elkomorodott. – Mindenki a kedvesével lehet, csak én nem…

- Hát, hívd meg karácsonyra.

Harry olyan ugrott, mint megcsípett egy moszkitó.

- Szabad? Tényleg meghívhatnék egy muglit Roxfortba?

- Az ide járó diákok meghívhatják a szüleiket vagy hozzátartozóikat, még akkor is, ha azok esetleg muglik vagy kviblik. Amikor beteg vagy, akár még a Dursleyék is meglátogathatnának. Ennyi erővel azt hiszem, Marie is eljöhet. Persze, előbb engedélyt kell kérned Dumbledore-tól és McGalagony professzortól… de úgy vélem, nem ütközik semmibe. És most az egyszer próbálj meg élni azzal, hogy az igazgató neked több kedvezményt ad, mint másoknak. Legalább lenne egy szép karácsonyod.

- De… - esett vissza korábbi letargiájába Harry – mi lesz, ha megtudja, mi vagyok? Egész nyáron… - nyelt egyet – hazudtam neki.

- Hát, ezt nem lesz könnyű kimagyarázni. És valószínűleg sokan azt tanácsolnák, hogy hagyd őt meg ebben a tudatlanságban. De… ha már ennyire kötődtök egymáshoz, talán jobb lenne, ha tisztában lenne a dolgokkal. A saját biztonsága érdekében.

- Igazad van… Tudod mit? Megyek is a könyvtárba!

- Mert?

- Utánanézek, tényleg nem ütközik-e semmibe a dolog. Minisztérium, meg minden. Hogy fel legyek készülve minden lehetséges elutasításra. Nem akarom, hogy könnyen lerázzanak – vigyorgott egyet búcsúzóul, majd felpattant, és a könyvtár felé vette az irányt.

A hét további része a diákok szerint már gyorsan eltelt, a Hollóhátnak viszont úgy tűnt, egyenesen szárnyalt. A kviddicscsapatuk DS-es tagjai nem is jelentek meg a közös, esti edzéseken, hogy minden szabad idejükben a Mardekár elleni, hétvégi meccsre készülhessenek. Minden este gyakoroltak, még sötétedés után is. Madame Hoochnak úgy kellett őket lezavarni a pályáról. Cho úgy járt-kelt, mint egy élő halott. Mivel hetedéves volt, rengeteg tanulnivalója akadt, és a sok esti gyakorlás a hidegben szintén megviselte. Harry átérezte a helyzetét, és kívülálló szemeivel nézve sajnálta is egy kicsit. Mégis, úgy vélte, ennél többet nem kötelessége érezni. Hiszen kettejük kapcsolata csúnyán kisiklott, még mielőtt igazán komollyá válhatott volna. És noha látta néha a lány szemeiben felcsillanni ugyanazt a tüzet, mint a fagyöngy alatt, nem lett volna hajlandó újrakezdeni vele a dolgot.

Ezen filózgatva nyitott be griffendéles hálószobájukba. Az ajtóval szembeni ágyon Ron és Hermione egymásba gabalyodva feküdtek.

- Jaj, anyám! – sikkantotta Harry. A szemét eltakarta és beljebb húzta az ajtót. – Ne haragudjatok! – hadarta roppant zavartan.

- Harry!

- Gyere be! Mi van veled? – ült fel Hermione az ágyon.

- Inkább nem… Nem akartalak megzavarni titeket…

- Miket beszélsz? – kérdezte Ron ártatlan, de remegő hangon, mely arról árulkodott, hogy a félreértett szituációnak még a gondolatát is kínosnak találta. – Csak beszélgettünk. Képzeld, Hermione képes volt letenni a könyveket. Csak miattam! Én mindig tudtam, hogy különleges vagyok! – húzta ki magát vigyorogva.

A lány csak mosolygott, és kigombolta magán a talárt, hogy kényelmesebben tudjon ülni. Ő törte meg az egy pillanatra beálló, kínos csöndet.

- Gyere, ülj le ide.

Harry megvonta a vállát, és levetette magát a rendetlen ágyra.

- Na és miről beszélgettetek?

- Hát a közelgő Halloween-hétről.

- A miről?

- Lehet, hogy Harry még nem is hallotta, Ron. A prefektusoknak sikerült kieszközölni a tanároknál, hogy november első hetében ne csak a szokásos vacsora legyen, mint mindig.

- Hónapok óta szervezzük.

- Akkor ezért voltak mindig azok a prefi-csoportosulások a nagyteremben?

- Ühüm.

- Na és mi lesz a program?

- Hát, a neve csalóka egy kicsit. Ugyanis nem egy hetes lesz, csak háromnapos. Péntek a buli főnapja, az előtte való két napon meg lazaság lesz.   

- A tanárok megengedték, hogy ne hordjunk talárokat szerdán és csütörtökön. Aki akar, kényelmesebb cuccban is mehet órára. Persze, ahol biztonsági viselet van, mint mondjuk bájitaltan, vagy gyógynövénytan, ott kell a köpeny, meg minden.

- De van egy még tutibb hírünk is!

- Vonakodva bár – mosolygott a lány -, de beleegyeztek, hogy rendezzünk egy bált péntek este.

- Egy bál?

- Egy jelmezbál! Annak öltözünk, aminek csak akarunk!

- No lám – hümmögött Harry vigyorogva, maga előtt látva barátait, a legbizarrabb jelmezekben. – Ez egész izgalmasan hangzik. De szólhattatok volna hamarabb is. A jövő hétig hogyan készíthetném el a jelmezem?

- Ne izgulj – legyintett Ron. – Még a mi ruhánk sincs kész. Meg úgyis mindenki az utolsó pillanatra hagyja.

Harry nem tudott mit felelni, de ekkor eszébe jutottak Hagrid és Remus szavai.

- Nagyon… ügyesek vagytok, hogy ezt össze tudtátok hozni – nyögte ki végül, megadva magát lelkiismerete belső hangjának. – Biztos nagyon sok munkátok volt vele.

Szinte látta barátai arcán a megkönnyebbülést, és hogy boldogabban egymásra pillantanak.

- Már nagyon várom – tette hozzá, de kicsit érezte, hogy ez már nagyon nyálas szöveg volt.

Hermione azonban meghatódva átölelte a nyakát, majd puszit adott mindkettőjüknek, és kiszaladt a szobából.

A két fiú sokáig nézte a bezáródó ajtót. Majd Harry sejtelmesen Ronra kacsintott.

- Szóval már az ilyen fekvős stádiumban jártok?

- Hö? – nézett rá barátja nagyon bambán.

- Tudod – vigyorgott Harry. – Először szépen néztek egymásra… kézen fogva járás… első csókok… odabújás egymáshoz, ölelgetés… aztán már egy kicsit merészebb egymás mellett fetrengés… na? – vonta fel szemöldökét.

Ron úgy elpirult, hogy arca haja színével lett hasonlatos.

- Előttem nem kell tagadnod – bökdöste meg a könyökével a megszeppent fiút, csak hogy ugyanolyan oldott legyen a hangulat, mint régen.

Meglepetésére Ron hanyatt dőlt az ágyon, és komoly képet vágott. Fölé hajolt, de mikor látta, hogy az ágyának mennyezetét nézi, fölnézett ő is, mintha tényleg lenne ott valami érdekes. Majd megvonta a vállát, és elnyúlt az ágyon Ron mellett.

- El se hiszed, mennyire furcsa ez az egész – mondta rövidebb hallgatás után. – Hogy ennyi éven át csak barátok voltunk, most meg egyszerre…

Harry elmosolyodott.

- Mert mindig csak veszekedtünk, mint a hülyegyerekek! – folytatta Ron. – Sose gondoltam volna, hogy egyszer mondjuk… meg fogom csókolni – mondta sokkal halkabban. Érezhetően zavarban volt.

- Ron – kuncogott Harry. – Annyira nyilvánvaló volt, hogy ti előbb vagy utóbb, de össze fogtok kerülni. Ti mintha egymásnak lennétek teremtve. Csak maradjatok is együtt.

- Annyira hihetetlen barátságból átmenni… szerelembe, meg minden. Teljesen másként kell ránéznem.

- Nőként…

- Nőként – mondta Ron olyan hangon, mint akinek a hátán is feláll a szőr. – Tudod, hogy éreztem magam, mikor először megcsókolt?

- Szóval ő csókolt meg téged? – vigyorgott Harry.

- Nem ez a lényeg! Tudod milyen volt? Borzalmas! Akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen ő is lány! Mert eddig… csak barát volt, haver, akivel mindig mindent együtt csináltunk, olyan volt, mintha félig ő is fiú lett volna…

Harry már kuncogott.

- És egyszer csak megcsókol, meg hozzám bújik, és… szóval nagyon szörnyű volt.

- Pedig kellemesebb, mint hinnéd – pillantott rá Harry hamiskásan. – Mikor csókolt meg először?

- Hazafelé sétáltunk egyik este, egy parkon keresztül. Úgy tett, mintha fázna, megfogta a kezem, hozzábújt a karomhoz. Már ekkor megszólalt bennem a hang, hogy „Hékás, mire készül ez?”…

- És aztán?

- Azt kérdezte, bebújhat-e a kabátom alá… merthogy fázik.

- Na és beengedted? – búgta Harry izgatottan, ahogy felült az ágyon.

- Hát… be… Azt hittem, kinyiffanok, olyan gyorsan kezdett el verni a szívem. Nekem meg át kellett ölelnem őt, hogy rendesen tudjunk menni. Szóval úgy vánszorogtunk, mint valami púpos gnóm négy lábbal…

Harry majdnem lefordult az ágyról, úgy kacagott.

- Na, és aztán? – kérdezte, a könnyeit törölgetve.

- A park szélén vártunk a buszra, a buszmegállóban. Rengetegen voltak, alig fértünk el. Teljesen egymásnak voltunk passzírozódva. Hermione kicsit félt, mert már elég késő volt, és Dumbledore ugye figyelmeztetett minket, hogy ne mászkáljunk egyedül éjszaka. Mert ki tudja, kik figyelhetnek minket. Szóval így éreztem a szorításán, hogy nem érzi magát valami jól… és nem tudom, hogy hogyan, de… magamhoz öleltem.

- Aaawww – nyögött Harry. – És ő?

- Pirultan felnézett rám, majd lassan lecsukódtak a szemei, ahogy… megcsókolt.

- Édes… És legalább nem olyan klisés, mint az én első csókom Choval. Na és… most hol jártok?

- Hogyhogy hol?

- Hát… arról még nem beszélgettetek, hogy esetleg egyszer… itt aludjon nálad?

Ront újfent meglepte a kérdés.

- N-nem.

- Persze, nem kell elsietni – tárta szét a kezeit Harry. – De szeretnéd?

- Mit?

- Jaj, Ron!

- Nem is tudom, Harry… Az még furább lenne, mint most ez. De… kétségkívül jó volt, mikor itt feküdt mellettem.

- Tudtam, hogy nem kellett volna benyitnom! – jajdult fel barátja. – Ne haragudj, öregem!

- Semmiség – legyintett Ron.