Az áldás

Falábak kopogása törte meg az idillt.

- Nem lehetünk biztosak abban, hogy a fiú nem a halálfalók kéme – morogta Mordon.

Piton azonnal talpra szökkent, maga mögé rántotta gyermekét, és fenyegetően a vén aurorra szegezte a pálcáját.

- Takarodjon a közeléből! Megtiltom, hogy akár egy ujjal is hozzányúljon!

Lamerin oldalról odabújt hozzá, átölelve a derekát, ami megmelengette a szívét.

- Gyerünk, fiam, lépj elő!

- Alastor, nem hiszem… - kezdte volna Rowena.

- Igazgató úr! – hökkent meg Remus, mikor Dumbledore megjelent a téren, közvetlenül mellettük.

- Dumbledore… - suttogta Lamerin, félelemmel vegyes tisztelettel pillantva a vén mágusra. Most találkozott vele életében először.

- Hát előkerültél – mosolygott rá az igazgató. A fiú félénken bólintott.

- Szép fiú – súgta oda kacsintva Tonks Perselusnak, aki megforgatta a szemeit.

- Perselus – köhintett Dumbledore.

- Hagyd csak, apa – bújt elő talárja alól Lamerin. – Nincs félnivalóm, hiszen nem rejtegetek semmit.

- De…

- Hamar végzünk – vetette oda Mordon.

- Egy hamis mozdulat, és vehet még egy mankót magának – sziszegte a bájitalok mestere.

A gyerekek összevigyorogtak.

Lamerin bólintva előrelépett, Rémszem pedig működésbe hozta a kéken ragyogó, mágikus szemét. Először veszettül pörögni kezdett, majd lassulva beállt egy irányba. A fiút méregette tetőtől talpig.

- Mi az nálad?

- A varázspálcám – motyogta meglepetten Lamerin. Kérdőn oldalra pillantott, apja sas-tekintetével azonban még mindig Mordont figyelte.

- Hadd lássam!  Sose lehet tudni! Lehet, hogy tele van fekete mágiával!

Ekkor már Remus is az égre emelte a tekintetét, Tonks pedig kuncogva a földre meredt.

- Hm… különös…

- Alastor… javaslom, ne a nyílt utcán folytassuk a kihallgatást – pillantott körbe Dumbledore.

Az igazgató amúgyis zsúfolt irodája meglehetősen szűkös volt a sok vendég számára. Az élők még el is fértek valamennyire, de a három szellemalak a többiekhez passzírozódva nyomorgott. Sirius élt az alkalommal, és odasomfordált Rowenahoz, kiérdemelve egy lesújtó pillantást Remustól.

- Nem tudom, hogy sikerült megszöknöm… Az a nap is ugyanolyan volt, mint a többi… Nem tervezgettem, vagy ilyesmi… - szabadkozott Lamerin. – Meg nem is nagyon mertem volna elszökni, hiszen sosem hagytam el a birtokot, ahol fogva tartottak. Nem tudtam volna hova menni… Fogoly se voltam igazából. Nem cellában tartottak. Nem akarták éreztetni velem, hogy érdemes lenne elszöknöm.

- Mégis… hogy történt? – fonta össze a karjait Remus.

- Egyik nap, mikor a tanárom az egyik szalonban tartott nekem órát, fellángolt a kandalló. Nagyon megijedtem, mert addig még sohasem láttam ilyet…

- Hm… Hopp-por…

- Az egyik ideges alak lépett elő belőle. Szőke volt… hosszú, szőke haja… és a szeme alatt egy nagy lila folt…

- Lucius Malfoy? – kérdezte Harry gyanakodva. Lamerin bólintott, de amikor találkozott a tekintete Harryével, elmosolyodott.

- Kötve hiszem, hogy Lucius Malfoy hopp-porral utazna…

- Különös… valóban különös…

- Nem tudom, miért azon keresztül jött… De mérges volt.

- Ez pontosan mikor történt?

- Négy éve… úgy az iskolakezdés előtt…

- Akkor verekedtek össze apával – eszmélt fel Ginny. Mindenki feléje pillantott. – Srácok – nézett az ikrekre segélykérően -, emlékeztek. A könyvesboltban!

- Emlékszem, sértegetett titeket…

- Arthur megverte Lucius Malfoyt? – lepődött meg Remus.

- Mint mi tavaly a fiát, ugye, Harry? – kacsintott rá George.

- Az jól esett… - vigyorgott Harry.

Dumbledore köhintett egyet.

- Térjünk inkább vissza a témához…

- I-igen – biccentett Lamerin, még mindig kuncogva. – Szóval addig nem is tudtam, hogy a kandallót ilyesmire lehet használni. Gondosan ügyeltek arra, hogy semmit ne tanuljak meg, amivel meglóghatnék tőlük. Malfoy magával rángatta a tanáromat, és kimentek, de rám zárták az ajtót, hogy ne hagyhassam el a szobát. Az ajtóhoz lapulva hallgatóztam, de csak foszlányokat lehetett hallani. Sokat beszéltek a Roxfortról – pillantott körbe a mennyezeten. – Igen, erről mindig sokat beszéltek… Előtte Harry Pottert is sokszor emlegették – kacsintott Harryre. – Hogy elkezdte az iskolát, meg ilyenek. Draco Malfoy is rengetegszer nyafogott miattad.

- Te találkoztál Dracoval?

Lamerin bólintott. A felnőttek aggódó pillantást váltottak.

- Nem hiszem, hogy újra megismerne – jegyezte meg a fiú. – Akkor sokkal rövidebb volt a hajam. Rövidebb, mint most Harrynek. És a nyáron se jött rá, hogy egy imposztor fekszik előtte a pince kövén – mosolyodott el. Harry viszonozta a dolgot. – Mást se hallottam, csak Roxfortot, Pottert, Dumbledore-t, meg néha egy kis Minisztériumot. Így… mikor egyedül maradtam a szobában, a kandallóhoz mentem, hogy megnézzem, miből jött elő Malfoy. Nem volt benne semmi furcsa. Még a tűz se égett. Azon csodálkoztam, hogy akkor mitől olyan kormos Malfoy arca. Egyedül a szaga volt különös… Éreztem, mikor elment mellettem. A kandalló mellett ülve is éreztem, és kiderült, hogy egy tálból jön. Beleszagoltam, de rögtön le is tüdőztem, és tüsszentenem kellett tőle. A por viszont zöldesen szikrázott. Pont úgy, mint mikor Lucius megérkezett. Belemarkoltam egy kicsit és a kandallóba hintettem. Fellángolt, majd kialudt. Olyan volt, mintha egy végtelenül hosszú kéményt láttam volna… amelyen néha ablakok vannak… Még egyszer beleszórtam a port, és kíváncsiságból belenéztem.

James és Sirius összevigyorogtak. Legalább azt már lehetett tudni, a kíváncsiságot kitől örökölte.

- És az úgy… Nem is tudom, beszippantott, mint valami porszívó.

- Mi az a porszívó? – kérdezte Rémszem.

- Mugli cucc – kuncogott Harry.

Sokan mosolyogva képzelték el a jelenetet, egyedül Piton maradt komor. Éveken át… közvetlenül azután is folyton találkozott Lucius Malfoyjal, kedélyesen elbeszélgettek, miközben az a szörnyeteg a fiát rejtegette. Fájdalom telepedett a szívére. Mégis… Lamerin lelkesen mesélt tovább, fel-felnézve rá, csintalanul mosolyogva, ő pedig úgy érezte, visszatért a béke és szeretet a lelkébe.

- Szóval nem tudom, milyen gyerekek lehettek, de nagyon rosszul voltak öltözködve. Abban a házban bujdostak, ahol a kandalló kiköpött. Régi ház volt, koszos, és alig volt benne bútor. Valahol kinn állt a város szélén, senki sem használta. Ők meg csak úgy laktak benne. Később aztán kiderült, hogy valamilyen utcagyerekek voltak. Kölcsönösen megijedtünk egymástól. Ők attól, hogy megjelentem, én meg mindentől, amit használtak… Azelőtt sohasem láttam például elektromosságot… vagy rádiót… Nagyon furcsa volt. De szerencsére nem zavartak el. Úgyhogy velük maradtam, együtt lógtunk, meg minden.

Apja megszorította a kezét.

- Eleinte azt se tudtam, hogy mit kezdjek magammal… Amíg külön-külön mászkáltunk, folyton azon gondolkoztam, hogyan tovább. Mert arra hamar rájöttem, hogy ők mások, mint én. Nem használnak pálcát a tűzgyújtáshoz… Nem seprűn utaznak… Mintha nem is tudtak volna arról, hogy lehet varázsolni is. Egyik alkalommal… - húzta be a nyakát, félénken pillantva apjára -, mikor egy… szóval ezoterikus boltjából akartam gyertyákat csórni, hogy legyen mivel világítanunk… lebuktam, és elkapott a tulaj.

Elhallgatott, mert apja arcát figyelte, hogy hogyan reagál a lopásra. Perselus arcán azonban nem tükröződött gyűlölet vagy megvetés, így folytatta.

- Nagyon fura ember volt… Olyan gonoszan nézett rám… Azt kérdezte, miért nem a pálcámat használom, ha ki akarok nyitni egy ajtót. Annyira meglepett! Hosszú idő után először találkoztam olyannal, aki hozzám hasonló volt, és ismerte a varázspálcákat. Elmeséltem neki, hogy nincs saját pálcám, és nem is tudom, honnan szerezhetnék. Adott egy térképet és elmagyarázta rajta, hogyan juthatok el az… az Abszol útra… Mivel addigra már elég jól mozogtam a sikátorokban, hamar megtaláltam a helyet… Naponta visszajártam, annyira tetszett a sok különös ember… Mikor sikerült egy kicsit nagyobb összeget szereznem, végre ki is léptem a fal túloldalára. Szerettem volna olyan ruhákban járni, mint mindenki más, de úgy gondoltam, hogy előbb egy pálcát szeretnék… Úgyhogy miután a bankban átváltották a pénzt, megvettem életem első pálcáját – húzta ki magát büszkén. – Azután… hát, úgy a két világ közt mászkáltam. Hol itt volt dolgom, hol ott. Elkezdtem tanulgatni. De… meg szerettem volna találni a szüleimet… Mert mindenkinek vannak szülei, az enyémek is élhettek valahol…

- Honnan tudtad, hol keresd őket? – hunyorgott Dumbledore.

- Nem tudtam… Egyetlen támpont az volt, amit okklumencia közben láttam…

- Okklumenciát alkalmaztak… ellened? – horkant fel Piton.

- Gondolom, ki akarták deríteni, honnan is származom. De úgy tudom… azt nem lehet túl korán alkalmazni egy gyereknél…

- Igen, sérülne az elméje – jegyezte meg Rowena.

- Ilyenkor mindig képek villantak fel; olyanok, amikre már nem is emlékeztem. Ilyen volt a nyuszi is.

Mindkettejük arcán ugyanaz a mosoly ült.

- Megőriztem ezeket az emlékeket, ezek alapján kezdtelek el keresni – fordult a fiú teljesen az apja elé. – Ám egészen idén nyárig hiába jártam a könyvtárakat, semmit sem találtam, ami… előbbre vitt volna. Este visszafelé tartottam a mugli világba, amikor két alak berángatott egy sikátorba. Azok voltak, akiktől megszöktem… Elég komolyan helyben hagytak – mondta keserűen -, de sikerült megszöknöm előlük. Több sebből is véreztem, úgyhogy valahonnan szereznem kellett kötszert, így… betörtem az ikrekhez… De ők felébredtek a csörömpölésre… Szerencsére nem nehezteltek rám – mosolygott a fiúkra. – Azóta náluk voltam… Ők megtalálták a rajzokat, amiket az emlékeimről készítettem, és… az egyikre azt mondták: „Né’ má’, ez olyan, mint Piton!”. Meséltek rólad, én meg elkezdtem kutakodni a családod után… mégsem találtam sehol utalást arra, hogy feleséged vagy gyermeked lenne… Volt, hogy követtem a fiúkat, hogy lássalak, de mindig csak messziről figyelhettelek titeket… Nagyon hasonlítottál arra, akit láttam. De végleg csak akkor bizonyosodtam meg mindenről, mikor a Három Seprűben találkoztunk.

Perselus magához ölelte, jó szorosan mindkét karjával, talárjának ujja pedig szinte betakarta a fiút. James mérhetetlen fájdalommal nézte őket. Az évek során ő is annyiszor szerette volna megölelni a gyermekét. Legalább egyszer… egyszer utoljára…

- Nem tudom, miért vihettek magukkal… - töprengett Lamerin, apja baldachinos ágyán terpeszkedve, és egy nagy párnát ölelgetve. – Kisbaba korban lehet érezni, hogy valaki varázserővel bír?

- Én minden nap veled voltam, mégsem éreztem akkoriban még semmit – vonta meg a vállait Perselus. – Szerintem még túl kicsi voltál…

- Akkor csak úgy megtetszettem nekik? A cukor után biztos nem szaladtam…

- Jaj – horkant fel apja megrázkódva. – Ilyesmivel ne viccelődj… A hideg kiráz tőle.

- Bocsi. Szóval tanítottak, meg minden. Nem tudom, mikortól kezdve, de végülis elég rendesen foglalkoztak velem. Olvasni, írni, számolni… Aztán valamikor elkezdtek bűbájokat is tanítani nekem. Emlékszem, nagyon furcsa volt… De örültem neki.

Perselus elmosolyodott.

- Nem… bánod, hogy nem jártam rendes iskolába? Hogy… tudod, hogy nincsenek vizsgáim, mint a többieknek…

- Hogy mondhatsz ilyet? Alig láttam még valamit a képességeidből, de már így is mérhetetlenül büszke vagyok rád! – simogatta meg az arcát apja. – Tudsz patrónust idézni! – mondta lelkesen, szinte csillogó szemekkel.

- És ha még tudnád, mi mindent! Alig várom, hogy mindent megmutathassak! Ugye… itt maradhatok veled a kastélyban?

- Természetesen. Nem is hagynám, hogy elmenj.

- És… hol fogok aludni?

- Ma éjjel itt – simított végig saját ágyán Perselus. – Az igazgató beleegyezett, hogy a saját lakosztályomból kialakítsanak neked egy kis részt. Egy kisebb szobát. Itt leszel a közvetlen közelemben.

- Rajtam tartod a szemed, mi?

- Még szép.

- De… nem bánod?

- Mit?

- Hát, hogy itt maradok. Mit fog szólni a többi tanár? Meg a diákjaid?

- Fiam – vette elő Piton az egyik lehengerlő arckifejezését. – Sohasem érdekelt, mit gondolnak mások. Csak az számít, hogy te és én újra együtt leszünk. Együtt, mint régen. Megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy lássam felnőni az egyetlen gyermekemet… - mondta szomorú hangon, mégis mosolyogva. – Most, hogy visszakaptalak, szeretnék minél több időt veled tölteni.

Lamerin nem tudott mit felelni. Felült, továbbra is szorongatva a párnát.

- Annyira… - játszott fia hajszálaival Perselus – különös érzés ez… - kezdte. – Már amikor megszülettél, hihetetlen volt. Most azonban… hogy tudsz járni meg beszélni, teljesen más. Annyira új… Látni, hogy milyen nagyra nőttél… Kész felnőtt vagy.

- De csak testben – tette hozzá a fiú vigyorogva.

- Gyönyörű vagy, akárcsak édesanyád… Szerintem tőle örököltél minden jót… Ezt a bájos arcot… a két szép szemedet…

- Nehogy azt hidd, hogy tőled semmit sem kaptam! Nézd meg a hajam! Olyan, mint a tiéd!

Apja azonban csak zavartan mosolygott.

- És alkatra is olyan vagyok, mint te. Igaz, jó lenne, ha nőnék még… bár ez az én koromban már kizárt… - sóhajtott.

- Nem is vagy alacsony.

- Nem, de a lányok a magasabb srácokat szeretik…

- Ne törődj vele. Van elég lány Roxfortban…

- Na és szépek?

- Majd holnap meglátod. Ja igen, már akartam kérdezni… Van… mindened? Ruhák, talárok, cipők… seprű? – vonta fel sejtelmesen a szemöldökét.

- Seprű? – eresztett le Lamerin csodálkozva. – Veszel… nekem egy seprűt?

- Amilyet szeretnél. Mikor mehetünk?

- Azta, szuper! Holnap! Nem, holnap nem jó, neked óráid vannak…

- Kedden délelőtt szabad vagyok.

- Köszönöm! – döntötte le hevességében apját Lamerin.

Mindketten elnyúltak az ágyon.

- Mondd, szereted Harry Pottert?

- Ezt… hogy érted?

- Én csak… Láttam az elméjében, hogy korábban… nem voltál vele jóban… mostanában viszont… mindig engem láttál benne.

- Ő sohasem pótolhatta volna a hiányodat – mondta gyorsan Perselus.

- Nem, nem úgy értettem! Nem haragszom – rázta meg a fejét a fiú. – Meg… az ikrek szerint remek srác… És akit te ennyi idő után képes voltál megkedvelni, az tényleg különleges lehet. Hallottam, nem nagyon jöttél ki a szüleivel…

- Az apjával – fintorgott Perselus.

- Hátha mi majd jól kijövünk… és akkor vége lesz ennek a viszálykodásnak a Pitonok és Potterek közt. De az ugye nem baj, hogy Malfoyjal és a többi gennyes alakkal nem fogok haverkodni?

- Miért lenne baj? Hányok tőlük, amióta megtudtam, mit csináltak veled és Harryvel…

- Csak azért… mert te vagy a házvezető tanáruk, meg minden…

- Az még nem jelenti azt, hogy szeretem őket. A házvezető tanároknak a négy nagy alapító szellemét kell képviselnie. Mardekár Malazár se tűrte a férgeket maga körül.

- Majd megdobálhatom trágyagránáttal?

- Tőlem – vonta meg a vállait Perselus. – Csak a gondnokunk, Frics ne lássa.

Lamerin gonoszan vigyorogva dörzsölgette a tenyerét.

- Jaj, igen – mondta hirtelen. – Én már akartam mondani… izé… szóval… ne haragudj rám, hogy Dareling professzor miatt... szóval érted…

- Semmi baj..

- Mondd… persze csak ha nem titok…

- Előtted nincs titkom…

-… szóval… ő és te… van… valami?

- Nincs – mosolygott Perselus.

- Áh… értem… hát… kár.

- Kár? Az előbb még húztad az orrod!

- Igen… de tényleg jó bőr.

- Bőr? Hogy beszélhetsz így egy nőről?

- Ahha! – bólogatott Lamerin, sejtve az összefüggéseket. – Látom ám, mik vannak itt… Ahogy nézel rá… ahogy ő néz rád…

- Hogy néz rám?

- Ahogy engem néz… Rendesen csillog a szemed…

- Képzelődsz.

- Valóban?

- Valóban – mondta kisebb hallgatás után Perselus.

- Valld be. Bennem megbízhatsz.

- Na jó, néha titokban itt szoktunk hancúrozni… - paskolta meg az ágyat vigyorogva.

- Tessék? – sápadt el Lamerin.

- Csak vicceltem. Nézd, fiam… Rowena gyönyörű nő, és szerintem nincs olyan férfi, akit ne igézne meg a szépsége és kedvessége. De engem még köt az édesanyádnak tett esküm és… Rowena is egy olyan ember menyasszonya, aki …

- Akit te utáltál. Igaz?

- Akármennyire is gyűlöltem azt a rühes Blacket, sohasem sérteném meg az emlékét azzal, hogy viszonyt kezdek az egykori kedvesével. Nem miatta… tudom, hogy Rowena szenvedne emiatt… és Harry úgyszintén. Tehát Dareling professzorral csak kollégák vagyunk – fejezte be mosolyogva.

- Hát… szóval… ha esetleg meggondolnátok magatokat… miattam ne tartsd vissza magad.

Perselus megforgatta a szemeit.

Órákon át beszélgettek még, de Lamerinen később jelentkeztek a fáradtság első jelei. Elnyúlt az ágyon csevegés közben, és lassan kezdtek leragadni a szemei. Mikor elszenderedett, apja betakarta, de csak ült fölötte, és figyelte, hogy szuszog. Ugyanolyan szép volt alvás közben, mint egy kisbaba…

Késő éjszaka volt már, amikor Harry belépett a gyengélkedőre. Felkísérte ugyan Ginnyt a hálókörletükbe, de a saját szemére tíz házimanó se tudott volna álmot csalni. Így köpenye rejtekében kilopózott a klubhelyiségből.

Hangtalanul osont az ágyak között afelé, melyet egy gyertya halovány fénye világított meg. Egy sötét folt ült az egyik szélén, a másik fekete paca fölé hajolva – legalábbis Harry a paraván mögül ennyit látott csupán. Halk suttogás törte meg néha a csendet.

- Így jó lesz… - hallotta az első érthető mondatot Harry. – Éppen itt az ideje, hogy pihenj.

A fekvő alak azonban nem felelt.

- Jól vagy? – kérdezte az iménti, nem kis aggodalommal a hangjában.

- Újra meg újra csak azok a képek járnak a fejemben – sóhajtott végül Fred. – Amikre nem akarok emlékezni…

Harry még sohasem hallotta ilyen panaszosnak a hangját.

- Mintha kiszippantották volna belőlem az összes szép emléket… nem emlékeztem rád… se arra, milyen remek dolgokat műveltünk itt a suliban, míg idejártunk… elfelejtettem anyáékat, és a többiek képe is teljesen elhalványult… - húzta össze magát, mint egy hernyó. – Egyedül anya mumusait láttam… Sorban, mindenki képét… És mintha most a saját szemeimmel láttam volna, mikor apát megharapta az a kígyó… - szorította össze a szemeit. – Sohasem hittem volna, hogy a halál ennyire félelmetes…

A mellette ülő George szomorkásan elmosolyodott, már amennyire keserű vonásai engedték. Megsimogatta öccse kócos, a kötszertől össze-vissza álló, szép haját, majd odafeküdt mellé az ágyra. Bebújt a takaró alá, és mindkettejüket gondosan betakarta. Átölelte Fred felsőtestét, és a hátához simult.

- Én is megrémültem… akárcsak te… igaz, nekem nem kellett ezeket a képeket látnom. Elég volt a tudat, hogy te ott fekszel, és én nem tudok neked segíteni… Borzasztó érzés volt – szorította meg testvérét. – Azt hittem, elveszítelek, mert… gyenge vagyok, és nem tudlak megvédeni. Annyira sajnálom…

- Nem a te hibád… - suttogta Fred.

- Soha többé ne ijessz meg ennyire! És ne merj nélkülem meghalni!

Fred nem tudott mit felelni, ezért inkább csak megcirógatta bátyja kezeit.

- Ha neked esett volna az egyik, és kiszívta volna a lelked, biztos, hogy rögtön lesmártam volna a másikat… Ikrek vagyunk és egymásért élünk… Ha te meghalnál, az én életemnek sem lenne értelme…

Harry elszorult szívvel nézte a szomorú testvérpárt. Ökölbe szorult a keze, annyira fájdalmas volt a tehetetlensége. Miért történik minden rettenetes dolog azokkal, akiket szeret? Miért pont velük kell történnie mindennek?

Szeretett volna elfutni, elbújni valahol a világ szeme elől, hogy azon keseregjen, vajon ki az, aki őérte él... Aki ugyanígy eldobná érte az életét, mert az üressé válna nélküle. Az ilyen pillanatokban mindig megérezte, milyen szörnyűséges a szerető szülők és testvérek hiánya. Neki sose volt testvére…

Azonban nem tétlenkedhetett. Tenyere új kabátjának zsebe felé siklott, kitapintotta a kis dudort rajta, majd vetett még egy pillantást a szendergő ikrekre. Ugyanolyan halkan, ahogy érkezett, magukra hagyta őket.

Tudatosan rótta a folyosókat és lépcsőket. A Szükség szobájának ajtaja is nyomban megjelent előtte, ahogy a szükségét megfogalmazta magában.

Belépve állott szag és enyhe kábulat fogadta. A szoba falán körben fehér gyertyák sorakoztak, lángjaik katonásan, egy vonalban lobogtak. A berendezés most szegényesebb volt, mint az edzések alkalmával. A szoba közepén egy kicsiny asztalka állt, nagyobb ládával a tetején, előtte egy nagy párnával, mellette pedig egy régi, díszes kád, félig telve gőzölgő, kellemesen meleg vízzel. Harry egy laza mozdulattal kioldotta talárjának csatját, így a ruhadarab a földre hullott, amint közelebb lépett. Lassan cipőit, új kabátját, ingjét és nadrágját is maga mögött hagyta. Bódult arccal ért a kád elé, de ekkorra már teljesen meztelen volt. A kád kicsi asztalkájára pillantott, amelyen egy durván faragott fatál állt, benne egy fa kanállal, mely félig elmerült a finom, porszerű sóban. Hintett belőle a vízbe, majd belemászott a kádba. Nyugodtan lélegezve, szótlanul üldögélt, lehunyt szemekkel. Néha megmerült a vízben, mikor azonban kiemelkedett belőle, a vízcseppek gyémántszerűen gyöngyözve futottak végig a testén. Először didergett, mikor kilépett a fürdőből, de összeszedte magát.

- Nem fázok, mert a fény itt van és körülvesz… megtisztít a gonosz erőktől… - kántálta halkan.

Mikor kinyitotta szemeit, szinte még látni vélte a teste körül a halovány fényességet, mely végül szárazzá varázsolta bőrét. Visszabújt a ruháiba, majd letérdelt a kicsi asztalka elé. Maga mellé tette a ládát, és felnyitotta a fedelét. Sorra kipakolta, amit benne talált. Egy vékony, fehér vászonterítővel letakarta az asztalt. Két fehér gyertyát lebegtetett maga elé. Feltűrte ingjét, és tenyerét egy átlátszó, olajos tálba mártotta.

- Éjszakai fények, ragyogjatok tisztán, lángotokat ártó szellem el ne olthassa…

Jobb kezének ujjaival finoman bekente mindkettőt a kellemes illatú masszával, és az asztalka túlsó oldalára állította őket. Hosszú gyújtópálcáért nyúlt, melyet varázslattal lángra lobbantott. Meggyújtotta vele a két gyertyát, előbb a bal oldalit, aztán a jobbat. A lábai mellett heverő, friss liliomok szirmait is az asztalra szórta.

- Tisztaságotok óvja őket…

Négy fényképet állított gyertyái közé. Az egyikről Marie mosolygott rá vissza, a másikon az ikrek pózoltak, a harmadikon Ginny volt látható, még hosszú hajjal. Az utolsón Remus és Nymphadora ácsorogtak egymás mellett, kéz a kézben. Egy pillanatig szeretettel figyelte őket, majd bólintott, és folytatta a műveletet. Füstölgő-tartóját a képek elé helyezte, és a pálcával meggyújtotta az illatrudacskát. Kellemes babérillat kezdte betölteni a szobát.

Egy smaragdzöld, gömbszerű gyertya akadt a kezébe, melyet mosolyogva emelt maga elé. Egy másik tálkában lévő, ezúttal zöld színű olajjal azt is megkente, majd, miután meggyújtotta, saját homlokán is végighúzta az ujjait, kereszt alakban.

- A fény távol tartja a sötétséget… a fehér erő a gonoszt… - suttogta halkan, félig transzba esve. – Itt van és segítségemre lesz.

Egy átlátszó, fedeles üvegedényt tett az asztalra. Sejtelmes bizsergés futott végig a kezein, amíg érintette. Mikor azonban belemártotta az ujjait, és a szoba négy sarka felé hintett belőle, egyenesen érezte az erőt, mely belőle sugárzik. Nedves ujjaival az oltáron felállított kellékeket is megérintette, majd félretette a tálkát.

- Marie… Ginny… Fred… George… Remus… Nymphadora… - suttogta a hat nevet hunyorgó szemekkel. Háromszög alakban felállított maga előtt három szintén olajos gyertyát. Egy fehéret középre, magához közel pedig egy rózsaszínűt és egy világoskéket. Sorra meggyújtotta őket.

- Oltalmazó bűbájok esetén mindig egy emberre koncentráljunk! – csendült fel Flitwick professzor hangja elméjében. – Így nagyobb esélyünk van a varázslat sikerességére. Több emberre egyszerre áldást bocsátani komoly varázserőt és összpontosítást igényel!

Harry elhessegette a fejéből a zavaró hangokat. Nem volt ideje külön-külön mindenki számára elvégezni a rituálét. Cselekednie kell, hiszen az utóbbi időben egyre több szerencsétlenség történt. Nem hagyhatja, hogy szeretteit valami baj érje! Ráadásul Rowena táncának sem sikerült megtalálni a megfejtését. Ki tudja, milyen átkokkal bombázta minden reggel az iskolát; nem késlekedhetett. Amióta a nő megtanult korcsolyázni, halomra történnek a balesetek és támadások. Kell lennie valami összefüggésnek…

- Nappal szikrái, éjszaka fénybogarai, óvjátok őket rossztól és gonosztól… - emelkedett a térdeire. – Adjatok nekik erőt és hitet, kitartást és őszinteséget… Hozzatok rájuk egészséget, békességet, védjétek őket a sötétség erővel szemben…

Sóhajtott egyet. Az előtte lobogó gyertyák lángja melegítette az arcát. Verejtékcseppek áztatták homlokát. A füstölgő kábító hatása egyre jobban elmosta az álom és ébrenlét határvonalát, a kellemes tudatlanság állapotába sodorva Harryt. Hullámzó mellkassal és bódult ábrázattal újra meg újra elismételte az igét, erősen koncentrálva a hat arcra.

- Hozzatok rájuk egészséget, békességet, védjétek őket a sötétség erővel szemben… Nappal szikrái, éjszaka fénybogarai, óvjátok őket rossztól és gonosztól… Adjatok nekik erőt és hitet, kitartást és őszinteséget… Hozzatok rájuk egészséget, békességet, védjétek őket a sötétség erővel szemben… Nappal szikrái, éjszaka fénybogarai…

Hirtelen nagyot lobbant a három, háromszögben álló gyertya. Harry szemei felpattantak, és ordítva hátrahőkölt. Úgy érezte, menten darabokra szakad a teste. Ereje egy pillanatra hatfelé osztódva szállt tova, a hat célszemély felé. Maga előtt látta arcukat, az alvásban békét lelő vonásaikat. Hanyatt esett, lábai kifordultak alóla, és széttárt karokkal elterült a földön. Mellkasa szaporán járt fel s alá, a feje oldalra billent a kimerültségtől. Hörögve, fennakadó szemekkel vette a levegőt, míg látása ki nem tisztult, és nem tudatosult benne, hogy a bűbáj, melyet alkalmazott, elérte célját. Remegő kezekkel felkönyökölt, majd felült. Dülöngélve újra feltérdelt, noha rettenetesen sajgott a feje. Reszkető tenyereit a két hátsó, fehér gyertya felé fordította.

- Köszönöm, hogy továbbítottátok az erőmet azoknak, akiket oltalmazni szeretnék.

Eloltotta a gyertyákat, majd felmarkolta a fényképeket, és újra zsebre vágta őket. Meg-megbicsakló térdekkel az ajtó felé vonszolta magát. Még egyszer, utoljára hátrapillantott, majd magára terítette apja köpenyét és kilépett.

Pálcájával fényt csinált, hogy a térképen ellenőrizhesse, jár-e a közelében valaki. Frics macskáját szerencsésen kikerülte, és Hóborc is úgy repült el mellette, hogy nem vette észre. Ám mégis túlságosan lassan haladt. A falnak támaszkodva vánszorgott, egyrészt, hogy hűtse forróságban fürdő testét, másrészt, hogy valami megtartsa. Úgy érezte, ha nem lenne támasza, menten eldőlne. A portré előtti kanyarban lerántotta magáról a láthatatlanná tévő köpönyeget, majd megállt a Kövér Dáma előtt.

- Ursus – mondta ki az adott jelszót.

- Hát te mit keresel a folyosókon ilyen kés…

- Ursus! – mondta erőteljesebben Harry.

- Jól van, jól van… - vonta meg a vállát a Dáma, majd feltárta a klubhelyiségbe vezető utat.

Harry mindent megadott volna egy liftért, vagy akár egy lebegő szőnyegért. A szobájukba vezető lépcsőn már négykézláb vánszorgott fel. Ruháit sajnálta volna összegyűrni, ezért kínkeservesen levetkőzött. De amint bedőlt az ágyba, nyomban elaludt…

Reggel ki-ki hevesen, ki álmosan battyogott a nagyterem felé. Harrynek nehezére esett minden lépés, szürke hangulatban cammogott a lelkes Ginny mellett, aki épp álmát részletezte.

- És képzeld, felültem a hátára, mármint az unikornisnak, és az bevitt az erdőbe! Elvitt oda, ahol a kiscsikóit nevelgette! Annyira édesek voltak! Harry, mi van veled?

- Áh, semmi… Csak azt hiszem, beteg vagyok…

- Na és mi a bajod? - tette csípőre a kezeit a lány, mosolyogva fürkészve az arcát.

- Gyenge vagyok… Biztos valami megfázás első jelei – füllentette Harry. – Szét akar szakadni mindenem… Mint amikor influenzás vagyok. Tuti az lesz… Malfoy, húzz a rákba! – jegyezte meg ugyanazon a monoton hangon, amin eddig beszélt.

Az előtte álló, fekete taláros alak azonban nem mozdult.

- Malfoy! Azt mondtam… - emelte fel a hangját, mire Draco meglökte a mellkasát. Harry majdnem hanyatt esett a lendülettől.

- Tűnj az útból, te undorító félvér! Nem látod, hogy jövök?

- De, látom. Egy ilyen felfuvalkodott hólyagot messziről ki tud szúrni az ember…

- Hogy merészeled?! Te mocskos félvér pat…

- Félvér, félvér! – kapta fel a vizet Harry, és sietősen Malfoy elé lépett. – Engem nevezel te félvérnek, te kis alávaló? – kapta el a talárjánál fogva. A falhoz szorította. Szavai sziszegésnek tűntek. – Nem vagyok undorítóbb félvér, mint az, akinek az apád a kutyája volt! A nagy Voldemortod ugyanolyan félvér, mint én! A nagy, hülye varázslótok pont olyan, mint amilyet gyűlölsz, te szánalmas kis gyökér! Takarodj a szemem elől… - vetette oda undorodva, mikor az egész folyosó elcsendesedett. A fekete mágus nevének hallatán mindenki elsápadt, azonnal sutyorogni kezdtek.

- Ezért még számolunk, Potter…

- Rendben, de akkor tanulj is meg számolni – igazgatta Harry ruháinak redőit unottan.

Malfoy füstölögve elviharzott, de jó pár elsős mardekáros ott maradt, félénken nézve Harryt. Az kezdte nagyon unni firtató pillantásaikat, ezért hangosan rájuk bömbölt, mire mind sikoltozni kezdtek.

- Mit bámultok?! – förmedt rájuk. – Eredjetek a málészájú után!

- Harry… - kérdezte halkan Ginny. – Mi van veled?

- Semmi – mordult a fiú. – Mondtam, beteg vagyok. Ilyenkor mindig rossz kedvem szokott lenni…

- Potter! – csattant fel McGalagony hangja. – Mi ez az üvöltözés? Öt pont a Griffendéltől! Meg ne lássam még egyszer, hogy a kicsiket ijesztgeti!

- Akkor máskor rendelje mellém a két kis prefektuskát, hátha úgy nem mer belém kötni Malfoy!

- Malfoy? Hol van? Nem látom…

- Naná, hogy nem. Már lelépett – motyogta Harry. – Őt különös módon sohasem büntetik meg, ha szemétkedik valakivel.

- Ne lázadozzon, Potter!

- De fogok, mert ez így igazságtalan…

- Én megértem, mit érez… - mondta halkabban a tanárnő, hogy csak ő és Ginny hallhassák szavait. – De fogja vissza magát, különben csak megint bajba keveredik!

- De jó…

- Fogja vissza magát, és nem lesz gond.

- Az kellene ennek a Malfoynak, hogy valaki jól megverje. Többet nem merészelne kekeckedni másokkal. Úgy istenigazából jól megverni… hm…

- Eszébe ne jusson, Potter!

- Tudja, hogy csak viccelek… A tanárnő már levont idén vagy száz pontot a griffendéltől, mert Malfoy mindig mocskolódott velünk. Többe nem akarok kerülni a háznak… Ne aggódjon – hajolt egészen közel. McGalagony fülcimpái megremegtek a kíváncsiságtól. – Majd úgy fogom csinálni, hogy senki se jöjjön rá! – majd kacsintott egyet, és bevonult reggelizni. A tanárnő hüledezve tátogott az ajtóban…

Malfoy keze a magasba lendült.

- Igen, Mr. Malfoy – mondta Piton keserűen, rá se nézve a fiúra, hiszen félt, a tekintete elárulná a gyűlöletet, amit apja iránt érzett.

- Professzor úr! Igaz, hogy a professzor úrnak a hétvégén gyermeke érkezett?

- Hogy értsem a kérdést, Mr. Malfoy? – vetett Perselus egy sötét pillantást Harryékre. Ron és Hermione behúzott nyakkal ültek, Harry azonban végighúzta az ujjait összepréselt ajkain, akár egy cipzárt, jelezvén, hogy ő egy szót sem árult el. – A gyermekek nem postán érkeznek. Azt hittem, ezzel már tisztában van…

Halkan többen is kuncogni kezdtek, Malfoy pedig elvörösödött.

- Én csak… - szabadkozott zavarodottan – úgy értettem… szerettem volna a Mardekár ház nevében gratulálni a professzor úrnak, hogy apa lett!

Harryből kitört a röhögés, az osztály nagy része azonban továbbra is csak halkan nevetgélt.

- Potter – rázta meg a fejét Piton lemondóan, majd visszatért eddig elfoglaltságához. Az egyik beragadt asztalfiókot próbálta kiráncigálni, de az csak nem akarta megadni magát. – Nos, Mr. Malfoy, értékelem a figyelmességét, de kicsit megkésett a jókívánságokkal… A fiam nem a hétvégén született.

- Szóval fiú? – csillant fel a lányok szeme.

- Na és hogy hívják, professzor úr?

- Hogy milyen kíváncsi ma reggel, Mr. Malfoy…

- Nem is láttuk a reggelinél…

- Talán, mert alszik… - bökte ki Piton bosszús fintor kíséretében, hiszen végre sikerült kiszednie a fiókot. Fanyalogva méregette annak tartalmát.

- Ilyenkor? Hiszen… - pillantott órájára Monstro – már mindjárt ebédidő van…

- Van, akinek nem csak a zabáláson jár az esze, Monstro – suttogta oda Seamus a másik padsorban ülő mardekárosnak.

- Remélem, a kezük is olyan fürgén jár, mint a szájuk, uraim – köhintett tanáruk. – Elkezdenék vége a főzést?

- Te Harry, te tudtad, hogy Pitonnak van egy fia? – kérdezte Neville csodálkozva.

- Fogjuk rá – felelte padtársa mosolyogva.

- Nem is hittem volna…

- Biztos olyan gennyes, mint az apja… noha az mostanában egész rendes… - búgta mögöttük Dean.

- Áh, dehogy! – legyintett Harry. – Nagyon jó arc! Olyan, mint a Weasley-ikrek! – kacsintott.

- Komolyan?

- Majd meglátjátok!

Mindenki feltüzelve várta az ebédidőt. A fél iskola, akihez eljutott a pletyka, kíváncsi volt Piton fiára, a mardekárosok pedig nem is leplezett izgatottsággal várták a fiút. A közhangulatra ugyan rányomta a bélyegét a hétvégi dementor-támadás. A Reggeli Próféta három oldalas cikkben számolt be az eseményről, külön kitérve a sebesültekre, akiket a Szent Mungóba szállítottak megfigyelésre. De mivel pillanatnyilag távolinak érezték a veszélyt, engedtek az izgatott kíváncsiságnak.

Perselus a terem bejáratánál állt, pár tanárkollegája társaságában.

- Tudja az utat, ugye? – kérdezte Remus mosolyogva.

- Remélem…

- Áh – fogta meg a karját Rowena – nem fog eltévedni! Itt lesz mindjárt!

Nem sokkal később egy kicsit álmosan battyogó alakra lettek figyelmesek. Lamerin a szemeit dörzsölgetve közeledett feléjük. A diákok mind furán figyelték, hiszen egyszerű, fekete talárján nem volt ott egyik ház jelzése sem. Őt nem különösebben zavarta a dolog, bár eleinte irritálta egy kicsit a tömeg. Mikor észrevette apját, elmosolyodott és megszaporázta a lépteit.

- Jó napot! – köszönt a tanároknak. – Szia! – kacsintott apjára.

- Jól aludtál?

- Jól, persze. Nemrég keltem fel.

McGalagony professzor a falon lógó órára nézett, majd elismerő grimaszt vágott.

- Csak olyan nagy ez az iskola… - mosolygott kínosan. – Majdnem eltévedtem. De láttam, hogy mindenki errefelé jön, úgyhogy követtem őket… Hogy itt mennyi fura diák van! – mondta fintorogva, mikor két másodikos hugrabugos egész közelről megbámulták, majd tovaszaladtak.

A tanárok azonban csak kuncogtak, és betessékelték őt a nagyterembe. Sokan fel-felemelkedtek az asztaloktól, hogy lássák őt. Az ikrek már a Griffendél asztalánál ültek, és veszettül integetni kezdtek, mikor meglátták belépő barátjukat.

- Gyere! Burkoljunk egy jót!

- Gondolom, a tanári asztalhoz nem ülhetek… - kezdte Lamerin mosolyogva.

- Hát… attól tartok, nem… - mondta apja kicsit szomorkásan.

- Akkor… keresek egy asztalt. Jó?

- Nohát, ki ez a szép fiú? – dörmögte Hagrid mögöttük.

Lamerin hátrakukkantott, és elkerekedtek a szemei.

- Azta… Egy igazi… óriás?

- Félóriás. Rubeus Hagrid.

- Ó az iskolánk vadőre, és „legendás lények gondozása” tanára – lépett mögé Rowena mosolyogva. Kezeit a fiú vállaira tette.

Lamerin arcára kaján vigyor ült ki, és apjára pillantott, majd szemeivel a mögötte álló nőre intett.

- Ne csináld – formálták Piton ajkai némán, de alig tudta elrejteni mosolyát. – Ő a fiam, Hagrid. Lamerin.

- Nohát… nem is tudtam, hogy a professzor úrnak van… Hm, örvendek.

- Javaslom, együnk – ajánlotta Sinistra professzor, mikor Flitwick gyomra fura hangokat kezdett kiadni.

Lamerin már indult is volna a Griffendél asztalához, de egy nagy csapat Mardekáros állta el az útját.

- Hát itt vagy végre! Draco Malfoy vagyok! Nagyon örvendek! – próbálta benyalni magát Malfoy. Hevesen kezet rázott Lamerinnel, le se véve a szemét róla.

- Gyere, ülj oda az asztalunkhoz! – karolt bele Pansy.

- Egy csomó jó dolgot fogunk együtt csinálni! – bizonygatta Malfoy.

- Kösz, nem – húzta ki az a kezét Pansy szorításából.

A csapat meglepett arcot vágott.

- Ja, biztos édesapáddal szeretnél ebédelni. Megértjük, menj csak! – mosolyogtak rá.

- Hát, igazából nem – vetett rájuk egy undorodó pillantást Lamerin. – Semmi kedvem olyan alakokkal egy levegőt szívni, mint amilyenek ti vagytok – nézett végig rajtuk.

Kihasználta a szavai által keltett döbbenetet, és végre elandalgott a Griffendél asztala felé. Az ikrek boldogan megropogtatták a csontjait, Harry pedig kezet rázott vele. Sorra bemutatták a többi fiúnak is, akik először félénken és távolságtartóan figyelték, majd lassan kezdtek megbarátkozni vele.

- És… mondjátok – suttogta Lavender – milyen volt ott… a sok dementor között?

- Elég borzalmas – szontyolodott el Ginny. – Mintha csak a semmiből jöttek volna elő.

- Még jó, hogy a tanárok ott voltak… Nagyon erős patrónusaik voltak – bólogatott George, aki látta, hogy Fred arca újra megmerevedik.

- Na, azért nem minden a tanárok érdeme! – horkant fel Harry. – Egészen büszke voltam, hiszen mind a hárman olyan szép patrónust tudtatok idézni!

A három Weasley kihúzta magát, és vigyorogva élvezte, hogy a többi DS-tag őket figyelte.

- Tudod, tavaly Harry tanította meg nekünk ezt a bűbájt… meg még egy csomó mindent…

- Külön edzéseket tartottunk…

- Mert elég hülye tanárunk volt…

Lamerin boldogan kapkodta ide-oda a fejét, hiszen egyre több diák vette a bátorságot, hogy megszólaljon…